Tárcán kínálom

Felelős szerkesztő: M. Szlávik Tünde Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (4) antal anikó (16) arany piroska (5) balku lászló (9) balogh adrienn (1) balogh géza (22) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) borbély balázs (1) b tóth klári (21) csabai lászló (10) csengődi péter (42) cserbakőy levente (8) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (3) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (9) dunai andrea (2) ésik sándor (54) farkas józsef (1) farkas molnár péter (16) fehér noémi (1) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (3) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) k. rados marcella (2) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi márton (1) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (6) kiser edina (12) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kovács kinga (1) kováts judit (3) köves istván (1) kulcsár (1) kulcsár attila (59) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (4) lampl zsuzsanna (7) láng judit (1) m. szlávik tünde (3) margittai h. ágnes (8) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onderó szilárd (1) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (37) pataki zsuzsanna (1) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (24) piro m. péter (8) piró m. péter (1) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (13) réti jános (14) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (27) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szombati gréta (4) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (29) venyige sándor (3) veres roland (1) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

  • Gertrud53: Merész és pontos, nagyon ott van minden szó. (2018.09.24. 23:50) Boston – Massachusetts
  • Gertrud53: A végén ott a jellegzetes csavar, amit szeretek az írásaidban. (2018.09.24. 23:43) Jelenet
  • Gertrud53: (2018.09.24. 23:38) Temető, templomkert
  • Gertrud53: Szeretem a várost, ugyan nem ezt az arcat, de szeretem... (2018.09.24. 23:32) Csikágótól Kispestig
  • Gertrud53: Két év telt el és most megírhatnád a végsőt, a kilakolzatást... (2018.09.24. 23:28) A lakatos ebédje

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... Ésik Sándor blogja

2010.12.28. 13:01 Ésik

A víznek árja

Címkék: ésik sándor

A Túr vize már ott a hullámtér szélét nyaldosta, ahol a töltésre felhajtva először megpillantottam. Szokatlan látvány volt. Néhány napja még legalább két méterrel alacsonyabb volt, a medrében folyt, és vastag jég borította. A rücskös rideg páncél most ott ringatózott a meder közepén, és csak itt-ott mutatkozott rajta repedés.

A nyugtalan víz időnként buborékot vetve hörgött elő a szűk réseken. A kökénybokrokon varjak veszekedtek, arra is alig rebbentek, hogy közelükben suhant el a szortyogósra olvadt gyepen az autó. Hó sehol sem volt, a gyepet egészen zöldnek láttam, úgy éreztem mintha március lehelletét hozta volna a könnyű meleg szél. Pedig még a télen is innen vagyunk, gondoltam. Karácsony is csak a jövő héten következik.

Nem mertem végigmenni a folyó és a töltés között vezető dűlőutón autóval. Maradt még vagy ötszáz méter a Tiszáig, a torkolatig, de azon a legelővé szélesedő nagyobb mezőn, ami közbeesett, gyanúsan sok víz csillogott. Még azzal se hagytam magamat megtéveszteni, hogy arrébb, mint fele útja, egy kék Dácia állt. A háromszög alakú gyep külső, dombos részén húzódtam félre a kocsival, hátha jön még valaki utánam.

Az évszázad enyhesége – idéztem fel magamban az időjárás jelentés szavait. Lépteim alatt puhán süppedt be a zárt szőnyeg. Úgy láttam némelyik fűféle, és a boglárkák sarjadni kezdtek. Az évszázad enyhesége? Valóban nem emlékszem, hogy karácsony előtt ilyen meleg lett volna valaha is. Igaz, egyszer a tarpai gyümölcsösökben láttam virágzó árvacsalánt és tyúkhúrt szilveszter után... De karácsony előtt? Nem, tényleg nem. De hát bolond ez az idő mégiscsak... Nem lesz jó vége talán, mert a vetés is megmozdul, aztán jön megint a fagy.

Annyi idő alatt, amíg odaértem, a Dáciát körbevette víz. Könnyűszerrel keltem át rajta combközépig érő gumicsizmámban, sőt oda is el tudtam gázolni, ahol halkan surrogva tört át az akácbozóton, és a véknyabb nádszálakat már a hátára fektette. Ennyire áradna Tisza? – villant át gondolataimon a felismerés. A Túr immáron visszafelé folyt, ha lassan, és alig érzékelhetően is, de visszafelé. Hátat fordítottam a folyónak és visszanéztem. A legelőre másutt is erecskék törtek be. Ott, ahol az előbb még száraz lábbelivel, mit sem sejtve haladtam végig.

A bukógát alatt, ahol az ásott Túr végül is a Tiszával találkozik, csak egy ember próbálta a szerencsét. A Dácia tulajdonosa. Az előbb, látva a nagy áradást, több halászt vártam volna, hiszen Csekében, Kóródon, sőt a többi közeli faluban is, hallgatják a vízállásjelentést, naponta lenéznek a folyóra. Ha megmozdul a víz, jönnek, hátukon az emelőháló kávafáival, ilyenkor van esély a fogásra. Meg mertem volna esküdni, hogy legalább az öreg Cs. Jenő lenn lesz, ő akár oda is költözhetne, mert többet van a vízparton, mint otthon.

A Tiszán nem voltak jégtáblák, csak a Túrból torkolatában szédelgett egy–egy kisebb darab. Az öbölben úgy kavargott a víz, mint az üstben a leves. Erősen kellett fogni a kötelet a fiatalembernek, hogy el ne ragadja tőle szerszámát a kiszámíthatatlan áramlás.

– A magáé a Dácia? – riasztottam meg a köszönés után. Meglepődve nézett fel a partra. A feje lábammal volt egy magasságban. Megállapítottam, hogy láttam már itt gyakran, de a neve nem jutott eszembe.

– Ühüm... – fürkészte arcomat. Nemigen tudott hová tenni.

– Jó lenne vele visszamenni a dombra, mert felveszi a víz – folytattam.

– Ugyan, alig árad, – a lába fejével arra a kis ágdarabra mutatott, amelyiket nyilván akkor szúrt le, amikor halászni kezdett.

– Van valami? – érdeklődtem.

– Á, még alig kezdtem hozzá, – nézett fel ismét. Sután lehajolt, és bizonyságképpen fél kézzel lenyúlt, megemelte a műanyag krumpliszsákot, amit errefelé a halászok használnak.

 – Az öreg pipás nem volt lenn – kérdeztem egy kicsit később. Közben emelt egyet, emelt még egyet, de semmi nem mozdult a hálóban.

– Nem – intett a fejével.

– Jenő bácsi? – folytattam.

– Ő tegnap fogott néhányat úgy hallottam. Arca megenyhült, tisztázódott, hogy vannak közös ismerőseink. Azért egyet, s mást még megkérdeztünk próbaképpen egymástól, aztán leszúrta kötél végét és fellépett mellém a partra.

– Szóval el kellene vinni azt a kocsit onnan, mert baj lesz, tértem vissza aggodalmamra.

– Nem kell olyan hamar megijedni – ropogtatta meg a tagjait. Elég szűk helyen toporogva húzta a hálót.

– Én óvatos ember vagyok, látja nem hajtottam le egészen idáig, mert féltem, hogy elakadok. A víz lassan jön, a legelőre meg csak a zöldár szokott betörni.

Onnan, ahol álltunk, nem lehetett a legelőre látni. Ehhez legalább a közeli diófáig kellett elsétálni az én halászomnak. Nem igyekezett vele, de láttam rajta, hogy meg fogja tenni. A hálót se engedte vissza. A válla fölött el-elnézett a töltés irányába, de nem látta, nem láthatta a közben lévő szántóföldtől a lapályt.

– Lehet, hogy a betonfalnál nagyobb sikerem lenne – talált ürügyet, hogy elmenjen a közeli diófáig, és még azon is túl. Mélyen nézett a part alá, hol lehetne leállítani a háló tartórúdját. Időnként pedig lábujjhegyre állva pillantott messzebb. Nem ért el a bukógátig, amikor minden átmenet nélkül vágtára fogta a sétát. A sáros szántáson csúszkálva rohant, lassan elveszett a szemem elől. Utána ballagtam a diófáig. A lábam földbe gyökerezett a látványtól. Az iménti tócsás legelő néhány szigetet kivéve tengerré változott. A halász már elérte a Dáciát, amelynek kékje beleveszett a víz színébe. Nagy párát fújt magából a kipufogó, és meglódult a kocsi. Ismeri a helyet a barátom – állapítottam meg magamban elismerően. Két oldalra nagy sugárban fröcskölt a víz, de lassan kiért a szárazra.

– Igaza volt – lihegte kifulladva a halász, amikor ismét lekászálódott a hálójához. Ilyet én még nem láttam. Úgy özönlik befelé a víz, mintha meg se akarna állni. Nem is tudom mi lett volna, ha nem szól...

Kissé remegő kézzel házfa fel a hálót, semmi nem volt benne.

– Minden jót, és nagyobb szerencsét – nyújtottam kezet búcsúzóul.

– Viszlát, és még egyszer köszönöm – mondta, hálásan mosolygott.

Ráérős léptekkel indultam meg visszafelé. Olyan volt a levegő, amire azt szokták mondani, hogy harapni lehet... Friss, ropogós, megtelt vele a tüdő. A legelőn már a szigetek is eltűntek. A Dácia messze, a vízen túl, az én kocsim mellett állt. A nemrég született tavacskából csak néhány sarjú diófa állt ki, meg a folyóparti nádas. Bemértem magamnak, hol húzódik a felszín alatt a dűlőút, és lábammal kitapogatva indultam el. Át tudok e gázolni combig érő csizmámban vagy nem? Ha nem, hát körbekerülöm – határoztam el.

Néhány métert haladva tenyeremmel leárnyékolva a fényt, láttam, hogy a víz él, nem csendes. Az ág és levéltörmelék, a lom néhol megelevenedett. Mezei egerek és pockok úsztak kétségbeesetten. Ha találtak egy ágacskát kimásztak rá, és úgy reszkettek, hogy a szinte hallatszott a csontjaiknak az összekoccanása. Jobb kéz felől a lemenő nap olyan vörössé tette az égboltot, mintha vérrel borították volna be a nyárfákat, a töltést, a víz szélét.

Odébb egy nyúl tűnt fel, a nádasból úszott ki halálfélelemtől nyüszítve. Elindultam felé, de a víz már a magas csizmaszáramba is belefröccsent. A nyúl így is sietősebbre vette a dolgot, és ugrálva úszott. Ha talajt érzett a lába alatt, métereseket szökkent. Lassan a töltésig ért. Olt görcsösen rugdalózva próbált feljebb kerülnie, de minduntalan visszacsúszott az egyszer már megfagyott, és nyálkássá vált pitypangleveleken.

A csizmám kiállta a próbát. Beletelt egy negyedórába, amíg átlábaltam a kísérteties tavon. Talán éppen akkor tetőzött az áradás, amikor a diósarjak mellett haladtam el. Már nem látszottak vibráló zübörgők, ahol erős áramlatban tört be a víz. A surrogás is elmaradt. De ekkor hallhatóvá vált a nagy csendben az a buborékolás, amit a legelő vakondlyukaiból előtörő levegő okozott. A nap ezeket a kis gejzíreket is átszínezte.

Az autóból még egy pillantást vetettem a Túr partjának eme karácsonyi tavára és óvatosan tolatva fordultam vissza. Bekapcsoltam a rádiót. Egy komolyra vett női hang sorolta az eseményeket: "Temesváron ismét a tömegbe, lőttek. A felkelés tegnap éjszaka és a mai napon átterjedt egész Romániára."

(1989. december)

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://tarcankinalom.blog.hu/api/trackback/id/tr192543871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

oremus 2010.12.28. 14:52:48

Akkoriban Ungváron dolgoztam a megyei lapnál. Bemondták este a rádióban, hogy Temesváron a tömegbe lőttek. Másnap reggel az öreg tördelőszerkesztőnk, aki a világ legszelídebb embere volt, állítólag még a feleségétől is félt, ezzel jött be e szerkesztőségbe: "Fiúk, szervezzünk szabadcsapatot, mert Romániában ölik a magyarokat! Én már össze is csomagoltam!"