Gyönyörű színes árjegyzéket találtam a minap a postaládámban. Fényes papír, a valóságosnál is szebb virágok, ínycsiklandó gyümölcsök vonzották rajta tekintetem. Egy német úr kínálta immár Magyarországon is bejegyzett faiskolájának áruit. Ez ám a választék – lapoztam bele. Szebbnél szebb, egészségesnél egészségesebb alma, körte, szőlő... Az ábrák mellett pedig meglehetősen borsos árak. Amint átfutottam, és becsaptam a gusztusos kis füzetet, még egyszer megakadt a tekintetem a címlapján: mint egy ötforintos, akkora áfonya – állt egy haragoszöld bokor alatt a felkiáltójeles szlogen. A hangsúly kedvéért pedig egymás mellett egy ötforintos, valamint az a bizonyos áfonya. Feltehetően természetes nagyságukban.
Ez áfonya? Zavarodottan bámultam a semmire sem emlékeztető viaszos kék gyümölcsöt. Leginkább egy kékre festett naspolyához hasonlított, ami természetes színében is kuriózumnak számít, és nem sokan ismerik. Ráadásul ekkora? Hiába láttam, hogy a kép élő és valódi gyümölcsöt mutat, megmaradt bennem a kétely.
Nekem ugyanis már volt egy találkozásom az áfonyával. Elég nehezen jött össze, de volt. Évtizedek teltek el attól számítva, hogy először hallottam róla, addig hogy megkóstolhattam. Családunk egyik nagy időt és nehéz korokat megélt tagja mesélt róla, valahányszor valakit valamilyen kór megtalált. „Erre bizony az áfonyalekvár volna jó. Most kellene egy kis áfonyaszörp. Amikor engem ez gyötört, felmentem a havasokba, ettem egy kis friss áfonyát, mindjárt meggyógyultam.” Miután az említett havasokat néhány évtizedig semmiképpen sem kereshette fel a jól záró határok miatt, az áfonya valamilyen elérhetetlen csodagyógyszer maradt, amiről mellesleg még azt is lehetett tudni, hogy ízletes gyümölcs.
Az embert a jó sorsa csak összehozza azzal, amire nagyon sokat gondol. Az áfonyával életemben először és utoljára ott találkoztam, ahol nem is reméltem volna. Történt pedig, hogy kivételes szerencsém, no meg az Aeroflot TU-akárhányas repülőgépe a messze Szibériába vitt. Voltak olyan percei ennek az útnak, amelyeket akkor és ott balsorsom beteljesülésének könyveltem el, de ezeket a jótékonyan, ám sajnos gyorsan múló évek megszépítik. Juliánus barát, amint hátramaradott eleinket kereste, errefelé nemigen jutott el, pedig Hanti-Manysi földet is finnugor nép lakja. Közülük senkit sem láttam az Ob partján elterülő Szurgut városában, ám ott várt rám ama bizonyos gyümölcs.
A tajgamocsár kellős közepén, az Obból kotort feltöltésre épült település arculatán hiába kutattam valamilyen sajátosságot. Semmitmondóan széteső képet mutat az odalátogatónak. Volt azért egy-két dolog, ami – most utólag végiggondolva – előre sejtetni engedte, hogy rövidesen valami rendkívüli esik meg velem. Az, hogy ott lehetek, önmagában csak addig rendkívüli, amíg meg nem érkezem. Ám, más is várt rám. A szállodában például eleinte modern szobafestészeti mintának véltem a sűrű apró piros pöttyözést a falon. A portás azonban felvilágosított, hogy az nem más, mint az odacsapott szunyogmilliók örök emléke. November közepe lévén a dinnyebőséget sem tudtam mire vélni, aztán megláttam a hektárnyi üvegházakban a felfutatott görögdinnyeindát, magát a nyolc-tíz kilós dinnyét pedig – lám mire képes az emberi elme – öklömnyi korában necc szatyorba teszik, és felakasztják az üveg tartószerkezetére.
Még mielőtt a dinnyével elkalandoznék, jó, ha leszögezem: már csak órák kérdése volt, hogy az igazi meglepetés bekövetkezzen. Vendéglátóim ugyanis közölték: ha visszajövünk az olajmezőről, szauna, és egy nem akármilyen vacsora vár ránk. Az olajmezőkről majd valamikor feltétlen megemlékezem még, hiszen felejthetetlen látványt nyújtottak. Most már azonban közelebb kell kerülnünk ahhoz az ominózus gyümölcshöz, hiszen összefut a nyál számban, hiába járunk emlékeimmel még mindig csak a fúrótornyok árnyékában.
Az Ob partján, az olajvállalat dácsájában fogadott bennünket az este. A finom folyami homok, amely a hétvégi házak városnegyedének talaját is alkotta, frissen gereblyézve várta a vendégeket. A faépület szakasztott olyan volt, mint a Zsivágó doktorban az egyik vasútállomás valahol Moszkva és Vlagyivosztok között. A folyópart nem lehetett messzebb harminc méternél. Ott állt egy gerendabódé, amely minden eresztékében gőzölgött. Ez volt a szauna. A vacsora ára az abban, és a jéghideg folyóban történő bátor megmártózás volt. Az oroszok akkorákat horkantottak amint belerohantak a mozdulatlan tükrű folyóöböl vizébe, mint egy oroszlán. Én gyáván dideregtem, és átkoztam magam, miért kell nekem csavarogni, és nem megmaradni otthon a fenekemen.
Később azonban minden jóra fordult. A barátságos meleggel fogadó dácsa ebédlőjében fejedelmien megterített asztal várt bennünket. Aki valaha is hallott már a szibériai tokról sejtheti, hogy nincs párja a halak között. Ott párállott az asztalon. Körülötte fekete és rózsaszínű kaviár, az elmaradhatatlan citromszeletekkel, és az egész meghintve bordóra érett ribizlivel. Ez utóbbi egy kicsit idegenül hatott, de nem mutattam, hogy meg vagyok lepve. Annál is kevésbé, mivel előbb halászlét kellett enni. Volt ugyanis az olajosok között egy moldvai román, aki hallott arról, hogy a magyarok micsoda halászlevet főznek. A vendég számára a gazda mindent elkövet, hogy jól érezze magát, így elkövették a halászlevet is. Borzasztó volt. Kellően megdicsérgettük, aztán a sűrűbb étkek felé fordult figyelmünk. Következett a tok, a már említett dresszingekkel.
Mennyei ízek – nyugtáztam magamban. Az omlós hús, az édes, fanyar, illatos pikáns gyümölcsök... nehéz szavakkal leírni. De mi ez, állt meg a villa a kezemben. A ribizlinek nem ribizli íze volt. Édesebb, csípősebb, illatosabb, és valami olyan aromája, mint amilyet még életemben soha annak előtte nem éreztem. Kellemes bizsergés öntötte el a nyelvemet és az ajkaimat. Éreztem, hogy valami olyan élmény ért, amilyennel nem mindennap találkozik az ember. Megkérdeztem, mi ez? Sem én, sem a társaságban velem lévő többi magyar nem ismerte a szót, amivel oroszul illették az apró szemű gyümölcsöt. Nos, elő a szótárt! Igen, áfonya volt, amit a fogaimmal ropogtattam. A cserzett arcú olajbányászok arcára boldog mosoly ült ki, hogy ekkora öröm szereztek nekem.
Egyikük felpattant, és kiment az ebédlőből, kisvártatva visszajött. Mögötte egy elég szakadt külsejű ember, a kezében egy kiskosár áfonyával. Megkérdezte, bejöhet-e, és amikor igenlően rápillantott vendéglátóim egyike, illedelmesen lehúzta halinacsizmáját. Gyors léptekkel bejött, a kiskosarat az asztalra tette, és ugyanolyan szaporán távozott. Friss, kínálta az egyik olajbányász. A hangulat tetőfokára hágott. Pukkant a pezsgő, folyt a vodka, én azonban csak az áfonyával voltam elfoglalva. Rövidesen el is fogyott. Tartottam tőle, hogy elrontom a gyomrom, így elhatároztam, nem eszem többet, még ha hoznak is. Mert hoztak.
Az olajbányászok vezetője – látván mennyire ízlik – intézkedett, hogy az egész személyzet menjen el áfonyát szedni a tajgába. Halálra válva mondtam: elég, nem kell több, este van, sötét. A vendég, az vendég, hangzott a válasz. Aztán mégiscsak megfeledkezett az ügyről, Az est úgy ért véget, ahogy sejteni lehetett. Mindenki sokat evett, és sokat ivott. Szebbnél szebb orosz népdalokat énekeltek, és hiába ittak hihetetlenül sokat, hibátlanul, a hangján, és megkapóan. Nem maradhatott ki a Volgadal, a Nyírfácska, utóbb pedig mindenki a maga nemzetének dalaiból dúdolt, énekelt el néhány strófát. Ebből derült ki, hogy orosz alig volt a társaságban. Még a moldvai is dalra fakadt, de szégyen nem szégyen, minden sora ismeretlen volt számomra annak, amit elénekelt.
Az éjfél vetett haza bennünket a város másik végébe. Tudtam, hogy reggel korán kelünk, sietve feküdtem le. Csend volt. A szállodában is, és a közeli repülőtéren is. Mielőtt elaludtam volna, két dolog jutott eszembe az eltelt estéről. A hideg éjszakában a valószínűtlenül hatalmas folyó tükrén visszatükröződő csillagok, és az áfonya íze. Láttam magam előtt a ribizliszerű bogyócskákat, és bennük a mag opálosan átszüremlő képét. Gyermekkoromban olvasott orosz népmese sejlett fel emlékeim között a szibériai drágakövekről, melyekből a varázskezű mester olyan áfonyát csiszolt, amit a bojárok nem tudtak megkülönböztetni az igazitól. Milyen érdekes – közelített meg még inkább az álom – hiszen akkor hallottam először az áfonyáról.
A reggel kapkodással telt el. Elaludtam az indulást, hasított belém a felismerés, amikor az órára pillantottam. Csengett a telefon, verték az ajtót, nem telt bele öt perc, robogtunk a reptérre. A moldvai hajtotta a terepjárót, majd kiestünk belőle. Aztán váratlanul lassított, majd lehúzott az útról. Mögöttünk sziréna harsant, mindenki úgy kormányzott, hogy elsiethessen az, akinek minden perce drága. A kéken villogó terepjáró azonban előttünk fékezett. Az egyenruhás mellől az egyik olajbányász ugrott ki. Nagyon fiatalosan, nyoma sem volt rajta a tegnapi estének. Kezében két befőttesüveggel egyenesen hozzám sietett, és harsány jó reggelttel a kezembe nyomta. Megköszönni sem volt időm. Máris megfordultak, mi pedig ha lehet, még gyorsabban hajtottunk a reptér felé. Megkövülten néztem az üveget, amelyben frissen szedett áfonya volt. Nem tudtam, min lepődjek meg: azon-e, hogy hajnalban felkeltek a kedvemért, vagy azon, hogy az üvegekben a nyíregyházi konzervgyár címkéje szerint vegyes savanyúság volt annak előtte.
Epilógus
Itthon a már említeti rokon éppen megérkezésem napján járt a házunkban. Mint varázsló a kalapból a nyulat, úgy szedtem elő az üveget, és tettem ki az asztalra. Vártam a hatást, és készültem, hogy nagy sikert aratok. Mire ő: hát ez meg micsoda? Áfonya – válaszoltam. Ez? Na, ne viccelj. Láttál te már áfonyát? Mert én azon nőttem fel. És akkor elmesélte milyen az áfonya a Kárpátokban. Én pedig ettem tajgaáfonyát, láttam képen óriás áfonyát, és még mindig nem tudom, milyen az igazi áfonya, amely minden bajra biztos gyógyír.
