Írta: Kulcsár Attila

A költészet napja alkalmából, vagy az ünnepi könyvhét kampányában,– még a régi világban – egyszer felkértek, hogy vegyek részt egy író-olvasó találkozón, a városi börtönben. Először időzavarra hivatkozva el akartam hárítani a megtisztelő bizalmat, de aztán győzött a józanész.  Egy ilyen kis költő, mint amilyen én vagyok, ne válogasson, mert legközelebb még a gyógypedagógia intézetbe se hívják meg. Megírta már József Attila nevű ismerősöm is, „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. Hátha nekem is megaszúsodik a költészetem, ha megjárom az élet bugyrait – jutott eszemben a szép költői gondolat szinonimája menet közben.

A könyvtár népművelője kísért el, aki istápolja a börtönkönyvtárat, és a benti könyvtárost.

Ne féljen Mester – nyugtatott, – ezek a fiuk akkor se hagyták el a termet, amikor a nagy Tandori Dezső verseit hallgatták.

Ahogy beléptünk a kapun és a többszörösen ellenőrzött rácsos ajtókon némi szorongás fogott el. Kijutok-e innen valaha? Nem csel volt volt-e csupán ez a meghívás. Valamelyik szatirikus írásom megsértett valakit, és az illető így intéz el. Meg annyi mindent hall az ember a nyugati börtönlázadásokról. Mi lesz, ha itt is kitör egy hasonló, és túszul ejtenek bennünket. Lehet, hogy első felindulásukban meg is erőszakolnak. Ki a könyvtárosnőt, ki engem, ki-ki gusztusa szerint.

De a rabnevelő  megnyugtatott: nálunk rend van, és nincsenek is itt nehéz fiúk. A maximum öt évet kapottak raboskodnak nálunk, és a szabálysértők. Vannak, akik gázolásért, vagy akik nem fizetik a gyerektartást, a lakbért…

Na, köszönöm szépen, gondoltam magamban, azért azt az öt évet nem adják ingyen. Nem szívesen akadnék össze egyedül egy sötét cellában egy ilyenféle rabbal, bár csak a gondolataim vannak nálam.

Ám szó se volt ilyesmiről, a díszterembe vonultunk be a jutalmazottakkal. Mert mint megtudtuk, csak a jó magaviseletűek jöhettek el erre a költői délutánra. Akik elolvasták a kötelező olvasmányt: Móricz: Légy jó mindhalálig című regényét.

Csupa jó vágású, rövid hajú (kopasz) férfi. A szürke rabruha alól a nyakon, mellen, karokon kivillanó romantikus ábrák és költői feliratok érzékeny hallgatóságot sejtettek. 

A könyvtárosnő, – hatalmas telivér asszony, – középre ült a pódiumon, a nevelő bemutatatott, mint a József Attila díj várományosát. Persze szabadkoztam, de egyeseknek felcsillant a szeme. Voltak ott nyolc általános végzettek is, és talán hallottak valamit a Józsiról, a Józsi Attiláról, és én ebben a feszült csendben elkezdhettem.

Nagy gondban voltam, mert nem tudtam, hogy milyen lírát „interpretáljak”. Kufsteini elégiáim, börtönénekeim szerencsére nincsenek. Ha társadalomkritikusi vénám karikás ostorcsapásait csördítem elő, akkor a rabok összenéznek, - hogy lehet, hogy ez még szabadlábon van, mi meg itt raboskodunk.

Ha tájleíró, évszakos természet-költészetet mondok, akkor megríkatom őket, mert ez az, ami legjobban hiányzik nekik, a természet lágy öle, vagy például ahogy én írom „a lenyugvó nap pászmáinak víz fodrán kanyargó paszományai...”

A szerelmi lírám szóba se jöhetett. „A kedvesem keblének bimbaja, mintha kismacska orra lenne…” kezdetű versem itt bizonyára pornográfiának hatna. Elzárva a női nemtől, a kiéhezett fiuknak nem okozhatok fölösleges izgalmakat a díszterem négy fala között.

Rövid gondolkodás után előhozakodtam a modernekkel. Ezekkel az elvont sefüle-sefarka versekkel, szövegekkel, itt sem lehet baj. Nem is lett.

A rabok figyelmesen hallgatták. Egy-egy duplacsavaros soromat a jobbszélen, az egyik szinte belekancsulva próbálta követni. A többiek is nagy érdeklődéssel csüggtek minden szavamon, mintha sohase hallottak volna még ilyen szép költői nyelvet. Na persze, a szmasszer lírája más…

Egy-egy vers végén felcsattant a taps, vagy költőien a tenyerek szárnycsattogása. Soha jobb közönséget nem kívánok magamnak.

Amikor a balszélen ülő rab, az első sorban, mint egy oldalkocsis motoros úgy kihajolt a széken, hogy jobban lásson, akkor vettem észre, hogy ez a nagy figyelem nem nekem szól, hanem, a könyvtáros nőnek, aki kihízott rövid szoknyában volt, és abban a nagy melegben néha keresztbe tett lábait megcserélte a térdén…

És így a prózai sonkák látványából, a költészet eme napján jutott minden fiúnak úgy 20-20 dekányi hús: tisztán, csont nélkül. Ez múzsából sok volt, étvágynak kevés…

De ne feledjük, hogy költészetem nélkülözhetetlen volt ehhez a kis kóstolóhoz… Beloptuk egy röpke órára a falak közé a külvilágot, és a költészet – falazott hozzá. Falazott neki…

(A blog vendégszerzője – „amellett”, hogy Ybl-díjas építész – nevével több kötet csípős glosszát, és verset jegyez.)