Tárcán kínálom

Felelős szerkesztő: M. Szlávik Tünde Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (4) antal anikó (16) arany piroska (5) balku lászló (8) balogh adrienn (1) balogh géza (22) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) borbély balázs (1) b tóth klári (21) csabai lászló (10) csengődi péter (42) cserbakőy levente (8) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (3) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (9) dunai andrea (2) ésik sándor (54) farkas józsef (1) farkas molnár péter (16) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (3) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi márton (1) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (5) kiser edina (11) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kovács kinga (1) kováts judit (3) köves istván (1) kulcsár (1) kulcsár attila (56) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (3) lampl zsuzsanna (7) láng judit (1) m. szlávik tünde (3) margittai h. ágnes (8) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onderó szilárd (1) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (35) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (23) piro m. péter (8) piró m. péter (1) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (13) réti jános (14) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (27) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szombati gréta (2) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (29) venyige sándor (3) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

  • czinimini: Az érkezési sorrendhez annyit tennék hozzá, hogy sok helyen lehet időpontot kérni előre. Sokan nem... (2018.01.26. 14:07) Orvosi eset
  • Csipyke: Hazudni a gyereknek, most komoly? És pont a kort... (2018.01.24. 18:09) Hány éves vagy, anya?
  • Balla diák: Mert nem néztek dolgok mélyére... (2017.03.07. 16:52) Pillanatkép terepjáróval
  • borser: Nemcsak olvastam, éreztem is. Remélem még sokat írsz.Fenomenális!!!!!!!!! Köszönöm (2016.02.04. 10:32) Akartam azt a csókot
  • István L. Kovács: Remek novella, sajnos szomorú valóság! Ma itt minden csődbe megy! (2015.12.03. 06:46) Naponta kétszer – és néha többször is

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... Ésik Sándor blogja

2018.05.14. 17:44 Ésik

Anyai örökség

Címkék: kecskeméti zsuzsa

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

Képtalálat a következőre: „szégyenlős kislány”A haját a füle mögé simította. Érezte, ahogy a tenyerét pengeként hasítják a hajszálak. Fájt a hólyagos bőr. Egész délután szénát vasvillázott az apjának. Nem volt pénz napi embernek, hát csinálnia kellett, pedig tudta, hogy este is mennie kell. Nem mondhatott nemet sehol. Az apja nem tudhatta meg, merre jár éjszaka, a férfi nem tudhatta meg, hogy megsérült. Mindkettő haragudna érte.

Zsanda most is késett, volt ideje gondolkodni. Tornacipős lábát a falnak vetve várt. Még csak 14 volt, de már régen tudta, mi a világ rendje. Alig volt nyolc, mikor az anyja elment. Ránézett és azt mondta, ha enni akar, kérjen az apjától vagy használja, ami a lába közt van. Mikor az apja hazaért, őt verte meg, és az anyja összes holmiját elégette az udvaron. Aztán jobb lett, bár dolgozni kellett, de az apja vigyázott rá, etette, ruházta, az iskolát is kijáratta vele. Na, azt utálta. Volt, aki öklendezett a szagától, pedig még virágot is tett a hajába. Egyszer szájon vágta az öklendezőt, de aztán jöttek mások, és a kényesek eltűntek. Ezek az újak onnan jöttek, ahonnan ő. Tanulni nem sokat sikerült, de az iskola véget ért, és az apja nem erőltette a szakmát. Segített neki, és várta otthon. Ez mindkettőnek jó volt.

Zsandát az apja utálta. Mindig köpött egyet, ha szóba hozta, pedig nem volt rossz ez a Zsanda. A felét sem értette, amit mond neki, csak azt tudta, hogy nagy autója van, jó szaga, és olyan helyre viszi, ahol neki jó. Zsanda autója befordult a sarkon. A lány ökölbe szorította hólyagos tenyerét, és mosolygott. Azt remélte, jól használja anyai örökségét, és Zsanda felesége lesz, mert megtartotta magát neki. Az apja meg majd megnyugszik… Az autót vezető férfi sportos volt, negyvenes. Nyájas mosollyal tette az ölébe a gyorséttermi menüt, persze ajándék játékkal. Zsanda sosem bántotta, most is csak beszélt, hogy mennek egy találkozóra, ahol fontos dolga van, és a lány ne mondjon semmit, csak ha ő kérdezi, de szerette volna, hogy ott legyen, mert neki ez fontos. A lányt szinte hipnotizálta a férfi hangja, a finom étel, a műanyag kutya, ami a menühöz járt. Mosolyogva nézte, ahogy a kis műanyag kalapja rezeg a fején, ha hozzáér. A táskájába tuszkolta.

Zsanda kézenfogva vezette át egy szálloda előterében. Egy szobában egy asztalhoz ültette, ahol már voltak vendégek. Férfiak mind. Zsanda kérésére köszönt, mosolygott, majd felállt, sétált, elmondta, hogy 14 éves múlt. Aztán koccintottak és ő is ihatott

– … Az áru érintetlen, megéri a milliót. Kezdődhet a licit, uraim! – hallotta Zsanda hangját, mielőtt elájult.

 

 A kép forrása: cruzine.com

Szólj hozzá!

2018.05.07. 18:15 Ésik

Száz csók!

Címkék: arany piroska

Írta: Arany Piroska

 

100_csok.jpgAmikor a szomszédból kigördült a kapun a szekér, egy vékony gyermekhang utána kiáltott:

– Keresztapu, száz csók! – és az ember onnan a szekérről visszanézett, kezében az ostorral intett, és ez így volt minden reggel. Böske azután átjött, és többet volt nálunk, mint a keresztanyjáéknál. Mi, a két kislány, mindketten éppen abban a korban voltunk, amikor a serdülni kezdő gyermeknek a barátkozás lesz mindennél fontosabb. Egymás mellett laktunk, hát természetes volt, hogy reggelenként együtt megyünk iskolába, hazafelé vagy a délutáni órákra. Elválaszthatatlanok voltunk, még a tanárok is együtt emlegettek, mint az ikreket. Pedig csak annyira hasonlítottunk egymásra, mint a tűz meg a víz. Persze a tűz nem én, a tűz Böske volt. Ahogyan a gyermeknek természetesnek tűnik minden, ahová születik, a ház, az utca, elfogadja, nekem is olyan magától értetődő volt, hogy a szomszédban lakó kis osztálytársam olyan, amilyen. Nem elsős korunktól, hanem tízévesen ismertem meg. A keresztanyjáéktól járt velem a polgári iskolába. A Böske anyja meghalt tüdőbajban, az a semmirevaló apja ki tudja merre kószált, a gyermek a nagyszüleinél élt, ahonnan a családi tanácskozás után, a nagyszülei bánatára vagy megkönnyebbülésére elhozta, keresztanyja – anyjának nővére – a gyermektelen Ella. Úgy gondolták, felnevelik, mint a sajátjukat.  Csakhogy nem lehet könnyű a szülői feladatok ellátására elszánni magát annak, aki nem vágyik szívből egy gyermek után, hanem csak úgy, egyszeriben az ölébe pottyan. Ráadásul egy olyan növendék kisasszonyt vállalni, akit a nagyszülői végtelen szeretet és szabadság édességéből hoznak egy magányhoz szokott házaspárhoz. Ella és Károly amolyan jó negyvenesek, már úgy éltek, mint akiknek nem kell alkalmazkodni senkihez. Ahhoz szoktak, hogy akkor kelnek-fekszenek, akkor és azt esznek, mikor mire van kedvük. És most egy kis vadócra kellett odafigyelni, pontosan járatni iskolába, kötelességre nevelni, szoktatni, beszélgetni vele, és így tovább, szünet nélkül, ahogy kell. Igen, csakhogy a gyermek és a keresztanya nem tudott összemelegedni. Talán, ha igyekeztek volna megszeretni egymást. De egyrészt könnyebb lett volna összeszokniuk évekkel előbb, másrészt egyik sem tudta vagy nem is akarta feladni a bennük, mindkettőjükben már meglévő akaratos, dacos önfejűséget. Ki tudja, ez a gyermek is miért akart mindenkinél különb lenni. Ráadásul anélkül, hogy tenne is érte valamit, ami erőfeszítést igényel. Őt, valami ősi, magával hozott vagy hányt-vetett élete során felébredő bizonyítási kényszer hajtotta, amit később – a kudarcok nyomán – titokban érvényesített dacos ellenállás váltott fel, de azóta, ezt sem lehet már tudni. Engem mindenképpen elvarázsolt. Hogy nekem mi tetszett rajta és miért? Az a vad, zabolátlan szabadságvágya. Ahogyan emlékeimben él, kicsattanó egészségű, piros arcú, göndör barna hajú, feketeszemű, ruganyosan friss termetű, könnyen nevetős, nagyon szemrevaló szép kislány volt. Mellette én valósággal semminek, senkinek éreztem magamat. Azért is, hogy a táskacipeléstől fájt a hátam. Ő elvette tőlem az iskolából hazafelé, és a sajátjával együtt, könnyedén lendítve vitte hazáig. Nem aggódó szeretetből segített, dehogyis. Hanem hogy erejét bizonyítsa. Mondta is, na, te kis nyavalyás, látod, ezt csináld utánam! Én szégyenkezve elismertem őt, és ha megsértődtem a kegyetlenkedő megjegyzéseitől, a büszkélkedő hetyke magatartásától, magamat hibáztattam. Azt hittem, én vagyok túlságosan érzékeny, vagy mint ő mondta, te egy nyavalyás kényeskedő. Még azt is restelltem, hogy én, a jó tanuló, kitűnő érdemjegyeket kapok, míg ő vállvonogatva, nevetve, mintha csak jó vicc lenne, vitte haza a rossz jegyeit. Büszkélkedhettem volna, de strébernek éreztem magam, Böske szerint buta vagyok, mint a föld, csak azért tanulok a könyv mellett hátfájásig, hogy rajta győzzek, mintha őt akarnám megszégyeníteni. Jaj, milyen nehéz volt szó nélkül hagynom a házi feladatainak bődületes helyesírási hibáit. Nem mertem szólni, azt ne higgye, hogy nála okosabb akarok lenni. Úgy tettem, mintha észre se vettem volna. Vártam, mikor tesz szemrehányást, amiért nem figyelmeztettem. Na, attól hiába féltem. Mintha minden rendben lenne, nem emlegette, hallgatott az elégtelen jegyeiről, ő maga sem akart róla tudomást venni. Sohase bánta meg, ha nem felelt meg a mások elvárásának. Mintha az egy remek tréfa, a bátorság jele lenne, hogy ne fogadjon szót, ne akarjon megfelelni, ne keresse a mások helyeslését, inkább ellenkezzen. Más legyen, rosszabb, mint amilyennek lenni kéne.

– Bosszantsuk őket! – nevetett rám játék közben, és mintha csak véletlenül tenné, szétrúgta a többiek homokvárát. Egyszerűen nem értettem, hogy a keresztanyja távollétében miért hoz ki a kamrából és bont ki egy üveg befőttet, belekóstol, fújj!, rám kacsint, és a tartalmát kiönti a malacok elé, az üveget a többi mögé rejti, hogy a hiányt ne lehessen észrevenni. Egyáltalán, mindent úgy tett, mint aki valamiért bosszantani akarja a keresztanyját. Pedig az nem volt hozzá goromba – lehet, hogy nem szerette –, de arra vigyázott, el ne árulja, hogy terhére van a gyermek, inkább kedveskedve, szinte gügyögve szólt.

– Ugye kedves, jók lesztek, nem zajongtok, míg lepihenek?

Ha szépen felöltözve, illatosan ment a városba, mindig megsimogatta:

– Osztán te csak jó legyél, míg nem jövök, az ételt megleled a konyhán. Vagy:

– A cipődet máris vesd le aranyos, kíméld meg, tudod, ilyen melegben jobb neked mezítláb. Az ilyen beszédre a háta mögött nyelvét kinyújtva szamárfület mutatott rá Böske. A keresztanyja megijedt, ha a gyermek köhögött? Éneklő lágy hangon, ismételgette:

– Ej, ej, gyermek, nem szabad betegnek lenni, te gyermek!

És láss csodát, a kis vadvirág orvosság nélkül, magától meggyógyult. Károly, Ella férje, a nagybácsi, elnéző, türelemmel bánt Böskével. Már, ha épp otthon volt. Ő még vasárnap is dolgozott a földeken. Soha nem szidta, viselkedését sem kifogásolta, inkább viccelődött Böskével:

– Na mi van, kisasszony, de fekete a szemed, nem mostad meg máma, igaz?

A gyermek tudta, hogy a keresztapja szereti. Amikor esténként Károly hazazörgött a szekerén, Böske messziről szaladt elé:

– Keresztapu, száz csók!

Én láttam azt a mezőről jött fáradt embert, amint lekászálódik a szekeréről, gyakorlatlan tétova öleléssel viszonozza a viharos szeretetrohamot. Pedig a gyermek az Ella rokona volt, és mégis. Böske, az iskolai kudarcokat – a kötelességmulasztásból adódó – sikertelenségét a maga módján vagányságként tüntette fel. Amúgy, amihez nem kellett különösebb szorgalom, nagyon is tudta magát mutogatni, különb voltát büszkén fitogtatni. Ha volt valamije, amiről feltételezte, hogy irigységet kelthet, azonnal úgy mutatta be, amiről én, a gyanútlan naiv, nem is gondoltam volna, hogy így lehet. Például, nekünk télen is friss almánk volt, amit a pincében tartósított anyánk, tavaszig. Nem volt érdekes, ha akartuk, ehettük. Ő kapott egyszer a keresztanyjától egy piros almát. Egyet. Azt hinnéd, megette? Nem, átjött azzal az egyetlen egy piros almával hozzánk, és még ott se harapott bele, hanem a kötényében ragyogóra fényesítette, csak a száránál emelte pörgette-forgatta, míg mindenki odanézett, mije is van neki. Adni belőle, megfelezni? Senkinek sem jutott eszébe, neki a legkevésbé. Majd átment a szembe lakó csóró suszterékhez, hogy ott is körberagyogtassa, irigyeltesse kincsét. Hát még a malomjátékban, amilyen megsemmisítő győzelmet aratott rajtam, ha ő percek alatt leszedte az én babszemeimet a csikicsukiban. Még én észbe se kaptam, ő már előrelátó ravaszsággal belelátott a babszemek csatasorába, és mint cseles hadvezér, letarolta az én katonáimat. És kacagott kicsit rekedtes hangján, győzedelmes örömmel kikacagott engem. Dehogyis is álltam volna ki még egyszer játszani vele, a biztos vereség tudatába. És,…. ahogy nőttünk, iskolából hazajövet fiúk jöttek mögöttünk, őt követték, füttyögettek utána. Ő rám nevetett, látod, tetszem nekik, és csak a haját, lobogó haját dobta hátra könnyed mozdulattal, mint akit egy fiú sem érdekel, míg engem, a kis fejletlen, soványkát, az irigység titkos „foga rágott” a fiúk után. Mit nem adtam volna érte, ha velem akarnak ismerkedni, igaz, én lettem volna legjobban megijedve, mit szóljak, miről beszélgessek velük. Előttem ismeretlen volt a serdülők közt szokásos, játékos, huncut, évődő, könnyed pajtásság. Böskének volt két bátyja, azok barátai, a tréfás, viccelődő, kedveskedő, szépeket mondó fiúk, férfiak jöttek hozzájuk, Böskének ismerősek voltak, természetes volt a velük való bolondozás. A mi családunkban fiúk nem születtek, viszont bővében voltunk lányoknak. Nekünk hát, mivel apánk örökké sóhajtozott – bár csak legalább egy fiam született volna –, így, a fiúk a csak a másoknak megadatott ritka kincset jelentették. A lányok-asszonyok között élve az a néhány férfi – nagyapám, nagybátyám, apám – nem számított olyan fiúnak, akiknek tetszeni szeretnénk, akik mellett nőnek érezhettük volna magunkat. Legfeljebb – de akkor is restelkedve – ha egy kis ösztönös, felcsillanó kacérság miatt szigorú feddést kaptunk, helytelen viselkedésünkért. A fiúk, mondta apám, a lányokat elcsábító gazemberek, ügyesen kihasználják az illetlen rosszféléket, és az olyanokat azután már senki sem veszi feleségül. Akkor még, ott falun, aki vénlány maradt, szégyellni való, eladhatatlan portékának számított. Böskét nem gátolták efféle intelmek, ha incselkedtek vele, ő nevethetett, ő hányaveti modorban feleselhetett, mint aki bővében van öntudatnak, mint akinek ez játékon kívül semmit sem jelent. Csodáltam, irigyeltem. Szabad volt, neki szabad volt élni. De nem sokáig. Fejcsóválva suttogtak a felnőttek, valami előlem rejtett titokról, amit sejtettem, de megkérdezni nem mertem, mi történt, mert egyszer csak, ripsz-ropsz, hazavitték a nagyszülők az unokájukat. Azóta sem tudok semmit, és akkortájt nem volt szokás hogy a gyermek beleüsse az orrát a felnőttek dolgába. Egy ideig nem is bántam, mert már untam, hogy mindig neki van igaza, ám olykor hiányoltam a jókedvét, a bátor huncutságát, és azt, igen azt is, hogy mindig tudta, mit akar. Nekem, mielőtt eldöntöttem volna, mit is szeretnék – új ruha, kirándulás, akármi –, latolgatnom kellett, helyes-e, nem lesz-e anyámnak, apámnak ellenvetése. De milyen is a gyermek, jobb híján, annak örültem, ha szófogadó voltam. Elvitték Böskét, és én nem kérdezősködtem utána, ha hazavitték a nagyszülei, hát akkor ott fog lakni náluk, abban a szomszéd faluban, és kész.

Már eltelt akkor talán három, négy hónap, nagy tél köszöntött ránk. Az utak mellett a havat reggelenként fellapátolták a járda mellé magasra, hogy már a derekunkig ért, a nádtetőkön félméteres jégcsapok csüngtek, a sűrű hóesésben olykor csak a csengős szánkók csilingelése hallatszott, és a verebek, a cinkék egészen megszelídülve csipegették az ablakpárkányra kitett magvakat, faggyúdarabot, amikor apám szokatlanul csendesen lépett be. Most is suttogva titkolóztak, de én most már hallgatóztam.

– A gyermeket ne vidd, ebben az időben, megfázik.

– De a nagyanyjáék azt üzenték, hogy még utolsó szavával is őt emlegette, vigyük el, azt kérték.

– Ugyan, hogy bírná ki a temetőben, végig a szertartás alatt.

– Oda nem visszük. Csak a háznál leszünk. Ne félj, szánnal megyünk, a nagy bundába ültetjük, a lába alá meleg téglát teszünk. Készíts jó forró teát. Estére itthon leszünk. A Károly jó lovai haza repítenek.

És így történt, hogy elvittek engem, az én szilaj kis barátnőm temetésére, a szomszéd faluba. A csengős szán gyorsan siklott a havon, az út mellett hátrafelé futottak a zúzmarás fák. Hárman mentünk. Elöl ült Károly és az apám, engem a szán öblébe ültettek, bebugyoláltak, csak az orrom látszott ki. Örültem az útnak, nem gondoltam rá, hova visznek. Ott ebéddel vártak, alig ettem, félni kezdtem az idegenek között. Nem engedték látnom Böskét, hogy úgy emlékezzek rá, ahogy ismertem. Nem sírtam. Miért nem sírtam? Nem hittem el, hogy nincs többé. Elképzelni se akartam. Böske? Ő győztes, nem olyan fajta, aki feladná. Hátraléptem megriadva, amikor a nagymama rám borult, nedvesre sírt zsebkendőjével törölgette szemét, a száját, úgy hüppögte, suttogta a fülembe:

– Te vagy az? Téged szólított mindig! Jaj, jaj, nekünk édes gyermekem, oda a kisjányunk, jaj, mikor hazahoztuk, még az ősszel, ez a gyermek azokkal a szomszéd rongy kölykökkel felmászott a szénára, a szénaboglya tetejére, versenyeztek, hogy ki mer leugrani. Ez a kis hóbortos, ez meg akarta mutatni, hogy ő a legbátrabb, még fiúknál is bátrabb, ez elsőnek leugrott. Jaj, ugrott, és beleesett a villa hegyébe, a négyágú vasvilla hegyébe esett. Sokáig azt hittük meggyógyul, de látod, csak meghótt. Elvitte az anyja az árvát, érte jött, elvitte magához. Bele kell nyugodni, bele kell nyugodni – törölgette a szemét.

Vágytam ki, a szabadba abból az ételszagú, fülledt, fullasztó melegből. Hazafelé fáztam a szánon. Nem volt gondosan odakészített meleg tégla a lábam alatt, sem forró tea. Komorrá vált, borongós, szeles az este, a sötétben nem láttam az út menti zúzmarás fákat. „Keresztapu, száz csók” – Károly keresztapa rekedt, sírós, hazáig tartó mormolásától, a hidegtől, a sötéttől, mitől reszkettem? Alig vártam, hogy hazaérjünk.

A kapu kopott rézkilincse még emlékezhet. Még nyikorogja, „keresztapu, száz csók”. És rozsdás sarokvasa rázörög, megroppan, ha néhanap kinyitja, ha kinyitná valaki.

 

Hargitai Bea illusztrációjával

Szólj hozzá!

2018.05.01. 17:03 Ésik

Szerenád egy bicikli csomagtartójáról

Címkék: gaálné lőrinczi éva

Írta: Gaálné Lőrinczi Éva

 

dankopistahegeduje.jpgMa már többnyire csak régi regényekben vagy a nagymamák elbeszélésében olvashatunk, hallhatunk a régi szokásokról. Már az én fiatal koromban is sokat halványultak a május első éjszakájához kapcsolódó szokások. Édesanyámnak még cigányzenészek húzták az éjjelizenét, miközben édesapám hátrébb meghúzódott. Ettől én már jóval szerényebb szerenádot kaptam.

Még csak 14 éves voltam, de már közel egy éve egy szomszéd fiú kísérgetett. Melyik lány hiúságának nem esik jól, ha tudja, hogy tetszik valakinek? Így voltam ezzel én is. Bár még csak általános iskolába jártam, Ő egy harmadikos gimnazista volt, igazi nagyfiú. Közeledett a május, ami mindig az újjáéledés, a szerelem ideje volt. Eltervezte, hogy szerenádot fog nekem adni. Ehhez természetesen pénze nem volt, de volt benne találékonyság bőven. Édesapámmal megbeszélte a dolgot, és hozzáláttak a kivitelezéshez. 

Már lefekvéshez készülődtem, amikor felcsendült az ablakom alatt, a „Szeretnék május éjszakáján, letépni minden orgonát…” kezdetű nóta. Mindig is kedvenc virágom volt az orgona, most is az. Utána követte az „Akácos út, ha végig megyek rajtad én”, és a „Csak egy kislány van ezen a világon”, és sorban a többi régi szép fülbemászó dallam. Ma már azt hiszem, kevesen emlékszünk ezekre a nótákra, kevesen szeretik őket. 

Persze az első hangra kiugrottam az ágyból, és izgatottan leskelődtünk anyukámmal és a testvéreimmel kifelé. Azt, hogy örömmel vettem az éjjeli zenét, illett tudtára adni a fiúnak. Egy szál gyertyát gyújtottunk, és azzal jeleztünk, azzal mondtam köszönetet. Ahogy kilestem a függöny mögül, akkor láttam, hogy egy bicikli csomagtartóját alakította át úgy, hogy elférjen rajta a hatalmas lemezjátszójuk. Természetesen árammal működött, ezért volt szükség édesapám segítségére, aki a másik szoba ablakán vezette ki a hosszabbító zsinórt, hogy a lemezjátszó áramot kapjon. A számomra kedves lemezek elő voltak készítve, és lejátszotta őket. Úgy emlékszem, egész hosszú szerenád volt. Nem tudom, a szomszédság mennyire élvezte, de én nagyon, hiszen az ország legjobb cigányzenészei muzsikáltak nekem.

Manapság, mint minden régi, ez is elavult lett, sajnos a régi jó zenészeink is kifogyóban vannak. Abban azért bízom, hogy a romantika nem ment ki a divatból, a mai fiatalok is szeretnek egymásnak örömöt szerezni, sok idő tölteni egymással. Erre azt hiszem, nagy szükség van. A rohanós, tanulással, munkával teli hétköznapok közben meg kell állni egy kicsit, lazítani kell, örülni egymásnak, szép emlékeket gyűjteni.

Sok május telt 1957-től, éjjelizenét nem kaptam utána többször. Azért későbbi májusokról is vannak szép emlékeim, de azt az egyetlen, rendhagyó szerenádot nem felejtem el, amíg élek.

A kép forrása: magyarnota.com

 

 

Szólj hozzá!

2018.04.24. 18:37 Ésik

Születésnapi ajándék - pedagógiai elemekkel

Címkék: kulcsár attila

Írta: Kulcsár Attila

 

aranyhorcsog.jpgKözeledett az egyetlen unokánk 12. születésnapja. Nagy gondban voltunk a nagyanyjával együtt, mivel tegyük emlékezetessé a napot. Tizenkét év, tizenkét névnap, ugyanennyi karácsony. Kifogytunk az ötletekből, mert elveink vannak. Az ajándék legyen személyes, és ne haladja meg anyagi kereteinket. Cipőt, ruhát vegyenek a szüleik. Okostelefon, laptop nekünk sincs, nem tudom megtanítani a használatukra. Legyen ez a szülő felelőssége – meg már van is neki. Úgy kell nekik! Könyvek kilőve, úgy sem olvassa el.

Megállapodtunk abban, hogy valamilyen élményt adunk ajándékba a Zotyának. Valami olyat, ami a nevezetes napon túl is folytatódik, és pedagógiai elemet is tartalmaz: vegyünk neki valamilyen háziállatot. Azon keresztül megtanulhatja a gondoskodást, a kötelező feladatok elvégzését, és kiragadja az okostelefon bűvköréből.

Ebben meg is egyeztünk a nagymamával. De ő azt javasolta, hogy kérdezzük meg azért a szülőket, hogy meddig mehetünk el. Ló, ugye szóba sem jöhet. Istállónak nincs helye a bérházban. Kecske, bárány – dettó.

Nyula már volt egy húsvétkor, de nem szerették takarítani a tojásait, két hét múlva visszavitték az eladónak. Bérházban kis cica tartható kulturáltan. Macskaalom, macskaeledel. De nem eléggé férfias, és én nem szeretném, hogy az unokám egy macskasimogató széplélek legyen. Egyébként is előbb ivartalanítani kell, mert ha egyszer kiszökik a gangra, egyből felcsinálja valamelyik szomszéd kandúr, és mit csinálnak a kölykeivel. A múltkor is egy ilyen probléma miatt dugult el a WC-lefolyó a másodikon.

– Igen, kutya lesz a legjobb. Egy német juhász. Én is mindig azt szerettem volna. A nejem kijózanított: a harmadik emeletre? Akkor inkább magyar vizsla – adtam fel neki a magas labdát.

– Te, hát az egy vadászeb. Akkora mozgásigénye van, hogy viheti a gyerek futtatni kilométereket az erdőbe. Ott meg összeszed egy kullancsot, és máris jön egy agyvelőgyulladás.

– Ne fesd az ördögöt a falra, az a célom, anyám, hogy ne a laptop előtt üljön az a gyerek. Mi reggeltől estig a grundon fociztunk. Ez meg az ajándékba kapott korcsolyát is kinőtte úgy, hogy nem tanult meg tisztességesen futni se vele.

Végül egy spánielben megegyeztünk, mert ilyen kutyája volt a nejemnek is kislánykorában. El is mentünk egy címre, ahol jó pedigréjű kölyökkutyák voltak eladók. Kinéztük a legszebbet, szénfekete volt, barna foltokkal – black and ten, tanította meg a színét a tenyésztő. Óvatosságból azért megkérdeztük a lányomat, hogy mit szólna egy ilyen aranyos csöppséghez.

– Jaj anyukám, ne toljatok ki velem! Egy fél év múlva már én viszem majd sétáltatni esőben, hóban, fagyban, nájlon kesztyűben szedhetem a kutyaszart az út mellől. Ide ne hozzatok kutyát!

Nem adtuk fel, a gyerek tanulja meg a másokról való gondoskodást, valamilyen élőlény kell neki, amelyet ő gondoz, etet, és eltereli a figyelmét a monitortól. Elmentünk egy állatkereskedésbe, és elvarázsoltak bennünket az aranyhörcsögök. Olyan aranyosak voltak, ahogy teletömték a pofazacskójukat kajával, és bujkáltak a ketrecük alagútjaiban. Venni is akartunk egy párat ketrecestől, volt hozzá mókuskerék is, azt is forgatták. De az eladó figyelmeztetett, hogy ezek magányosan élnek, párban nem tarthatók együtt, mert verekednek, és nagyon szaporák. Ezen elgondolkodva hazamentünk mondván, hogy alszunk rá még egyet. Akkor veszünk egy hím állatot magában – fontoltuk meg, amikor megakadt a szemem egy újsághirdetésen: „Aranyhörcsög fiókák ingyen elvihetők – hatosával is.” 

Felhívtuk az eladót, azt mondta, hogy bármikor vihetjük, mert az anyaállat – amit ő is ajándékba kapott – most fialt le. 20 kölyke van, és mind egészséges, de már 8-at felfalt, állítólag ilyenek, ha nem tudja őket felnevelni. – Amikor hazahoztam, ki a fene gondolta, hogy már fel van csinálva – mondta az asszony dühösen a telefonba.

Amikor visszamentünk az állatkereskedésbe, megkérdeztük, hogy melyik kis hörcsög a hím. Mondta az úr, hogy még nem vizsgálta. Na, erre elkezdtük tanulmányozni az akváriumokat. Gyönyörű aranyhalai voltak. Ez az igazi ajándék, gondoltuk, veszünk néhányat. Jól fognak mutatni az ellenfényben a hínárok között.

A kereskedő azonban figyelmeztetett, hogy azoknak milyen sok vízigénye lesz. 30 cm-es vízben csak egyet szabad tartani, azt is takarítani, cserélni kell. És hogy vigyázni kell az etetéssel, mert ezek nagyra nőnek.

Nem tudtunk dönteni. Még egyszer konzultáltunk a szomszéd városban lakó lányomékkal, hogy mit szólnak hozzá, de nem kaptunk segítséget. Sőt, tovább szűkült a kör: papagájt se. A szomszédban van egy kalitkára való. Hangosak, kiverik a magokat a szárnyukkal. Ha röptetik a lakásban, nehéz őket visszaterelni. Meg van a felettük levő erkély sarkában egy fecskefészek, az is mennyi piszkot csinál, állandóan takarítani kell alatta…

Ekkor döntöttünk. Visszamentünk a boltba, és vásároltunk egy egzotikus  különlegességet: indiai botsáskát.

Még kölyök volt, de már akkora, mint a tenyerem. Vettünk hozzá egy viváriumot. Ez egy üvegdoboz, felül dróthálóval, hogy ki ne másszon. Az ágak között szinte észrevehetetlen benne. Nappal mozdulatlan. Hosszú lábai vannak, csápja, tora, potroha mindenütt ízelt és rejtőzködő. Egy mukkanása nincs, alig piszkol. Nem kell sétáltatni. Eléggé férfias jelenség, egyenes jellem, szép nagy szemei vannak, tele melegséggel. És ami fontos, nincs szárnya. Falevelekkel táplálkozik, szeder a kedvence, de a borostyánt is szereti – az meg mindenütt megtalálható. Nálunk, a ház falán is. Ha harmatos a levél, akkor az a vízigényét is biztosítja. A nőstény szűznemzéssel szaporodik. Szapora ugyan, de petéinek több hónap kell, amíg kifejlődnek – nyugtatott meg az eladó.

Eljött a nagy ünnep, az unokánk születésnapja. Elutaztunk hozzájuk, vittük az üvegben az ízeltlábút. Nagy volt a meglepetés, és a szokatlan ajándék miatt az öröm is. Előadtuk, a pedagógiai szöveget, hogy erről ám gondoskodni kell, hetente enni adni, és egy kis innivalót a leveleken. A szülőknek is tetszett.

De aztán azt is megemlítettük, hogy ezt azért nem hagyjuk itt. Nálunk, a nappaliban lesz a helye. Mindig jönni kell gondját viselni, etetgetni, megnézni mi van vele. Mi csak a fűtést biztosítjuk a lakásban, mert ez a kis rovar sok melegségre vágyik.

 

Szólj hozzá!

2018.04.16. 17:27 Ésik

Történelem a konyhaszekrényben

Címkék: borbély balázs

Írta: Borbély Balázs

A nyári konyha bútordarabja volt mindig is, ameddig én vissza tudok emlékezni. Egy sárga-fehér konyhaszekrény, amely száműzetését tölti a nyári konyhában. Van benne valami különleges. Látszik rajta még így elárvultan is, a mindennapi használatban levő edények, konyhai eszközök, fűszerek és a mindennapok súlya alatt, hogy nem közönséges konyhaszekrényről van szó. Pedig már rég parkolópályára került, elvesztette igazi funkcióját. Még mindig őrzi régi kincseit, a huszti vásárból származó húsdarálót, réz derelyemetszőt, „amerikás” tálakat, sótartót, „centes” poharat, hortobágyi tálcát, de ezek a szekrénylakók már elég régóta húzódó téli álmukat alusszák, nincsenek használatban.

Ugyanígy a szekrény sem. Csak állt-állt naphosszat a régi elárvult konyha sarkában, állt éjszaka is becsülettel, rendületlenül. Hallgatta a csendet, hallgatta a neszeket, a szú percegését, az egerek surranását, a szomszéd háztetőn napnyugtakor rendre megszólaló bagoly kuvikolását, a hajnalt köszöntő kakasok kukorékolását, a baromfiudvar bábeli zenebonáját. És csak állt gyűjtve a hang kollázs terjedelmes anyagát. Visszaemlékezett a régi szép időkre.

A konyhaszekrény fénykorában szobabútor volt, és „csak” valamikor a háború után alakították konyhabútorrá. Eredeti jellegét, valamikori pompáját elveszítette, de a benne rejlő titkokat hűen megőrizte.  Emlékezett a régi idők más zajaira, a tehenek kérődzésére a közeli ólban, hajnalban a frissen fejt tej sercegésére a sajtárokban, az egykor itt állomásozó óriási bika, a „falu bikája” bömbölésére, szuszogására. Az Ecceri fiú édesanyjának aggódó tekintetére, amikor a fiú kivezette az óriást az istállóból. A régi, igazi, nagy, csikorgó telekre, a nyarak forróságaira, a hirtelen feltámadt nyári viharokra, utána a frissítő eső illatára.

Aztán amikor tartozékává vált egy rádió is a konyhának, érdeklődve hallgatta a híreket. Háborúk, békék, propaganda, vízállás, időjárás, nótaszó. Megölték Lumumbát, zengte a rádió 1960 őszén. Lumumba a Kongói Demokratikus Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke volt, akit aztán lemondattak, bebörtönöztek és kivégeztek az egykori gyarmatosító belgák ármánykodása nyomán. Ez a hír akkoriban sokakat foglalkoztatott. Többek között a Szamosmenti Állami Tangazdaság dolgozóit is. Mondta is az egyik atyafi a kollegájának:

– Meghalt Lumumba.

– Nem ösmertem – érkezett az egykedvű válasz.

A szekrény ezt a történetet is hallotta már aznap, amikor megtörtént, mert az Ecceri fiú nevetve mesélte el a vacsoránál.

Tanúja volt a szekrény annak is, amikor jeles napokon jöttek a rokonok, jó szomszédok, barátok köszönteni, névnapot, születésnapot, újévet, karácsonyt, húsvétot. A kántálókat is hallotta szenteste. A cigánybanda muzsikájára maga is táncra perdült volna, ha nem fából készültek volna a lábai. A disznótorokon mindig nagyokat nyelt, a hurkát és kolbászt mindig a szeme előtt töltötték meg, szívesen megízlelte volna, ha teheti. No de hogy nézett volna ki, ha a szekrény kezdi el a töltelék kóstolgatását! Fűszerezés közben mondta volna, hogy hmm…, még egy kis paprikát, sót elbír. Hmm…, így már tökéletes. Pedig ó, de értette! Aztán meg a hosszú téli estéken az almahámozások duruzsolása, az összegyűlő rokonság, szomszédság jó hangulatú kalákái, a sparheltben pattogó tűz vidám ropogása. A szeme előtt több generáció nőtt fel, ő meg egyre csak bölcsebb és tapasztaltabb lett, őrizte a maga titkait.

Azt tudtam és láttam, hogy az egykor nagyapámék szobájában álló másik ruhásszekrény belső oldalára kerültek fel anno feliratok, amelyek jelentős események időpontjait rögzítették. Születési dátumok, tartozások, kifizetett adók, az új ház fundámentuma elkészítésének dátuma és még oly sok minden. Ezek a bútorok olyanok, mint egy kalendárium vagy családi krónika, ami tele van nyílt és titkos üzenetekkel.

Aztán ahogy kezdetét vette a konyhaszekrény takarítása is, titkok tárultak fel előttem. Egykori köldökzsinórom másik végének tulajdonosa hívta fel a figyelmemet a szekrény polcain levő feliratokra. Ezekről eddig nem tudtam, édesanyám viszont olyan természetességgel beszélt a polcokon lévő feliratokról, mintha azok annyira ismertek lennének, mint az egyszeregy.

Lekerült a polcokról a védőpapír és valóban ott álltak szemeim előtt a tintaceruzával felrótt feliratok. Ki jegyezhette fel például Pinczés Lajos és Torma Amália házasságkötésének dátumát, a Pinczés gyermekek születési dátumait és nem utolsósorban annak a fontos ténynek a rögzítését, miszerint a „kútyaadó az 1930. évre ki van…”

87 év távlatából is hirdeti a tényt, hogy az adó befizetve, a sintérnek itt semmi keresnivalója nincsen, mert nem itt van a kutya elásva!

 

 

Szólj hozzá!

2018.04.03. 17:55 Ésik

Bolond Irén

Címkék: petrozsényi nagy pál

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

bolond_iren.jpgRégi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott.

Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok mezítláb jártak, egyik-másik rongyokban. Rádió, mozi nem létezett. Ezt pótolták a fonók, a tengerihántás és egyéb népi „rendezvény”, ahol szájról szájra szállt a dal, a fiatalok mókáztak, az idősebbek meséltek, és… Folytassam? Boldog voltam, így mezítláb és szegényen.

Volt Kajántó határában egy sással benőtt, 1,5-2 méter mély tavacska. Azt mesélték, él a fenekén egy százéves öregasszony, a szeme zöld, haja hosszú. Ezzel a hínáros, az egész tavat átfogó hajával szokta magához húzni a szófogadatlan gyerekeket, ha azok beljebb, a tó közepe felé merészkedtek. Én persze nem tartottam magam ilyen gyereknek, és szinte naponta kijártam a tóra csónakázni, fürödni mindaddig, amíg rám nem tapadt egy-két pióca. Attól kezdve még a tó közelébe sem mentem, bármennyire is csábítottak a társaim. A ludak, bivalyok bezzeg nem féltek, irigykedtem is reájuk. Bivalyok. Hú de féltem tőlük is. Ha ezek a szarvukra kapnak, kispajtás!

– Dehogy kapnak, gyere, barátkozz meg velük! – nevetett ki apám, azzal hopp, máris ott lovagoltam a legfélelmetesebb, legfeketébb bivalyon.

– Édesanyám! – hívtam segítségül anyámat.

– Pszt, ne kiabálj! Inkább vakard meg a hátát, azt nagyon szereti.

– Mi van már megint? – bukkant elő anyám, meglátott a bivalyon, és csak hápogott. – Já… János, a gyerek! Jaj, kapd le, gyorsan, mert lepottyan!

– Ne légy már olyan kishitű! Isten vigyázz rá, azonkívül hadd szokjon egy kicsit a melegebb helyzetekhez is. Az életben nem lehet mindig csak futni, futni. Szükség van bátorságra, erőre, no meg tapasztalatra is ahhoz, hogy, ne rezzenjünk össze minden zörejre. Na, mi lesz, simogasd már meg azt az állatot!

Félve engedelmeskedtem, és óvatosan megsimogattam a bivaly széles, forró hátát. Az állat békésen tűrte, és semmi jelét nem adta, mintha le szeretne rázni magáról. Nagyszerű! Nem is igen értem, miért féltem én eddig ezektől. Maradtak a libák, merthogy azoktól is tartottam ám. Mitől nem tartottam én akkor, istenem! Féltem a boszorkányoktól, a kígyóktól, patkányoktól, nem mertem kimenni este az utcára… Egyszer mégis szembeszálltam egy sziszegő gúnárral, befogtam a csőrét, és láss csodát, már tőlük sem féltem többé.

Nemsokára olyan Tarzan-félének éreztem magamat. A falu volt a birodalmam, és az állatok a barátaim. Sosem jártam egyedül, mindig elkísért valamelyik kutya, macska, elsősorban Szivar, édesapám kutyája. Hatalmas kutya volt vicsorgó nagy fogakkal, egyébként olyan kezes, mint a bárány, így kedvére nyargalhatott velem is meg egyedül is, bárhol a faluban. A tiszteletes szíve bütyke – mondták az emberek, és senki sem bántotta. Együtt hancúroztunk odakinn a réten vagy akár otthon, a széles rekamién is. Egyedül a templomból tiltottuk ki őkelmét. Pedig oda csakugyan bárki beléphetett, látogatták is sokan, főleg ünnepnapokon. Itt prédikált naponta az apám, lelkipásztor lévén, de hogy miről, arra sajnos már nem emlékszem. Elfelejtettem, vele a templomot is, csak a hangulatát őrzöm, és a karácsonyfák képét szívem valamelyik rejtett zugában. Hű, hogy csillogtak-villogtak azok a fenyők tele dióval, dísszel, szaloncukorral, alattuk ajándék, felettük angyalok. Igen, angyalok, szinte láttam őket, amint suhogva röpködnek a karácsonyfánk körül.

Egy nyáron szörnyű vihar támadt, utána napokig ömlött az eső. A sáncok megduzzadtak és kiöntöttek, a víz elárasztotta a kerteket, udvarokat, aztán tovább emelkedett.

– Imádkozzunk az Úrhoz, hogy állítsa el az esőt! – biztatta híveit az apám. – Szálljunk magunkba, és bánjuk meg a bűneinket! Emellett segítsünk is, testvéreim, mert Isten is akkor segít leginkább, ha mi, emberek is segítünk magunkon.

Ezzel kirohant a templomból, ki a töltésre, hogy megvédje faluját egy újabb vízözöntől.

Mihelyt kiszépült az idő, és rendbe jöttek a dolgok, siettem kocsikázni egyet. Igaz, nem volt nekem se kocsim, se lovam, viszont mire való a domb, szekérnek meg ott a babakocsi. Pár éve még ebben tologatott anyám, színe kifakult, egy kereke hiányzott, de a többi még úgy-ahogy működött.

– Szivar! – füttyentettem a kutyának. – Ezentúl te leszel a paripám.

Befogtam a kocsiba, és elvágtattunk. Az utca végén borzas asszony figyelt minket. Bolond Irén! – torpantam meg előtte riadtan. Akkoriban minden faluban akadt ilyen Bolond Irén. A nép etette, ruházta őket, és jókat derült rajtuk. Én inkább féltem, és lám, nemhiába. Amint észrevett, különös arccal kapott ölbe, elkezdett ringatni, majd visszagyömöszölt a babakocsiba. Mint a szélvész vágtattam ki a kezei közül, utánam Szivar boldog csaholással. Amikor hátranéztem, Irén csípőre tett kézzel táncolt, és énekelt valamit.

Azóta sajnos egy egész élet vágtatott tova, ám Kajántó képe ma is fel-feldereng bennem. És akkor... Akkor újra gyermek vagyok, versenyt futok Szivarral, és pislogva nézem, hogyan ille­geti magát a kajántói Bolond Irén.

 

Szólj hozzá!

2018.03.05. 18:02 Ésik

Szikrázó lélek

Címkék: kovács kinga

Az első szerelem a felhők fölé dob.
Különjárattal repít el a világ minden tájára.
Ugyanakkor tönkre is tehet.
Hogyan éltem túl az első szerelem mindent felperzselő következményét?
Van rá gyógyír?



Írta: Kovács Kinga

kovacs.jpgVillámcsapás egy nyári délutánon, miután elvonult az eső. Pontosan így érkezett az életembe, és valahogyan így is távozott. Azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, a hasonló természetű emberek pedig taszítják. Talán a fizikában így van, de a mi esetünkben atombombát lehetett volna robbantani a pólusváltozásokkal. Nem voltunk egyformák, de talán nem is különböztünk egymástól annyira. Szerettük egymást? Egy biztos, én szerettem őt.

Sosem felejtem el, ahogyan azt a napot sem, amikor először találkoztunk. Amolyan szerelem volt első látásra, tűzijáték egy kihalt lélekben. Játszottunk egymással, akár a gyerekek, de végül belevágtunk ebbe a kalandba. Közösen, együtt, mindent egy lapra feltéve. Végül egyedül maradtam ebben a kalandban, emlékekkel és megannyi könnycseppel az arcomon. Mellette éltem csak igazán, de még ő sem látta igazi valómat. Olyan volt, mintha hosszú idő után újra kaptam volna levegőt. Mintha egy levegővel kellett volna átúsznom a medence túloldalára. Ahol ő várt rám, hogy végre kiemeljen a mélyből. Vele megállt az idő, képes voltam súlytalanul lebegni. A lelkem szabad volt, többé már nem aggódtam a jövő miatt. Vele képzeltem el a boldog pillanatokat, a felhőtlen boldogság érzését. A mindennapjaim szerves része volt, szinte fizikai fájdalmat okozott a hiánya. Minden egyes nap szerettem, féltettem, és tiszta szívből aggódtam érte, ha nem tudtam elérni.

Az együtt töltött időben tanultam tőle, sőt együtt tanultuk meg, hogyan működik egy egészséges párkapcsolat. Közösen készítettük el a bizalom, és a szerelem építőkockáit, majd ebből építkeztünk.  Napról napra, hónapról hónapra, míg el nem fogyott az utolsó tégla is. Naivan bíztam abban, hogy minden pótolható, de hamar rá kellett jönnöm, hogy semmi sem tart örökké. A nevetésével, a törődésével, a pillantásával, mely gyakran elnémított, megbabonázott, többé már nem tüntetett ki. A ledönthetetlen fal, amely távol tartotta az ártó lelkeket, omladozni kezdett körülöttünk. Egyre jobban eltávolodott tőlem. Szenvedtem ettől. Olyan volt, mintha egy olajjal szennyezett tengerben kapálóztam volna azért, hogy a felszínen maradjak. Hiába lebegett a szemem előtt a megmenekülés reménycsillaga tudtam, hogy utána már semmi sem lesz ugyanolyan. Az olaj égetett. Mély sebeket hagyott rajtam, amely talán már sosem fog begyógyulni. A lelkem hétről hétre kínlódott, belülről mardosott a tehetetlenség. Bármit megtettem volna, hogy megmentsem őt, magamat, minket. Tehetetlenül néztem végig, hogyan omlik össze mindaz, amit együtt építgettünk. Néhány kép fel-felvillant, az illata átjárta elmémet, a sírás fojtogatott. Kinyitottam a szememet, és őt láttam. Többé már nem akarta, hogy közünk legyen egymáshoz. Elengedte a kezemet, én pedig lezuhantam. Egyedül ültem a sötétben. A bennem égő zabolátlan tűz egyik pillanatról a másikra éppen még pislákoló lánggá alakult át.

Egy vakító fehér fénysugár zavar meg lelkem darabjai összerakásának pillanatában. Nem illenek össze, lehetetlen ezt a puzzle-t kirakni. Valaki leül mellém, és két darabkához nyúl, majd összeilleszti őket. Tökéletesen passzolnak. Nem látom az arcát, túlságosan elvakít a fény. Megsimogatja az arcomat, és ebben a pillanatban ismerős érzések, illatok hada lep el. Ismerem ezt az érzést, ismerem ezt a felemelő, felszabadító érzést. Újra lélegzem. A darabkák a helyükre kerülnek, én pedig újra lábra tudok állni. Ujjaink összefonódnak, és tudom, érzem, hogy megmenekültem. Átértem a fekete vizű tenger túloldalára, és újból melegség járja át a testem. Nem tudhatom, hogy ezúttal meddig tart ez az állapot, de biztosra vélem, hogy ezért az érzésért, mint őseim, meghalni is képes lennék. Szeretni és szeretve lenni. Az első szerelem tarthat örökké vagy csupán pár napig is. De meg is ismétlődhet újból és újból, megmentve minket önmagunktól. Semmi sem fogható az első rózsaszín ködhöz, viszont minden egyes köd valami mást tartogat számunkra. Fejlődünk, tanulunk, és tiszta szívből szeretünk. Izgatottan várjuk az újabb villámcsapást.

 

 

Szólj hozzá!

2018.02.27. 19:45 Ésik

Öregember a kert végéből

Címkék: réti jános

Írta: Réti János

 

kollar_adrian_oregember_olajfestmeny_masolata.jpgHiányzik az öregember a kert végéből. Béla bácsi. Ott lakott az udvarunkkal kerítésnyire határos kis házban a sógorával. Ha kinéztünk az ablakon, gyakran láthattuk, hogy gondosan ápolt szőlőtőkéi közül világít tükörkopasz feje. Kijött a házból, visszament, ruhát teregetett vagy a kertben piszmogott. Úgy mondják ezt, hogy állandóan tett-vett a ház körül. Nyáron ott napozott a háza sarkánál egy nyugágyban ülve, amikor szerét ejthette. Köszönő- és jószomszédi beszélőviszonyban voltunk, ami néhány megállónyi együtt utazások alkalmával a hogytetsziklenni, köszönömjól, ésmaguk, miis szintjénél mélyebbre nem hatolt, legfeljebb még az időjárásra és napi bosszúságokra terjedt ki. De Béla bácsi benne volt a képben! És most hiányzik belőle.

Alig fordult januárra a naptár, amikor hírét vettük, hogy meghalt. Csak így egyszerűen, ahogy buszmegállóban hall valamit az ember, kivált, ha nem is neki mondják közvetlenül. Még hogy Béla bácsi? Hiszen makkegészségesnek látszott!...Utána még egy-két napig nahátoztunk, meg mitörténhetetteztünk a házbeliekkel, majd napirendre tértünk az eset felett, hiszen az öreg kiegyensúlyozott, látszólag konfliktusoktól és ellentmondásoktól mentes ember volt, amolyan született agglegény, mit is beszéltünk volna róla. Botrányhős, családgyötrő, adóssághagyó alkoholistákról is legfeljebb három napig hallható ez meg az, tovább semmiképp. Már ismeretlen ember ébresztgette a kertet a kerítésen túl, amikor megtudtuk, hogy Béla bácsi gyógyszert vett be. Méghozzá karácsony szentestéjén.

Első döbbenetünket fülsiketítő hallgatás követte. Miért? Magányosnak érezte magát? Hiszen mindig is egyedül élt. De ha mégis, hát bárki a házból meghívta volna egy tányér halászlére, egy pohárka borra a gyertyagyújtás idején. Vagy szenvedést ígérő betegség küldte el neki első üzenetei egyikét? Netán titkolt érzelmek miatt bekövetkezett csalódás korbácsolta a halálba? Soha nem fogjuk megtudni. De hát ez így nem járja! Micsoda dolog, hogy utólag sem derül ki róla semmi?

Hiányzik az öreg a kert végéből. Mert vele, az ő látványával szokott kezdődni a tavasz. Mert része volt a mindennap látott képnek. Emlegetjük is a házbeliekkel, elég sűrűn. Miközben régen elhalt szeretteink, barátaink olykor évszámra sem jutnak eszünkbe. Némelyikről azt sem tudjuk, hol kellene keresni a sírját.

 

Szólj hozzá!

2018.02.19. 17:37 Ésik

Zoli és a könyvkereskedő

Címkék: dinók zoltán

Írta: Dinók Zoltán

 

Kora délután volt, borongós téli nap. Zoli a fiatal író, most nem írt, hanem a tudását gyarapította – olvasott. Arra gondolt, régen vett már új könyvet kedvenc antikváriumában.

Ezért fogta magát, s azt mondta Adélnak, az anyjának:

– Szétnézek a könyvesboltban!

– Jó, de ne maradj sokáig!

– Valószínűleg veszek egy könyvet!

Adél felelet nélkül bólogatott, s fejének biccentésével elköszönt, majd ment mosni. Zoli meg ahogy kiért a Március 15. utca végére, megpillantotta a boltot. Bekopogtatott, majd benyitott.

– Jó napot Sanyi bácsi!

– Szia Zoli!

– Valami új olvasnivalót szeretnék!

– Válogass csak, nézz szét, ahogy szoktál!

– Oké!

Majd Zoli nézte a falnak nekitámaszkodott könyvespolcokat, és sok érdekeset talált. Közben Sanyi bácsi megkérdezte:

– Mit írsz most?

– Sokfélét!

– De mégis… Ami a legjobb…

– Novellákat. Sok a befejezetlen. Nem győzöm agyam gondolatait leírni!

– Csak abból jó novella is szülessen! – mondta a könyvkereskedő.

Közben Zoli levett a polcról egy könyvet, s olvasgatni kezdte. Sanyi bácsi hátradőlt a széken, szemeit megdörzsölte, s megkérdezte:

– Nem is hoztál nekem valami olvasnivalót?

– Most nem, de ne haragudjon Sanyi bácsi!

– Kíváncsi vagyok az újabb elbeszélésedre!

Zoli mosolygott.

– Azt elhiszem! – mondta.

Az öregedő férfi éppen egy nőkről szóló könyvet forgatott.

– Ez izgalmas! – mondta a könyvet olvasva Zoli

– Mit olvasol? – kérdezte Sanyi bá, mert a székből nem látta.

– Gorkij életrajzát – mondta Zoli

– Hiszen az már megvan neked! Tőlem vásároltad!

– Igen, de ez olyan jó, hogy többször elolvasom.

Sanyi bácsi nevetett. Majd Zoli egy másik könyvet vett a kezébe a polcról. Egy ismeretlen író novelláskötete volt. Zoli egyből meg akarta venni.

– Ez mennyi lesz? – kérdezte az író

– Az háromszáz forint.

– Megveszem – felelte Zoli

S a boltos becsomagolta neki.

– Ha erre jársz, hozd magaddal a legújabb folyóiratodat! – kérte Sanyi

– Oké.

Majd egy pillanatra elgondolkodott, miközben a könyvet s a visszajárót átvette.

– Mi jutott eszedbe? – kérdezte Sanyi

– Goethe nem kapható?

– Most nem. De várj csak… Holnap érkezik a Faust.

Zoli elgondolkodott.

– Ez nem igaz! – mondta az író

– Mi nem igaz? – kérdezte Sanyi

– Épp olyan magas gondolataim voltak ma, hogy valósággal – persze naiv és hiú módon – arra gondoltam, hogy drámát írok, ami a Faust tartalmához hasonlítható.

– Akkor gyere, holnap vedd meg ezt!

– Jó, s hozom a lapot.

– Viszlát! – mondta Sanyi

– Holnap találkozunk! – búcsúzott Zoli, s kisétált a boltból.

Hazaérkezve neki is látott új művének, a drámának az írásához. Csak lassan írta, könnyedén. Este előkészítette a folyóiratot, amelyet Sanyi bácsinak tervezett megmutatni. Egy színvonalas elbeszélés volt abban. Másnap már kora reggel készült a boltba. Mikor Zoli megérkezett a folyóirattal, Sanyi bácsi mosolygósan várta az asztalán a Goethe kötetekkel.

– Na, meghoztad a lapot?

– Persze. Látom a Goethe is megérkezett.

– Igen. Válogathatsz közülük.

Zoli kezébe vette a könyveket, s olvasgatni kezdte, de még előtte Sanyi bácsi kezébe adta a lapot. Az is bújni kezdte azt.

– Ez tetszik! – mondta a boltos. – Páratlan fantáziád van.

– Ezek a Természettudományos írások is tetszenek nekem. Azt hiszem, ezt veszem meg, nem a Faustot, hiszen azt betéve tudom.

– Te tudod!

S mikor becsomagolta a Goethe könyvet, a folyóiratot is vissza akarta adni, de Zoli azt mondta:

– Magánál maradhat!

– Meddig? – kérdezte Sanyi bácsi

– Én tőlem sokáig!

Sanyi bácsi nevetett. Hiszen tudta, hogy a saját szerzeményeit mindig nagy becsben tartja.

– Holnap gyere érte! – mondta mosolyogva. – Én már elolvastam.

– Oké, hiszen itt a közeli papírboltba is mennem kell.

– Na viszlát, és jó alkotást!

– Köszönöm. A Goethés könyvről meg majd véleményt mondok.

Sanyi bácsi válasz helyett bólogatott. Elbúcsúztak. De Zoli nem másnap, hanem csak két hét múlva ment a lapjáért, mert hisz nagyratörő álmai voltak. Ha az átlagember nem olvas – legalább az irodalom után érdeklődők hadd olvassák az ő lapját… – gondolta.

 

 

Szólj hozzá!

2018.02.12. 18:46 Ésik

A nagy gyalogos sztrájk

Címkék: kulcsár attila

Írta: Kulcsár Attila

 

a_nagy_gyalogos_sztrajk.jpgAmikor kitört a nagy gyalogos sztrájk, néhány óra alatt megbénult a város. Mindenkit felkészületlenül ért, még a rendőrséget is, mert nem volt bejelentve. Tipikusan vadsztrájknak indult, és persze a legrosszabbkor, a munkaidő végén. A mentőautók nem jutottak el a kórházba, a dolgozók kocsijukkal nem tudtak hazamenni, a buszok a megállókban vesztegeltek. Pedig egyik-másik megpróbált felhajtani a járdára, hogy kikerülje a sétafikálókat, de ott is eléjük állt néhány kutyasétáltató.  Otthagytak Mercedeseket is az úttesten, és dühöngve hazasétáltak az úrvezetők.

Ugyanis a gyalogosok kivonultak az utcára, néhányan székeikkel, és leültek a zebrákon.  Egyesek sátrakat vertek fel a körforgalom minden kijáratánál – mobilon szervezhették meg az egészet.

Az autósok szentségeltek, próbálták mellékutakon kikerülni a forgalmi dugókat. Itt ugyan nincsenek zebrák felfestve, de a gyalogosok mindenre gondoltak. Totyogó nyugdíjasokat küldtek oda, akik amúgy is elkerülik a kijelölt gyalogátkelőket. Kisgyerekeket béreltek fel Túró Rudikkal, hogy ott ugróiskolázzanak, meg kamaszokat, hogy átlósan kiskapuzzanak a csomópontokban.

Kérdezgették a sztrájkolókat, hogy mit akarnak, mondják el követeléseiket, de senki nem tudott többet, csak hogy a KRESZ miatt, nekik csak annyit mondtak, hogy ez flashmob, vagyis villámcsődület, és hogy hova menjenek.

De aztán bekísértek néhányat a kapitányságra, vallatásra került sor – futópadon –, és akkor előkerült végre a sztrájkbizottság vezetője is, és hozta a petíciójukat. Hosszan sorolták benne a gyalogosok sérelmeit, amelyek a rendőri túlkapásokról szóltak. Amióta ugyanis kiterjesztették a KRESZ-t a gyalogosokra is, büntetés büntetést követ. A térfigyelő kamerák mindent kiszúrnak, mert az új törvény szerint mindenkinek ki kell tűzni a személyi számát a sapkákra, kalapokra, fejkendőre, homlokra. A gyaloglást nem kötötték ugyan vizsgához, de a régi beidegződések nehezen felejthetők el.

Aki indokolatlanul lassú haladással akadályozza a forgalmat, megbírságolják.  Andalgás, séta azóta nem megengedett. Hetven év felett elveszik a jogosítványát annak, aki húzza a lábát. Akinek nincs rendesen bekötve a cipője – mivel balesetveszélyes –, tízezer forint. Aki menet közben mobilozik, pláne zebrán, annak is fizetni kell, mint az autósoknak. Hátra tett kézzel gyalogolni tilos. Póráz nélkül kutyát sétáltatni – megengedhetetlen. Karonfogva, kézen fogva gyalogolni vétség, mert a két ember már kilóg a forgalmi sávból, és koccanások lehetnek belőle, személyiségi jogokat sértő anyázások.  Kapubehajtóban csókolózni szintén bírságot von maga után, mint ahogy az indexelés nélküli irányváltoztatás is. Futkosás járdán: gyorshajtásnak minősül. Ácsorogni járdán: szabálytalan parkolás. Volt, akit ittasan gyalogláson értek, azonnal elvették a jogosítványát. Innentől már csak gépkocsival közlekedhet.

Megkezdődtek a tárgyalások a rendőrség és a tüntetők között, a gépkocsivezetők nem értették, hogy mi közük nekik az egészhez. Miért őket lehetetlenítik el, amikor a gyalogosoknak alapvetően a rendőrséggel van bajuk.

A rend szigorú őrei persze nem engedtek, mert ez sértené az egyenlő elbírálás elvét, ezt az uniós jogszabályt.  Ebben a patthelyzetben a kormány sietett a szemben álló felek segítségére: 20 %-kal csökkentette a lábbelik ÁFÁ- ját.  A cipők sokkal olcsóbbak lettek a magyar családok részére, miközben benzin ára folyton emelkedik. Egyre jobban megéri gyalogolni –ezt üdvözölte az Orvosi Kamara és a Turista Szövetség is.

Azt a fránya KRESZ-t meg, ha az autósok megtanulták betartani, a gyalogosoknak is menni fog az.

Bocsánat, hogy ilyen nagy feneket kerítettem ennek a reklámnak, de gyalogoljanak többet, higgyék el, egészséges.

 

 Illusztráció: Pólik Zalán 

Szólj hozzá!

2018.02.07. 18:20 Ésik

Béla bácsi tarisznyája

Címkék: petrozsényi nagy pál

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

 

bela_bacsi_tarisznyaja_1.jpgAz újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt.

– Ballay Zénó vagyok – mutatkozott be a publicista –, a helybeli lap egyik riportere. Szeretnék Béla bácsiról, így hívják, ugye, szóval szeretnék írni egy cikket – tért egyenesen a tárgyra. – Mondja el, hogy él, miben szenved hiányt...!

Egy pillanatra torkára forrt a szó, pedig az öreg meg se mukkant, éppen csak hogy felült, s a hírlapíró szemébe nézett.

– Az istenit! – rúgott a tollnok egy törött zsámolyba, térült-fordult, s egy szatyor élelemmel csörtetett vissza.

A házigazda békésen ült a tolószékben, ágya megvetve, a kályha begyújtva. Éppen a Bibliát olvasta, amikor a fiatalember ismét rányitott. Elkattintotta fényképezőgépét, majd szótlanul pakolni kezdett, felvágottat, sajtot és tojásokat rakosgatott az asztalra.

– Isten fizesse meg – rebegte az öreg. – Maga igazán rendes, csak az a baj, hogy...

– Persze, persze – vágott szavába a riporter –, a radikális megoldás még hátravan, de bízzék bennem, hiszen szolidaritás is van ám, kollektív felelősség. Apropó, iszik, már úgy értem...

– Soha, legfeljebb, ha a fiam hoz valami cseresznyét.

– Mennyi a nyugdíja?

– Ötezer.

– Lehetetlen, hiszen maga rokkant. No, majd utánanézünk.

– Nagyon hálás lennék, csak azt a cikket...

– Semmi hála, itt követelni kell, érti, különben ugyanúgy jár, mint az a szemérmes koldus a közmondásból. Elnézést, nem akartam megsérteni.

– Nem sértett meg.

– Pazar, kissé befűtünk a tanácsházán. Pro primo: megírom a cikket. A címe... Egyelőre nem tudom. Béla bácsi tarisznyája vagy ilyesmi.

– Hálásan köszönöm, akarom mondani...

– Tessék, halljuk!

– Arról van szó, hogy... Megmondjam? – bizonytalanodott el a házigazda.

– De Béla bácsi...!

– Hát kérem. Van nekem egy fiam. Komoly, jófejű gyerek. Mérnök – tette hozzá büszkén –, ezenkívül...

– Ide se dugja az orrát. Autója, nyaralója van, miközben az apja...

– Szereti – emelte fel a hangját. – Akár van nyaralója, akár nincs. Még pénzt se kell, hogy adjon, csak jöjjön. Jött is, havonta egyszer meglátogatott. Pedig messze lakik, négyszáz, nem, ötszáz km-re innen. És pénzt is küldött.

– Gratulálok! – hordozta körül tekintetét az újságíró. – Remélem, nem akarja, hogy ezt el is higgyem magának.

Az öreg elhallgatott, s az ablakra meredt. Kint erős szél fújt, s időnként jeges légáram sepert át a szobán.

– Oké, tegyük fel, hogy elhiszem. De akkor mi a probléma? Összevesztek?

– Nem, egyszerűen elmaradt. Előbb a fiam, aztán a pénz, levél. Fogalmam sincs, mit csinál, hogy van. Talán beteg, vagy... Mondom, nem tudom. Nekem semmi bajom vele, és szeretném, ha ő is tudná, ezért kérem...

Nagyot nyelt, aztán kibökte.

– Ne írjon cikket rólam. Minek kiteregetni a szennyest? A fiam, ugye, megérti, ártatlan. Még azt hinné, hogy ő a hibás – komorodott el, aztán gondolt egyet, ráncai kisimultak, s szinte vidáman folytatta.

– Viszont van egy ötletem. Mi volna, ha a szerkesztő úr levelet írna neki? Igen, hívja haza Karcsikát! Magyarázza meg, hogy,.. Szóval mindent. A pénz mellékes. Hátha neki sincs, és még nálamnál is szegényebb. Nézze! – ráncigált ki lázasan zsebéből egy zsebórát. – Tiszta arany – lóbálta meg kacsintva. – Ez lett volna az öröksége, de ha már így esett, akár holnap Karcsikának adom. Hát csak ennyit akartam mondani – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Maga, látom, derék, rendes ember, van szíve és a tollal is könnyebben bánik – mutatott reszkető kezére.

Az újságíró álmélkodva tapogatódzott fel a lépcsőkön. Természetesen mindent megígért, sőt, a leghatározottabban kijelentette, ha kell, akár személyesen megy a fiúért. Az ablak előtt ismét a szuterénbe lesett. Az öreg eltorzult arccal esett az asztalnak. Hol a szalámiba harapott, hol a sajtba, kenyérbe, a nyers tojás lecsordult az állán, vele a nyála és a könnyei is.

Ballay az ABC-be sietett kávéért, éppen kifogyott belőle, márpedig e nélkül egy levelet sem tud megírni. Hirtelen hegyes állú, madárcsontú alakra lett figyelmes. Csokoládét, cseresznyepálinkát és egyebeket dugott a... zsebébe.

– Tolvaj! – kiáltott fel csaknem a riporter, de meggondolta magát. – Ki tudja, ez is mikor evett utoljára. Talán munkanélküli, mindenesetre elég nyúzott képű.

– Kérem, fáradjon az irodámba! – bukkant elő váratlanul egy polc mögül a boltos.

Az újságíró hosszasan bámult utánuk. Szegény ürge! Valahogy olyan ismerősnek látszott. Hát persze, a Karcsika: szakasztott Béla bácsi, csak jóval fiatalabb kiadásban.

 

Szólj hozzá!

2018.01.23. 18:06 Ésik

Orvosi eset

Címkék: margittai h. ágnes

Írta: Margittai H. Ágnes

 

smoking-doctor.jpgRendel, rendelési idő, a rendelőben a munkát ne zavarja mobiltelefon használatával, kérjük, a rendelőbe lépés előtt kapcsolja ki a telefonját, köszönjük, kopogtatásával ne zavarja a munkát, kérjük, megértésüket köszönjük, a betegeket nem érkezési sorrendben hívjuk be…

Huszonöt perc telt el, mióta beléptem a rendelőintézet várótermébe. Amikor harmincötödszörre téved tekintetem az ajtóra kiírtakra, a gondolatom meglódul kínomban. A betegeket nem érkezési sorrendben hívjuk be. Hanem? Szemszín? Hajszín? Mellbőség? Lábméret? Mindig ebből lesz a baj. Mindenki elfogadja azt az egyszerű axiómát, hogy aki előttem jött, hamarabb bejut, aki később jött, mint én, utánam következik. Ezek a kiírások feszültséget keltenek az amúgy is szorongó, a várakozásban türelmetlenné vált betegekben. Senki sem tudja, miért mehetett be előtte az, aki utána érkezett. És ezt senki sem magyarázza el, maradnak a találgatások, a rosszindulatú, dühös megjegyzések.

A hat kopott, egymással összekötözött szék elfoglalja a váró felét. Az alattomos salétrom évek óta lassan, belülről mállasztja a falakat, maró szúrós szagot árasztva. Az orvosi rendelő lepukkant épülete így vállal közösséget a betegségére enyhet kereső, nagyot halló, hétrét görnyedt, sebes lábú, gyomorbeteg páciensekkel. Egy rendelőintézetben ez így dukál, együttérzés az emberekkel. 

Amikor a kartonozóban a mogorva asszonyságnak leadtam a taj kártyámat, a személyi igazolványomat, a lakcímkártyámat, kaptam egy számot. Nyolcvanhat, ez jó, a lányom születési évszáma. Te jó ég! Vajon hányan állnak, ülnek már a folyosón? Még negyvenen? Ötvenen? Kettesével szedtem lépcsőket, repített a kíváncsisággal vegyes izgalom, összevissza kalapált a szívem, lehet egy EKG is jól jönne. És láss csodát, senki nem volt az ajtó előtt, egyedül voltam a félhomályos folyosón. Jobbra néztem, balra néztem, komolyan mondom, nem hiszem el, mondtam volna legszívesebben, ahogy a most futó, amatőr színészekkel teli tévéműsor minden adásában legalább ötször elhangzik. Akkor most mi van, lezavartak nyolcvanöt embert nyolctól tizenkettőig? Mindenkire jutott 2,82 perc, rekordidő, egy szavunk sem lehet.

Tizenöt perc múlva már öt szék foglalt, én sétálok a folyosón. Itt is hasonló szövegek az ajtókon. Kérjük, ne telefonáljon, mert zavarja a rendelést. A telefonáljon szó piros filccel durván áthúzva, és fölé írva: telefonállyon, aztán a lap aljára vésve, kicsit az ajtóra is rákunkorodva: ANYÁD.

A rendelőből egy pissz sem hallatszik. A huszadik percben már tízen vagyunk, hatan ülnek, négyen le s fel járkálunk. Egy középkorú, hallókészülékes férfi beszélgetést kezdeményez. Van bent valaki? Tőlem kérdezi, mert ő jött utánam. Ebédidő van, mondom.  Tudja, az a jó itt, hogy figyelnek a betegekre, hogy mindenki egyformán szívjon, ha reggel kilenc körül jövünk, akkor két órát kell várni, mert annyian vannak előttünk, ha dél körül érkezünk az ebédidő miatt szívunk. Aztán tompa klatt, klatt, klatt hallatszik, hömpölyögve közeleg egy fehér embertömeg; a jóllakottság édes mámora sugárzik a szétfolyt orcán. „Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa” – kattog a fejemben kacéran József Attila verssora. Két éve még normálisnak tűnt a doktornő súlya, bár lehet, hogy a köpeny már akkor is jótékonyan takarta a növekedő hájfodrokat. Ez nem betegség, hisz ő maga kiabálta nevetve az egyik kolléganőjének, hogy eszem, ha boldog vagyok, eszem, ha magam alatt vagyok, eszem, ha unatkozom, szóval mindig van ok az evésre.  

Nem tudom elfogadni, ha egy egészségügyi dolgozó – orvos, nővér, ápoló – nyilvánvalóan fittyet hány az egészséges életmódra. Eszembe jut egy háziorvos is, aki még a rendelőben is fújta a füstöt. Mindegy volt, hogy gyereket vizsgál, öreget vagy asztmás beteget. Nem tudott vagy nem is akart uralkodni magán, neki lehet, ő az orvos.  Mesélték, hogy kihívták egyszer egy igen pedáns asszonyhoz, aki nem érezte jól magát. Természetesen a szája jobb sarkában a két ajka között szorosan becsippentve hegyesedett a jó félig elszívott cigaretta. Közben beszélt, nyitotta a táskáját, kereste a szemüvegét, és amikor a fonendoszkópot egyik kezével a fülébe próbálta betuszkolni, a másik kezével a beteg hátához igyekezett illeszteni az eszköz másik részét, megtörtént a megbocsáthatatlan. A cigarettahamu végiggördült a monogramos, hófehér, keményített paplanhuzaton, és amikor egyenesbe ért a kis körömnyi pernye, két redő között megállt. A doktor a maga természetes otrombaságában menteni akarta a menthetetlent, rácsapott a darabjaira hullott hamura, amely a friss ropogós ágyneműn hosszú, sötétszürke csíkot hagyva szétröppent a levegőben. Az asszony a szívéhez kapott és felkiáltott: Na, most kapok szívinfarktust!

A doktornő mögött bezárult az ajtó. Megint eltelt tizenöt perc, nem jött új beteg. Aztán résnyire nyílik a rendelő ajtaja, és egy harsány kiáltás, nyolcvanhat. Nincs időm elemezni tovább a sorszámadás logikáját, mert felpattanok, hogy elkapjam az ajtógombot.  Belépek a négyzetméternyi vetkőzőbe. Felakasztom a kabátomat, a sálamat az ujjába dugom, levetem a pulóveremet, állok hívásra várva. És akkor csörögni kezd a telefon a rendelőben: –  Igen, én kerestem, itt van…, azt hiszem AIDS-gyanús…, persze…, sok partner…, átküldjem? …ötven éves nőbeteg, hogyne…, vannak panaszai… most jött először…

Úristen! Minden kihallatszik, úgy üvölt a fehér bálna. Mit gondolnak a gyógyírra vágyó emberek a váróteremben? Azt, amit akarnak, azt, hogy aki bement, arról beszél a doktornő, ez a nő az, aki … szóval az a nő én vagyok.

Felkapom a pulóveremet, a kabátomat a hónom alá csapom, kirobbanok a folyosóra, egy pillanatra látni vélem a rám meredő, megvető szempárokat. Hármasával szedem a lépcsőket, kiérek az utcára, zord őszi szél csap az arcomba, kapok a nyakamhoz, tekerném a sálamat…

 

A kép forrása: praxis.blog.hu

1 komment

2018.01.17. 18:58 Ésik

Madonna a gyermekkel

Címkék: somorčík sz. rozália

Írta: Somorčík Sz. Rozália

332.jpgA nappali délkeleti sarkában, ahol a nagy étkezőasztal van, Giampietrino Madonna és a gyermek című festményének reprodukciója függött a falon.

A Szépművészeti Múzeumban vettük az első férjemmel, lányunk alig volt két éves. A reprodukció eredetileg egy vékonyka plakát volt. Férjem akkor a régészeknél dolgozott mint művészi rajzoló, több réteg papírlemezzel aláragasztotta, és hogy a kép felfüggeszthető legyen, a hátlapjára két rajzszög segítségével madzagot erősített.

Így kerülhetett a legelső otthonom falára.

Egy következő otthon-kezdés falán ez a kép már bekeretezve, egy markáns, túlságosan is nehéz, az anyaságot tartós keretek közé szorító alapérzésként függött.
 
Szerettem ezt a képet, mert kifejezte legfőbb vágyamat: „csak anya akartam lenni”.

Az erős napsugárzástól a kép az évek során kifakult, olyan lett, mint egy rossz színes fénykép, elvesztette színeit, maradt helyettük a kék és a szürke acél-hideg ridegsége.

Az alapmotívum ott volt, de a melegség a képből kihalt. Erős vágyat éreztem, hogy megsemmisítsem, mert nem találtam benne, amit eddig sugárzott felém. Kijelentettem, hogy a képnek mennie kell, karácsonyig mindenképp, mert különben késsel fogok benne kárt tenni, beleszúrok vagy haránt felhasítom.

Döntésem elfogadták. Már csak nekem kellett bizonyítanom, mert úgy döntöttem, majd én festek egy odavaló képet, ami mellett lehet étkezni és kifejezi a mostani érzéseimet.

Karácsony előestéjén, mikor már megsütöttem az összes süteményt, dobozokba raktam, és közben megnéztem az összes édes karácsony-filmet, ott álltam megfürödve a megfordított kép előtt, amit előző nap kivettem a keretből; nem dobhattam ki az alapot.

Járkáltam a papír előtt, múlt az idő. Elmúlt éjfél, már karácsony lett. Láttam valahol belül magamban egy elképzelést, láttam a tárgyakat egy térben, amik a festményt alkotják. Letettem a vastag papírlapot a fűtőtest mellé a földre, mert már fáztam. Megnéztem festékkészletet, rögtön láttam, hogy silány. Volt pár darab pasztellkrétám, alapszínek, egy fehér szabó krétám és az ősidők óta itt száradó vízfestékeim. Az edénykékben megrepedezett festékekből alig volt valamennyi. Az olajfestékeim, a temperáim már teljesen kiszáradtak.
Hogy ne maradjak szégyenben, hát belefogtam.

Évek óta nem festettem, nem rajzoltam, nem tudtam, hogy a kezem képes lesz-e megcsinálni azt, amit magam előtt láttam, de tudtam, reggelre lesz itt egy kép, amit én csináltam.

És lett.

A másik oldalon, ami a falhoz simul, ott van a kifakult, szerény Madonna a gyermekkel.

A szerző illusztrációjával

 

Szólj hozzá!

2017.12.30. 18:54 Ésik

Micsóval nem lehet cicózni

Címkék: láng judit

Írta: Láng Judit

 

3144_410099025705481_29248602_n.jpgKedves Gizike!

Elutazom négy napra, sürgős hivatalos ügyek miatt, kérem, gondozza a cicámat, míg megjövök. Micsónak hívják, a „mit csodálkozol” rövidítéséből, ezt majd megérti, amikor találkoznak, addig is néhány tanács a gondozásával kapcsolatban.

 Micsó napközben csak Junior száraz ételt hajlandó enni, mást minőségileg nem méltat. Ennek a dobozát Gizike megtalálja a konyhában, az ablak alatti polcon. Biztonsági óvintézkedésként – tekintettel Micsó önellátó hajlamaira – javasolt a patentzár rendszeres ellenőrzése.

A cica hasmenésének elkerülése érdekében az itatótálban legyen mindig friss a tejecske, gondoljon a lakás hőmérsékleti viszonyaira, ezért kérem Gizikét a tálka rendszeres kisikálására és újratöltésére. Micsó mosdáskényszerének hiányosságai miatt a tej általában rászárad az orra és a szeme közötti részre, melynek eltávolítására még visszatérek.

A megfelelő kalcium és egyéb nyomelemek bevitelére időnként javasolt Micsó sajttal történő etetése. Az igényre utaló jel: agresszív hűtőajtó kaparászás vagy az arcba tolakodó szuszogás a nappaliban, saját sajtfogyasztás esetén. Ilyenkor Gizike kicsi, gyermekkörömnyi falatot letör vagy leharap, melyet a szájában kissé megforgat, hogy benyálazza, majd a tenyerén felkínálja. Micsó, mivel ilyenkor vak és szaglása sincs, ezt hosszasan keresgélni szokta. A táplálékot finoman lehet unszolni, de kérem, vegye figyelembe Micsó érzékenységét: tudniillik, ha észreveszi, hogy testi hiányosságai miatt történik a segítség, megsértődik, és a benyálazott, amúgy fogyasztásra alkalmas darabkát sértetten elutasítja. Ebben az esetben az átkozódást kéretik halkan, lehetőleg nem a füle hallatára megtenni, javasolt inkább a szemeteshez közelítő úton elvégezni. A továbbiakban a sajttal való unszolás felesleges, ez Micsót idegesítheti, esetleg megsértődhet.

Kefír fogyasztásakor a gondozott mértéktelen falánkságát figyelembe kell venni, mert az őrizetlenül letett, nyitott dobozt a manccsal való beleturkálás veszélyének tesszük ki. Ennek ellenére az elfogyasztását csak is gondozói segédlettel hajlandó megtenni. Ekkor mutatóujjunkat merítsük meg a kefíres doboz tartalmában, és kínáljuk fel Micsónak, közben javasolt Gizikének a védőruházat használata, mert a tevékenységre jellemzően akár egy méteres körben is szétfröcskölhet az anyag.

A nyers hússal való etetés nem javasolt, ha Gizike kezdő, de próbálkozás esetére néhány fontos tudnivaló. A figyelemfelkeltés módjai a táplálék iránt: a mikró bekapcsolása. Második variáció az étek felajánlása, mint lopási lehetőség: némi húslengetés után a cafat lelógatása a konyhapult széléről. Ez után diszkrét séta a lakásban, míg a lopás folyamatban van. Harmadik variáció a cafat zsákmányként való felkínálása – a nevezett húst a konyha jól tapadó felületeire kell felvinni, a legalkalmasabb a hűtő vagy a pult ajtaja. A darabot egy határozott mozdulattal vágjuk valamelyik felületre, ahol, ha szerencsénk van, elsőre lazán megtapad, majd lassan csúszni kezd, ezzel hívva fel figyelmét a gondozottnak.

Ha Micsó elsőre unott pofát vág, legyünk kitartóak, a többszöri próbálkozás általában sikerélménnyel jár. A táplálékbevitel ilyen módja igen nehézkes, és nagy rutint igényel. Javasolt a húscafatok után maradt foltok azonnali eltávolítása, melynek halasztása esetén ez csak körömmel oldható meg.

Micsó szakaszparancsnoki teendőket lát el a családban, ezért joga és kötelessége az alapos és mindenre kiterjedő vizsgálat. Ezért kéretik minden olyan tárgy bemutatása, mely a figyelmét felkeltheti. Különös figyelmet szentel a cipőknek és a szatyrok tartalmának.

A bemutatás módja: az orrba beépített szkenner elé helyezzük a tárgyat, és az érdeklődés lanyhulásáig tartsuk ott. Ennek elmulasztása súlyos depressziót okozhat, melynek megnyilvánulási formája a sértődött mekegő nyávogás, de hisztériás roham kitörésére is számítani lehet, mely akár karmolásban is végződhet.

Naponta több alkalommal javasolt a szőrzet végigsimogatása a mellékelt kefével. Feltétlen figyelembe kell venni egyéni igényét, mely általában kizárólag a fül körüli tájékra szorítkozik. Csöndes enyhe unszolással, esetleg egyéb régió is megközelíthető, bár ennek esélye általában minimális. A pocak elkerülendő terület. Ez idő alkalmas arra, hogy a már említett száraz tejpacákat az orrocskáról eltávolítsuk. Ehhez a köröm használata bizonyult a legalkalmasabbnak. Az óvatosság ebben az esetben is alapvető, mert amint Micsó észleli a kapargatást, súlyos ellenérzéseknek adhat hangot.

A macska, az emberekkel ellentétben, a lábbal való rugdosást nem tekinti játéknak.

Megfelelő kedélyállapot esetén Micsó hajlandó Gizikével játszani; erre utaló jelek: a kitágult pupilla, lapos kúszás, rejtekbe való visszahúzódás, ahonnan jól kilát, de ő is tökéletesen látható. Jellegzetes búvóhely az újságtartó. Az innen való kitámadások gyakorisága az általános, mely általában idétlen kalimpálásban be is fejeződik, de néhány esetben Gizike különös fürgeségére van szükség, különösen, ha harisnya van a lábán.

A kitámadás lényege a játékra való felszólítás. Ekkor a felkért bújjon el. A fürdőszoba és a vécé a tanácsolt hely, mert ennél bonyolultabb rejtekhely megtalálására nincs mód, hiszen a játék érvényét veszti, és Gizike hiába üldögélt hosszasan, mondjuk a szekrényben. A megtalálás módja, hogy Micsó betekint a rejtekhelyre; különös kegy, ha leipiapacsol. Ekkor a megtalált Gizike némi hangkísérettel üldözőbe veheti. Ez egészségileg áldásosan hat Micsó keringésére és lelkére, mert roppant gyorsan, hátát begörbítve, immár ő keres búvóhelyet, mely alatt illetlenség figyelni. Ekkor a játék megfordul, és őt kell lassan megközelíteni, miközben hangosan szólítgatjuk, aztán „Megvagy” felkiáltással utat engedünk a bombaként kirobbanó Micsónak. Amennyiben nem hajlandó rejtekét elhagyni, az „Egér, egér ki a házból” kezdetű gyermekdal hangos kántálása annyira felizgatja, hogy a csalogató valóban eredményes módszernek bizonyul. A játék mindaddig tart, míg a gondozott érdeklődése nem lanyhul. Ez unott „Hát te mi a frászt rohangálsz itt?” pofakifejezésben nyilvánul meg. Ha ezt észleljük, a játék befejezettnek tekinthető.

Egy másik játék kellékei: egy banános doboz és az MBB (Micsó Betartó Bot). Ez a szórakozás a vadászösztönök és a reflexek ébrentartására alkalmas. A banános dobozban helyet foglaló Micsó ritka heves agresszióval kapkod a feléje lassan benyújtott bot után, összes karma csúcsteljesítményen járatása közben. Az élvezet emelésére javasolt a doboz oldalán enyhe zajok és motoszkálások keltése, melyek a végsőkig fokozhatják a gondozott érdeklődését. Munkavédelmi szempontból a MBB hosszának meg kell haladnia a hetven centimétert, de még így is fennállhat a sérülés veszélye – emiatt a gondozott sem anyagi, sem lelki felelősséget nem vállal.

Játék a fürdőszobában: a kádban való szunyókálás Micsó rendszeres elfoglaltsága, ekkor nyílik lehetőség erre a tevékenységre. Alapja a gondozott pedáns rendszeretete. Helyezzük a dugót a kád peremére, és hívjuk fel rá a bambán néző Micsó figyelmét, aki némi rosszalló mérlegelés után a dugót egy határozott mozdulattal onnan lepofozza. Ezt a műveletet végezzük addig, míg unottan ott nem hagy minket. A játék felpörgetésére más eszközöket is bevonhatunk.

Micsó, a saját állításával ellentétben, nem alhat az ágynemű között. Ebben a tekintetben akár a sértődésig is el lehet menni. A bevetett ágy azonban jogosan használt területe. Segítséget nem igényel a hálószobaágyra való felmászás, de a háttámla felső peremére való felkepeszkedésben a fenék enyhe megtolását szívesen elfogadja. Rejtett alvózugként meg kell említeni a szobasarok függöny által elzárt területét, mely abban az esetben esedékes, amikor a „Hol lehet az a szemét dög?” gondolatok spontán törnek fel.

Kitörésre a legalkalmasabb pillanat a bejárati ajtó kinyílása. Ekkor Micsó a felkészületlen Gizike mellett elhaladva kirobog a lépcsőházba, ahol egy méter múlva megtorpan, de ez az esetek nagy részében csak annak a gyenge illúziónak keltése érdekében történik, hogy lehetőséget ad a lakásba való visszacipelésre. Ez általában négykézláb rohangálást vált ki a gyakorlatlan gondozóból, nem kevés szórakozást nyújtva ezzel Micsónak; viszont a lépcsőházi elfogás esélye kábé egy a millióhoz.

A kitörési akció megakadályozására néhány lehetőség: a szatyor ajtórésen való bedugása, illetve a lábak előre helyezése. A siker kizárólag Micsó elhatározási aktivitásától függ. Az elkóborolt cica begyűjtésére legalkalmasabb a közöny színlelése, mellyel súlyos kétségeket tudunk benne ébreszteni személye fontosságát illetően: tehát mintha észre sem vennénk távozását, ne is tekintsünk utána. Ezt követően általában Micsó a résnyire nyitva hagyott ajtón visszatér szálláshelyére. A folyamat meggyorsítására használjunk egy üvegpoharat, melyben egy kanállal hangosan kalimpáljunk, és a „Cic, cic!” hívást alkalmazzuk. A módszer tökéletesen működik, Isten áldja Pavlov urat.

Gizike drága, Micsóval kapcsolatban a tájékoztatás csak minimális információkat tartalmaz, ezért kérem, hogy a kivételes és nagy koncentrációt igénylő gondozói munkát szívem csücskével kapcsolatban vegye komolyan, és teendőit ennek tudatában végezze. Ehhez kívánok jó munkát és kitartást, pár nap múlva találkozunk, köszönettel,

Láng Judit

 

Eredeti megjelenés: huppa.hu

Szólj hozzá!

2017.12.23. 19:03 Ésik

Torlaszok a hídon

Címkék: lampl zsuzsanna

Írta: Lampl Zsuzsanna

 

hid.jpgVolt két testvér. Közösen vezették az apjuktól örökölt gazdaságot, amit egy folyó szelt ketté. Jómódban és egyetértésben éltek, becsülték és segítették egymást. Aztán egyszer valamin összevesztek, és a helyzet annyira elmérgesedett, hogy már csak a legszükségesebb dolgokat beszélték meg, aztán már azt sem, sőt eldöntötték, hogy elosztják a birtokot, külön fognak gazdálkodni. Az egyik a folyó jobb oldalán, a másik a bal parton. Volt ott egy fából épült híd, azt is lezárták, mindkettő a saját oldaláról. Hogy még véletlenül se mehessen át valamelyikük a másik által birtokolt oldalra. Nem mintha át akartak volna menni. Hiszen ha meglátták egymást (mert azért átláttak a másik partra, nem volt olyan széles az a folyó), akkor káromkodva elfordították a fejüket.

Telt az idő. Az elrekesztett hídon is nyomot hagyott. Ronda ez a híd, csak csúfítja a környezetet, morfondírozott egyszer az egyik testvér. Likvidálni kellene, hogy nyoma se maradjon, hogy volt itt valaha valami átjárás. Éppen arra járt egy építőmesterféle. Elvállalod ennek a hídnak a lerombolását? Jól megfizetlek, mondta neki a gazda. A mester elvállalta. Aznap este lefekvéskor a gazda különös izgalmat érzett. Nem tudott elaludni. Holnap végre eltűnik a híd, de jó lesz azután, nyugtatgatta magát, de nem volt jó, és nem jött az álom.

Másnap nagy kopácsolást hallott, de csak este jutott rá ideje, hogy megnézze, hogy halad a híd lebontása. Amikor a parthoz ért, földbe gyökerezett a lába. A mester lebontotta a torlaszokat, de a hidat nem! Azt gyönyörűen újjáépítette, illatos, friss fából ácsolta, épp a korláton ügyködött! Mit csináltál, te szerencsétlen, hát nem azt mondtam, hogy rombold le, ordította a gazda, de valahogy nem tudott igazán dühös lenni, pedig látta, hogy az építőmester somolyog a bajusza alatt, a szemtelenje!

És akkor hirtelen hangokat hallott és megfordult. A túlsó partról a testvére rohant feléje a hídon. Lélekszakadva futott, s amikor átért, olyan erővel ölelte őt át, hogy majdnem ledöntötte a lábáról. Édes öcsém, kiabálta. Hát honnan tudtad, hogy én is azon töröm a fejem, hogy meg kellene nyitni a hidat?! Honnan tudtad, hogy bocsánatot akartam kérni tőled, mert hiányzol?! És akkor a másik, aki addig csak elképedve hallgatott, hirtelen olyat mondott, mintha nem is ő, hanem valaki más szólt volna a szájával. Édes bátyám, kiáltotta, hát azt hiszed, te nem hiányoztál nekem?! Mindig hiányoztál, minden egyes nap, de nem tudtam, hogy te is ezt érzed!

Az építőmester közben lassan elsomfordált. Biztosan máshol is volt munkája. Máshol is van.

 

 

Szólj hozzá!

2017.12.20. 16:05 Ésik

Vadgalamb

Címkék: arany piroska

Írta: Arany Piroska                 

 

24135471_1914629841887019_1548966181_n.jpgLídia halkan szól. Alig hallom a suttogását. De ha hangosabban mondaná, elsírná magát: – Nézd a galambomat! A szeme színére emlékeztet!

A reggeli napsütésben a vadgalamb szürke tollazata  halványlila fényekben játszott. Már-már azt hittem, szelídített galamb. Először az erkély szélén tollászkodott, mint aki épp fontos reggeli toalettjét végzi. Olyan nyugalommal vizsgálta végig magát, mintha egy lakatlan mező közepén szedné rendbe tollazatát. Nem figyelve arra, van-e a közelében valaki vagy nincs. Amikor meglebbent a függöny, akkor felnézett szánya alól, és oldalra hajtott fejjel ragyogó gombszemét az ajtómra függesztette. Nem repült el. Várt. Amikor  látta, hogy semmi sem mozdul, nincs aki bántsa, akkor leszállt a  kistányérhoz. A búzaszemeket csipegette. Majd újra az erkély szélére röppent, kicsit még forgatta a fejét, váratlanul  elrugaszkodott, és zajos  szárnycsapással tovacsattogott.   Azóta mindennapos.

Jó itt neki? Miért jön vissza este is? Most ott fészkel az erkély csupasz sarkában. Másnap hoz egy-két vékony ágacskát. Majd még néhányat. Azokon ül. Még a legjobb jóakarattal se lehetne fészeknek,  meleg fészeknek nevezni a tákolmányt. Most itt lakik. Nappal nem látom. Este megjön, sokszor későn, már nem is várom; amikor hallom, suhog a szárnya. Mint egy lump, mint bűntudatos, késői ágyrajáró. Szálkás,ágas-bogas tanyáján csöndesen megül. Reggel tollászkodik, fontoskodva bólogat, búg, búg, burukkol, magot szemez, csipeget, tovaszáll.

 Megszoktam. Hozzám tartozik. Nem én, ő választott engem. Egy kicsit  büszke is vagyok erre. Úgy érzem magam, mint akit kitüntettek.  Ha ő, aki bárkihez, bárhova beköltözhetne, fákra, tetők védett eresze alá, titkos zugolyba, térre, torony magányába, ő csak tudja, kit akar választania.Ezt a helyet  akarta. Örömmel várom. Etetem. Alkalmazkodok hozzá, jobban már nem is lehet, nem is tudnék.

A tányérját megtöltöm. Nem zörgök, nem csapkodom az ajtót. Már lábujjhegyen lépkedek. Azon töröm a fejem, mit tegyek, hogy ezt is el ne  riasszam. Mint azt a másikat. Csak ettől is meg ne kérdezzem: – Ilyenkor kell hazajönni?

Volt már nekem egyszer egy galambom.                                                    

Ricsi. Fiatal. Még épp most kamaszodó. Őt ajánlották az intézetből. Idejött, hozzám. Itt lakott. Azt mondta, jó itt nálam. Ígérte, ha megnő, majd ő vigyáz rám. Akkor még neki volt énrám szüksége. A szeme színe szürke, mint a vadgalambok szárnya. Jött, ment, amikor akart.Szerettem. Ő is, “nagyon bírt” engem. Mondta. Nem kellett kecsegtetnem. Ezért voltam nyugodt. Ő tudja, mit akar. Bizalommal  léphetett be, ő idetartozott.

Csak, valahogy, mégis elriasztottam.

El. Talán, mert odafigyeltem. Kérdezgettem: – Honnan jössz ilyen későn? Érdeklődtem. Azt hihette, faggatom? Ezért? Miért? Elhagyott, akár egy idegen, akár egy vadmadár.Egy napon úgy tűnt el, mintha senki se várná haza. Se szó, se beszéd. Szelídnek látszott, de vadmadár. Jön, megy, örökre idegen. Nem tudtam én ezt. Jaj,hova ment? Kerestetem, hírdetgetem, üzengetek, hogy visszavárom.

Az intézetiek? Csak legyintenek,vállukat vonogatják: – Ha meg is jön, el fog tűnni megint. Ő ilyen.

24172295_1914630018553668_239226792_n.jpgNem az  a döbbenetes, hogy nincs hely, merre keressem; nem csak az rémít, hogy bajba kerülhet valahol. Hanem az a szívszorító magánya, amelyet ő, szabadságként, látszólagos  elégedettséggel, nemtörődöm, laza könnyedséggel, önként elvisel. Vagy –attól félek – talán  keres?

Senki sem szabhat neki határt. Nem lehet rá haragudni. Hívogatni? Mivel csalogatnám? Azzal, hogy gyere vissza, rád írattam a házamat? Csodálkozna: – A házat? Minek az nekem?

Nem lehet megszelidíteni. Szabad  madár. Vadgalamb.

 

Lídia suttogva hív az ablakához: Nézd a galambomat. Tejeskakaó színű szürke tollát fújja  a szél, ragyogó szemét rád függeszti, ha enni kap, elfogadja, ha nem, azt se panaszolja. Lehet forró a nyár,  fagyos a tél, virágzó a tavasz, búgó hangjára álmaidból gyakran felriadsz. Hallod?

Szedett-vedett tanyáján  lágyan burukkol most is valahol.

 

Illusztráció: Hargitai Beáta                                       

Szólj hozzá!

2017.12.08. 18:17 Ésik

Bölcsődal, torkaszakadtából

Címkék: ésik sándor

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_52530771_original.pngIsmét megnyomtam a csengőt, és a kiskapu vasrácsai között tovább fürkésztem a bejárati ajtót. Tekintetemmel végiglépdeltem a repedezett betonjárdán, számolgattam a gazos hézagokat. A vállam mögött visszanéztem, mert neszezést hallottam. A szomszédból idősebb asszony lesett ki a ház sarkától.

– Itthon van, de nem szokta kinyitni – mondta súgó hangon. Amikor közelebb mentem hozzá, még halkabban folytatta. – Ordítani szokott, tudja, ordítani. Bentről csak az üvöltés hallatszik, ő maga ritkán jön ki. Nagyon vigyázzon, mert ez veszélyes. Mi már jelenteni is akartuk, de sajnáljuk. – Megigazította a fejkendőjét, aztán váratlanul, köszönés nélkül besietett a házába.

Megfordultam, láttam, hogy kinyílt az ajtó. Borzos, álmos tekintetű nő nézett rám. Bizonytalan mozdulattal engedte el a kilincset, és a kiskapuhoz indult. A terméskő kapuoszlop kormos tövű zöld moháihoz hasonlított a szeme színe. Ruhája gyűrött, cipője félretaposott, a vállán pedig egy valószínűtlenül rózsaszín műszőrme díszelgett.

– Mit akar? – kérdezte ijedt, rekedt hangon.

A válasz szemmel láthatóan meglepte.

– Igen? Kiközvetítettek a munkaügyön? – kapta fel a fejét. Aztán leküzdötte a meglepetést.

– Éppen ideje – legyintett.

Kicsit könnyedebb lett az arckifejezése.

– Nem mintha nem volnék meg nélküle – igazította meg a rózsaszín műszőrmét.

– Várna egy picikét? – Sarkon fordult, és faképnél hagyott.

A néptelen utca csendjét csak egy magasan húzó repülőgép távoli zúgása oldotta. Vártam, vártam. Megfordultam, és kitekert nyakkal követtem a kondenzcsíkot az égen. Mi az, hogy ordít, jöttek vissza fejemben a szavak. Mi az, hogy üvölt?

A szőlőlugason keresztül a másik szomszéd árnya tűnt fel. A középkorú férfi egy pillanatra megállt, döbbenten nézte, hogy a kiskapuban egyik lábamról a másikra állok. Botladozva folytatta útját, és zavarában átköszönt, majd kilépve kiskapuján távozott.

Végre ismét feltűnt a ház ajtajában a rózsaszín műszőrme.

– Egy kicsit rendbe szedtem magam – mondta olyan kacérsággal, hogy hideg verejtékcsepp indult el a hátamon. Próbáltam megfejteni, mit szedett rendbe magán a nő, de ilyesminek semmi jelét nem láttam. Rajta volt-e az előbb a szakadt harisnya vagy nem, eldöntetlen maradt.

– Jöjjön be – invitált széles mozdulattal. Az előszoba közepén egy Singer varrógép mintha asztalként szolgált volna. Rajta beszáradt margarinos doboz, mellette egy fél fej hagyma, körülötte a lepucolt héja. A sarokban egy törött ajtajú vaskályha sugárzott sarkvidéki hűvöst a langymeleg nyári délutánba. A falon viszont egy gyönyörű, míves kard függött.

– Ezt visszapereltem – tette rá gyengéden a kezét. Gyászkeretes körmei ívbe hajlottak, mint a ragadozó nagymacskáké. – Mikor meghaltak a szüleim, nem volt pénzem – sóhajtotta  –, fillérekért vitte el az ócskás.

(Meghaltak a szülei, mégpedig mindketten ugyanazon a héten – harangozott a fülemben a hivatalnok hangja, aki a munkára ajánlotta. – Egy kicsit furcsa a természete, de jól jönne neki a pénz.)

– Nagyon szép kard – dicsértem meg őszintén.

– És szakszervezet van maguknál? – érdeklődött a nő.

– Igen – mondtam.

– Mennyi baba – folytattam csodálkozva. A szomszédos szoba résnyire nyílt ajtaja látni engedett egy nagy ágyat, telis-tele kicsi, nagy, szoknyás, nadrágos, pártás, pruszlikos babákkal.

depositphotos_55105739_original.png– Jaj, ki hagyta nyitva az ajtót? – lépett hátra fürgén a nő. Kezével olyan mozdulatot tett, mint egy balett-táncos. Bénultan engedte, hogy belépjek. Ott még több baba várt. Az ablakpárkányon, az éjjeliszekrényen, a komódon, a párnákon, a terítőkön, a ledobott ruhákon, az eldőlt cipők között.

– Ugye milyen szépek? – nézett végig rajtuk kigyúlt tekintettel.  – Ezt anyámtól kaptam, ezt keresztanyámtól, ezt a barátnőmtől.

Egyiktől a másikhoz lépett.

– Ezt a sírósat meg a vőlegényemtől – vett az ölébe egy nagyobbacskát az ágy melletti bölcsőből. – Csak már elromlott benne a masina.

Ringatni kezdte, a mellére vonta. Előbb halkan dúdolni, aztán mind hangosabban sírni kezdett. Az ordítást, ahogy torkaszakadtából üvöltött, már csak az utcáról hallottam. A kicsődült szomszédok sorfala között futottam vissza-visszapillantva.

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szólj hozzá!

2017.11.28. 19:40 Ésik

Csipkezsófika álma

Címkék: ésik sándor

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_60137901_original.pngHol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr… A messze szatmári tölgyes, kökényes legelők ölén, a Túr folyó partján, azon a vidéken, ahol nem is olyan rég letört Petőfi fájának utolsó csonka karja, még jókor tavasszal találkoztam egy koszorús ágú csipkebokorral. Száz virágszem mosolygott rajta, és ezüstös levelek rejtették el ezer tüskekörmét. Ahogy az már tavasszal lenni szokott, a madarak fészkeiket bélelték, a halak ívóhelyet kerestek, az emberek harapták a friss levegőt, és arcukat a simogató napfényben mosdatták. Én magam a csipkebokorral maradtam kettesben, hiszen a büszke tearózsákra alig-alig emlékeztető virágocskái nemigen vonták magukra sokáig másoknak a figyelmét.

Akkor és ott, már én sem a virágokat láttam. Talán furcsa és szokatlan, de a télre gondoltam. A fagyos napokra, amikor majd a zöld köpeny alól ismét előtűnnek a kökény szomorú, kormos ágai, és varjúkárogástól lesz hangos a szürke ég. A kétkörömnyi csipkerózsák helyén piros csipkebogyó virít majd. Tekintetem lányom után futott, aki a vén diófa alatt labdát kergetett. Elhatároztam, hogy elhozom majd karácsony táján is, és megmutatom néki, hogyan kell csipkebogyót enni. Ahogy nagyapámtól tanultam, amikor magam is nyolcéves voltam.

Forróságot lehelt a kocsi ventilátora, kedvenc kirándulóhelyünk felé tartottunk. A levegő olyan tiszta és áttetsző, mint kis vízkor a Tisza. A beregszászi hegy szinte karnyújtásnyi távolságra magasodott előttünk. Zsófikát elzsongította a meleg és a kocsi monoton zúgása. Szótlanul nézte a mellettünk elfutó tájat. Fejét a megfeszített biztonsági övre hajtotta. Azt hittem, elalszik, de váratlanul megszólalt.

– Apa, hallod, ahogy harcolnak a bacilusok?

– Mit csinálnak a bacilusok, kislányom? – kérdeztem értetlenkedve. Megszoktam már gyerekeim merész képzettársításait, ám most semmit sem értettem. Látta szememen a bizonytalanságot. Csengő hangján felnevetett, felém fordította csillagos szemeit.

 – Nyomd a füledet a biztonsági övhöz! – Megtettem. Kicsit megfeszítettem, hogy keményen érjen a cimpámhoz. Beszédes zúgás rezegtette meg koponyacsontomat. A kerekek surrogását, a szél neszét, a kocsi lemezeinek apró nyekergéseit, de még talán a környező kukoricaföldek száraz kóróinak zörgését és a fázva bujkáló mezei nyulak nyüszítését is hallani véltem. Ránéztem a lányomra. Tekintete a bizonyságot várta.

– Ugye hallod, ahogy harcolnak a bacilusok?

– Miért pont a bacilusok? – kérdeztem.

– A bacilusokat nem látjuk, de mindenben benne vannak, mindenütt ott vannak. És harcolnak egymással.

Elégedetten dőlt hátra. Láttam az arcán, hogy büszke a magyarázatra.

A folyóparton, a fácánnyomos havú föld pucéran mutatta meg magát még a bokrok alatt is. A túlsó oldalon szakadt ruhájú emberek rozzant biciklijükön frissen sebzett fák ágaiból szedett nyalábokat toltak. Egyikük zsíros katonasapkája alatt nyári halászcimborámat ismertem fel. Harsány hangon köszönt át, kezem üdvözlésre lendült. Zsófika szorongva bújt hozzám.

– Ismered azt a bácsit? – kérdezte.

– Persze, te is találkoztál vele még a nyáron – feleltem.

Kerestük a csipkebokrunkat. A vízparti akácsuhángok között lépdeltünk, elég soknak csak a nyársa maradt, mert elvitték a biciklis tűzifa-gyűjtögetők. Az idén valahogy több nyomot hagytak. Régebben csak a diót tallózták fel, meg az elhagyott tengeriföldet. A korábbi esztendőkben, karácsonyhoz közeledve már csak a vadászok nyomába hordta a szél a porhót. Most pedig innen is, onnan is mozgás, fejszecsapás, reccsenés zaja hallatszott. Az én bokrom viszont megvolt. Szép nagy, piros csipkebogyók soroltak az ágán. Megtapintva éreztem, hogy jól átfagyhattak, mert a filmszerű héj alatt lekvárként engedett a pirosság. Zsófika idegenkedve állt mellettem, arca pirosabb volt, mint az istenadta bogyók. Megijedtem. Vajon ízleni fog-e néki? Felülről fogtam meg az ágat, ahogy annak idején nagyapámtól láttam, így nem kapaszkodnak belém a tüskék. Levettem egy kövér szemet, lecsíptem a tetejét, a régenvolt szirmok megfeketedett csonkját, és akkor jött a varázslat. Ahogy a tubusból a fogkrém, úgy kígyózott elő a természet adta csipkelekvár a bogyó hegyén. Összefutott számban a nyál, pontosan úgy éreztem csípős, zamatos aromáját, ahogy annak idején. Zsófika felé nyújtottam.

– Nem, apa, nem, én ezt nem szeretem – hárította el.

– Csak egyszer kóstold meg, kislányom, én nagyon szeretem, neked is ízleni fog – kérleltem. Láttam rajta, csak a kedvemért teszi, de elvette tőlem. Aggodalommal vegyes kíváncsiság ült az arcán.

depositphotos_86502668_original.png– Ez tényleg finom – lelkendezett, és láttam a tekintetén, hogy egy életre el van varázsolva. Szedte a bogyókat, szakszerűen lecsípte tetejüket, és ette, ette. Aztán elszaladt a közeli tócsa jegére csúszkálni, majd visszaszaladt. Hosszú, napbarna haja lebbenve követte mozdulatait.

Csendesen álltam a bágyadt napfényben, és néztem fáradt pilláimon át, ahogy kitágul körülöttem a világ. Már nem csak a gyűjtögető emberek halk derűjét éreztem szinte kézzelfoghatóan. Minden bokor, minden lengő nádszál élt, halálában is. A Tisza ukrán oldalának fagyos nyárfái, a távoli bércek jeges sziklái, minden, minden… Tétován szemelgettem a bogyókat, és eszembe jutott a lelőtt amerikai pilóta esete a boszniai erdőkben. Neki az életét mentették meg az ehető bogyók, bogarak. Ő könyvből tanulta mihez nyúljon, mihez nem. Lehet, hogy elviszi majd a gyermekét vagy az unokáját abba a zordon vadonba, ahol ő maga űzött vad volt. Ahol szusszanni se mert, ha valamilyen neszt hallott. Ahol csak a fű, fa, bokor és az erdő állatai voltak a barátai.

Ahol azóta már béke van…

És itt, ahol gyermekem őzgidaként szökell, szaladgál, mert nincs mitől félnie, itt béke van. A csendes, a barátságos és a bensőséges természet békéje.

Hm, de emelkedett vagyok, villant belém. Ideje hazamenni, gondoltam. Láttam Zsófi lányomon is a fáradás jeleit. Talán a cipője is elázott. Nem is nagyon ellenkezett, amikor a kocsiba parancsoltam.

A lemenő nap vöröslő korongja világított a szemembe a hazafelé vezető úton. Zsófika nem sokáig hallgatta a harcoló bacilusokat. Nagyon, nagyon fáradt volt. Feje oldalra csuklott, végül csendes álomba ájult. Magam maradtam ismét, én és a gondolataim. A biztonsági övre hajtottam a fejem, és elmosolyodtam, meghallottam a harcoló bacilusok hangját. Zsófikára néztem, aki kipirult arccal, kinyílt szájjal aludt, és talán a csipkebogyókkal álmodott.

 

csipkezsofika_250px.jpg

 

 

 

 

Könyvem

megrendelhető

internetes áruházunkban!

Kattintson

a címlapra: 

Szólj hozzá!

2017.11.20. 16:25 Ésik

Az élet játékai

Címkék: réti jános

Írta: Réti János

 

 

g_bjorn_thorkelsond_illusztracio_masolata_reti.jpgA filmre átírt nagy regényfolyamokban valamint a szódavízzel bélelt tévésorozatokban az úgy szokott lenni, hogy az erőteljes és szépen sarjadó családfa ágaival-bogaival történik ez meg az, lélegzetelállító fordulatok és hajmeresztő érzelmek közepette, amíg végül a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz megérdemelt büntetését. Mint a mesében. Mert az életben a jó nagy valószínűséggel nem nyeri el jutalmát, a rossz még annyira sem büntetését, és ettől lesz aztán olyan cselekménytelen az egész.

A nagy regények és sorozatok mindegyike megegyezik abban, hogy cselekményük egy pontjától fogva átveszi uralmát a mindenható pénz, a családot szervező vagyon. Kőkemény nagyapák agonizálnak megtörhetetlen büszkeséggel részeken át, miközben döntenek leszármazottaik jelenéről, jövőjéről, mi több utólag múltjáról is. Többnyire feltételeket szabva a fiataloknak, ritkábban kegyet gyakorolva unokáik felett, de mindig a dinasztia érdekeit szem előtt tartva.

Ilyenkor aztán olajmezők jönnek, sörgyárak és birtoktestek mennek, kiadói tulajdonjogok suhognak színpadias kijelentésekben és a család ügyvédje által sűrűn lapozgatott végrendeletek oldalain. A szeretet meg egyszeriben dollárosul, frankosul vagy euróban kifejezhető mértékűvé változik.

Így láthatja ezt a földön járó szegényember is, aki minden isten áldotta napon – mármint egyik vasárnaptól a másik szombatig – vasúton zötykölődik át reggelente és délutánonként a végtelen tájon munkába menet, meg onnan hazafelé: Sok-sok éve már, és néhány hónapig még a nyugdíj eljöveteléig.

És mesél a családról, de leginkább a kis unokáról, olyan mennyből kapott szeretettel, amitől a kétéves leányka valósággal láthatóvá válik az útitársak előtt. A pici kezéről, amit a nagy tányérfogó kesztyűbe dugott, a lábacskájáról, amiről a legnagyobb rimánkodásra sem akarta lehúzni az új csizmát és loknis haja gyűrűcskéiről, amik vidáman lifegnek jártában-keltében az emeleti panellakás falai között. A nagy utat megtett játék babakocsi pedig a nap minden órájában használatba vétetik kis tulajdonosa által, úgyhogy nem hiába volt a körülményes szállítás. Nagy örömöt szerzett a leánykának, és az bizony tart azóta is. Mert ez a kocsi elég bonyodalmas utat tett meg az ország tőlük távoli városából, az unokatestvértől az ő szobácskájáig.

Amikor a nagypapáék legutóbb voltak látogatóban a másik lányuknál, azok akkor kérdezték meg tőlük, nem vinnék-e magukkal a kis kocsit, mert jó állapotban van, az ő lányuk meg már úgysem játszik vele. – Hát hogyne hoztam volna, egyem meg a szívét – dörmögte gyémánt mosollyal a szemében az öreg, miközben kibámult a havas mezőkre.

És hozta. A városi buszon az állomásig, ott át a hétvégi tömegen, fel a vonatra, annak is a peronjára, illedelmesen meghallgatva a kalauz dorgálását. Aztán minden megismételve az átszállásnál, zsibbadó karral, újabb mentegetőzések egy másik tömegben, majd a másik, már az otthont jelentó város másik busza fel- és lekászálódással, sűrű elnézéskérések közepette. De a kis kocsi megérkezett a címzetthez. – Micsoda öröm volt az annak? És hogy puszilt azzal a pici szájával! – végződött a mese. Akik hallották, talán észre sem vették, hogy egy tünde mosoly táncra perdült a szájak szegletén.

Bizony így van ez: a pöttöm lány élete másként alakulna, ha húszévesen olajfinomítót örökölne a nagyapjától, de akkor ki hozott volna neki most babakocsit az Óperencián túlról?

 

Szólj hozzá!

2017.11.11. 16:42 Ésik

A Bűvölőre várva

Címkék: onderó szilárd

Írta: Onderó Szilárd

 

23379837_1615933038464852_3956574328961444440_n.jpgHazafelé a volán mögött végig azon gondolkodtam, milyen teendők várnak még rám. Hiába robogok az autópályán 130-cal, egyre inkább úgy érzem, minél inkább gyorsítok, annál kevésbé tudom utolérni magam.

Nagy nehezen hazaérek, de parkolás előtt még türelmetlenül várom, hogy a tanulóvezető végre haladjon is valamerre, mert csak feltart engem. Pár perc és végre leparkolok, kiszállok, és a hátsó ülésre dobott mini irodámat magamhoz veszem, határidőkkel és beszámolókkal. Caflatok a lifthez, minden kezem foglalt, még szerencse, hogy babakocsival is most érkeznek mellém, így mindenféle artistamutatványokkal bizonygathatom, hogy még így is ki tudom nyitni azt az ajtót az érkező anyuka előtt, hogy egy emelettel feljebb újra bebizonyítsam, a férfiúi előzékenységet mindig és minden körülmények között meg kell tartani.

Egy pillanatra elgondolkodtam: ha én fáradt vagyok, papírjaimat letehetem az asztalra, nem fognak sírni, hogy foglalkozzak mééég velük, de ő, 0-24-ben édesanya, most, egy vagy 20 év múlva és míg világ a világ. Pedig biztos, hogy neki is vannak „papírjai”…

Elfordítom a zárat, az én gyerekem is nyávog már az ajtóban, szinte fellök, ahogy át átsuhan a lábam alatt, de neki is meg kell mutassam, hogy kiváló akrobatikai képességekkel rendelkezem. A papírok fontosak, nem eshetnek ki a kezemből. Megvacsoráztatom őt is, magamat is, majd lehuppanok az ágyra, és az asztalon heverő irományokra tekintek. Épp csak nem üvöltenek a törődésért.

A nagy hangzavarban egyszer csak suttogást hallok. Az iratok közül elegánsan kikandikál egy kötet. Bevallom férfiasan, ritkán van alkalmam olvasni. Vagyis olvasok sokat, csak azok nem igazán nevezhetőek szépirodalmi műveknek. Most viszont „tárcán kínálkozik” az alkalom.

Kezembe veszem, felkapcsolom az olvasólámpám, miközben ciculi is megérkezik a vacsoráját befejezve; nagyot nyújtózik rajtam, és dorombolva a hasamra fekszik. Már-már idillikus jelenet.

Magamhoz veszem a könyvet és olvasok. Végre egy könyv! Nem tudom, ki hogy van vele, de csakúgy, mint az emberekhez, egy irodalmi alkotáshoz is csak nyitott szívvel és lélekkel lehet hozzákezdeni. Ahogy kinyitottam az első oldalt, úgy zártam be én a külvilágot, és engedtem a Bűvölők hívó szavának. 

Vége. Máris vége? Az előbb még szinte magamat láttam az udvaron, ahogy gyermekként a szülői ház kertjében a fecskék és verebek csivitelését hallgatom elterülve a fűben. Az előbb még az iskolapadban ültem, azon aggódva, vajon én kerülök-e sorra a feleltetéskor és hogy az én fejemet miért nem simogatta meg egy tanár sem? Az előbb még édesanyám ölében hallgattam világszép meséket. Az előbb még nagymamám sírjánál álltam megkövülten és bizonytalanul. Az előbb még azon gondolkodtam, milyen lenne, ha lenne gyerekem és miket válaszolnék, ha kérdezne. Az előbb még az a szombat volt, amikor a család család volt. Az előbb még azt éreztem, boldog vagyok.

Többet kellene olvasnom.

Tünde! Kérek még!

 

Onderó Szilárd gondolatai M. Szlávik Tünde A Férfi illata c. kötetének bemutatója előtt.
A fotó a Nyírség Könyvtár Alapítvány által szervezett „Könyvtár az éjszakában" eseményen készült, 2017. november 10-én.

Szólj hozzá!

2017.11.06. 17:56 Ésik

Genetikai  kutatásaim

Címkék: kulcsár attila

Írta: Kulcsár Attila

 

idokapszula.jpgNem vagyok Sigmund Freud – a nagy pszichiáter –, de amit látok, azt elhiszem pszichoanalízis nélkül is. Azt azért sokan elfogadják tőle ma is, hogy az életünk első 5 évében bekövetkezett élmények határozzák meg személyiségünk kialakulását. Engem például  megdicsért az anyám öt  évesen, amikor a szoba  politúrozott  ajtajába belekarcoltam a kisvillámmal a nevem kezdőbetűjét, a nagy „A”-t,  50 centi nagyságban,  mert addig értem fel. Ez a pozitív visszajelzés úgy hatott rám, hogy azóta is grafomán vagyok. Sok szellemes graffitit sikerült elhelyeznem templomok falán és egyet a Kossuth-szobron is. Meg írok mint állat...

Úgy 12-13 évvel ezelőtt részt vettem egy emlékezetes óvodai vizsgán. Csupa hat év alatti kisgyerek szerepelt ott a nagyszámú közönség előtt. Elöl ültek a főszereplők, a nagycsoportosok egy tornapadon, mögöttük a meghívott illusztris vendégek, és hátul mi szülők, tömött sorokban, vastapsra készülődve. A gyerekek szépek és okosak voltak. Az óvó nénik mindent elkövettek a siker érdekében. Ők is furulyáztak, együtt táncoltak velük, súgtak, ha kellett, és tartották a díszletet, ha el akart dőlni, mert nekimentek a zakatolók.

 A legszebb Orsika volt, meg is néztem az anyját, de egy rendőr ült mellette. A kislány  szőke haja két copfba volt fonva, csintalanul mosolygott, és a két  varkocs  mint gyíkpár táncolt a vállain. Ö volt a köszöntőmondó és a játékokban a szólótáncos. Mindenben profi volt. Ismertem a gyerekeket, a fiam barátai voltak. Botond állandóan hátra-hátra forgott, az anyját kereste a szemeivel, még tánc közben is, ha sikerült egy-egy összekapaszkodása, integetett neki a győzelem jelével. Kristóf – a nagydarab kölyök – nem engedte visszaülni maga mellé, a helyére Török Pötyit a szavalata után, mert szűknek érezte sávját a tornapadon. Amikor az mégis befurakodott, az erős fiú lökött egyet rajta, és a szélen ülők a földre huppantak. Az apja kihúzta magát hátul: így kell ezt csinálni az életben is. Angéla mosolytalan arccal táncolt, mintha unná az egészet, biztosan sokat próbálták. Mégis a „Bújj, bújj zöld ág”-nál elfelejtett lehajolni, és lefejelte az aranykaput, elszakadt az eszterlánc. Az anyja ijedten a szájához kapta a kezét: – Nem ütötted meg magad, kicsim? – motyogta. Kisgergő nem volt hajlandó felugrani a nyuszi ül a fűből, sőt hanyatt feküdt és vígan szundikált. Az anyukája, aki színésznő volt, megdicsérte magában: – Úgy van, ne hagyd, hogy epizódszereplő legyél.

De a legvagányabb Karesz volt. Szöghaja égnek állt, mint mindig. Van egy forgója ott elöl, nem is lehet lefésülni. Ő még az elején – amikor az intézményfelügyelő nyomta a protokoll szövegét – felfújta a száját, és a mutatóujjával ki-kibuggyantotta a levegőt az ajkai között csücsörítve. Jó hangosan, többször is. Ha finom akarok lenni, akkor a brekegéshez hasonlítóan, mígnem az óvó néni durván be nem fogta a száját. A gyerekek dőltek a nevetéstől, az államtitkár egy pillanatra megállt, mintha csak egy ellenzéki bekiabálás zavarta volna meg, majd rutinosan folytatta beszédét.

Mondanom se kell, hogy Karesz az én fiam. A végén én is megdicsértem, mint a társai, hogy ezt jól kitalálta. Azt mondta, hogy azért, mert olyan békaszerű volt a bácsi, és jelezni akarta neki, hogy ő is az. El kellett ismernem találó meglátását és a kreativitását. A többi szülő is boldog volt, elvarázsolt tekintetekkel, homályos szemekkel nézték végig a műsort, pozitív visszajelzésben nem volt hiány.

Azóta eltelt 12 év – hogy múlik az idő... Nemrégen voltam egy ballagók által rendezett gálaműsoron, a Bercsényiben.  Én se vagyok már a régi, de Karesz is eljutott az érettségiig. Osztálytársai közül sokkal együtt járt az óvodába is. Nekem nem volt nehéz felismerni egykori csoporttársait az anyányivá növekedett lányok között és a régi süvölvényeket felborotvált hajuk ellenére. Egy kis kreativitással összeraktam az egykori emlékeket a gálaprodukcióval. Ez a képességem a genetikai adottságok és a megismerések kombinációja,  mondta egyszer a pszichiáterem.

Orsika most is celeb volt. Szerintem egy kicsit nagyobb volt a melle a természetesnél, de jól állt neki. Ő konferált, szólót táncolt, és a végén őt emelték a magasba a fiúk egy kagylón állva, mint Botticelli születő Vénuszát, egy testszínű pólóban. Visszatapsolták a nézők, erre rátett egy lapáttal, lement hídba is. Néztem az anyját, el volt ragadtatva. A város milliomosa ült mellette. Botondék, a Kállai kettőst járták. De ő tánc közben is mobiltelefonozott, mert éppen hívta a csaja Lyonból és az anyja Amsterdamból. Alig volt észrevehető az apró mikrofon mellénye hajtókáján. „Felülről fúj az őszi szél, majd küldöm a videót, nézz meg” –szőtte bele az éneklésébe üzenetét.

Kristóf úgy kipörgette párját – a Pötyit – a rock and rollban, hogy alig tudott visszajönni, pedig akkor még jött a fejen át való dobás. Az íve gyönyörű volt, de nekiesett egy másik párnak, és azok lesérültek. Senkit nem érdekelt. Elvis Presley ismert dalára a szülők is nosztalgiáztak, ritmusra tapsolt mindenki. Angéla fapofával járta a bécsi keringőt partnerével, szája rágózva is együtt mozgott Strauss muzsikájával. Mintha unta volna az egészet, biztosan sokszor gyakorolták. Az anyukája így is elnézte volna órákig is, az első szerelmére gondolt, aki még tudott keringőzni. Kisgergő brékelt. Mindig is szeretett földközelben lenni. A hátforgása egészen elfogadhatóra sikerült. Nemcsoda, van egy saját breakdance együttese. Az anyja a menedzser.

De most is Karesz volt a legjobb. Kémiából mindig is jelest kapott. Már másodikba letöltött a netről egy robbanó folyadékot, és télen sikerült elriasztani a varjakat a közeli kiserdőből. Most egy kisebb rakétával készült a műsorra. Készítettek ugyanis egy időkapszulát, amelybe az  osztálytablót, órarendet, napi újságot, és „Mi leszek ha nagy leszek?” terveiket helyezték el. Ezt az iskola névadója, Bercsényi Miklós szobrának talapzatába tervezték elhelyezni, ki is emeltek belőle egy nagy kődarabot.

Már vonultak volna a szoborhoz a gála nézői, amikor Karesz egy – a szertárból elkért – rossz csillagászati távcsőből összeszerkesztett Sztálin orgonát húzott elő a függöny mögül, és abba az időkapszulát, mint egy rakétalövedéket, betöltötte.

–Viszontlátásra 30 év múlva!- kiáltása után nagy robbanással elsütötte a távcsövet, és kilőtte az időkapszulát a tornaterem mennyezeti ablakán. Ilyen ablak most minden új tornacsarnok tetején van, a tűzoltók által előírt füstelvezető rendszer részeként, amely robbanásra és füstre automatikusan nyit. Az első ijedtség után óriási ováció tört ki a teremben, mindenki azt hitte, hogy így volt megrendezve. Ez volt az utóbbi évek legnagyobb durranása, a legjobb visszhangot kiváltó gálaműsor. Később a kapszulát megtalálták a tornaudvaron.

Nagyon büszke voltam. Nemhiába, az én fiam. Az időben elhangzott pozitív visszajelzéstől a tehetség kiteljesedik.

***

Valahogy a fiam kezébe került ez az írás, az mondta: – Fater, ha ezt a sok baromságot valahol meglátom nyomtatásban, a láncfűrésszel vágom le az ujjaidat!

Most be vagyok tojva, mert tudom, hogy megteszi.

            

A kép forrása:http://idokapszula.bme.hu/

 

Szólj hozzá!

2017.10.25. 17:52 Ésik

Tanuljunk szépen idősödni

Címkék: czimbula novák ibolya

Írt: Czimbula Ibolya

 

czimbula_ibolya.jpgEgy alkalommal nyilvánosság előtt azt a kérdést kaptam, mivel töltöm konkrétan az időmet, hogyan múlik el egy napom? Meglepődtem, nem tudtam miért is lehet ez mások számára érdekes. Nehéz volt igazán spontán mód ezt megválaszolni, pláne, hogy akkor még nem döbbentem rá az idősödő állapotomra. Tudatosan, több minden hatására most már átgondoltam magam is ezeket.

Sosem cserélném már el az én nagyszerű nyugdíjas életemet, a családomat, a számomra még kedves embereket, a barátaimat a fiatalságért, a kevésbé ősz hajért, a hibátlan külsőségekért. Ahogy korosodom, valahogy egyre engedékenyebb és kevésbé kritikus lettem magammal szemben. A saját barátommá váltam, jó társaság vagyok magamnak szoktam hangoztatni. Nem tolom le magam, ha netán megengedek némi kis bűnözést, ha később vetem be az ágyat, vagy megveszek olyasmit, amire talán semmi szükség nincs, de jól néz ki, esztétikai örömöt jelent. (Miközben az ápoltság azért mindenek fölött kötelező.)

Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezzek mindent, ami örömömre van, hogy már ne legyek annyira szigorú magamhoz, hogy az illendő mértékig akár extravagáns is legyek. Tudva persze, hogy a társadalom sokkal öregebb mint én, ezért könnyen kivetheti a különcséget magából. De megéltem már, hogy kedves barátaim, jó ismerőseim idő előtt elmentek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az idősödés hoz magával. És ez sajnálatosan nagy fájdalom, nagy felkiáltójel.

Nem nagyon kell törődnöm azzal, ha napközben is elalszom, ha ezért hajnalig is olvasok, vagy ha a Facebook-on felejtem magam. Ha gondolatban olykor szinte táncra perdülök valami régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem. Többnyire nem mérem az időt, nem nagyon figyelem a faliórát.

Ha sétálok bárhol is, fáradtabb és kevésbé kecses léptekkel, nem nagyon bánt a várakozó autósok vagy az ifjabb gyalogosok lesajnáló pillantása. Bízom benne, hogy ők is lesznek idősek.

Tudom persze azt is, hogy időnként már keresnem kell a szavakat mert feledékenyebb, önmagam számára is megbízhatatlanabb vagyok. Mert hát, van is néha mit elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra mégiscsak emlékszem még, természetesen.

Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne törne meg, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, amikor a gyermekeink, vagy bármelyik gyermek bármiért is szenved körülöttünk? De a megtört szív az, ami erőt ad, megértést és részvétet kelt bennünk. Az olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog tudni örömöt érezni a tökéletlenség felett.

Nagyon boldog vagyok, hogy eleget éltem ahhoz, hogy engedjem már magam akár megőszülni is, hogy a nevetésem lassan mélyülő ráncokat vet az én arcomra is. Oly sokan vannak, akik soha nem nevettek, és oly sokan, akik nem érhették meg az ősz hajszálaikat.

Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb már pozitívnak is lenni. Egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások. Magunknak már ritkábban teszünk fel kérdéseket, szemrehányásokat. Sőt tartsuk fenn magunknak a jogot, hogy ne legyen igazunk, de azt különösen, hogy mindig csak az igazat mondjuk. Bármikor együnk kevés édességet, sósat, savanyút - már ha kedvünk van hozzá.

Nos, ezek miatt elmondhatom, hogy nem bánom, hogy idősödöm, hogy hihetetlenül gyorsan repülnek a napok. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi lett volna ha..., Vagy hogy azon izgassam magam, mi lesz majd, de azt sem mondom, hogy soha nem... És minden áldott napért, amelyet megértem, hálát adok a Teremtőnek.

Szeretettel ajánlom a kor- és kórtársaknak a fenti gondolatokat.

Ajánlom elsősorban, hogy mindig nevessünk, magunkon, főként a saját ostobaságainkon, mert a nevetés az élet legnagyobb adománya, ami erősíti az immunrendszert!

Mindig mosolyogjunk, és ami még nagyon fontos, vigyázzunk a szívből fakadó igaz barátságokra! 

Soha ne adjuk fel! Ha nem megy valami így, hát majd megy úgy. Ha nem megy ma, hát majd megy holnap. Amivel felhagyunk, azzal egy darabot önként odavetettünk magunkból az enyészetnek. Apránként halunk meg. 

Ne pihentessük az agyunkat, mindig dolgoztassuk valamivel, mert a pihentetett agy az ördög fészke. Az ördög neve Altzheimer! Testünket is tornáztassuk kissé.

Legyenek ne csak rövid, de hosszabb távú terveink is, olyanok, ami nem jelent akkora pénzkérdést. Írjuk meg emlékiratainkat, vagy mondjuk hangrögzítőre, videóra. 

Nyaraljunk ott, ahol élünk. Hisz mekkora összegeket fizetnek emberek azért, hogy a turista szemével nézzék a városunkat. Használjuk ki a lehetőségeinket, és buszozzunk, vonatozzunk olykor egyet. Mindig, mindenütt találhatunk új dolgokat, miközben találkozhatunk itthoni ismerősökkel, és ha kedvünk van, anyanyelvünkön beszélgethetünk emberekkel.

A gyerekeinket, unokáinkat pedig mindenképp hagyjuk küzdeni, ahogyan mi is tettük egykor. Ne kössük erőnek erejével magunkhoz és ne kontrolláljuk őket. Joguk van nekik is tévedni, megszerezni saját önbecsülésüket. Akkor segítsünk, ha külön megkérnek erre.

Szeressük megkülönböztetetten önmagunkat is, hisz az idősebbekre kevesebb figyelem jut, mint a fiatalokra.

Ne az orvosoknál keressük a ránk figyelést, figyeljünk mi magunkra, miközben ellátjuk magunkat, megkímélve ettől a családunkat.

Tudnunk kell – s ha nem, tanuljunk – szépen idősödni.

 

 

Szólj hozzá!

2017.10.16. 17:34 Ésik

Néprajzos filmforgatás - egy árva keszeggel

Címkék: balogh géza

Írta: Balogh Géza

Lékhalászok a Túron

 
Fodor József Halászlé másolata.jpgHajnalban kelünk, lékelni indulunk. Kegyetlen a hideg, szikráznak a csillagok, szinte belefájdul az ember szeme. A szerszámokat még tegnap délután kikészítettük a tornácra, ne kelljen azokkal hajnalban vaklálni. Szálvágó fűrész, balta, háló, kávarúd, szák … Egy teljes kocsira való rakomány. Befutnak közben a fülesdi halászok is: N. Karcsi, a környék egyik legismertebb halásza vezeti őket, itt van F. Miki meg N. Zoli is.

Nem sokat időzünk, indulunk. Sonkád alatt táborozunk le, a Túr egyik holtágát szemeltük ki. A két parancsnok, N. Karcsi és M. Béla lép először a jégre. Sarkukkal kocogtatják, megbírja-e a lékhalászokat. Intenek, hogy rendben van minden, mehetünk. Elöl a fotósok, filmesek, mert ők is itt vannak. Örül majd ötven év múlva a néprajzkutató, ha kezébe kerül az ősi foglalatosságot megörökítő felvétel.

Még a nyáron kinézték ők ezt a helyet. A sonkádi oldalon százéves tölgyek hajolnak a vízre, azt mondják, van itt négy-öt méter mély is a folyó. Igazi halfészek. Amur, busa, kárász, csuka, compó tanyázik itt telente, keresve sem találtunk volna biztatóbb szakaszt. Elő hát a két hatalmas szálvágó fűrészt! A gödörtől kicsit lejjebb, egymástól úgy félméternyire két léket vágunk a baltával, leeresztjük a fűrészeket, s megkezdődik a munka.

Felváltva vágjuk az arasznyi vastag jeget keresztben a folyón. Az ördög sem gondolta, hogy ilyen kemény munka ez! Még negyed óra sem telt el, már a  víz csorog a hátunkon, de még mindig a holtág közepénél tartunk. A fűrészelőktől vagy háromszáz méterre megkezdődött a munka második szakasza is. Vagy heten baltát fogtak, s kéttenyérnyi lyukakat vágnak a jégbe. Itt dugják majd be a karókat, hogy a vizet zurbolva a háló felé zavarják a halat.

Végre átvágták a folyót. Ott feketéllik a víz alattunk, már csak a nagy záróhálót kell leengedni. Ezzel rekesztjük el keresztben a folyót, hogy a felénk szorított hal meg ne szökhessen. Igen ám, de nem számított arra senki, hogy a víz itt is több mint két méter mély, a háló meg nincs ilyen magas. Nem baj, nagy rudakat vágunk, rákötözzük a hálót, s leverjük az iszapba − az a fontos, hogy a fenéknél zárjon, úgyis ott jár ilyenkor a hal.

Hát ezzel megvolnánk! Közel a parthoz a fűrészelők újból kezdik vágni a jeget. Ötször ötméteres léket metszenek, hogy le lehessen engedni az emelőhálót, vagy ahogy erre nevezik, a kámzsát. Befejezték közben a munkát a baltásak is, vagy nyolcvan fekete lyuk ásít a jégből.

− Lesz itt hal, meglátjátok − mondja Béla a tűznél, ahová pihenni telepedtünk le néhány percre. Körbejár a butykos − megtöltve igazi szatmári szilvával −, majd indulunk. Elöl a hajtók, mindegyik kezében jókora rúd. A hálótól legtávolabbi lyukaknál kezdik a hajtást, szorítják felénk a halat. Már mindenki elfoglalta a helyét. A hajtóknál Béla, a hálónál Karcsi irányítja a munkát, ő kezeli a kámzsát is. Vár néhány percet, hagyja, hogy közelebb kavarják a vizet, és felhúzza a hálót. Semmi.

A rudakkal már egészen közel járnak. Hallani a fenéken felkavart iszap bugyborékolását, a víz loccsanását. Karcsi emeli, majd megint, de semmi.

− Nem tetszik nekem ez a víz! − bosszankodik. − Attól félek, hogy a csukák, meghallva mozgolódásunkat, már rég megszöktek, a busák meg nem mozdulnak ilyen hidegben.

− Emeld! − kiáltanak a fiúk. Karcsi szót fogad. S mit tesz isten, fogtunk! Igaz, egy árva keszeget, de kezdésnek ez sem rossz.

Megvan az első, jöhetnek a nagyobbak!

A hajtók visszaballagnak a holtág végére, újból kezdik a zurbolást. Hárman maradtunk a hálónál: Karcsi, a mester, Zoli meg én.

− Ej, fiúk, ha beugrana egy ötkilós csuka! − mondja Zoli.

− Aligha − így Karcsi. − Az új Túron, ott kellett vóna megpróbálni. Tavaly nyáron, lenn a bukógátnál negyvenkilós harcsát fogott egy kóródi ember. Éjfélben kapta el, de hajnalig küszködött vele.

Állunk a léknél, a hajtók dolgoznak keményen. Idáig hallik a hangjuk.

− Ne menj előre! Visszazavarod a halat!

− Mélyebbre dugd a botot!

Hátunk mögött vígan pattog a tűz. Süt a nap, szikrázik a hó, de itt, a jég hátán hűvös van. A léken már gérádzik a víz, s alighogy kiemeljük a hálót, nyomban ráfagynak a cseppek.

Valahol harangoznak, dél van.

− Ebéd! − kiált valaki, s a tűz köré sereglünk. Készülnek a nyársak, vágjuk a húst, a szalonnát. Egy szelet hús, egy szelet szalonna, egy szelet hús . . . fölséges ez így együtt. Dobos Bercitől tanultuk, ő az igazi mestere ennek.

− Nem hiszitek el − meséli Béla −, volt olyan tél, hogy egy-egy ilyen lékelésnél tizenöt-húsz kilót is fogtunk. Csukát mind, volt köztük négykilós is.

Csendesen csordogál a beszélgetés, pihennek a halászok. A zsákmány nem valami fényes, de hátra még a délután.

Indulnak is, kézbe véve ismét a rudakat. Lyukról lyukra egyre közelebb jönnek, mikor rezdül a hálókra kifeszített ideg, és Miki rántja. De a hálóban semmi, pedig hal volt az, egészen biztos, csuka. Vagy csak egy elszabadult jégdarab? Hisszük, hogy csuka volt, csak elügyetlenkedtük. Sejtjük pedig már, hogy ma itt nemigen lesz fogás. Majd legközelebb, tavasszal.

Ezt gondolhatják a hajtók is, mert egyre kedvetlenebbül kavarják a vizet. Nyugodni készül már a nép is, és sehol semmi. Fent, a holtág jegén egy fácán szalad át, a partra érve riad kiabálással lódul a levegőnek. Még télen sem hagyják nyugton az embert, gondolhatja, mert nagyon mérgesen rikácsol.

− Nem lesz itt már semmi! − mondják többen is.

− Szereljük le, mert ránk esteledik − mondja Béla. Nem kell biztatni a legényeket. A partra ballagunk, cihelődünk. A tűzre ölnyi jégdarabokat dobálunk, a lékekbe jókora husángokat állítunk. Figyelmeztesse az erre járót, nehogy elmerüljön a lyukakban. A hídnál gyülekezünk. Valaki megszólal:

− Nincs itt hal. Jövőre máshol kell próbálni, ha akkor sem fogunk, másik ágat keresünk. Valamikor csak szerencsénk lesz − ha van még egyáltalán hal az egykor olyan halbő szatmári vizekben.

 


Szólj hozzá!

2017.10.09. 16:45 Ésik

Költő, részegen

Címkék: dinók zoltán

Írta: Dinók Zoltán

 

Egy harmincnégy év körüli költő a buszmegálló egyik padján feküdt részegen. Kezében ott volt a borosüveg, de senki figyelembe se vette. Sok volt errefelé a hajléktalan, s az emberek már nem törődtek ezzel – a dologgal és az üggyel –, ezért nem érdekelte őket ennek az emberi lénynek a sorsa. Csak éppen ő nem hajléktalan volt, hanem egy sikeres költő. És most itt feküdt. Álmában lidércek gyötörték. Majd hamarosan magához tért. A busz motorja ébresztette fel.

Egy öregasszony sétált arra. A költő, János nem hitt a szemének: hiszen ez az az öregasszony, akivel kilencéves korában itt, ugyanezen a helyen találkozott. Ő is felismerte a művészt. Csalódott benne. Borosüveget fog?

– Jó napot Irma néni! Emlékszik rám?

– Hát persze! Kilencéves korod óta nem láttalak!

– Ó, azóta én már költő lettem!

Az öregasszony csendben hallgatott majd megszólalt:

– S talán alkoholista is?

A költő a borosüvegre nézett. Elszégyellte magát. De hiszen azért alkoholista nem volt.

– Nem vagyok én alkoholista!

– Akkor az mi a kezedben?

– Csak felöntöttem a garatra, de nem szoktam mindig így…

– Milyen aranyos kisfiú voltál…

A költő maga elé nézett.

– Talán most nem vagyok aranyos?

– Ilyen a világ… – mondta a néni. – Változnak az idők… Te sem vagy már a régi…

– De hát Irma néni! Felnőtt emberré váltam!

– Igen, látom, vettem észre.

– És meg se kérdi, milyen verseket írok? Erre talán nem büszke?

 Az öregasszony elgondolkodott. Irma néni ezt valóban nemes cselekedetnek vélte.

– És miről írsz?

– Ezt nem tudom így összefoglalni… Sok mindenről. A szeretetről, a gyűlöletről, életről, halálról, szerelemről…

– Ezek nagyon szép és nemes dolgok…

– Hát, azt meghiszem…

– A szeretetről írj, ne a gyűlöletről…

A költő elmosolyodott.

– Hát persze…

– Anyád él még?

– Sajnos nem.

– Őszinte részvétem.

János bólogatott.

– És maga hogy van?

– Hát.. Épp most jövök az orvostól. A lábammal van baj.

– De azért jól van?

– Persze. Túlélem.

János maga elé nézett, nem volt kedve már beszélni.

– És te? Jól vagy?

– Azon kívül, hogy most részeg vagyok, igen, megvagyok.

Az öregasszony sajnálta a költőt. Azt szánta a legjobban, hogy már nem az a vidám kisgyerek. De hát ilyen az élet, azért mégis tudomásul vette, ha jó húsz év neki nem, de a költőnek nagy idő.

– És most hová igyekszik? – kérdezte János

– Most éppen haza. És te? Nehogy azt mondd nekem, hogy nincs otthonod!

János nevetett kínjában.

– Volt pedig időszak, amikor nem volt otthonom! De most van, megnyugtathatom.

Irma arca rezzenéstelenné vált. Nagyon fura arcot vágott. Csak annyit mondott végül is:

– Segíthetek valamiben?

– Köszönöm Irma néni, de nem. A rezsi bár sokba kerül, de elvagyok.

Egy csókot adott a néni János arcára, s erre mindenki figyelmes lett a buszmegállóban. Mert megható látvány volt.

– Viszlát, Irma néni!

– Viszlát! – mondta zavartan a vénség.

Majd felült a buszra, s az elhajtott. János meg nagyon szégyellte magát. Hiszen ez az öregasszony mindig hogy mosolygott rá, amikor ő még csak kilencéves volt…Csak könnyezett, részegen…

 

 

 

Szólj hozzá!

2017.09.29. 18:02 Ésik

Ortodox ornátus alatt

Címkék: ozsváth sándor

 

Írta: Ozsváth Sándor

p5068423.jpgBármerre is járok a Kárpát-haza déli és keleti részein, szembeötlő a hagymakupolák szaporodása. Délvidéken még visszafogott, Kárpátalján már erőteljesebb, Erdélyben és a Partiumban meg kifejezetten agresszív ez a templomépítési igyekezet. A Trianont követő impériumváltás vallási szempontból legnagyobb vesztesei e térségben a görögkatolikusok voltak: egyszerűen más akolba terelték őket.  Elvették majd „átkeresztelték” templomaikat - az 1948-as betiltás után Romániában például ortodoxék mintegy kétezerrel gazdagodtak!

Erdélyben s különösen a Partiumban először a kolonisták (a tömbmagyarság közé betelepített máramarosi meg mócvidéki románságot nevezte így a népnyelv) kezdtek nagy templomépítésbe, díszes bisericakat ültetve szegényes házacskáik közé.

A létező szocializmusban, bár a mindenható Párt elvileg tiltotta, gyakorlatilag folytatódott a térhódítás, most már elsősorban a városokban, hiszen a Regátból tömegesen áttelepített románság ilyetén igényeit is ki kellett elégíteni. A rendszerváltást követően, de különösen az utóbbi tíz esztendőben aztán elszabadult az ár! Szabályos templomépítési láz lett úrrá az ortodoxián, s már-már versenyszerű építkezés zajlik Szilágyságtól Székelyföldig, Szatmártól a Bánságig. Hogy adatokkal is illusztráljam, figyeljük meg kedves partiumi városkámat, Zilahot! Ady idejében e „vidám pincekatlan” lakossága éppen csak meghaladta a tízezer főt, háromnegyedük magyar volt, s túlnyomó részt református. Száz év alatt a lélekszám megötszöröződött, a 2011-es népszámlálás már 56.202 főt regisztrált – ennek bő háromnegyede román nemzetiségű, a magyarok lélekszáma alig haladja meg az Ady-korabelit. A magyarság zöme változatlanul református (két templomuk van: az „ősi” belvárosi és a nemrégiben épült ligeti), mellettük a római katolikusok és a baptisták képviselnek még jelentősebb számarányt. A románok túlnyomó többsége ortodox, s annak ellenére, hogy csak mintegy 40 százalékuk gyakorló hívő, nyolc templom harangja hívja őket misére!

p5068425.jpgItt is, mint Erdély- és Partium-szerte mindenütt, Trianon után indult az első invázió. A prefektusi hivatal mögötti templomuk ’30-as évekbeli, a következő, a Saguna utcai, mely esperesi rangú, még szintén „régi”, de a további hat már egytől egyig a rendszerváltás után épült. Ezek a tősgyökeres zilahiak számára igencsak furcsa, olykor kifejezetten hivalkodó építmények szinte uralják környezetüket. A legújabbat, a Kraszna utcait (mai nevén str. 22. Decembrie 1989), ahol mindmáig tán a legtöbb magyar él, csak pár éve húzták fel, s a hívőknek bizony komoly sportteljesítmény átgyalogolni a fél városon, hogy az utca végén célba érjenek. Mint sok helyütt, Zilahon is van félkész biserica, építik már vagy 5-6 éve a főút mellett, de lényegen ez mit sem változtat, minél több hagymakupolát Erdély-szerte!

Romániában már a két világháború között is jelentős állami támogatást kapott az ortodoxia, de az utóbbi két évtizedben vált igazán államegyházzá. Hatalmas összegek forognak a pópák kezein, s az uniós támogatások jelentős része is náluk landol - mondják a hozzáértők (az erdélyi autópályákra szánt pénzek egy jelentős részéről szól a fáma, meg a külföldi élelmiszer- és pénzsegélyek osztogatásáról). Az ortodox egyház már nemcsak állam az államban, hanem komoly gazdasági-üzleti tényező is Romániában.

 

 

 

Szólj hozzá!