Tárcán kínálom

Felelős szerkesztő: M. Szlávik Tünde Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (3) antal anikó (16) arany piroska (3) balku lászló (8) balogh adrienn (1) balogh géza (21) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) b tóth klári (20) csabai lászló (10) csengődi péter (42) cserbakőy levente (8) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (2) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (7) dunai andrea (2) ésik sándor (52) farkas józsef (1) farkas molnár péter (16) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (2) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi márton (1) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (3) kiser edina (10) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kováts judit (3) köves istván (1) kulcsár (1) kulcsár attila (52) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (3) lampl zsuzsanna (6) m. szlávik tünde (3) margittai h. ágnes (7) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (34) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (20) piro m. péter (8) piró m. péter (1) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (13) réti jános (12) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (25) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szombati gréta (2) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (29) venyige sándor (3) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... Ésik Sándor blogja

2017.08.15. 18:49 Ésik

A beteg, ki még költő is lehet…

Címkék: dinók zoltán

Írta: Dinók Zoltán

 

A könyvkereskedő Zsolt már unta a munkáját. Alig akadt vevője. Az áruház mellett volt a boltja, a forgalom ott ugyan nagy volt, de valahogy az utóbbi időben kikerülték ezt a boltot. Pedig Zsoltnak nagy tárháza volt a könyvek területén. Kapható volt szépirodalom, életrajzi könyvek, regények és verseskötetek, vallási témájú könyvek, zeneelméletek és így tovább…

Hamarosan megjelent András, aki beteg ember volt s otthon töltötte a mindennapjait. Természetesen olvasással. De legújabban írással is. Egyik versét hozta magával.

– Jó napot, Bandi!

– Jó napot, kedves Zsolt!

A boltos kihúzta magát, s illedelmesen azt kérdezte:

– Mivel szolgálhatok?

– Nem is tudom – tűnődött el Bandi.

– Nem tudja? Hiszen mindig pontosan jön, hogy most azt mondja Schubert vagy Brahms életraját kéri.

– Igen. De megmutatnék egy verset.

– Ja vagy úgy! A versek… Hát persze! Hadd nézzem!

Zsolt elolvasta a verset. Majd így szólt:

– Ez nagyon szép! Ki kéne adni! Nem tudja, hogy kihez forduljon vele?

– Dehogynem. Itt a városban van egy szerkesztőség. Talán ha a főszerkesztőnek megmutatnám…

– Hát... A puding próbája az evés. És? Most mit visz ki?

– Talán egy verseskötetet!

– Nézegessen csak!

András így nézegetett, majd Áprily Lajos verseskötetét vette meg. Majd pár szót szokás szerint váltottak, aztán Zsolt így búcsúzott:

– Aztán adja ám ki!

– Oké, megpróbálom…

– Tudja az angol mondást…

Bandi nevetve távozott, szatyrában a könyvvel. Eltelt három nap, s a beteg férfi örömmel jött Zsolthoz.

– Nahát! De fel van villanyozva!

– Képzelje, elfogadták a versemet! Csak egy önéletrajzot kérnek!

– Nem hiszek a füleimnek? Tényleg elfogadták?

– El bizony. A következő havi számban benne lesz!

– Hát gratulálok! Tudja mit?

– Mit?

– Becsukom a boltot, aztán igyunk meg egy-egy pohár sört!

– Hát… Rendben... Habár nekem innom nem szabad...

– Ugyan... Jöjjön csak…

Beültek egy presszóba. Mindketten egy pohár sört ittak, Zsolt fizette.

– Szóval most már nemcsak olvas, de ír is.

– Igen, ráérek.

– Aha. Az jó, ha kiönti szavakba a fájdalmát.

– Hát végül is felnőtt ember vagyok. Bár beteg, de a bánatommal élni tudok.

– És milyen témájú verseket ír még? Mert amit mutatott, az az évszakokról szólt.

– Mindenfélét írok. Ami az eszembe jut. Tudja, az ihlet…

– Értem. Valami jó rázósat írjon. Amiben magvas gondolatok is vannak. Én ismerem magát, olyan jól beszél, mint egy politikus.

András nevetett.

– Próbálom a gondolatokat úgy leírni, hogy elfogadható legyen.

– Igen, erre nyilván ügyelnie kell.

– Hát persze. Akármit nem fogadnak el.

– De amennyit maga olvasott, annyiból mindenesetre már össze tud egy könnyedebb verset hozni.

– De én nem könnyedet akarok!

Zsolt nevetett, majd ivott a sörből egy nagy kortyot.

– Olyat szeretnék, mint Majakovszkij!

– Ó! Azért nagy fába ne vágja a fejszéjét!

Erre Bandi ösztönösen nevetett.

– Nem vágom, de nincs kedvem apró szerelmes verseket írni!

– Ki mondta, hogy a szerelemről írjon?

– Á! A feleségem már amúgy is halott.

– Miért nem ismerkedik meg valakivel?

– Én most nem erről beszéltem. Képtelen vagyok rá és kész.

– Dehogy képtelen. Vagy tudja mit? Írjon a beteljesületlen szerelemről!

– Hát az biztos jó téma! De nem. Én a szegénységről akarok rímeket faragni.

– Azt csinál, amit akar. A költő varázsló. A szegénység aktuális téma manapság.

– Igen. És meg is írom versben azt.

– Na, igyunk erre!

Koccintottak. Majd kimentek a presszóból, s egy csinos negyvenes nő haladt el mellettük.

– Látta ezt? – kérdezte Zsolt

– Láttam!

– Én a maga helyében ilyen nőkről írnék verset!

– Az én feleségem még ennél is szebb volt!

Zsolt hahotázott.

– Mit nevet? Hiszen ismerte!

– Igen, bocsánat, csak elragadtattam magam.

– Na, írjon valami szépet, nyugtatót, de egyben szórakoztatót!

– Úgy lesz!

Elváltak útjaik, s Andrásnak már a fejében meg is született egy vers. Otthon leírta, majd este bevette a tablettákat aztán arról álmodott, hogy még nagy költő lehet… Még így öregen és betegen is…

 

 

Szólj hozzá!

2017.08.11. 19:07 Ésik

Szeretve szeretni

Címkék: radnó györgy

Írta: Radnó György

Péter és Titanilla

 

absztrakt.jpgEgy napsütéses, anyák napi hétvégén Péter az állomásra igyekezett. Randevúja volt. Tönkrement házassága óta még nem történt vele ilyen érdekes dolog. Egy régi ismerősét várta, Titanillát, akivel jó barátságban voltak, noha eddig nem voltak személyes kapcsolatban. Nem lehet tudni, hogy ez csak egy légyott vagy attól komolyabb lesz, de mégis érezni, ez sokkal több egy titkos randevúnál. Talán egy igazi szerelem. Péter már nagyon vágyott egy olyan nőre, mint amilyen Titanilla. Érzéki és mégis nyílt kapcsolatról álmodott, amely az őszinteségre épül, és megfogadta, hogy ebben a kapcsolatban nem fog semmit titkolni, és szeretné, ha igazi társra találna. Nem keresett társat magának, eddig erre nem gondolt. Most sem ez volt a cél. Most csak jó volt együtt lenni azzal, aki megérti, és aki ennyire megérintette az első alkalommal; arra gondolt, ez csak jó lehet. Szüksége volt a szeretetre, hogy ő is megint tudjon szeretni. Szeretve szeretni. 

Az első találkozásuk előtt sokáig együtt dolgoztak szerkesztőként egy portálon, de akkor csak szakmai beszélgetések folytak közöttük. Titanilla kezdeményezte, hogy egy közös kiállítást szervezzenek a lakóhelyén. Ekkor találkoztak először személyesen, és az újságokban nem kis meglepetésre azt írták, hogy a két művész az interneten talált egymásra. Akkor ezen jót kacagtak, mert úgy hangzott, mintha egy pár lennének. Eddig ez nem jutott eszükbe. Igaz, az első szem kontaktusnál már eldőlt a sorsuk, de ekkor még mindketten elhessegették a szerelem gondolatát. 

A vonat 18 óra 18 perckor érkezett. 

A lány egy kis női bőrönddel a kezében szállt le a vonatról. Péter, mint egy régi barátot, öleléssel fogadta. Ez volt az első ölelés, és ebben az ölelésben sokkal több volt már ekkor, mint barátság. A napok óta sóvárgó csetes beszélgetések nyomát őrizte ez az első intim pillanat.

Kellemes beszélgetéssel és egy kis pizza sütéssel kezdődött a délután. Titanilla nem győzte kivárni, hogy történjen valami, és a félig sült pizza mellett odalépett a fiúhoz, és megölelte Pétert, aki szívesen ölelte vissza, nem is sejtve, hogy a következő órák csak a testi szerelemről, és egy frenetikus egymásra találásról fognak szólni.

Péternek és Titanillának már évek óta nem volt része, ilyen harmonikus testi kapcsolatban.

A pizza kihűlt, de a kapcsolat ezer fokon kezdett égni, mintha sosem akarna kihűlni.

A pár nagy távolságra lakott egymástól, ezért nem sok esély volt a mindennapos folytatásra. A vívódások ideje kezdődött, amikor csak fokozódott a beszélgetések heve, és egyre jobban meg voltak győződve arról, hogy ez nem csak egy egyszeri szexuális kapcsolat marad.

Két hét múlva már nem bírták tovább, és megállapodtak abban, hogy összeköltöznek.

Mivel mindketten egyformán egy művészeti ágban dolgoztak, ezért nagy volt az összhang köztük. Amíg Péter főként non- figuratív olajfestményeit állította ki sok helyen, addig a lány egy iskolában tartott rajzórákat és festegetett, főként kalapos hölgyeket és urakat szeretett festeni, rajzolni.

A kalapos képei többértelműséget kaptak, mivel sokszor a szemeket takarta a kalap vagy legalábbis erősen árnyékolta a szemeket. Titanilla is ilyen rejtőzködő volt az életében, néha örült, ha sikere van, de sokszor zavarta is ez. Az élet elől néha a kalap mögé rejtőzködött ő maga is.

A festményeiből már képes könyv is készült, mielőtt a Péterrel megismerkedett, de nem aratott akkora sikert, hogy abból bevétele vagy csak elismertsége legyen.

Az összeköltözés után minden nagyszerűen alakult, olyan összhangot találtak, amely szinte mesébe illő volt. Mindenben azonos érdeklődésük még közelebb hozta őket egymáshoz.

A lány szorgosan dolgozott a diákok tanításán, és közben tervezgette a saját újabb műveinek kiállítását és a kiadását is. Csak Péternek volt kicsit nehezebb dolga: egy idegen környezetben, egy idegen városban kezdett élni, ahol sem ismerős, sem barát nem könnyítette meg a dolgát. A munkalehetőség, amely elsőre kecsegtető volt, éppen nem sikerült neki. Akkor nem is sejthette, hogy ezért is volt a lánynak olyan kedves, mert senkit nem ismert és az ő múltját sem ismerhette. Igaz a lány múltja mindig homályban maradt számára, de nem is ez érdekelte a fiút. Később arra kellett rájönnie, hogy minél több ismerőse lesz, annál nehezebb lesz a lány mellett élnie, minél többet tud a lány róla, annál bizalmatlanabb lesz vele.  Aztán Péter egy régi-régi ismerősre talált, akinek egy művészellátó boltja volt. Itt kezdett dolgozni, igaz nagyon alacsony fizetésért, de végre saját bevétele volt, amivel hozzájárulhatott a háztartáshoz is, de még az otthon hagyott gyermekeinek is tudott küldeni pénzt és néha látogatni is őket.

Az összeköltözés után néhány hétig – főként, amikor egyedül volt – Pétert elfogta a szomorúság, de ez csak olyan szomorúság volt, amelyet jelentősen ellensúlyozott a boldogság Titanillával. Legalább úgy szerette ezt a lányt, mint a saját gyermekeit, ez segített neki nélkülük élni.

A szomorúságát csak jobban megerősítette, hogy Titanilla kisebbik gyereke, kéthetente ott lakott velük, amit nagyon kedvelt Péter is, de kissé hiányolta a párját, aki olyankor az odaadó anya szerepet vette fel, szinte elfelejtette, hogy egy férfi is él vele. Éjszakákon át szomorkodott Péter emiatt, de aztán megkeményedett, és mindent felülírt a boldogság, mindent elnézett, mert boldog akart lenni. Még nem tudta, hogy ez a férfiasnak tűnő keménység nem jó tanácsadó.

Péter, tartózkodó, csendes, de közvetlen ember volt mindig, szívesen ismerkedett új emberekkel, és mindenkivel megtalálta a hangot. A nőkre sem tekintett zsákmányként, emberszámba vette őket, ezért nagy tiszteletet kapott ő is viszonzásul. Sokszor azt sem vette észre, ha őt szemelte ki egy új nő ismerőse. Péter, ha nem is tudatosan, ezt is kezelte, hiszen nem adott olyan jelet, amit félre lehetett volna érteni, ezért a tartózkodó magatartása távolságot is tartott. A tisztelete kölcsönös tiszteletet kapott mindig.

Minden szépen alakult, a kapcsolatuk példás volt, sokan álmodoztak ilyenről a társaságukban is. 

Egy idő után Titanilla nehezményezte, hogy Péter még nem vált el, ezért kérte, hogy adja be a válókeresetet. A fiúnak ez nem volt olyan fontos, hiszen a papír nem akadályozta, nem zavarta, és a szétköltözés előtt sem igazán voltak egy pár már régen a feleségével. Az egyetlen oka, hogy még addig is együtt voltak, hogy addig is a gyerekei mellett tudott lenni.

A válás megtörtént, újabb kérdés merült fel. Miért jár havonta a gyerekeihez? Talán az ex-felesége vissza akarja csábítani – gondolta magában Titanilla.  

Ettől kezdve a papír már nem, de a kétségek kezdték gyötörni. Péter első rossz érzése akkor jött, amikor a válást követően a lány hangoztatni kezdte, hogy ő sosem menne férjhez többé. Még hozzá sem. Ez nem is merült fel köztük, de ilyen direktben rosszul esett. Neki sem volt terve a házasság, de a kapcsolatuk, úgy érezte, sokkal erősebb, mint egy házasság. A nőnek ez a kijelentése egy falat döntött le benne, hátba támadásnak érezte, így lehetőség sem volt a magasabb szintre lépéshez. A feleségnek sokkal komolyabb jelentősége volt számára, ami nem a rabságot jelentette, hanem a magasabb szintű kapcsolatot. Egy olyan kapcsolatot, ahol a két félből lesz egy egész. Emellett a szabadság is fontos volt, de nem azt jelentette, hogy szabadosan viselkedjen. Monogám életmódja mindennél fontosabb volt, akár házasságban, akár élettársként. Az előző házasságában sem tudott volna mással lenni párhuzamosan, addig, amíg a feleségével nem beszélte meg, hogy vége.

A válás után az újabb kétségek Titanillában sokszor az általa „képzelt” kapcsolatokon újult ki, amelyet az újabb barátok, barátságok módszeres leépítésével lehetett csak orvosolni. Péter kiállításait sorban becsukták és nem szervezett újabbakat, mert akkor el kellett volna mennie hosszabb időre, és egyetlen nap távollét után is mély egymás iránti sóvárgás vett erőt rajtuk. A sóvárgást a fiúnál a hiányérzet, míg a lánynál a féltés és a féltékenység motiválta. Amikor adódott is újabb utazás, akkor a lány lebeszélte róla Pétert, nincsen arra szükségük. Néha, amikor együtt tudtak menni, akkor ott mindig ragyogó párként vettek részt és mindenki csodálta az egymásra találásukat, ami benne vibrált a levegőben is, bárhol voltak. Mintapárrá lettek az ismerősök körében.

Péter dolgozott, és néha, ha a boltban művésznők vagy tanárnők jártak, azok szép történeteket meséltek a sikereikről és a tanítványokról, a szép műveikről, kiállításokról, pályázatokról. Eleinte Péter elmesélte, hogy mik történnek, milyen tehetségekkel találkozik, akik országos versenyen is nyernek, és kiállításokra hívják meg őket. Titanilla néha ilyen alkalmakkor sírásban vagy dühben tört ki, hogy az a tanár vagy művésznő biztosan sokkal jobb nála, és talán Péternek valami szándéka van egy nála sikeresebb emberrel. A béke egyre nehezebben állt helyre, és Péter egyre kevesebb ilyen sztorival állt elő otthon.

A fiú nem érezte vagy nem akarta érezni azt a keserűséget, amit Titanilla táplált magában, hiszen őrülten szerette a lányt. Csupán kíméletből már nem mesélt a napjából semmit. Egyre kevesebb közös téma akadt, hiszen egy újabb kép elkészülése után a lány mindenbe a saját negatív szerepét képzelte bele. Nem kritizálhatta, ha a lány egy újabb képet készített, és az még nem volt teljesen kész, mert akkor a lány ráfogta, hogy persze, sokkal ügyesebb nőt érdemelne Péter, és csak azért köt bele, mert van valaki, aki nála jobban csinálja. Nem kritizálhatta és elemezhette a műveit, amelyek azután lassan elfogytak, csak nagyon ritkán alkotott a lány.

Titanilla persze kritizálhatta a fiú festményeit. A Péter sötét tónusú képeire úgy reagált, hogy biztosan nem érzi jól magát mellette. Ezért lassan egyre kevesebb képet készített Péter is. Már csak magában álmodozott egy festményen, amelyet aztán sosem készített el.

Mindentől függetlenül a szerelem közben nem látszott elmúlni, és szép napokat éltek meg együtt.

Egyszer a lány összeomlott, mert az egyik tanítványa szerelmes lett belé, és folyamatosan őt festegette, egyre hiányosabb öltözetben. Állandóan felcsengetett valaki a lakásba, és nem szólt bele, ha Péter hangját hallotta meg. Titanilla ezután összeomolva felmondta a tanítást, otthagyta a munkahelyét is. Furcsa volt a fiúnak, hogy nem beszélte meg vele a lány ezt a súlyos döntést, de belenyugodott ebbe is. Érezte, hogy valami titok van e mögött, de hiába volt rá igénye, hogy többet tudjon, a lány bezárkózott. A lány múltjában valami sántított, de nem érdekelte Pétert, mert tudta jól, nincs mit változtatni azon, ami elmúlt.

Ezután lány más munka után nézett, de ugyanabban a cipőben találta magát, mint Péter. Nem volt munka, ami volt, az csak nagyon keveset fizetett, és az sem volt stabil fizetés.

A türelem a pénzzel együtt kezdett fogyatkozni.

Lassan csak Péterben maradt erő, hogy szeressen, de egyre több alkalommal fordult elő, hogy a lány megsértődött, akár egy vicces megjegyzésen is. Hiába mondta neki, hogy „szép vagy”, ezt is támadásnak vélte, és kereste a miérteket, pedig a fiúnak tényleg úgy volt szép, ahogy látta. Már a közös tevékenységek is önállósultak, nem kávéztak együtt és nem mentek sehova, ha mégis, akkor egy-egy régi ismerősön vitáztak napokig, akivel ott találkoztak.

Péter már tudta, hogy ez így nem mehet, de igazán nem tudott tenni semmit. Már érezte azt is, hogy talán a lánynak van valakije, de ezt a gyanúját is elhessegette, mert annál jobban bízott a lányban. Azt is megbocsájtotta volna neki, de nem akarta tudni, hogy van mit megbocsájtani. Attól jobban félt, hogy a lány magának nem tudja ezt megbocsájtani.

Aztán eljött az a nap is, amikor már nem volt mit javítani, már csak fogyasztási eszközzé vált a szerelem. Eldobható kés, villa, tányér, eldobható szerelem. Már csak pillanatokon múlt a kapcsolatuk, pillanatokon múlt a szerelmük.

Egy alkalommal a fiú hazaérkezett a munkahelyéről, a lány feküdt a nyolc órás munka után fáradtan a közös ágyukban, amelyben olyan jól megvoltak. Ez az ágy egy szimbólum volt, közösen vették, és szív alakú fejrésze, amely réz csőből volt hajlítva, szimbolizálta a kapcsolatuk tisztaságát. Péter éppen kezdett volna egy másik munkába, amelyet azért vállalt, hogy több pénzük legyen. Titanilla leültette maga mellé, az ölébe vette azt a képet, amely mindig olyan közel állt a szívükhöz, és eddig az ágyuk felett lógott, szinte szentképként egy szent helyen. Ezen a képen ketten voltak, egy boldog párként, nagy örömmel az arcukon, egy közös bemutató után készült, ami nagy siker volt. A kép akár egy esküvői fotó is lehetett volna, olyan szépek, egységesen és boldogok voltak rajta.

A lány csak ennyit mondott:

– Péter, ezen a képen nagyon boldogok vagyunk, itt úgy éreztük, hogy van közünk egymáshoz és akarunk valamit egymástól – megfogta a fiú kezét és folytatta. – Én tudom, hogy te sokkal nagyobb művész vagy és leszel, érzem ezt és tudom. Úgy érzem, megfullasztjuk egymást, én fuldoklom ebben a kapcsolatban – a lány hangján érezhető volt a szokásos feltételezése, arra gondol, hogy Péternek van valakije, de erre nem céloz konkrétan, mert már nem mer, hiszen mindig cáfolva volt eddig is –, szerintem jobb lesz, ha elválnak útjaink, és szeretném, ha elköltöznél innen két napon belül. – Majd hozzátette csendesen, magabiztosan: – Félek tőled, félek veled lenni egy lakásban, kérlek, menj el.

 Péter az ágyon fekve Titanilla kezét fogta. Nem tudott semmit mondani. Belül érezte, hogy most zokognia kellene, hiszen annyira szereti a lányt, de már olyan régen nem tudja ezt megmondani, a lány szerint talán azért mondja, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy megcsalja.

Szédült, pillanatokig nem tudott felállni sem. Nem érezte bűnösnek magát és mégis az lett. Soha nem csalta meg a lányt, ha száz évig is élnek, akkor sem, hiszen nem is tudná elképzelni máshogyan az életét.

Számára a körülötte levők csak emberek voltak és nem nők és férfiak. Nem bánta meg ezt és soha nem is bánja, hiszen másként nem is tudna élni, csak ilyen őszintén.

Nem szólalt meg, és nem is tudott mit mondani. Egy pillanat alatt kitaszított embernek érezte magát, és tudta, hogy mennie kell.

Valahol az előzmények villantak be, az egyre ritkább ölelkezések és az előző esti szeretkezés, ahol a lány már sokkal passzívabb volt, mint előtte bármikor. A fél évvel ezelőtti utazás, amely után a lány először volt hideg és elutasító, akkor Péter sejtette, hogy Titanilla megcsalta, de nem akarta tudni, mert félt szembesítenie magát vele.

Zsibbadni kezdett minden tagja, és a szeme előtt cikáztak a gondolatok, mint amikor festett. Csak most fekete-fehér volt minden, színek nélküli világban érezte magát. Meghalt a szerelem. Benne is meghalt valami. Üres lett a vászon előtte. Titanilla is meghalt benne egy pillanat alatt ugyanúgy, ahogyan régen beleszeretett egy pillanat alatt. Lemondott a sikerekről, a barátokról, mert úgy érezte mindent pótol a szerelme. Nem indította újra a vállalkozását, amellyel sokkal jobban élhettek volna, de sok időt kellett volna külön tölteniük. Nem szervezett kiállításokat a maga részére sem, ha a lánynak nem volt mit kiállítania, mert csak közösen szeretett volna vele dolgozni. Érezte, hogy ez a kapcsolat nem most ért véget, hanem sokkal előbb.

Az ítélet megszületett, és Péter is hirtelen szabadnak érezte magát. Mint egy fordított bíróságnál, ahol a rabokat ítélik el és a büntetésük a szabadság visszaadása. Nem tudott harcolni ebben a pillanatban. Olyan lett volna, mintha a kivégzésnél azért kellene fellebbeznie, hogy akasszák fel, mert egyébként sosem tennék meg. 

Aztán csak annyit mondott:

– Én sosem akartam tőled semmit, én csak téged akartalak!

A zsibbasztó szabadság érzete lassan átváltott benne mély haragba, és mivel nem akart semmi olyat mondani, amit megbánhat, ezért a halk és egyszerű mondata után inkább némán és köszönés nélkül távozott. Távozott a szobából, távozott a lakásból, és távozott Titanilla aurájából is. Távozott egy életből, amelyről azt hitte örökké fog tartani, de távozott a rácsokkal és szögesdrótokkal teli élettől is. A szabadságba távozott.

 

Szólj hozzá!

2017.08.06. 16:58 Ésik

Egy mondat

Címkék: ozsváth sándor

 

Makoldi Sándor (1945-2017) képéhez

 Írta: Ozsváth Sándor

makoldi_sandor_rajza.JPGEzeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel, az Úr kétezredik esztendejében, Vízkereszt napján jő üzeneted Sándor, hogy a Tejút csillagösvényén, eleink Világfáján, az Égigérő fán megérkezett hozzánk, mint ezer éve annyiszor, ismét megérkezett a Csodafiúszarvas, a Fényt Hozó, az Igével Teremtő, a Megváltó Krisztus Úr, kinek lábanyomán élet fakad, s ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel, íly „korszerűtlenül”, már-már a regősök csacska énekével üzened, hogy mi, a Csodaszarvas népe még mindig élünk és vagyunk, megfogyatkozva bár, s hogy csüggedésre nincs okunk, hogy újabb reményteljes évezred vár reánk, mert nekünk nemcsak hitünk, de küldetésünk is van e világban, keresztényként és magyarként; ezeréves ősi nyelven, ezeréves ősi jellel s bizodalommal üzeni a képed Sándor – remélem, így lészen.

 

Makoldi Sándor festő, tanár, néprajztudós augusztus 6-án lett volna 72 éves. Legyen neki könnyű a föld.

 

Szólj hozzá!

2017.07.21. 20:27 Ésik

A tárgy

Címkék: csengődi péter

Írta: Csengődi Péter

 

Mi idegeneknek, űrlényeknek neveztük volna őket, a megjelenésük alapján legalábbis mindenképp. Ők földieknek mondták magukat, bárhogy is hangozzék az a saját nyelvükön; és jogosan, hiszen ezen a bolygón születtek, éltek, fejlődtek.

Egy nap ez a civilizáció eljutott arra a szintre, hogy ki tudott tekinteni az űrbe, és észrevették, hogy a Föld körül természeti képződmények keringenek körkörös vagy elliptikus pályákon. A felfedezési láz azonnal elkapta őket, és kutatni kezdték, hogyan szakadhatnak el a Föld gravitációs erejétől. A társadalom szinte teljesen megváltozott; addig mindenki arra törekedett, hogy minél jobb élete legyen a földön, most meg hirtelen mindenki az égbe vágyott. Még évtizedekig nem volt olyan technikai áttörés, ami felsegítette volna őket abba a magasságba; de szinte minden gyerek arról álmodott, hogy róla neveznek el egy lebegő sziklát.

Végül eljött a nagy nap, amikor az első űrsiklót útjára engedték. Nem sokkal a föld felszíne felett felrobbant, apró darabokra szakadt, nem voltak túlélők. Globális gyásznapot hirdettek. Egyesek szerint az elhunytak szükséges áldozatok, mártírok voltak, és egy szomorú, de elkerülhetetlen mérföldkőhöz jutott a tudomány, aminek arra kell ösztönöznie a kutatókat, hogy legyenek óvatosabbak, de haladjanak továbbra is előre. Mások azt mondták, hogy odakint az űrben kell lennie egy lénynek, ami hatalmasabb mindannyiuknál, és ő pusztította el a hajót azért, mert megharagudott a népükre a bolygó elhagyására tett kísérletük miatt. A két fél harca lelassította a projektet, de végül egy elrejtett kis szigeten sikerült újabb űrsiklót építeni, ami ezúttal elhagyta a termoszférát.

A legénység megdöbbenésére nem szikladarabok keringtek a bolygó körül, hanem mesterséges tárgyak. Többet is megvizsgáltak közelebbről, pár kisebbet be is szállítottak a raktérbe, hogy a levigyék a földre, és már az űrben vizsgálni kezdték. Többségük már csak ócskavas volt, de találtak egyet nagyon fejlett műszerekkel benne, amik még többé-kevésbé működőképesek voltak. Azt gondolták, ezek a tárgyak vagy százezer évvel előttük készülhettek, de voltak olyan tudósok is, akik évmilliókra tippeltek, bár fogalmuk sem volt, miféle technológia képes olyan sok ideig kitartani.

Negyvenöt földi év telt el, mire megfejtették, hogy miféle információkat tárolnak ezek a tárgyak, de végül sikerült: képek, videóanyagok voltak. A bolygóról, magáról. Közeliek és távoliak. Egy számukra addig ismeretlen civilizáció nyomai: az emberé.

A felvételek tanulságai szerint egy időpontban – amit mi 2564-nek mondanánk – egy aszteroida csapódott be a Földbe, olyan nagy, és olyan erővel, hogy a bolygó teljes felszíne megolvadt. Még régészeti lelet sem maradt az egykor virágzó civilizációból. Mintha valaki egy számítógépet teljesen leformázott és újratelepített volna, csak ezúttal ez a „számítógép” maga a Föld volt.

Szinte mindenki összeomlott belül. Évezredekig hitték, hogy ők az egyedfejlődés koronái, és a világ legfőbb értelme az, hogy teret adjon a létezésüknek; most meg száz éven belül kiderült, hogy talán nincsenek is egyedül, de ami a legaggasztóbb, hogy az univerzum több millió évet átölelő „filmjében” az ő jelenlétük mindössze egy villanás.

Szólj hozzá!

2017.07.17. 18:27 Ésik

Amint kialszik a fény

Címkék: szombati gréta

Írta: Szombati Gréta

 

teve_masolata.jpgMint akit hipnotizáltak.

A készülékből áradó színes fény kiemeli bárgyú tekintetét. Vonásai lehervadtak bágyadt, elernyedt arcán. Szemein vörös erek szaladoznak, nem pislog. Eltűnt már minden. Csak az a valótlan kép maradt a szeme előtt, amit mások elképzeltek neki.

Szemhéja félig csukva, mint egy alvajáróé. Füleibe gépszerű hang duruzsol. Csak hallgatja. Szeme elé fátyolfüggöny ereszkedett, könnyes, homályos ködfelhő. Ezen keresztül mered maga elé, és csak néz, de nem lát sokat.

Világa eddig terjed. Hová lettek a gondolatai? Hová lettek körüle az emberek, hol van a valóság? Nincs rá szükség. Van helyette látszat.

De vajon visszatérnek, amikor megremeg a kép? A hangok elhalnak. A színek összefolynak, majd szertefoszlanak, és a fény kialszik. Eltűnik.

Az ember arca megrezzen. Mérvadó pillanat. Felhúzza a szemöldökét, pislant és körülnéz. Pupillájában még ott dereng a fényfolt, amit a készülék hagyott, végül az is elillan. Nem lát semmit, sötét van. Mikor lett sötét? Nem emlékszik. Lábai zsibbadtak, keze hideg, dermedt. Mikor is ült le? Feláll, nyújtózkodik. Csoszogva indul el, öklével szemét dörzsöli. Fényt lát, ösztönösen arra megy.

Kinéz az ablakon. Tekintete merev. Milyen szép, csillagos az égbolt! Le kellene fényképezni.

 

 

Szólj hozzá!

2017.07.04. 18:38 Ésik

Világot próbálni

Címkék: kiser edina

Írta: Kiser Edina

 

elod.jpgTegnap a fiam egy kis finomságra vágyott.

– Anya! Menjünk el a boltba, és vegyünk valami finomat – kérlelt.
Érezhető volt az ellenállásom: – Kisfiam! Az imént uzsonnáztál, és egyébként sem tesz jót a sok édesség.

– Deeeeeeee! Anyaaaaaaa! Kéééééééééééérleeeeeeek!– fogta könyörgőre a dolgot.

– Kisfiam! – itt hatásszünetet tartottam. – Nem fogunk boltba menni – akkor úgy gondoltam, hogy határozott voltam.

Lehorgasztott fejjel állt az ajtóban, és majdnem elsírta magát. Majd hallottam, hogy szöszmötöl. A zajokból tisztán kiderült, öltözködik.

Cipőt, pulóvert vett, fejére kockás kalapját biggyesztette, újra megállt az ajtóban, és így szólt:

– Édesanyám! Elindulok világot próbálni!– húzta ki magát, és érezhető volt az elszántsága.

Annyira meglepődtem, hogy a csodálkozástól mindkét szemöldököm a homlokom közepén ragadt. 

Más utat próbált. Nem hatott a kérés, nem hatott a könyörgés, hát saját kezébe vette az irányítást. Látta rajtam, hogy tétlenül várom a következő lépését.

Nekidőlt az ajtófélfának, és kissé lemondóan így szólt:

– Csak még egy kis bátorságot kell gyűjtenem.

Éreztem, hogy itt és most ezt a helyzetet nem lehet könnyelműen venni. Úgyhogy felvettem a cipőmet én is.

–Együtt indulunk világot próbálni. Mert szeretnék neked mindent megtanítani, hogy a próbákat ki tudd állni – mondtam.

– Többféle próbált kell kiállnod, amíg elérjük a célunkat. 
Az első próba az elindulás bátorsága. Ezt már tudod, hiszen elszántad magad az indulásra. 
A második próba a figyelem próbája. Mielőtt az úttestre lépsz, meg kell győződnöd arról, hogy nem jön-e jármű jobbról vagy balról. A figyelem lesz a kardod, amivel meg tudod védeni magad – mondtam.

– Mint az Aranyhajú? – kérdezett rá az egyik kedvenc mesehősére. 

– Így van! Aztán, ha már a figyelem próbáján is túljutottál, ott lesz előtted a tisztelet próbája.

– Tisztelet, tisztelet... – ízlelgette a szavakat. 

– „Szerencsés jó napot, öregapám!” Ha valahová megérkezünk, köszönünk és jót kívánunk – így próbáltam neki megmutatni, mire gondolok.

Sikeresen átjutottunk a műúton. Megvolt a figyelem próbája. Bementünk a boltba, és hangosan köszönt:

– Csókolom, és szerencsés napot kívánok!

Hangos viszontüdvözlés volt a válasz, miközben mosolyt csalt az ott lévők arcára. Megvolt hát a tisztelet próbája is.

Így történt meg az első világot próbálás, aminek már lehetett jutalma egy csokoládé.

Ám amikor a pulthoz ért, így szólt: 

– Három csokit kérek. Viszek a testvéreimnek is.

 

Szólj hozzá!

2017.06.30. 18:42 Ésik

Gombok

Címkék: somorčík sz. rozália

Írta: Somorčík Sz. Rozália



A huszadik század harmadik negyede a vége felé járt.

Csehszlovákiában a normalizáció időszaka, Gustáv Husák vezénylete alatt és Moszkva forró támogatásával, a harmadik évbe lépett. Az emberek nyílt helyeken még óvatosak voltak beszélgetéseikben. Más volt a hangulat, mint a laza hatvanas években.

Ajánlatos volt nem megszólalni a buszban, ha bántotta az embert valami, ami a politikai helyzettel volt kapcsolatos. Ilyet csak a részegek csinálhattak; tulajdonképpen alkoholizmus nem is létezett abban az időben, egyszerűen nem volt ideológiailag helyes, ugyanúgy a munkanélküliség sem, az előbbi ok miatt. A lerészegedés csak pillanatnyi botlásnak vagy nem koordinált életfelfogást hiányoló, labilis lelkiállapotnak számított.  A buszban az emberek olvastak, filmekről, esztrádműsorokról beszélgettek, pletykákat szőttek vagy egymásról álmodoztak.

A falu, ahová a busz megérkezett, vallásos volt. Templomba járt ott mindenki.
Ez volt a tiltott, ám eltűrt kultúrprogram azokban az években.

A pap a szószéken vasárnaponként züllött filmekről tartott példabeszédet, amikbe bravúrosan beleszőtte saját kritikáit Fellini vagy Godard filmjeiről, az egyház által arra a vasárnapra ajánlott szentbeszéd után. A jóravaló hívőknek pedig ettől beindult a fantáziája. Röhögcséltek is javában a templomból hazamenet, fel nem dolgozva a prédikáció számukra felfoghatatlan részeit, kialakítva lelki szemeik előtt saját, még züllöttebb verzióikat az említett filmekről.

A papnak óriási, több ezer könyvet tartalmazó könyvtára, ami nemcsak szentes könyvekből állt, sőt televíziója is volt. Hétvégeken néha több autó is parkolt a paplak magas kőfallal körülvett kapuja előtt. A prágai tavasz utáni időszak seggberúgott értelmiségeiből néhányan, vagy azok, akik csak a papnál szoktak hangosan beszélni politikai elégedetlenségeikről, álmaikról, amikben maguk sem hittek, voltak a vendégei.

A falu nem nézte jó szemmel azt a rengeteg idegen autót: vajon ki mindenki járhat oda, és mi mindent csinál az ő papjuk.

Közben a faluban szép kamaszlánnyá serdült egy kislány, egy ártatlan kék szemű.

Ha végigment a templomhajó testén, és a leglátványosabb helyen megállt bal oldalt, az oltár előtt, és ahogy aranyszőke, göndör fürtjei a szemébe hulltak, mikor letérdelt és keresztet vetett, és utána felállt, hogy kezeit hasa alatt összekulcsolja, a mise végéig tekintetét a papról le se vegye, bizony, nemcsak a hívő férfiak, hanem a szent ember szeme is rajta maradt néhány pillanatig. Persze az asszonyszemek sem voltak vakok.

Múlt az idő.

A politikában semmi sem változott, oda-vissza röpködtek a párt elöljárói Prága és Moszkva között; hozták az újabb tanácsokat az aranykucsmák alól a szocializmus rendíthetetlenségének megerősítésére.
Nyugaton újabb és újabb művészfilmek születtek.

A Barrandov, prágai és a Koliba, pozsonyi filmstúdiók alkotásaiban olykor-olykor, egy-egy cseh vagy szlovák színésznő is megmutatta meztelen testének domborulatait és völgyeit – amennyit természetesen a párt engedélyezett, hogy megmutassa, mennyire haladó szellemű a rendszer.

A templomban suttogni kezdett a nép, főleg az asszonyok, mikor a pap az erkölcsről tartott példabeszédet; egymást lökdösve vigyorogtak. Olyan szavak és mondatfoszlányok hallatszottak a szent plafon alatt, mint: „ez?”, „ennek?”, „ez nekünk?”, „mit akar ez?”, „nekünk prédikál?”.

A paplak gyakori esti látogatója lett a szőkefürtös lány. Hamar elterjedt a faluban, hogy a pap és a kék szemű egymáséi lettek. A férfi legjobb életkora és a fiatal nő amúgy is rossz híre – a szombati táncmulatságok szüneteiben, állítólag, minden héten más fiúval, a kultúrház sötét parkjából előtűnő kócos feje – csakis ezt bizonyították.

A mise alatt már nem volt a hívők arcán az a megszokott ájtatosság, suttogtak, morogtak, nevetgéltek.

Múltak a hetek, hónapok.

Az ötödik ötéves terv a negyven év eddigi legsikeresebbjének ígérkezett. A párt egyre kevésbé szólt bele az egyház ügyeibe. Az emberek bátrabbak lettek.

Ekkor jelentek meg a gombok.

Az aranyrojtos peremű, bordó bársony, tarisznyává formált perselybe, melyet a ministráns fiú egy hosszú, az évektől sötétre barnult nyélen tartva végig kínált a hívők között, egyre több gomb került.

A szegény pap, aki főleg adományokból tartotta fel magát, már egyre kevesebbszer prédikált az erkölcsről vasárnaponként. A szőke lány, akivel irodalomról, művészetekről beszélt, kezdetben még csak azért is eljárt a paplakba, de mivel a perselyben vasárnaponként már több volt a gomb, mint a pénz, így végleg elmaradt.

A hívők lassan megnyugodtak. A perselybe újra csak pénzérmék kerültek.

Elkezdődhetett a hatodik ötéves terv.  

Szólj hozzá!

2017.06.26. 19:18 Ésik

Tanuljunk nyelveket!

Címkék: kulcsár attila

Írta: Kulcsár Attila

 

(A ravasz kereskedő sztorikat mesél a termékéről.
Egy jó történettel az áru jobban eladható.)

dsc_1843.JPGEnnyi volt, mondtam a múltkor magamnak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kedvesem megcsal a kutyával. Igen, el kell ismerni a tényeket, a kutyánk, Tarnalaki Alfa Tabu sokkal fiatalabb nálam, gyönyörű, fényes szőrű kan, többszörös fajtagyőztes.  Színét blek end ten-nek mondják, ez barna-fekete tarkát jelent. Sajnos nagyon mutatós jószág. Én is barnás-fekete voltam régen, de már őszülök.

Amikor a napnál is világosabb lett számomra, hogy ejtett a nőm, teljesen kiborultam. Annyira, hogy elmentem a pszichológusomhoz. Ez mifelénk a Sas kocsma, ahol Sas Róbert a csapos, és csoport terápiát celebrál. Itt a beteg rendel.  A sok meghasonlott páciensét felesekkel próbálja megnyugtatni.  Akarsz róla beszélni? – teszi fel a sztereotip kérdést. – Na, mondjad akkor, meglátod, hogy előbb-utóbb megkönnyebbülsz… Kérsz még egyet?

Sas Robi nagyon otthon van a pszichológiában, bár az egyetemről elsőben kirúgták. De ismeri Freudot és a legújabb amerikai irányzatokat is. Olvasta  Chapman az öt szeretetnyelvről szóló könyvét, és le is fordította almagyarra, hogy mindenki értse a pálinkázók között.

– Ide figyelj, Bandi – kezdte –, ha téged a csajod a kutyával csalt meg, az azért van, mert attól megkapja mindazt, amire vágyik. Hát vissza kell hódítani.  Figyeld meg, mit csinál a kutya – az kell neki.

Megpróbálhatom, gondoltam, és elkísértem én is a reggeli kutyasétáltatásra a kiserdőbe. A kieresztős pórázt nem engedte át nekem, így csak lődörögtem mellette. Azt gondoltam, hogy ez lesz az „egymásnak szentelt minőségi idő”, amit a pszichológus a szeretet egyik nyelveként ajánlott. Részemről az volt, mert eszem ágában sem lett volna magamtól hajnalok hajnalán az erdőben kutyagolni.

De közben figyeltem. A kutya meg vidáman szaladgált össze-vissza, előre-hátra. Többször felemelte a hátsó lábát, megjelölve a fák és bokrok alját. A nejem boldog volt, amikor ürített is. Megpaskolta a kutya buksiját: – Jó kutya, ügyes vagy – mondta neki szinte szerelmesen, az meg boldogan visszanézett rá. Benne volt minden odaadása, ragaszkodás és szeretet. Én is megpróbáltam utánozni. Meg-megálltam egy-egy fa mögött, de nem ittam elég sört az este, és a nagyobb dolgokon már túl voltam, így hamar elfogyott a munícióm. De az én elismerésem elmaradt.

– Ne maradozz le – szólt rám a nejem bosszúsan –, baj van a prosztatáddal is?  

„Elismerő szavak” – villant fel a betanult nyelvlecke, amikor eltrappolt mellettünk egy elhízott hajdani szépség, akit bizonyára megunt kákabélű kedvese, és most szívós önsanyargatással próbálja leadni felesleges kilóit. Zihált, csorgott róla a verejték, és szinte helyben járva futott – de nyomta a kilométereket.

– Látod drágám, neked nincs szükséged erre. Itt van a kutyád és itt vagyok én. Minden nappal csinosabb vagy – mondtam „elismerően”.

Nejem gyilkos tekintettel válaszolt. Láttam, hogy ez a dicséret nem jött be.

A szeretet leghétköznapibb megnyilvánulása, hogy apró szívességeket teszünk a kedvesünknek.  Tanulj a kutyától – mondta a csaposom.  Nejem a séták során azzal szórakozott néha, hogy eldobott egy fadarabot, és Tabu visszahozta neki. Amikor kiértünk a tópartra, ugyanezt csinálta teniszlabdával. A kutya beúszott érte, kihozta, és a nejem lába elé tette.

Kerestem az alkalmat, hogy mit hozhatnék én is vissza neki. Milyen szívességet tehetnék.  Hordtam haza a kutyakonzerveket a boltból, mert fel volt írva a többi áruval együtt.  Észre se vette a sörök között a szatyorban, hogy a szívesség tulajdonképpen neki szól. Egyszer mégis sikerült. Észrevettem, hogy kukánk tetején egy halom ruha van kidobva. Felismertem közöttük a nejem régi pettyes fürdőruháját. A többi is az ő holmija volt. Kimentem az utcára hajnalban, a szakadó esőben, mielőtt még egy turkáló asszony elvitte volna, és reggel a lába elé tettem: – Anyukám ebben voltál a stand szépe, a város legnagyobb szexbombája.  Hadd lássalak még egyszer ezekben a ruhákba díszelegni!

A szeme szinte villámlott: – Minek hoztad be őket? Ezek a rongyok már szét vannak nyúlva, és nem jönnek fel rám. Vidd azonnal vissza, hátha jó lesz még valakinek!

 Ennyit az szívességgel való közeledésről. Van, akinél ez nem működik.

A lélekgyógyászom erre felhívta a figyelmemet az „ajándékozás nyelvére”. Az minden nőt levesz a lábáról. „Egy rózsaszál szebben beszél” – mondja a dal is.

Gondolkodtam, hogy mit is vegyek, ami örömet okoz neki. Tudtam, hogy csak a kutyán keresztül jutok el a szívéhez. Úgy is lett. Vettem az ebnek egy bolhanyakörvet.  És hogy személyre szólóan is kedveskedjek, a feleségemnek vettem egy másikat. Árulnak nagytestű kutyáknak való nyakravalót is. Az övére csináltattam egy medailont is, ametisztből.  

Nekem semmi sem sikerül. Nem tudok angolul se, mert nincs nyelvérzékem. Oroszból is kettes voltam.  Ez a szeretet nyelven elmondott „ajándék” se nyerte el asszonyom tetszését, pedig felengedi az ágyába is a dögöt, a bolháival együtt.

Ezt utálom a legjobban. A hálószobánkban alszik, ott a nejem ágya mellett a vacka. A múltkor is kimentem fogat mosni, és amikor le akartam feküdni, már ott smárolták egymást az ágy közepén. Még puszilkózott is vele az asszony, a kutya meg belenyalt a nyakába. Leparancsoltam a helyére. Villanyoltás után én is próbálkoztam. De a kutya már ott szuszogott közöttünk.

– Bandi, ne csináld már – szólt rám az asszony –, még összenyomod a Tabut!

Pedig ez akart lenni a szeretet nyelv legegyszerűbb „ szava” – „a testi érintés.”

– Hát akkor nincs mese – tanácsolta terapeutám, miután erre már ö is megivott két felest. – El kell csábítani a kutyát. Ez a medicina egy kicsit húzós lesz, de meglátod, hatásos.

Így aztán vettem az ismert kutyatenyésztőtől egy fajtatiszta – szuka – spánielt. Kiváló pedigrével.  A sokszoros CACIB győztes Kántorjánosi Leonárd egyenes ági leszármazottja volt, szénfekete.  Alfa Tabunak is gyorsan megtetszett, azonnal összebarátkoztak. Hamar kiderült, hogy Boróka már ivarérett.  A nejem nem tudott elég gyors lenni a meglepetéstől, amikor beállítottam ezzel a szeretet ajándékkal. Nem volt a kutyáján póráz…  

Azóta együtt járunk kutyát sétáltatni. Alfa Tabu Boróka kedvéért hanyagolja a nejemet. Ma már az ebek kinn alszanak együtt a kennelben. És én – ma már – közelebbről is beszélhetem a szeretet legolcsóbb nyelvét: a „testi érintést.” Sokba került ez nekem.

Ez itt már a reklám helye: Fajtatiszta alomból spániel kiskutyák eladók.

dsc_1761.JPG 

A fenti írás is elhangzott 2017. június 8-án, a 88. Ünnepi Könyvhét és 16. Gyermekkönyvnapok alkalmából megrendezett tárcaolvasó eseményünkön. 

Olvassunk tárcát!

Nyíregyháza, Kossuth tér

Fotó: Kazai Béla

 

 

 

 

Szólj hozzá!

2017.06.23. 19:29 Ésik

Ismertem egy hullócsillagot

Címkék: szombati gréta

Írta: Szombati Gréta

 

A hullócsillagoktól szokás kívánni, azt mondják. Feltámasztják a megboldogult házi kedvenceket, ha az kell, megállítják az időt. Hétköznapi emberek csak kérni tudnak izzó égitestektől, én viszont sosem számítottam egészen hétköznapinak. Háziállatom nincs, és az idővel sem állok éppen hadilábon.

Nem tudtam tőle mit kívánni, így megkértem, mesélje el, milyen érzés zuhanni, mire kinevetett és azt mondta, nálam félnótásabb emberrel még nem találkozott. Bemutatkoztam neki, hogy ismerjen név szerint is. Nem viszonozta.

– Engem soha nem szólítanak sehogy. – Ezt mondta.

De tévedett, mert én Névtelen Hullócsillagnak hívtam ezután. Talán a valódi neve annyira bizarr volt, hogy senki sem merte kimondani.

Megkérdeztem, fél-e attól, hogy leesik.

– Így is, úgy is leesek – felelte.

Részvétet nyilvánítottam és felajánlottam, hogy elkapom, ha ideér. Hevesen tiltakozott.

– Le kell esnem – mondta.

– Miért?

Nem válaszolt, azt mondta, értetlen vagyok és megzavartam a dolgában.

– Restellem – feleltem. – De ha már mindenképpen le akar zuhanni, a Földet nem ajánlom. Itt senki nem beszélget csillagokkal.

– Itt sem.

Elgondolkodtam, hol lehet az az „itt”. Az űrben? Egyáltalán hol élnek a hullócsillagok?

Megkérdeztem, miért nem beszélgetnek egymással. Kinevetett.

– A hullócsillagok nem beszélnek. – Azt hiszem, hazudott.

Egy ideig hallgattunk. Ő zuhant, én pedig figyeltem, ahogy zuhan. Azon tűnődtem, hol fog landolni. Reméltem, hogy valami szép helyen, tisztáson, vagy hegyek között, már csak azért is, hogy ne gondoljon rosszat a Földről. Csak emberekkel ne találkozzon. Ők nem szeretik az olyan dolgokat, amiket nem értenek.

Aztán eszembe jutott, hogy a csillag talán azt hiszi, ott hagytam, hát megkérdeztem, lát-e valami szépet olyan magasról. Azt mondta, látja az egész világot.

– És az szép? – kérdeztem.

– A legszebb.

Megkértem, mutassa meg nekem is, de szerinte ahhoz nekem is le kellett volna zuhannom, ő pedig nem tud visszamenni, ha már egyszer leesett. Megjegyeztem, hogy ez igencsak méltánytalan dolog, de ő azt mondta, így van rendjén.

Egyre fényesebb lett. Gyönyörű volt. Ezt meg is említettem neki, de nem válaszolt. Féltem, hogy talán haldoklik, hát megpróbáltam halkan beszélni, hogy ne essen pánikba.

– Még nem mondta meg, milyen érzés zuhanni!

A Névtelen Hullócsillag fáradtan felnevetett.

– Mint az élet – mondta, és leesett.

 

A szerző mindössze 14 éves, nemrég ballagott az általános iskolából. Szeretettel gratulálunk!

 

Szólj hozzá!

2017.06.20. 18:34 Ésik

Távoli bolygó

Címkék: csengődi péter

Írta: Csengődi Péter

 

65427.jpgA múzeumot egy hegyoldalba vájták, de a berendezés teljes mértékben újkori volt. Ez a koncepció hűen tükrözte, hogy a kiállítás témája egyszerre a kezdet – az őskor –, és a "vég", pontosabban a jelen világ. Egy apa büszkén kísérte érdeklődő kisfiát teremről teremre. Az egyik vitrinben egy olyan tárgy roncsai voltak láthatóak, ami bejárt több galaxist is hosszú útján a szülőbolygójuk felé. Századokkal ezelőtt találtak rá, de még mindig nem sikerült megfejteni minden titkát.

– Apu, ez micsoda? – kérdezte a kölyök.

– Tudod, fiam, sokan úgy gondolják, hogy a világunk évmilliókon keresztül élettelen volt. Sok szerves anyag volt található a bolygón, de mégis hiányzott az élet esszenciája. Úgy vélik, hogy a fejlődés akkor kezdődött, amikor ezen a csillagközi bölcsőn elérkezett hozzánk az élet magja.

– Bocsánat, hogy közbeszólok – mondta nekik a biztonsági őr –, csak gondoltam, szólok, hogy ha érdekli önöket a téma, most jelent meg egy dokumentumfilm a legújabb felfedezésekről. Minden páros órában kezdik el vetíteni a kis teremben, és mindjárt kettő óra; ha sietnek, pont elérik. Megéri megnézni, a lányom nagyon élvezte.

Megköszönték az információt, és a vetítőterem felé igyekeztek.

A filmet valóban mesterien alkották meg, bár sok újdonságot nem fogalmazott meg, de a látvány újszerű volt. A legújabb grafikai technológiával illusztrálták a bölcsőt, a szerkezet ugyan nem teljesen úgy nézett ki, mint korábban a valóságban, de azért a felvázolt modell működőképes is lett volna, ha elkészítik. A hajó a filmen felbukkant a galaxisban, besodródott a naprendszerbe, végül becsapódott a bolygóba. A hibernációs kamrák kinyíltak, és apró lények másztak ki a felszínre. A talaj bővelkedett szerves anyagban, a légkör megfelelő volt; így aztán a lények elszaporodtak, fejlődtek, egészen addig, míg értelmes civilizáció nem alakult ki belőlük.

A vetítés végeztével mindenki mosollyal az arcán távozott, kivéve a kisfiút.

– Mi a baj? – kérdezte az apuka. – Nem tetszett a film?

– De, tetszett, csak nem fér a fejembe.

– Micsoda?

– Azon gondolkodom, apa, hogy mi van, ha túl sokat képzelünk magunkról? Mi van akkor, hogy mi nem is valami természetfeletti faj vagyunk, akiket egy csillagközi bölcsőn küldtek ide?! Nekem az a tárgy a filmben nem olyannak tűnt. Mi van, ha az csak egy felfedező szonda volt, amin az őseink véletlenül megkapaszkodtak?! Mi van, ha senkinek sem volt szándékában ide telepíteni őket, hanem csak véletlenül idesodródtak?!

– Ha így is van, attól mi nem leszünk semmivel kevésbé kivételesek – mondta az apuka. – Akárhonnan is származunk, attól még büszke vagyok, hogy milyen okos és ügyes kisfiam van – biztatta, miközben ízelt lábaival simogatta gyermeke csótányszerű fejét.

 Kép forrása: Facebook

 

Szólj hozzá!

2017.06.17. 17:50 Ésik

Mást gyászolni

Címkék: dinók zoltán

Írta: Dinók Zoltán

 

Ült a fotelben. Csendben nézte, ahogy a füst szállingózik a szobában. Talán szégyellte magát. Hiszen évtizedekig jóban volt Árpival. Most meg, mert véletlenül hullarészegre itta magát a temetés napján, haragszik rá a felesége.

Már félt az ajtónyitástól. Gabriella Máriával beszélgetett ez idő tájt az arborétumban, leégetve férjét. Mert nagyon dühös volt rá.

Aztán Sanyi kiment a konyhába, s megivott egy kis feles rumot. Épp enni kezdene, amikor Gabriella ajtót nyit.

– Mit csinálsz? – kérdezte, ahogy a konyhába ért.

– Semmit!

– Semmit?

Visszarakta a kenyeret a nejlonba, a kést a konyhaszekrénybe, a vajat meg a hűtőbe.

– Elment talán az étvágyad?

– Igen. El. Épp elég gondom van, hagyj engem jó?

– Még neked van gondod? A temetésen minden ismerős, még a takarítónő is ott volt, csak te nem! Minek képzeled magad? Vagy kinek? Hiszen Árpi szeretett téged, erről megfeledkeztél? Együtt fociztatok az udvaron. Minden gyerek titeket lesett az ablakból. És hát együtt is ittatok. Erről is csupa jó véleményem van, de hát tudod… Na mindegy, most nem ez számít. Néha még ő fizetett neked pálinkát…

– Igen. Tudom.

– Miért ittad magad részegre pont a temetés napján?

– Csak egyszerűen így jött ki a lépés..

– De hiszen egy nappal előtte megígérted, hogy eljössz. A zakódat is kikészítetted! S gyanús volt nekem az, ahogy csendben, csak úgy szó nélkül lefeküdtél. Készültél az ivásra?

Sanyi hallgatott.

– Válaszolj már!

– Mit mondjak?

– Egy nagy nulla vagy!

Sanyi a szobájába vonult. Gabriella meg teát főzött magának. Az majd megnyugtat – gondolta. A férj meg elővette a szekrényéből a zakóját, s nézegette.

Másnap korán kelt. Felesége észrevette. Feltűnt neki. Ilyenkor még nem megy munkába. Autóval elhajtott. Felesége meg a maga kocsijával követte, de úgy hogy Sanyi észre ne vegye. Egy temetőbe hajtott Sanyi. Gabriella nem értette. Majd kiszállt Sanyi az autóból, s a pap el akarta kezdeni a beszédet. A férj asztalos munkásember volt, s munkatársát Szabó Károlyt búcsúztatták. Sokan sírtak – köztük maga Sanyi is –, a pap valóban eredeti, megható beszédet mondott, mintha valami fontos, híres embert temettek volna el.

Gabriellának megesett a szíve férjén.

– De ettől miért nem jött a sógora temetésére? – gondolta és kérdezte magában.

Sanyi csak a temetés végén hagyta abba a sírást. Gabriella időközben lelépett. Sanyi nem vett észre semmit. Elbúcsúzott munkatársaitól, átkarolták egymást aztán ő is ment autójával hazafelé. Azt hitte szegény feje, hogy feleségét nem találja otthon, de az bizony ott állt a konyhában – mereven –, s a cigarettafüstöt az ablaknak fújta. Sanyi mikor hazaérkezik, és a konyhába befordul, majdnem elszédül, amikor ott látja feleségét.

– Hát te nem dolgozol?

Gabriella maga elé meredve, bambán néz, s csak gondolkodik.

– Hozzád beszélek!

– Miért nem mondtad, hogy az egyik munkatársad meghalt?

Sanyi a fejét fogta, megdörzsölte szemeit, majd nagyot sóhajtott.

– Tehát követtél!

– Mi van veled? Hiszen ezt elmondhattad volna!

– Nem akartalak zaklatni Árpi halála miatt!

– De hát éppen ez az! Ha bevallod ezt, akkor megértem, hogy nem jössz el!

Sanyi sírni kezdett.

– Ne haragudj, annyi gondom van az utóbbi időben!

– Semmi baj! – s átkarolta urát.

– Károly volt az egyik legjobb barátom! Nem is hiszem el még most sem, hogy meghalt! Bocsáss meg, amiért nem mentem Árpi temetésére!

– Hát persze hogy megbocsájtok!

 – Az az igazság hogy Károlyt még régebben ismerem, mint a sógoromat! Persze Árpi rokon, tudom, de úgy döntöttem, hogy épp elég lesz nekem kibírnom Károly temetését!

Gabriella aggódott uráért, ezért meg is kérdezte:

– Jól vagy?

– Igen. Tartom magam. De most lefekszek.

– Gyere, feküdj le! – s az ágyhoz kísérte urát.

Az lefeküdt s megnyugodott. Gabriella most már aggódott, nem hogy dühös lett volna. Mikor Sanyi álomba merült, Gabriella megsimogatta az arcát s megcsókolta.

– Te vagy nekem a legfontosabb! – mondta.

 

Szólj hozzá!

2017.06.07. 18:01 Ésik

Gödörben

Címkék: petrozsényi nagy pál

Írta Petrozsényi Nagy Pál

 

godorben.jpgOtt ült a padon, s az öregeket nézte. Sakkoztak. Valamennyi nyugdíjas és sakkrajongó volt. Forgách nyúlánk, szemüveges férfi s ugyancsak sakkrajongó. De már évek óta nem ült tábla elé. Mint pártaktivista örökösen lótott-futott, szervezett itt egy előadást, ott egy gyűlést. Pedig valaha egész másként indult: előbb muzsikus, aztán színész szeretett volna lenni. Végül beérte egy marxista oklevéllel. Ez szerzett neki kenyeret, tekintélyt, s tán még ma is ennek árnyékában nyüzsög, ha a történelem kereke át nem gördül rajta.

– Sakk-matt!

A tatárbajszú játékos leforrázva állt föl.

– Még nem, gyógyszerész úr.

– Nocsak! – mosolygott gúnyosan a tatárbajszú partnere: ő volt a bajnok a nyugdíjasok között. – Hát maga sakkozni is tud, Forgách?

– Megengedi? – cserélt helyet a férfi a levitézlett öreggel, pár pillanatig koncentrált, és két perc múl­va győzött.

– Ördöge van! – seperte le a bábokat bosszúsan a „bajnok”. – Ha még egyszer legyőz, megeszem a királyt.

Forgách újból kenterbe verte, utána a többit. Előbb külön, majd egyszerre fektette őket két vállra. Másnap szintén, azzal a különbséggel, hogy akkor már pénzben játszott. Naná! Állása nincs, segélyt nem kap, enni meg kell, ha marxista is volt egykor.

– Maga... maga átrázott minket, uram! – hápogott a patikus. – Biztosan sakkmester, így persze könnyű. De van egy vejem, az is sakkmester ám. Őt dugja zsebre, aztán rázhatja a rongyot.

Forgách rábólintott. Valamikor régen naponta edzett, szakkönyveket vett, táblázatokat és híres játsz­mákat másolt egy irkába. Utoljára maga is kitalált egy rendszert, olyan szisztémát, amely szinte képletszerűen sűrítette magába a sakkjáték lényegét. És ezzel, gondolta, rengeteg dolog fölöslegessé válik. Nem kell tanulmányozni például a skót játékot, az Aljehin-védelmet, a bonyolult óindiai megnyitásokat. Csak figyelni kell, memorizálni, és bírni szusszal, cérnával. Sajnos pont ezen a téren állt a legrosszabbul. Hiányzott a türelme, kitartása, így ez a kísérlet is torzóban maradt. Csak amióta facér, sakkoz­gat ismét, de már inkább hátra, mint előre tekintget. Szakmát nem tanult, álmai kiégtek. Maradt a sakk, de hogy mit ér vele, hát az mindjárt kiderül.

A gyógyszerész veje gőgösen fogadta el a kihívást. Alig nézett Forgáchra, amikor kezet fogtak. E4. Forgách C6-ra lépett. Caro–Kann-védelem – állapította meg magában a diplomás sakkmester, a D4-gyel reagált, D5. Hm! Legjobb, ha üti, amire nyilván C:D5 következik, utána C4, HF6... Kívülről tudta, elő is vett egy Playboyt, s csupán fél szemmel sandított az asztalra. A tizedik lépésre már fölkapta a fejét, s bizonytalanul fedte föl az F7 pontot.

Forgách szeme nagyot villant, pillanatokon belül betört, és ellenfele királyát a bal sarokba űzte. A mester arcán megszaporodtak a ráncok. Még hat percig ellenállt, majd feladta a partit. Az öregek megilletődtek, s irigységük mély tiszteletbe csapott.

– Szuper! – adta lejjebb a sakkmester is. – Tulajdonképp melyik klubban debütáltál?

– Egyikben sem, sőt, idestova tíz éve, hogy alig láttam sakkot.

– Jó, nem faggatlak, hanem figyelj ide, komám! Épp a jövő hétre várunk egy nemzetközi mestert. Ha őt is kinyírod, leveszem a kalapomat előtted.

Forgách bizonytalanul mosolygott. Ha megéri, merthogy alig élt egyik napról a másikra. Munka, pénz és feleség nélkül. Fiai elszéledtek, így élt egymagában kétség és remény között, hátha valamivel, például most ezzel a sakkal, tisztára moshatja magát. Talán, igen, miért is ne, elfelejtik, ki volt, talán önmaga is, és új lappal, nemesebb szívvel mászik ki abból a gödörből, amibe a sors ilyen orvul belökte.

A nemzetközi mester derűsen nyúlt a sakkórához. Könnyed s egyben szerény modora még a nyugdíjasokat is leszerelte, akiknek időközben Forgách lett a példaképük.

Teltek a percek. Forgách feszülten gondolkozott. Ez a manusz zseni, abszolút átlát rajta. Talán még azt is sejti, mi végre ücsörög itt. Szemei kápráztak, gyomra korgott. Újabban bizony elég gyakran koplalt. Pedig egy szelet hússal még megnyerné a játszmát. Hús? A férfi szájában összegyűlt a nyál, s kép­zeletében felvillant egy hatalmas flekken behintve borssal, pirospaprikával.

– Sakk!

Meg sem hallotta, folyton csak a húsra gondolt, utána a villanyra, gázra, szemétre. Vajon hogy fogja ő mindezt kifizetni?

– Azt mondtam, sakk. Volna szíves lépni már azzal a királlyal?

– Bocsánat! – zökkent vissza a hústól a sakktáblához, találomra lépett, és a nyugdíjasokra pislantott.

Bástyája nincs, vezére ugrott hála a flekkennek, mely egyre távolabb lebegett előtte. Vagy inkább a szisztémája sántít?

– Matt!

Világos: kikapott. Hej, csak abból a flekkenből ehetett volna egy pindurkát, még mielőtt leült volna játszani!

– Köszönöm a játékot! – biccentett kurtán, faarccal.

Ebből a gödörből, úgy tűnik, ő már sohasem fog kimászni.

Szólj hozzá!

2017.06.02. 19:35 Ésik

Esti Kornélia csodálatos utazása

Címkék: lajtos nóra

a Moldvával és a kavicsokkal

Írta: Lajtos Nóra

 

Soha áttetszőbb nem volt az az éjszaka, mint akkor, amikor Esti Kornélia álmában felcsendültek Smetana Moldvájának gyöngyöző harmathangjai. Soha nem álmodott még azelőtt hangokkal, csak képei voltak, azok is gyakrabban színtelen fonalfoszlányok, amelyeken nem volt érdemes sokáig csüngeni. Az álmok olyankor mindig megpihentek az éj csillagcsöndkapu kilincsén.

Mi,-láá,ti,-dóóré-mii-mi-mi fáá-fáá-mii miré-réré-dóórédóó-dó tii,-ti,ti,láá, ̶  csodálatos ez a vezérmotívuma a műnek, de míg idáig eljutunk, az Értől kell elindulnunk, s eljutni a szent Óceánig. A két kis csobogó halk patakzörej, mint valami álmodozó lány arcáról lepergő örömkönnyek indítják útjára a zeneművel együtt Esti Kornélia tudatfolyamát. A lágyan csörgedező patakban áztatja lábait, miközben fénylő kavicsokkal szemezget az áttetsző víztükrön keresztül. Még nem tudja, mire lesznek jók, de felvesz belőlük hét kisebb darabot. Minden itt kezdődött, valójában ez a történet is. És ha valami elkezdődik, az alfája lesz minden fénynyalábos kurta mesének és minden illatszemcsés távoli múltnak. Ezért is álmodta rá titokban az egyik piciny kavicsra az A betűt. (Mert vannak álom-titkok is, csak azokat nem pecsétek őrzik, hanem finom, apró horgolt zsákocskák.)

A patakzúgások közben teljesen átadta magát a pihentető nyugalomnak: szívereinek álomittas verőereiben is kellemesen lassan csordogált a vér, ahogyan a pianó-szellő ringatta hangok mezzofortévá terebélyesedtek. És lassan duzzadni kezdett a két patak, mint nagyanyáink régi fateknőjében a vízgőztől felpúposodó lepedődarabok, s közben Esti Kornéliát a végtelenségig nyúló jóérzés fogta el, amelyre ébredésekor is hűen emlékezett. A SZERETET minden porcikáját átható érzése kelt ki benne, s ez került rá észrevétlenül a második kavicsdarabra. Álmában talán el is húzódott az ajka, olyan éterien csodálatosnak érezte a hárfa- és hegedűfutamok húrérintős hangjait. SOHA nem szerette volna elengedni ezt az érzést, ezért is véste bele e szócskát a harmadik kavicsdarabba.

Ám a két kis folyócska csak folyt tovább, már erőteljesebben hömpölygött, s Esti Kornélia álmaiban is csak úgy sodródott az elmúlt nap emléke, amikor is a szentmise áldozásakor kicsúszott alóla a Tejút szőnyege, és a holdösvényen csak nehezen talált rá ismét önmagára. De arra gondolt: EL kell tudnia engedni ezt a rossz álomnak is beillő eseményt, ahogyan a most már fortévá erősödő dallamív karakteres kiáltó szavát: NEM. Ezek kerültek a negyedik és ötödik kövekre, mert nem lehet izgatottság nélkül, álomban ringatózva megélni azt a katartikus élményt, amikor is a fődallam kékítőt oldó teljes tisztasággal, fortissimóval hirdeti a két folyó egyesülését a Moldvában, megállíthatatlan bikaként: erőteljesen, áldozati tudattal. 

Lassan hajnalodott: Esti Kornélia is már csak félálomban követte még végig a folyó visszafogottabb elterülését, amint megérkezik kikötőjébe. A révbe ért, elcsendesedő hangok egyre magasabb regiszterekben csendültek fel, és Esti Kornélia egy rádiós ébresztőjének dalslágerére ébredt: „Most MÚLIK pontosan,/ Engedem, hadd menjen...”

Engedte, hogy a Moldva kavicsdarabjai egésszé álljanak össze. Esti Kornélia lehunyta szemeit, és boldogság töltötte el a szívét. A paplan alatt elbújó képzeletbeli kavicsdarabokból jól kiolvashatóvá vált az egyik legszentebb idézet Pál apostoltól. S a történetnek – mint minden napfivéres és holdnővéres kalandnak – úgy lehet csak befejezése, hogy a végére pont kerül. Ezzel a hetedik kavicsra festett pöttyel érkezett meg Esti Kornélia a Moldva hosszan kitartott nyugvópontjához, amely hétpecsétes titokzacskóban azt súgta neki lelkének folyamáradatában: A SZERETET SOHA EL NEM MÚLIK.

Szólj hozzá!

2017.05.26. 19:18 Ésik

Ötven és Hatvan között félúton

Címkék: margittai h. ágnes

Írta: Margittai H. Ágnes

 

– Egy ötven százalékosat kérek… Szeretné látni ezt is…? – és már hajtanám is széjjel a félárú utazásra jogosító papíromat, kezemben lapul a személyim és a pedagógus igazolványom is, mert ezek együtt érvényesek.

– Nem, én egészen mást szeretnék látni – mondja a sofőr. 

A perverz állat, mit képzel ez a bibircsókos, a gyöngyöző homlokával, az émelyítő izzadságszagával?

– Én a pénzt szeretném látni…

Ja? A fene a vén impotenst, mit képzel, hát nem az áttetsző blúzom alatt domborodó, pusappal feldúsított,  még mindig formás melleimre kíváncsi? (Nekünk, nőknek sehogy se jó...)  

Alig telik el egy fél óra. Felpillantok az angol könyvemből, mellettem áll egy drabális, majdnem kopasz pasas, hasa a nadrágszíja alá lóg, erősen zihál. Ki ez? Hát ki fontoskodhat, hasznosságának teljes tudatában egy távolsági buszon?

Ki más lehetne, mint az ellenőr.

Na, vajon ez szeretné látni, amit én tudok mutatni? Csak áll, nem szól, aztán mégis:
– Jegyeket, bérleteket kérem… Magyar szakos fülem tiltakozik, de jól nevelt állampolgárként, nemzeti öntudattal telve a táskámba nyúlok, keresem a mutatnivalót, amit még a felszállás után süllyesztettem a nagytáskámban lévő kis táskám aljára azzal, hogy nem érdekel ez már senkit. A pasi látja, hogy hadakozok a zipzárakkal, matatok a rekeszekben, vár egy darabig, majd egy hirtelen félfordulattal a másik oldal belső ülésén utazó felettébb gyanús alakot kezdi átvilágítani. Na, ott kapás lesz, nincs a kedvezményre jogosító igazolvány se jobb zsebben, se bal zsebben. Hát ez bizony öreg hiba. Megkezdődik a jegyzőkönyv felvétel. A busz erősen hullámzik, a tarvágásos kétszer is majdnem az ölembe lendül.

Lassít a buszvezető, megállóhoz közeledünk, ekkor már a jegyzőkönyvet írja alá a delikvens. Az ellenőr gyors mozdulattal a nyitott ajtóhoz lép, futó kezelés a vezetővel, és egy viszláttal lepattan a buszról.

Én meg csak ülök tágra nyílt szemekkel, kezem tele az összes megmutatandóval… Hát mi van ma? Vagy ezután már mindig így lesz?

Mielőtt az autópálya előtti városba érne a busz, felszáll egy tudálékosnak tűnő, hatvanötnél idősebb ember. Ezt onnan tudom, hogy nem vett jegyet, csak valami kiegészítőt. Olyan típus, akinek nincs kora, így nézett ki negyvenévesen is, ötvenévesen is, meg most is. Leül mellém. Eddig sikerült megúszni a társalgást, mert a felszállók mindegyike a busz belsejétől várta a megváltó ülőhelyet.

– Soká jöttek – mondja az ember.

Mi van? Soká jöttek, mihez képest jöttünk soká? És egyáltalán, ismerjük egymást? Kell erre válaszolnom ennyi frusztráció után?

Keep smiling, mondja az amerikai. Hát én is azt teszem.

– Hol szállt fel? – kérdezi. Mondom, de rögtön hozzáteszem a szomszéd település nevét is, mert az híresebb. De az emberem nagyon tájékozott, tudja, hogy két országgyűlési képviselőt is adott már az én ezerhétszáz lelkes szülőfalum az elmúlt húsz év alatt. Na, helyben vagyunk, jöhet a politika!

– Maga a Fideszre szavazott? – így mellbe vágóan, nem kertelve. És ezt olyan hangsúllyal kérdezte, vagy inkább állapította meg, hogy nem tudtam eldönteni, ő kikre. Ha így direktben feltesznek ilyen kérdést, mindig úgy válaszolok, ahogy az illető várja. Akkor egy a platform, egy a zászló, nincs vita, csak összhang. Vannak begyakorlott mondatok mindkét oldalról. Mégis, valamiért úgy éreztem, hogy Fidesz. Azt vallottam hát én is, és bejött. Megtudtam, hogy Tóth Józsi nem lesz itt megint képviselő, mert átírták a választási körzeteket, és itt Nagy Zsolti lesz jövőre. Csak úgy per Nagy Zsolti, tehát őt is ismeri és helyesli is a pozícióváltást. Szeretem azokat az embereket, akik az ilyen nagyokat is oly közelről ismerik, hogy csak Zsolti, Józsi, Kálmi.

Nagyon megértettük egymást, minden jó, vesszenek a rohadt multik, kevesebb a rezsi, az nagyon fáin, a pedagógusoknak ugyan nem kellene annyit emelni, hisz ott a nyári szünet, meg a délutánjuk is szabad. Már nyitottam a számat, hogy nem úgy van az, de minek rontsam el az összhangot, amikor eddig olyan jól megvoltunk, ezért inkább együtt szapultam vele a sok léhűtő tanárt, akik inkább tanítanák meg tisztességesen olvasni meg számolni a kölyköket, a szakiskolában meg tényleg minek az a sok nyelvtan, meg történelem, nem attól mászik fel a falra a csempe, meg áll össze a habarcs.

Aztán egy hirtelen váltással imígyen szól az én újdonsült barátom, felém fordulva, fürkészőn:

– Maga annyi idős, mint az én negyvenéves lányom…

Ó, my god! Milyen jó, hogy megmaradt az összhang köztünk… így H(h)atvan felé félúton…

 

Szólj hozzá!

2017.05.23. 18:23 Ésik

Kakukk a fecskefészekben

Címkék: cserbakőy levente

Írta: Cserbakőy Levente

 

A szamosangyalosi házunk udvari épülete, amely tüzelőtároló, szerszámoskamra, gyógynövényszárító és egyéb ehhez hasonló funkciót betöltő építmény, jelenleg madáróvoda.

Az történt ugyanis, hogy tavasszal a fecskék felfedezték, hogy az ól – ahogyan mi neveztük – ajtaja általában nyitva van egész nap. Ha mégis bezárjuk, az egyik üvegtelen ablakszemen át zavartalanul tudnak ki-be közlekedni.

Elképzelhető, hogy a helyet úgy fedezték fel, hogy az épületet már évek óta a kerti rozsdafarkúak birtokolják. Oda békésen berendezkedtek, és zavartalanul nevelik a fiókáikat. Ha nagy ritkán valamiért bementünk, olyan méltatlankodó csattogással fogadtak, hogy illetéktelen betolakodónak éreztük magunkat. Felháborodott zajongásukkal valószínűleg ők is ezt akarták velünk közölni.

Az idén tavasszal megváltozott a helyzet. Két fecskepár fészket rakott két, egymással szemközti padlásgerendára. Ezzel megkezdődött a harc a fecskék és a rozsdafarkúak között az élettér birtoklásáért.

Soha nem gondoltam volna, hogy a fecskék ilyen harciasak tudnak lenni. A levegőben ők voltak a korlátlan urak, de a meggyfák ágai és az udvar füvei között, valamint az épületen belül már a rozsdafarkúak voltak fölényben. Az egyik fecskepár, talán elunta az állandó csatározást, vagy talált magának egy kedvezőbb helyet, hamarosan otthagyta az üres fészket, de a másik hősiesen kitartott, és hamarosan ott fehérlettek a fészkekben a tojások, a jövő ígéretei, a fecskék fennmaradásának záloga.

Izgatottan figyeltük a további történéseket, és csak akkor nyugodtunk meg, amikor láttuk, hogy négy fekete fejecske kandikál ki a fészekből, és négy sárga szélű, kitátott csőr követeli a beröppenő szülőktől nagy visongva a zsákmányolt élelmet.

Mivel a kertben nagyon sok munkánk van, egyre kevesebbet törődtünk a fecskéinkkel. Hiszen mi bajuk is történhetne ezen a biztonságos helyen. A macskák oda nem tudnak felmászni, és a kutyánk sem tud olyan magasra felugrani. Nekünk is almásládára kellett állni, ha be akartunk nézni a fészekbe. Jobbára megelégedtünk azzal, hogy ottjártunkkor mindig láttunk egy fejecskét a fészek peremén.

Azután feltűnt, hogy mindig csak azt az egyetlen fejecskét látjuk, és a fészek mégis tele van madárral. A ládára felállva láttuk meg, hogy az az egy szem fióka egy jól fejlett kis kakukk.

Pökhendien nézett ránk, és nyugodtan figyelte, hogy négy öreg fecske köröz jajveszékelve körülöttünk. Tagadhatatlanul ő volt a szituáció győztese.

Tudtuk, hogy nincs jogunk belenyúlni a természet rendjébe, és megbüntetni a kakukkot az elpusztult fecskéért. Különben is, a fecskefészekbe csak akkor lehet kakukktojást becsempészni, ha a fészek rosszul van megépítve.

 

Szólj hozzá!

2017.05.19. 19:14 Ésik

A testem folytatása lettél

Címkék: m. szlávik tünde

depositphotos_30681947_w.png

M. Szlávik Tünde   A Férfi illata című könyvéből

Mellbevágó az éjszakai akácillat. Olyan sűrű, hogy kedvem lenne megfürödni benne. Ha az utcai lámpák nem világítanák be a kertet, megkockáztatnám, hogy ledobom a ruháimat és szeretkeznék a holdfénnyel. Attól talán újra az a karcsú, 18 éves lány lehetnék, aki egykor voltam. Persze, akkor még annyira elvakítottak saját gátlásaim, hogy nem vettem észre: nő lettem, gyönyörű nő…

Ha bátrabb lennék, mezítláb kiszaladnék, s ha elbotlanék egy vakondtúrásban, hanyatt vetném magam, s fűangyalt csinálnék. Van ilyen egyáltalán? Félek, reggelre kelve, ahogy a nap felszívja a harmatot, a fű újra fölegyenesedne, már nem őrizné tovább testem nyomát, s ezt az egész bolondos éjszakát józan reggeli napfény tenné nevetségesen semmivé.

Végigdőlök a hintaágyon. Akácot szagolok, ahelyett, hogy fehér fürtjeivel beborítanám a testem. A csillagos égbolton műholdakat lesek, amint róják örök időkre kirótt köreiket. A repülőgépek parányi felvillanó lámpái – micsoda nyüzsgés van odafenn! Elképzelem, amint ölelnek, ölnek, sírnak, fáznak, félnek, boldogabb jövő elé néznek; keresik a tegnapot, a rég elhagyott házat, hazát, szeretőt, valami szerethetőt. S én innen lentről nézem őket, mint parányi, hangyányi menetelőket, kiknél még a fölöttem cikkanó denevér is hatalmasabb.

Kölyökállat puhaságú csend vesz körül. Belesüppedek, s mintha soha nem érnék le az aljáig. Hátravetem a fejemet, ettől hirtelen bukfencezem egyet – ez olyan természetesnek tűnik, hogy megismétlem néhányszor. Egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy nem vagyok egyedül. Valaki úszkál és bucskázik még ebben a felfoghatatlan közegben, mégpedig szorosan a hátamhoz simulva. Ez olyan izgalmas, hogy abbahagyom a körözést, s összetapadva lebegünk tovább. A mellkasa a lapockámon. A keze… Nem, nem: a karjai! Végigsimítják a testemet, majd egyik megáll a combomon, a másik a mellem alatt. A szakálla megcsiklandozza a nyakamat, s ettől egyszerre vélem látni a kicsinyét tarkójánál fogva hurcoló tigrist és a sörényét vadul rázva vágtató musztángot. Akkor már tudom, hogy Te vagy az, aki a testem folytatása lettél.

Nincsenek hangok, nem lüktet egy ütemre a szívünk, nem vesszük át egymás lélegzetének ritmusát. Nem lélegzünk. Már nem is létezünk – feloldódunk a halvány derengésben.

Álmomból kiáltozás riaszt. Az utcán fiatalok sétálnak csapatosan, cigarettafüsttel mocskolva be az akácillatot, s nyers egyszerűséggel nevén nevezik azt, amire én is vágyom – hogy annyira…

 

http://napkeletnepe.hu/ 

Szólj hozzá!

2017.05.15. 18:28 Ésik

Tivadar

Címkék: turányi tamás

Írta: Turányi Tamás

 

A város rendületlenül lapul, csak lapul, az emberek csinálják a furcsaságaikat, de hazafelé már szótlanul mennek. A tárgyak a lakásokban nem szeretik, ha használják őket, sokkal jobb mereven várni a maguk köré álmodott üregben, hogy végre idejétmúlttá váljanak és kiselejtezzék őket. Várnak, mert szégyellik, hogy nem szépek, várnak, hogy megismerhessék az unalom szívét, vagy ami még jobb, a semmiét, és nem gondolnak arra, hogy egy másik városban esetleg mi mindent csinálhatnának velük, ha lehetne. Aztán újból odajutnak, hogy majd' meghalnak szégyenükben.

A városlakók télen kimondják a megfelelő szavakat a télre, nyáron kimondják a megfelelő szavakat a nyárra, telnek az évek, fogy a szappan, a textilzsebkendő lassan kimegy a divatból, és a nők borotválni kezdik a hónaljukat, de a dolgok nem gyorsulnak fel, és nem változnak meg.

Gárdos úr például, aki később saját céget alapít és a főnököm  lesz, még  javában Anya kollégája, amikor egy nálunk rendezett házi mulatság alkalmával eltéveszti az ajtót, és a sötét spájzba benyitva Apa kéziszerszámait, valamint a befőtteket hugyozza le. Az éveim számával gyarapodnak az olyan események, amikről senki nem beszél, és egyre több az olyan lány, akivel az utcán összetalálkozva égető szomorúságot érez az ember.

Az elalvás előtti percekben a városlakók lassú terveket szőnek, reggel pedig keserű ábrázattal merednek a kiürült bögrékbe, mert a tejeskávét nem lehet megismételni, de elfelejteni se, az éjszakai tervek pedig elillannak a bögre melegével, ezért hát nagy zajt csapva hátratolják a széküket, és elindulnak a munkahelyükre megvédeni magukat. Zörögnek a kulcsok, csukódnak a bejárati ajtók, és Tivadar, a szomszédasszony papagája elropogtat néhány titokzatos szóvirágot, hogy másnap reggelig újra megnémuljon. Hamar elálmosodik a kihűlt cigarettafüstben, hiába mosolyog odakint az udvar felett néhány percig a nap.

Tivadar észre se veszi. Lekakálja a kalitka aljára terített újságpapírt, a papír a hirtelen csendben tompa, pattanó hangot ad, mint egy távoli pisztolylövés. Erre persze felébred, de a szemét nem nyitja ki, mert nem hajlandó rá, hogy ezen a délelőttön pont ő vegye a hátára a valóságot. A tévé este hétig hallgatni fog, a kalitkából odalátni a domború, fekete szegélyes képernyőre, amiben most nem tükröződik semmi. Tivadar dermedt mozdulatlanságban tölti a napot, amíg a szomszédasszony haza nem ér, és be nem nyit a szobába, hogy először is jól kiszellőztesse a megsűrűsödött, vizenyős csendet, a madár meleg tollszagát. Az is lehet, gondolja a szomszédasszony óvatosan a kalitkára sandítva, hogy a papagája már rég megbolondult. A függöny szégyellősen libben egyet, amikor végre becsukja az ablakot. A szomszédasszonynak nincs gyereke, az este hamar eljön.

 

 

Szólj hozzá!

2017.05.13. 19:12 Ésik

Páros vagy páratlan pillanatok

Címkék: radnó györgy

Írta: Radnó György

 

Egy újabb év. Egy páratlan.

Bár az előző páros elmúlt, de mégsem volt páratlan. Ez jó vagy rossz?

Nos, páratlanok is lehetnek boldogok és párban élők is boldogtalanok. Ha már gyerek van... Ha egy, akkor páratlan a boldogság, ha kettő, akkor már párban páratlanok. Esetleg három gyerek megint csak páratlan, és a négy gyereknél már a szülők párban is páratlanok, mert a páros kezük foglalt.

Nocsak, ott a kerékpár, szekér és az autón is párban vannak a kerekek, még a kamionon is.

Az utcán van páros és páratlan oldal, mégsem jobb egyik a másiknál.

Odafönt egy pár madár, mondjuk, pedig lehetnek páratlanok, és az is lehet, hogy mindegyik páratlan, vagy épp most keresik párjukat.

Naponta páratlan rémségeket hallunk, és párszor jobb, ha nem tudunk róla. Az a pár alkalom, amikor páratlan boldogságot érzünk, csak elröppenő pillanat, de biztosan nem csak páratlan, ha szerencsénk van, több tucat, ami tucatonként hat párat jelent.

A pártoló is páros, egyedül nehezen pártolhat. A pártokról, talán nem véletlen, hogy nem páratlan a nevük, maximum páratlanul hazudnak a páros szemünkbe és a fülünkbe. Ettől aztán nem öröm az sem, aminek páratlan élvezetet kellene nyújtania.

Páros lábbal ugrálni kicsit fárasztó, bár ez a verebeknek jól megy, csak mi nem repülünk.

Vajon melyik a jó, vagy melyik rosszabb?

A páratlan mindig valami különleges, pedig a párosnak kellene a jobbnak lenni.

A dobogó is páratlan, a három helyezett is páratlan teljesítményt nyújt. A természetben a csigák páratlanul élnek, önmagukkal szaporodva, talán mert nehéz lenne párjukkal megosztani a páratlanul egyedi házukat.

Pár nap, pár hét, pár hónap, pár év, mindig valami ismeretlen időszakot jelent, pedig ugyanannyi az esélye a páratlannak. A páratlan időt nem ismerjük. Pedig az idő önmagában páratlan. Egy és örök, nem percek, nem napok és évek, hanem csak egy. Egy folyó. Talán máshonnan szemlélve egy páratlan tenger.

E pár sort elolvasva talán nem okoz páratlan örömet, de a jó, hogy a páratlan idő még mindig tart, most is és még mindig...

Továbbra is, talán örökre, minél több páratlan pillanatot lopva-lesve tőlünk. Hiszen mindnyájan egyedül páratlan parányok vagyunk az időben.

 

Szólj hozzá!

2017.05.11. 18:22 Ésik

Két hét hajléktalanság

Címkék: dinók zoltán

Írta: Dinók Zoltán

 

Két hete már, hogy hajléktalan Sipos Sándor. És ráadásul meg is betegedett. Náthája volt. Tél volt, s ezt így iszonyatos kibírni, ha ki lehet egyáltalán. Egyik utcasarokból a másikba vonszolta magát. Szipogott, köhögött, majd egy ház sarkánál megállt. Egy szociális munkás észrevette. Rögtön segíteni akart rajta.

– Jól érzi magát? – kérdezte a nő

– Meg vagyok fázva.

A nő a férfi homlokára tette a kezét. Forró volt.

– Jézusom! Maga nagyon lázas!

– Nincs nekem nagy bajom!

– Kapaszkodjon belém, és jöjjön velem!

A hajléktalan nem ellenkezett. Vitte a szállóba, amely szerencsére nem volt messze. Ahogy beértek, rögtön lefektette. Gyógyszert s vizes zsebkendőt hozott. Sándor feküdt, s már jobban lett egy picit.

– Vegye be ezt a gyógyszert! – adta oda neki a Rubophent egy bögre meleg teával.

Sanyi aszerint tett. A férfi igen jóképű volt, jobb, szebb, markánsabb arca az átlagnál. A nő ezért is megsajnálta. Hamarosan elaludt. Sárának, a szociális munkásnak oda kellett figyelni a dolgára, a többi hajléktalanra, ezért a férfit magára hagyta.

Délután, mikor minden lecsendesedett a szállóban, Sára benézett a férfira. Homlokára tette a kezét. Már nem volt forró, csak egy kicsit meleg. Sanyi magához tért.

– Ki maga? És hol vagyok?

A nő nevetett.

– Varró Sára vagyok, szociális munkás. A hajléktalanszállón van.

A férfi visszatette felemelt fejét.

–Ja, persze. Tudja, nem régóta vagyok hajléktalan.

– Gondoltam.

– Miből gondolta?

– Ránézésből is, ahogy megpillantottam magát.

– Kérhetek egy zsebkendőt?

A nő máris nyújtotta. Sanyi kifújta vele az orrát.

– Jobban van már? – kérdezte Sára

– Igen. Sokkal.

– Azt hiszem, keresek egy lázmérőt.

– Felesleges. Szerintem már nem vagyok lázas.

– Azért keresek.

Majd kiment, s hozta a lázmérőt. Bedugta a férfi hóna alá. Az valóban éppen csak hogy harminchetet mutatott.

– Ez csak hőemelkedés! – mondta Sára

– Hála égnek!

– Maga nem tűnik hajléktalanfélének!

Sanyi nevetett.

– Miért? A mai világban ki nem válhat azzá?

– Na jó, de magáról még azt sem tudom elképzelni, hogy iszik.

– Jól hiszi. Nem iszom.

Majd a férfi sóhajtott egyet.

– Tudja, a feleségem…

– Mi van vele?

– Ő nem tűrt meg engem. Egyszerűen kidobott. Családi veszekedés áll annak hátterében, hogy az utcára kerültem.

– Te jó ég! És testvére nincs?

– Egyke vagyok!

– És valamilyen másik rokona?

– Á... nem fogadnak be… ez van…

Sára figyelmeztette a férfit, hogy nemsoká ehet valamit. Bundás kenyér volt a vacsora. Sanyi sokat evett. Úgy kapkodták az ételt a hajléktalanok.

Egyszer csak, mikor Sanyi feküdne vissza, nem hisz a szemének: az ajtóban ott áll Klára, a felesége. Sír.

– Ne haragudj Sanyi!

– Klára! – dadogta Sanyi

– Már bántam, hogy elüldöztelek!

Sára meghatottan figyelte az eseményeket.

– Gyere vissza hozzám, ha egyáltalán visszafogadsz!

Sanyi odafutott feleségéhez. A többi hajléktalan szinte meghatódott. Sára szemein is könnyek jelentek meg.

– De hiszen te náthás vagy!

– Nem nagy gond. Kikezelt engem a szociális munkás. Tudod, egy asszony.

– Na, gyere.

A többi hajléktalan megirigyelte. Bárcsak ő velük is ez történne. Sára elbúcsúzott:

– Vigyázzon magára!

Majd kettesben hazamentek, lehajtott fejjel. A nap szomorúan eltűnt az égről. Ők meg egy szót sem szóltak egymáshoz.

 

 

Szólj hozzá!

2017.05.07. 18:57 Ésik

Robi és a túlélő túra

Címkék: arany piroska

Írta: Arany Piroska

        

A tanító néni elmondta, hogy a rádióban hallotta, hogy egy turista, a túlélő csomagjának köszönhette, hogy megmenekült a hegyek között, amikor eltévedt.

– Mit gondoltok, mit vitt a csomagban, amit ti is szívesen elvinnétek? Ami ott nem hiányozhat. De igazából ki kell találni, mert holnap mi is elmegyünk egy igazi túlélő túrára, azzal, amit becsomagoltok. De nem ám mindenfélét hozzatok, hogy mondjuk a bicajotokat vagy játékokat, mert csak egy hátizsák, meg a rajtatok lévő ruha lehet veletek. A mi túránk az Ördögárokba lesz, ahol mindenféle kaland is lehet, amit csak elképzeltek. Meg lehet eső, lehet hideg, jöhet vihar vagy valami vadállat, na, szóval túl kell élni.

A Karesz erre azt kiáltotta be, hogy ő viszi a mobilját vagy egy rakétát, hogy azzal kér segítséget.

A Tibike egy iránytűt szeretne, mert azzal tök jól haza tudna jönni.

És a Szilvike azt mondta, hogy nekik van egy csomó galambjuk, és azokból elvinne egyet, mintha az postagalamb lenne, hogy avval üzenne az apukájának,hogy esóes apuci.

Ricsi, aki nem egy betoji krapek, azt mondta, hogy a túlélő semmit se ér egy jó puska nélkül, az a legfontosabb minden veszély ellen. Hát, egy puska az nekem is jó lenne holnap, de hogy én tudnék-e lőni, azt én nemtom, mert sose próbáltam. 

 Ez a túlélés nagyon izgi, és én ahogy hazamentem, egyből kiborítottam a hátitáskámat, hogy legyen helyem a cuccnak. És akkor én nagyon csodálkoztam, mert valami ragadós volt benne, amit én nem is tettem bele, de az anyum mondta, hogy mégis, mert egy régi körözöttes kenyér penészedett benne, meg rothadt almák kenték össze a tesi mezemet – barnára.

Ja, még bele volt gyűrve az elveszett matekfüzetem, amit egyszer azért kellett eldugnom, mert nem akartam, hogy az apukám haragudjon a beírásért, és akkor lett elveszve, de az már olyan ráncos volt, hogy nem is lehetett azt mondani rá, hogy meglett, mert a tanító néni azt mondta volna rá, hogy jellemző Robikám.  És hogy az mit jelent, azt nemtom, de tuti, hogy nem jót.

Hogy a tornamezem foltos lett, az nem baj, mert így lehet tudni, hogy az én vagyok, az a jó focikapus, abban a foltosban.

Az anyum akkor kitörölte a ragacsot a hátitáskámból, és azt mondta, hogy rám bízza, hogy mit viszek, mert ez az én házim.

Akkor én szétnéztem, de hiába is néztem, mert nekünk nincsen puskánk, se iránytűnk, meg pláne nincsen galambunk, és féltem, hogy ha nem tudok mit vinni, akkor én nem leszek túlélő.

És én akkor a konyhafiókból elcsórtam a papám régi bicskáját, mert az már úgyse kell senkinek, nekem meg jó lesz, ha megtámadna mondjuk egy medve vagy egy farkas, hogy legyen, amivel egyből  leszúrjam.

Meg még amikor a nagyi nem nézett oda, elvettem azt a nagy fekete esernyőjét, hogy hátha esni fog, de kiállt a táskámból, és visszatettem, mert  észrevettem az előszobában  apum zöld esőkabátját, amit nem szeret az apu, mert nem praktikus neki, nemtom miért. Csak mikor alig fért a táskámba, és ki akart belőle nyomulni, mintha élne, akkor láttam, hogy nekem se nem praktikus.

Ám este sokáig nem bírtam elaludni, a túlélés miatt, mert törtem a fejem, hogy mit kéne még vinni, de nem jutott eszembe.

Reggel nem is akartam elindulni, gondolkoztam, hogy mi az, ami nekem ott hiányzani fog, és csak álldogáltam az ajtóban, mikor egyszeriben visszafutottam, és a nagyágyból kiráncigáltam az anyukám virágos kispárnáját, és azt is belegyömöszöltem a hátizsákba.

Akkor el tudtam már indulni, de még az utcán is megálltam vagy kétszer, hogy megnézzem, igazán ott van-e, mert a kispárna jobb lesz nekem, mint a puska vagy a rakéta.

Azért kell, hogy ott legyen énvelem az Ördögárokban, a túlélésen, mert akkor már nem félek semmitől, és bátor leszek, mert az pont olyan lesz nekem, mintha otthon lennék, mert én, ha szeretnék, annyiszor, ahányszor csak akarok, beleszuszoghatok anyukámnak abba az ölelős kispárnájába.

 

Szólj hozzá!

2017.05.06. 20:05 Ésik

A legszomorúbb anyák napja

Címkék: gaálné lőrinczi éva

Írta: Gaálné Lőrinczi Éva

 

Még kétéves sem voltam, amikor 1945. március 11-én Sopronban Anikó húgom megszületett. Születését, mint a királylányokét, ágyúdörgés kísérte. Sajnos ezeknek az ágyúknak a robaját bombazápor erősítette fel. Amikor délelőtt megszólaltak a szirénák, mindenki gyorsan összekapkodta a legfontosabbakat, mi nem tarthattunk velük, mert édesanyámra rátörtek a fájások, amik kishúgom világra jöttét jelezték. Orvosról szó sem lehetett, még szerencse, hogy egy szülésznőt nagy nehezen rá lehetett venni, hogy az óvóhely helyett a baba megszületésénél segédkezzen.

Anyukám elmondása szerint ilyen könnyen négy gyermeke közül egynek sem adott életet. Ahogyan gyermekkorunkban sokszor mesélte, nem volt nagy baba, nem lehetett 50 cm sem, de dundi kislány volt. Ki foglalkozott abban a helyzetben azzal, hogy mérleget kerítsen, hogy mekkora is az újszülött? A lényeg a túlélés volt mindenkinek. A nagy ház lakói mind lementek a szomszédos Orsolya rendi apácák zárdájának pincéjébe, ami a környék óvóhelye is volt. Amikor a kis jövevény világra jött, a szülésznő is eltűnt. Hárman maradtunk édesanyámmal és az újszülöttel, a félig kibombázott házban. Engem ugyan magukkal akartak vinni a szomszédok, de anyuka nem engedett. Azt mondta, vagy együtt éljük túl az éjszakát, vagy ha nem, hát együtt lássuk meg a másvilágot. Szörnyű éjszaka lehetett, egész éjjel imádkoztunk, de megmenekültünk. Másnap katonák levittek bennünket az óvóhelyre, és majdcsak egy hónapig nem is lehetett feljönni. Így indult testvérkém élete.

Anikó érzékeny, könnyen síró kislány volt, sokszor minden előzmény nélkül is itatta az egereket. Anyukám mindig azt mondta, biztosan azért, mert neki még az anyja hasában sem volt jó dolga, állandó rettegés volt akkor az élet, és ezt a magzat is érezte. Nagyon szép kislány volt, gyönyörű hosszú haja már háromévesen a popsijáig ért. Igaz, a hajmosásokat általában később is sírás kísérte, de loknikba göndörödő hajában mindenki gyönyörködött. Amire iskolába került, már két kisebb testvérünk is volt, és a természete is sokat változott. Talán érezte, hogy most már a kicsiknek van több joga a síráshoz? Ki tudhatja, mi mért történik. Szorgalmas kislány volt, nagyon szépen írt, gondosan ügyelt a munkájára. Bizony, anyukám sokszor hasonlított össze vele, és az összehasonlítás általában nem az én javamra dőlt el. Felső tagozatos korában is kitűnő tanuló volt, a szorgalma talán még nagyobb lett. Ha nem tudta tökéletesen a feladott anyagot, szüleink nem tudták ágyba küldeni. Középiskolába követett a Pénzügyi Technikumba. Eléggé zárkózott kislány volt. Édesanyám sokszor panaszolta, hogy nem nagyon tud közel férkőzni hozzá, nem tud vele beszélgetni. Hajlamos volt örömét is és bánatát is magába fojtani. Mi ketten is csak érettségi után kerültünk igazán közel egymáshoz, bizonyára én is változtam, és sokkal oldottabb lett ő is. Ekkor már férjnél voltam, és neki is udvarlója volt, igazi jó barátnők lettünk. Az idősebb fiam 1966-ban született, és ennek az évnek nyarán a húgom is férjhez ment.

Két év múlva kislánya született, a család legnagyobb örömére, mert körülöttem akkor már két fiú szaladgált. A kicsi születését a kórházi váróban izgultam végig, előző éjszaka ugyanis rossz álmom volt. Azt álmodtam, hogy testvéremnél a szülés után vérre volt szükség, és nem volt olyan, amilyen kellett volna. Mivel egyforma volt a vércsoportunk, másnap, amikor bekerült a szülészetre, nem mertem eljönni, féltem, hogy az álmom valóra válik. Sajnos jól éreztem, valóban kellett vért kapnia, de volt a kórházban tartalék. Az első kislányt még kettő követte, és boldogok voltunk, mert a férjemmel mindháromnak mi lettünk a keresztszülei. Testvérem imádta a gyerekeit, gyönyörűek voltak a lányok. Anyának is olyan volt, amilyen mindig: fáradhatatlan, kötelességtudó, gondoskodó.

A legkisebbik alig volt hároméves, amikor rettenetes dolog történt. Egyik nap a húgom leesett a lépcsőről, megütötte magát, és orvoshoz kellett mennie. Több vizsgálat követte egymást, és kiderült, hogy meg kell műteni a mellét. Sajnos, a szövettani eredmény beigazolta az orvos gyanúját. A félelmetes diagnózis, a rák, már előrehaladott állapotban volt. Az orvos szerint legalább nyolc-tízéves a volt a folyamat nála. Ma sem tudom megemészteni, mert rákszűrésen valóban nem volt, de három gyereket szült azalatt, amikor szülész, nőgyógyász orvosok, védőnő látta. Hogy nem vették azok sem észre? Ezt meg is kérdeztem a sebésztől, mire az volt a válasz, hogy egy terhesség, szülés kapcsán nem ilyen szemmel nézi az orvos a páciensét. Sajnos, ez a baj, hogy nem az egész embert, hanem csak az adott problémát nézi az orvos, és ez mára sem változott nálunk. Ezután már elég gyorsan követték egymást az események. Többször elkísértem Debrecenbe kezelésre. Most is látom magam előtt a betegek várótermét. Mindenki lehajtott fejjel, szótlanul nézett maga elé, ott nem volt beszélgetés, csak néma, magába roskadt emberek. Ez mára már nem így van, mint minden orvosi rendelőben, már ezek a betegek is beszélgetnek, olvasnak, rejtvény fejtenek a várakozás alatt. Volt alkalmam sajnos nekem is megtapasztalni. Igaz, a várótermek is megváltoztak, pont olyan zsúfoltak lettek, mint bármelyik orvosi előszoba. Ma már rengeteg embert érint ez a félelmetes betegség. Van, akinek sikerül megharcolni az életéért, van, akinek nem. Szegény testvéremet két és fél év alatt gyűrte le a szörnyű kór, bármennyire küzdött is ellene.

Akkoriban az orvosok a beteg előtt titkolták ezt a diagnózist. Nekem megmondta a sebész, de én sem beszéltem róla Anikónak. Ő is úgy tett, mintha nem tudná milyen az állapota. Ma is sajnálom, hogy nem voltunk őszinték egymáshoz, nem tudott beszélni kétségeiről, aggodalmáról, a „mi lesz azután”-ról. Nem sírtunk együtt, mindenki szerepet játszott. Mai eszemmel ezt nagyon bánom, azt hiszem könnyebb lett volna Neki, ha megbeszéltünk volna mindent. Ha elmondom, hogy a férjemmel együtt segítünk a kislányainak felnőni, minden körülmények között mellettük és a férje mellett leszünk.

Az utolsó héten – talán megéreztem, nem tudom – szabadságot vettem ki, nem mentem dolgozni. Minden nap náluk voltam, bár mire odaértem, már elkészítette a reggelit a családjának. Tettem, amit egy háziasszonynak kell, segítettem, amiben tudtam, mert akkor már nagyon gyenge volt. Szombaton megfőztem nekik két napra, és a vasárnapot – ami akkor május 5-e, anyák napja volt – a telkünkön töltöttük. Ide jött utánunk az öcsém a szörnyű hírrel. Anikó rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá, és útközben édesapám karjai között meghalt.

Rettenetesen éreztük magunkat mindnyájan! Egy édesanyának– anyukánknak – pont anyák elveszíteni a gyermekét, és ennek a gyermeknek, aki maga is anya, anyák napján elmenni, árván hagyni három gyermeket! Ez iszonyú igazságtalanság, ilyennek nem lenne szabad soha megtörténni! Még csak negyven éves volt! Még annyi sok öröme lehetett volna! Nem örülhetett annak, hogy felnőnek a kislányai, nem láthatta az unokáit! Nem állhatott mellettük gondjaikban, örömeikben! Nem láthatta el őket útravalóval, tanácsokkal.

Egy évre rá ballagott a legnagyobb lánya, és indult iskolába a legkisebb. Nem kísérhette el őket. Mostanra már mindhárman maguk is édesanyák, megállják a helyüket, rendes emberek lettek. Hogy könnyebb lett volna nekik felnőtté válni, ha nemcsak az édesapjuk, hanem édesanyjuk is egyengeti az útjukat, az biztos. Ő már örökre fiatal marad. Nem öregedtünk meg együtt, nem adta meg nekünk ezt a Teremtő. Hogy miért, ezt mi nem tudhatjuk, az Ő útjait halandó nem fürkészheti ki. 
Attól a boldogtalan anyák napjától 32 év telt el, azóta már csak a temetőbe vihetnek virágot a lányai drága anyukájuknak. Nem adhatják a kezébe, csak a sírjára tehetik le, de amíg élnek, és élünk mi a testvérei, addig nem felejtjük el! 
Drága testvérünk, nyugodj békében!

 

Szólj hozzá!

2017.04.28. 18:10 Ésik

Esti Kornélia második utazása

Címkék: lajtos nóra

amelyben a prímszámokkal találkozik szülésének emlékei között

Írta: Lajtos Nóra

 

Az alhas tájékán, a méhe környékén Esti Kornélia egérkaparászásra lett figyelmes. Kellemes belső motoszkálást érzékelt. Utoljára hét éve érzett ilyet, állapotossága 23. hetében. Azok voltak az első, különös magzatmozgások, egy prímszámos héten. És végül a születés csodája is egy prímszámos időpontban történt: a 41. héten. 11. hó 19. napján, 1 óra 37 perckor. 53 cm, 3163 gramm. Még ma is őrzi azt a csuklókarkötőt, amit újszülöttje karjára helyeztek, rajta a fenti számadatokkal.

Pontosan ötször volt körbetekeredve a kisfia nyakán a köldökzsinór, aztán egy saját csomó a hatvanegy centis kékes-fehér tápvivő megcsavarodott csövön. Ha túl hosszú a köldökzsinór, akkor magára tekerheti a szülőcsatornában a mocorgó, életéért küzdő magzat. Az övé így is tett.  Funiculus umbilicalis. Micsoda zeneiség cseng ebben a hossztengelye körül többszörösen is csavart orvosi kifejezésében! – gondolta Esti Kornélia. Csak úgy lüktet, akárcsak a benne futó két verőér és egy visszér. Mint egy hármasút. A három vándorral. Egy csodálatos belső utazás anya és magzata között. Kanyarog, mint egy mesebeli ösvény az élet erdőjében, fel és alá. Tekeredő Kerekerdő.

Aztán elvágatik. De csak ott és akkor. A születés apoteózisában. Szül, szülés, születés: 3, 5, 7 betű. Aztán a 11. napon leesik a csonk. Fürdetés közben. Vannak kultúrák, ahol megeszik. Ma inkább az őssejt nyerése a köldökzsinórból a trendi. Amúgy hasznos is. Egész életre szóló biztosítéka az egyénnek. Szupergörlök mázlija. Neki nincs elraktározva az őssejtje az őssejtbankban – szögezi le magában Esti Kornélia. A halált úgysem lehet túlélni. De most születés van: életindulás.

A világosságra érkezés pillanatában csak nézett rá a nagy szemeivel. Nem sírt fel. Nem úgy volt, ahogyan a könyvekben olvasta, a filmekben látta: hogy ráteszik a melleire, megkérdezik, mi legyen a neve. Nem tették rá, nem kérdezték meg. Azonnal elvitték tőle. Hogy felébresszék. Az életre.

Közben a placenta is megszületett. Az állatvilágban az emlősök, kivéve a teveféléket és bennünket, civilizált embereket, megeszik a méhlepényt. Amúgy egy időben az anyának is felajánlották, hogy egyen belőle, fiatalság-megőrzés céljából. Többféleképp is elkészíthető: a turmixolt méhlepénynek véríze van, de a fűszerezett, megsütött placenta már kevésbé émelyítő. Csak gusztus kell hozzá. Esti Kornélia még a látványától is undorodott, amikor egy fém tepsibe kiterítette a szülészorvos.

A gátvarrás tizenegy öltésből állt. A kitolási fázis utáni leggyötrelmesebb fájdalom. Legalább felszívódó a gátvarró cérna, ez kicsit megnyugtatta Esti Kornéliát. Az más kérdés, hogy hetekig nem bírt ülni, csak fekve szoptatott. Azaz csak próbálkozott a szoptatással. Sikertelenül.  Fejte a tejet. Csakis kézzel. Esti Kornélia nem engedte, hogy elapadjanak a tejcsatornái. Gondosan átmasszírozta melleit, amelyből csak úgy spriccelt a langyos, édeskés ízű anyatej. Ragadós ujjai közé fogta mellbimbóit, s egyszer a hónalj, másszor föntről végezte a préselő munkát. Majd csöndes magányában mindig rácsodálkozott a Tejút misztériumára. Egy görög monda szerint ugyanis Héraklészt az alvó Héra mellére helyezték születése után. Így kapott halhatatlanságot az újszülött az istennőtől. A felébredő anyaisten viszont olyan hévvel taszította el magától fiát, hogy a teje szétfröccsent az égen. Csillagösvény-fényben.

A szülés után hét óra múlva rosszul lett: benne maradt egy méhlepénydarab. Babszemnyi volt. Kicsírázott benne a halálfélelem. Amikor elmúlt az életveszély, tejláz kínozta. Jól felfújtatott vöröslő gumilabdák voltak a mellei. Égtek, izzottak, mint a galagonya ruhái – őszi éjjeleken. A novemberi cúg besüvített az ablakréseken, a pokrócok alá is, amit ráterítettek. A lázálmaiba is: egy befagyott folyó tetején csúszkált, amíg be nem repedt alatta a jég. A fagyos víz körbeölelte meleg testét mint egy fürdőlepedő. De ezt csak álmodta. Tény, hogy megfázott, még a szülőszobán, az antibiotikumra meg beödémásodott a garatnál. Majdnem megfulladt, mire beoltották.

Aztán a 13. napon hazaengedték. Közölték vele, hogy tudja-e, hogy a gyermeke nem fog tudni megtanulni beszélni, járni. Esti Kornélia szemei előtt egy pillanatra elhomályosult minden. Szorongattató dühkitörésével nekiment a családjának. Merthogy eltitkolták előle. Hogy nem sírt fel. És oxigénhiányos állapotba került. Az ő kisfia. Aztán a vészjósló szavakat ontó rezidens doktornő fegyelmit kapott. Ezt később tudta meg Esti Kornélia. Nem is látta egyszer sem a kisfiát, szabadságról jött meg aznap, amikor hazamehettek végre. Csak a neonatológus jegyzetéből olvasta ki a kisfia jövőjét.

7 hónaposan már felállt, 11 hónaposan elindult, és azóta is a leggyorsabb futó az osztályban. Versmondásból mindig megtapsolják, képregényeket ír. Szóval megtanult járni és beszélni. Lehet, hogy az őrangyala egy percig sem volt pihenő üzemmódban, de attól angyalok az angyalok, hogy csodát mutassanak, és a szárnyuk alatt vigyék fel titokban a csillagokba az aggódó anya halálfélelmeit. Mert minden percét leste a kezdetektől: nem bízott a bébi őrzőben. Éjszaka legalábbis biztosan nem.

Ma is ő altatja. Ötször is felkel éjjelenként, hogy betakarja és a mobiltelefonja fényével megvilágítsa kisfia arcát. Az békésen alszik, talán a Négyszögletű Kerek Erdő lakóival cimboráskodik. (Igaz, a négy nem prímszám, de az álomban úgyis azzá kerekedik.) Szörnyeteg Lajos a legjobb barátja.

Anyám, az álmok nem hazudnak! Esti Kornélia talán ezért sem mer álmodni. Tudatalattijában is retteg az álmoktól. A legjobban attól, amelyikben egy édesapát az álmában a gyertyákkal felravatalozott kisfia szólítja meg, hogy nem látja, hogy elég? Felborult ugyanis egy gyertya, ami megégette a takarót és a drága kis halott egyik karját. Freud egy előttünk ismeretlen eseményt vélt felfedni ebben az álomban. Esti Kornélia nem fejt álmot. Már régóta nem. Legtöbbször csak csiklandozzák a tudatát éjjeli emlékképei. Aztán egyre lentebb hömpölyögnek benne az álomerezetű psziché hullámai. S megrekednek benne.

A méhe környékén. Az alhas tájékán.

 

Szólj hozzá!

2017.04.24. 18:58 Ésik

Mesesajt

Címkék: illés zoltán

Írta: Illés Zoltán

(sajtmese)

(…)


sajt.pngSzóval, tikkasztó kora nyári nap. Porlód. Egyetemi könyvtár. Húsz éves fejjel és húsz éves szívvel ült Márton, s próbált a vizsgáira készülni, de sem a hőség, sem a szerelem nem hagyta, hogy akár egy bekezdést is komolyan és zavartalanul végigolvasson és felfogjon az előtte ásítozó nyelvtörténeti tárgyú tanulmányból. Ásítozott ő is, a kongó termek, az ablakok, a könyvek is, ásítozott az egész júniusi kora délután. Ekkor Márton úgy döntött, nem bírja tovább, és inkább lemegy az egyetemi klubba egy kávét meginni.

A klubban is csak az ásítozás fogadta. Pihegő egyetemisták szorongatták kávéjukat és/vagy sörüket, annak függvényében, hogy vizsga előtt vagy után voltak éppen, illetve hát ki-ki a vérmérséklete, szokásai és függőségei szerint. Halk, de folytonos hangszőnyeg terült Márton lába elé a hallgatók beszélgetéséből szőve. Olykor egy-egy szót, félmondatot tisztán ki is lehetett hallani belőle, de inkább volt ez is egy nagy közös ásítás, mint lelkesült csevej.

A fal mentén a bárszékes helyek egyikénél ült le Márton, és a középső, alacsony kis asztalokat bámulta. A pincehelyiség kis ablakain keresztül fénypászmák húztak csíkot az asztallapokig. A sugárban szálló por táncolt. Az egyik ilyen alacsony asztalhoz egyszer csak leült egy Mártonnál alig idősebb egyetemi hallgató, s az asztal közepére vetülő rivaldafényben elkezdte kipakolni a Központi ABC-ben vásárolt uzsonnáját. Egy doboz tej, kifli kerültek elő, majd egy gyanúsan ismerős, kör alakú doboz, színes rajzú oldtimerrel a tetején. Márton a dobozra meredt. Mintha valami pavlovi reflex indult volna el nyelve tövéből és fakasztott volna csorgó nyálpatakot belőle, mely a torka irányába buzogva késztette hatalmas nyeldeklésre őt.

Ahogy a dobozt figyelte, amint a fiú rutinos mozdulattal körbetépi rajta a záró szalagot és egy fénylő sztaniolba csomagolt kockasajtot vesz ki belőle, majd azt is kicsomagolva előtűnik a doboz rejtett kincse, a barna színű, édes és krémes izé, minek is nevezzük, basszus, gyerekkorunk egyszerre utált és imádott csemegéje, a randa, csokoládés ízesítésű Mesesajt, szóval ahogy ezt a rituálét figyelte, az csúszott ki a száján, hogy „Ez nem lehet igaz!”…

Ekkor vette észre, hogy a pincehelyiségben mindenki elhallgatott, és a komótosan uzsonnázni kezdő fiúra meredt. Érezni lehetett a feszült döbbenetet, hiszen ilyesmit évek óta senki sem látott.

Tej, kifli, Mesesajt…

A hirtelen beállt csendet egy másik egyetemista törte meg, aki odalépett a falatozó fiúhoz.

– Te, izé, bocs… A Központiban vetted?

– Mmhhmmmm…  válaszolta a srác, majd nagyot kortyolt a tejből és kibontott egy újabb sajtot.

– Aha... Köszi! – vigyorodott el a másik, majd sarkon fordult, felkapta az asztala mellől a táskáját, kikereste pénztárcáját, majd a táskát a barátnőjére bízva elviharzott. Nagyjából tíz másodpercen belül követte őt egy másik, majd egy harmadik, és így sorban, egymás után minden asztaltól kivágtatott valaki az ABC-be, hogy perceken belül kiflivel, tejjel és Mesesajttal térjen vissza a klubba.

Mártonnak is jutott, mert bizony ő is elrobogott a boltba, hogy szerezzen magának gyermekkora Madeleine kekszéből. Életében utoljára evett igazi, krémes, lágyan elomló, émelyítően édes Mesesajtot. Olyat, amelyiknek a címkéje oldtimereket ábrázolt. Olyat, amilyet ezt megelőzően gyermekként kóstolhatott legutóbb. Olyat, amelyik egyenesen a gyermekkorát hozta vissza egy fél órácskára. (Volt persze Mesesajt később is, de addigra már elrontották a receptjét és a csomagolása is megváltozott, szóval, egy idő után Márton már le is tett róla örökre.)

Erre az utolsó, közösen csámcsogó és elégedetten hümmögő-nyammogó fél órára újra gyerekké vált akkor az a pár tucatnyi porlódi egyetemista, s mindnyájan tudták, ennek a kegyelmi pillanatnak a részeseként, hogy ez egyben a gyermekkoruk végét is jelentette.

(…)

Szólj hozzá!

2017.04.10. 19:05 Ésik

A sapkát fel kell venni

Címkék: dinók zoltán

Írta: Dinók Zoltán

 

a_sapkat_fel_kell_venni.jpgKálmán Ottóra, ahogy tizennyolc éves lett, egyre jobban felfigyeltek a lányok. Most készült gépészmérnöknek. Jeles volt mindenből. Mármint a gimnáziumban. Érettségijén csak történelemből volt négyes.

Sanyi, aki ügyész volt, büszke volt rá, s fiát minden szépre és jóra megtanította. Ám Ottó elégedetlen volt a külsejével. Jött az ősz, az esős idő, s amikor ment a kollégiumba, apja mindig mondta, hogy tegyen sapkát a fejére, de nem lehetett meggyőzni, mert azt a frizurát, amit hordott, nem ronthatja el egy ócska sapka. Beképzeltség. Eddig mindig hordott sapkát, de most, hogy már úgynevezett felnőtt ember lett, adni akart magára minden áron. Elegánsan öltözött, hogy tetsszen a szebbik nemnek. De sapkát soha nem akart felvenni, mert az össze-vissza sodorja a hajszálait. Hiúsága sem ismert korlátokat. Ám tény, ha sapkát viselt s utána levette azt, úgy nézett ki, mint egy bozontos hajú popsztár.

Egyszer esős idő alkalmával felvette a sapkát, s úgy ment a kollégiumba. Alig várta, hogy megérkezzen, s levesse. Eltelt egy hét. Eső sehol nem volt, ezért fel sem vette a sapkát hazabuszozáskor. Mikor leszállt a buszról, még egy kilométerre volt az otthona a megállótól. Hirtelen szemerkélni kezdett az eső. Ám a sapkát nem vette fel. Nyakig csuromvizesen tért haza. Sanyi majdnem elszédült vagy elájult, amikor meglátta a fiát.

– Fiam, eszednél vagy te? Miért nem vetted fel a sapkát?

– Ne haragudj, apa, már én is bánom.

– Na gyere, vetkőzz le, tedd le a táskádat!

Ottó úgy is cselekedett. Szombati nap volt, s már estére köhögött és belázasodott.

– Fiam, vess magadra! – mondta Sanyi, miközben Ottó a lázmérőt dugta be a hóna alá.

38 felett volt a láza, s iszonyatosan érezte magát. A legény azonnal ágyba bújt. Pedig még csak hét óra volt. Apja nem győzte a Rubophent keresni, s teát forralni.

– Azt hiszem, ez jó lecke volt, hogy a sapkát fel kell venni!

– Apa, siess már azzal a teával!

– Gyógyszert is kapsz!

– Mit bánom én!

Majd bevitte fiának a tablettát és a teát is, s mellette ült, miközben szegény Ottó pokoli kínokat élt át.

– Azt hiszem, így hétfőn nem mehetsz az egyetemre!

– Én is attól félek!

– Majd orvost hívok hozzád! Még kimozdulni sem tudsz a házból!

Így aztán hétfőn orvost hívtak Ottóhoz. Az egyhetes pihenőt s tablettákat írt fel. De elmondta, nincs nagy baj, s hála Istennek tüdőgyulladás sincs. Azonban Ottó láza főleg este magas volt. Olvasással, rejtvényfejtéssel töltötte a szabad idejét, de a tankönyveket is bújta.

Mikor elérkezett az idő, hogy vasárnap este visszamenjen Pestre – a kollégiumba –, a sapkát természetesen felvette, pedig az eső sem esett. Sanyi gunyorosan mosolygott, de Ottó is mosolygott ám bólogatva, tanulva az esetből.

Ám mire felért a fővárosba, már eleredt az eső, Ottó örült, hogy nem hiába vette fel a fejfedőt. Mert az egyetemen sapkástul is szerették a lányok. Erre nem is gondolt. Azt, hogy egy ember milyen szép, sokszor nem a külső bizonyítja. Erre Ottónak is rá kellett jönnie, ha későn is.

 

Szólj hozzá!

2017.04.07. 18:52 Ésik

A vasorrú bába

Címkék: arany piroska

Írta: Arany Piroska                    

 

17238671_1623637960986210_1379010838_n_masolata.jpgMessziről teljesen azt formázza. A banyát, akitől a mesében annyira féltünk.  Hétrét görnyedt, a kezében bot. Ahogy lépked, minden lépésénél előredől, újabbat lép, megint hajlik. Az orrával mindjárt a földet éri. Vasorrú bába?

Másik kezében valami szatyor. Vagy táska? Közeledünk egymáshoz, át fogunk menni, ha a lámpa zöld lesz. Megállunk. Ketten vagyunk, rá-rápillantunk egymásra. Én elcsodálkozva, ő pedig – görnyedtsége miatt lehajtott fejét megemelni képtelen – oldalról sandít fel rám, mosolyog:

– Hideg lett ma reggelre!

Foga alig. Szemhéja vörös a hidegtől, szeme könnyes. A fején szeméig-füléig lehúzott, agyonmosott, rózsaszínű kötött sapka, kabátja divatjamúlt, steppelt, kopott. Lábán tisztára súrolt sportcipő. A „cicanadrág” szára ráhajlik a bokájára. Ő is szemügyre vesz engem, és így folytatja:

– Maga igencsak könnyedén öltözött, majd még megfázik! Kesztyűje sincs!?

Hangjában aggodalom. Barátkozni akar. Mondanom kell valamit.

– Bizony nincs melegem – hagyom rá megadóan.

– A csarnokba jön? Mert én odamennék, ha sikerülne, valami jó kis levesnek valót venni. Azt szeretem, a húslevest. Az átmelegít. Sokat fázok, mert nincs nálam elég meleg. Rosszak az ablakok az én régi, öreg házamon. Ha pokrócot teszek rá, akkor meg sötét van. Nem szeretem a sötétet. Ha a csarnokba jön, ne arra menjen, tudok egy rövidebb utat itt a házak között. Egy kicsit spórolunk az erőnkkel, nem igaz?

Kezével mutatja, merre menjünk. A keze fején a bőr ráncos, ám a körme rövidre nyírt, tiszta. Arra megyek, amerre mutatja, azt hallgatom, amit mond, beszéde művelt, hangja lágy – ha így haladunk, még megbabonáz, olyan hihetetlenül mesebeli jelenség: egy kedves boszi.

 –Tudja, mit fogok venni? Karajcsontot. Azt mi, öregek csak úgy hívjuk: nyugdíjas karaj. Egy kevés zöldség, egy kis tészta, finom leves van abból. A főtt húst leszedegetem a csontról, kis tört krumplival, paradicsommártással, tudja konzervparadicsomból... Na, csak próbálja ki! Még az illata is! Az anyám főztjét idézi. A régi pompás disznótorok orjalevesének emlékét. Meg a sült kolbász, de arra nem telik. Na látja, már itt is vagyunk. Erre rövidebb. Maga mit vesz? – érdeklődve néz rám, meggörbülve, törékeny öregesen, ám derűsen...

– Ó még nem is tudom – zavartan felelek, magamról elfelejtkeztem, míg őt hallgattam.

– Na, csak ügyesen, mert itt aztán megy a pénz, ha nem vigyázunk! – és nevet. Hja, ebben a témában valószínűleg már régóta egyetértünk.

Odaáll a hentes pultjához. Már nem figyel rám, már csak a vásárlás érdekli. Még visszanézek rá. Olyan kicsike, olyan szánandó.

Nem tudja? De ha tudná is, nem ez a legfontosabb a számára.

Oldalra hajtott fejjel, alulról beszél a henteshez, kellemes izgalommal válogatja, melyik legyen az a leghúsosabb csont, amiből azt a finomat fogja főzni. Örül.

A hentes – régi ismerősök – abbahagyja a fütyörészést:

– Magának, mamikám, a legszebbet!

Csomagolja, megméri, kacsint, majd egy villanásnyi idő alatt még odacsap a karajcsont mellé néhány csirkelábat.

A boszi rám néz, cinkosan mosolyogva int a hentes felé:

– Látta, milyen huncut?

 

Holnap is azon a rövidebb úton megyek a csarnokba. Hátha találkozunk!

 

                                                                        

Szólj hozzá!