Tárcán kínálom

Alapító szerkesztő: Ésik Sándor Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (5) antal anikó (16) arany piroska (6) balku lászló (9) balogh adrienn (1) balogh géza (25) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) borbély balázs (3) b tóth klári (21) csabai lászló (10) csengődi péter (44) cserbakőy levente (8) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (3) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (9) dunai andrea (2) ésik sándor (54) farkas józsef (1) farkas molnár péter (17) fehér noémi (1) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (3) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) k. rados marcella (2) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (8) kiser edina (13) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kovács kinga (1) kováts judit (3) köves istván (1) kukuts csilla (3) kulcsár (1) kulcsár attila (68) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (5) lampl zsuzsanna (7) láng judit (1) m. szlávik tünde (47) margittai h. ágnes (8) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onderó szilárd (1) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (40) pataki zsuzsanna (1) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (26) piró m. péter (1) piro m. péter (8) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (13) réti jános (14) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (27) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szalóki emese (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szombati gréta (4) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (30) venyige sándor (3) veres roland (2) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

  • M Szlávik Tünde: A huncut rigmus megfejtése maga is magyarázatra szorul: az esztováta (eszteváta, osztováta) olyan ... (2021.09.25. 17:23) A régi öregek, avagy pajzán történetek
  • Arany Piroska: Isten éltessen Vaskó Ilona! Nagyon tetszik a születésnapi monológod! Nekem is mostanában lesz az ... (2021.02.12. 11:37) Február tizenegy
  • csokosszaju: szia, mit tudsz Hófehérkéről? (2020.09.27. 23:02) Az örök menyasszony
  • bohmjo: Ez nagyon jó! Ahogyan a szavak és tettek újra és újra teljesen új értéket és hangulatot kapnak, a... (2020.09.05. 15:01) Tivadar
  • M Szlávik Tünde: @Farkas Molnár Péter: Köszönöm, Péter! Tárcát is hozhatnál magaddal... :) (2020.08.16. 16:46) Majom a köszörűkövön

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... M. Szlávik Tünde blogja

2019.04.23. 16:35 Ésik

Egy ragyogó kicsi szív

Címkék: kecskeméti zsuzsa

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

 

egy_kicsi_ragyogo_sziv.jpgAz új diákok avatásakor hamarabb mentem át a templomba, mert mindent át akartam nézni még egyszer. Kint csodás, meleg napsütés, bent viszont szürke és hűvös volt a levegő. Kinyitottam minden ajtót, és pár perc múlva, ahogy áradt be a világos, a levegő is felmelegedett. Tettem-vettem, élveztem a csendet. Szeretek egyedül lenni a templomban, nagyon meghitt. Igen ám, de elég rövid ideig tartott most ez az egyedüllét, mert ahogy kitártam a kapukat, benézett a napközis csoport az iskolába visszamenet, a nevelőjük pedig felvitte őket az orgonához. Ő gyakorolt, az aprók pedig élvezték, hogy mászkálhatnak össze-vissza. Mosolyogva hallgattam, ahogy beleklimpíroznak a zenébe, és nagyot nevetve elszaladnak. Láttam, ahogy fogdossák a több száz éves orgonasípokat, csodálkoznak, hogy bele lehet bújni az orgonába; ahogy szinte percenként megakasztják az orgonaszót a kérdéseikkel. Én is így szoktam meg, hogy a templom jó. Hát miért ne lenne boldog az Úr, ha nevető, huncut, boldog gyermekek töltik be a neki szentelt teret?

Eddig jutottam az elmélkedésben, mikor észrevettem, hogy egyre többen jönnek be. Azt hittem, már a későbbi avató ünnepségre érkeztek, de még elég korán volt, így megkérdeztem tőlük, miért jöttek. Látták a szélesre tárt kapukat, hallották az orgonát, és hallották a gyerekzsivajt. Volt, aki kérdezgetett, volt, aki csak hallgatta a napközisekkel fűszerezett aranyos orgonaszót, volt, aki csak ült kicsit. Kicsit nézelődtek, beszélgettek, mikor elmentek, odaintettek nekem. Éppen indultam volna a karzatra megnézni, hogy ott is minden rendben van-e, amikor egy négyéves forma kislány viharzott be a főbejáraton. Végigrohant a sorok között az oltárig, megállt, felpattant az első padra, és hangosan hadarni kezdett:

– Képzeld, ma a kistesóm is jött értem, és az oviban meg kézműveseztünk, de anyukám már nagyon vár, mert Bence nemsokára éhes lesz, de mondtam neki, hogy beszaladok, csak megmutatom a szoknyám.

Aztán leugrott, felszaladt az oltárlépcsőn, és pörgött egyet. Akkor esett le, hogy nem is nekem beszél, hanem Jézusnak az oltárképen. Olyan volt, mint egy élő, dobogó szív. Nem hogy nem félt a hatalmas templomtól, hanem ez a csepp kis kacskalábú, vékonyhangú, tűzről pattant apróság megrendíthetetlen hittel köszöntötte az Urat. Annyira édes volt. Hirtelen úgy éreztem, már bent is süt a nap, és az oltár, a padok, a folyosó ujjonganak a kislány szélvész tempójától, cérna hangjától, kis kezének, lábának érintésétől. Életet hozott, mosolyt csalt a bent lévők arcára. Én kicsit tartottam tőle, hogy addig pörög a vékony oltárlépcsőn, hogy leszédül, de lebotorkált, aztán megállt felkiabált a képnek:

– Ugye milyen szép? Ági néni mondta, hogy nagyon csinos vagyok benne, de tényleg az vagyok. Na, szia, sajnos mennem kell, de majd jövök még hétfőn talán, vagy mikor, tudod, amikor szoktunk.

Sarkon fordult, és kisprintelt az ajtón.

Örvendezve néztük. Ennél szebb dolgot aligha lehet elképzelni egy régi templomban. Lassan összeállt a kép: a kislány nyilván gyakran van itt, és biztos az evangélikus oviba jár a mi Ági néninkhez, aki bizony úgy tűnik, nagy csodákra képes. Annyira édes volt a kicsi, ahogy beszaladt a templomba, felszaladt az oltárhoz, mert ott van az ő kedves ismerőse, akinek fontos lehet az ő új pörgős szoknyája, ahogy felállt a padra mind a 90 centijével, hogy jobban hallja őt Jézus... Akik látták, hallották, mosolyogva sétáltak ki a templomból a ragyogó őszi napsütésbe. Én is kiléptem egy pillanatra, hogy átjárjon a meleg őszi levegő. Mikor visszamentem, a templomban is jó meleg volt már, és világos, mintha nemcsak az ajtókon beengedett ősz melengette volna a padokat, hanem egy kicsi szív is ragyogó nyomot hagyott volna maga után.

 

Szólj hozzá!

2019.04.09. 19:14 Ésik

Megalodonok kompressziós törése  

Címkék: kiser edina

Írta: Kiser Edina

 

megalodonok.jpgDinnyézünk.

– Nézd! – vicsorog Előd, mutatja a fogát.

– Úgy érzem, hogy a felső állkapcsom nem fekszik elég jól az alsóra. Nem záródik jól a két állkapcsom.

– Hát, én nem látok problémát. Szép, egészségesek a fogaid –vizsgáltam meg tüzetesen, és próbáltam megnyugtatni.

– Az jó, mert akkor nem lesz kompressziós törésem. Előfordulhat, hogy elporladnak a fogaim, és akkor a felső és alsó állkapocs fogai, ha összezárnak, megfeszülnek és kész... – itt vállmagasságból leejtette a karját, és a tenyerével nagyot csapott az asztalra. 

– Ühüm...– ijedten ennyit bírtam kinyögni. Majd gyorsan összekaptam magam, aztán visszakérdeztem.

– Honnan veszed ezt a kompressziós izét?

– Törés. Kompressziós törés. A megalodonoknál előfordult. De tudod, ez a faj már kihalt.

– Ühüm, ühüm... – itt már igen hülyén néztem ki a fejemből. 

– És ha javasolhatok valamit, akkor ne menjünk a Japán-tengerhez, mert ott él a japán gömbhal és (itt még megemlítette egy másik halnak a nevét, de nem vágom, hogy melyik volt) akiknek a mérge a tetrodotoxin. Nem ajánlatos enni abból a halból.

– Neeeeeem, áááááá, nem ennék a világ minden kincséért sem! – jelentettem ki magabiztosan. A japán-tengeri utazás finanszírozási gondjairól mélyen hallgattam .

Szerintem láthatta, hogy aggódva merengek a távoli jövőbe, és hogy egy-két gondolat bánt engemet: „Hogy a rossebbe’ fogom követni a tanulmányait? Ha ki akarom kérdezni majd bármiből, előtte egész éjjel a másnapi felkérdezendő lecke anyagát kell bújnom, szótáraznom, hogy megértsek egy névelőnél többet az elhangzó mondatokból?”

– Anya! Nyugodj meg! A japán szakácsok pontosan tudják, hogy a hal melyik része tartalmazza a legtöbb mérget. Kivágják, és úgy főzik meg.

– Úgy?!

– Úgy! – válaszolt, közben mosta a kezét.

És hogy miként jutott el a dinnyétől a tetrodotoxinig... majdnem hogy rejtély. Legalább annyira, mint az a kérdés, amit az elmúlt pár napban másodjára tett fel:

– Nem értem. Hogy lehet, hogy a tudósok tudják, hogyan éltek a dínók, amikor ők akkor nem is éltek, amikor a dínók?

Ha jól értem, a gyerekem azt a kérdéskört feszegeti, hogy miként létezik az embernek ismerete olyasmiről, amiről nincs tapasztalása?

Uram! Adj tudást! Mert az erővel itt semmire se megyek!

Szólj hozzá!

2019.04.05. 18:28 Ésik

Adjon Isten!

Címkék: ozsváth sándor

Írta: Ozsváth Sándor

sdg.jpgErre az üdvözlésre emberemlékezet óta „Fogadj’ Isten!” a válasz. Jól megtanultam mindezt már kisgyermekkoromban, Szatmárban. De korán felfigyeltem a szinte színtiszta református környezetben velünk élő katolikus testvérek érdekes köszöntésváltására is: a „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”-ra mindig a „Mindörökké” válaszolt. Tetszett az is, mikor véletlenül asztal mellett találva rokonaimat, ismerőseimet, „Jó étvágyat!”- kívánásomra „Részed legyen benne!” - invitálással ültettek maguk mellé.

Manapság is előfordul fentiekhez hasonló üdvözlő-fogadó formula: pl.: Szép napot! – Viszont kívánom!, vagy: Jó egészséget! – Magának is! Legutóbb meg a „Tiszteletem! – Jó napot kívánok!” formula (vagy a fordítottja) nyerte el tetszésemet. De nagyon kedvelem az egyre gyakrabban hallható „Kezét csókolom! – Üdvözlöm!” változatot is.

Erdélyben járva rendszerint így köszönünk egymásnak, maradékországi és helybéli atyafiak: Áldás, békesség! – Békesség Istentől. Partiumi barátaim említették legutóbb, hogy egy egyházkerületi presbiteri gyűlésen komolyan felmerült üdvözlésük „bővítése”, imigyen: „Áldás, békesség Istentől!” Eltűnődtem rajta, milyen választ is lehetne erre adni? Ugyanazt, visszhangként?

Mindezekre azért hívom fel a figyelmet, mert újabb keletű szokásként az istentiszteletek kezdetén lelkészeink gyakran szólítják fel a híveket, hogy köszöntsék egymást kézfogással. Ilyenkor hangzik el kölcsönösen az „áldás, békesség”- kívánás. A templomajtóban vagy a kapunál hasonlóképp zajlik mindez, a lelkész és a hívek búcsúzásakor… Üdvözlésre ugyanazon üdvözlő formulával válaszolni? Ez meglehetősen idegen és szokatlan nálunk, magyaroknál!

Ismét eszembe jut gyermekkorom, mikor még az „Áldás, békesség!”-re „Istené a dicsőség!” volt rendszerint a válasz – a lelkész vagy a kurátor szájából mindenkor. Úgy gondolom, ez kifejezőbb és sokatmondóbb volt, mint az iménti visszhangszerű köszöntgetés. 

Az illusztráció forrása: http://fasor.hu/julianna/index.php?m=cikolv&galsrcs=*@!11187

Szólj hozzá!

2019.03.14. 06:43 Ésik

Mellbimbó a kokárda alatt

Címkék: m. szlávik tünde

Írta: M. Szlávik Tünde


anne_maria_zilberman_masolata.jpgMivel már elég régen vagyok fiatal, kitapasztaltam, hogy van az évnek egy különleges, rövid időszaka, amikor egyszerre érzem a női létezés minden gyönyörét, s ereimben lángvörös lobogással forr a szerelem… Nincs naptárban előre bekarikázható terminusa, nem tudok előre felkészülni, hirtelen zúdul rám. Elmondom, talán ráismersz te is.

Elolvad már a hó, a föld a kovászolt, egyhetes rozskenyér savanykás illatát leheli, tétován trillázva új dalt próbálnak a cinegék, a kiskertekben felbrummognak a rotációs kapák.  Akkor, igen, akkor érzed meg az első tétova tekintetet térded felett. Mindegy, mit viselsz, levetkeztetnek a férfipillantások. Összehúzott szemrések mögül húzódó szivárványon lépkedsz, egyenesre feszíted derekad, érzed, magad mögött hagyod az éveket, leolvadnak a kilóid, a bánatháj oda, hetvenkilónyi tömör gyönyör visszfénye ég a tágra nyílt pupillákon.

Nincs otromba beszólás, füttyögés, csak vággyal teli, rád csodálkozó pillantások vannak. Nem lettél szebb tegnap óta, s holnapra talán elmúlik, de itt és most annyira jelen van a Tavasz, hogy nem érzed képzavarnak: vérágas tekintetek bújnak blúzod alá, s lepattintják rólad az ostoba konvenciók miatt magadra kényszerített melltartódat. Ma szabad a tanárnőnek mellbimbót viselni a kokárda alatt! Rügyként pattannak ki a testpáncél alól, s nem bánod, amikor a krétapor blézeredre hull, mert titokban végigsimíthatsz rajtuk.

Tavasz van! Eljött az én napom! Kinevetem a tegnapi bosszúságot, félrerúgom a hétköznapok nyűgét, ha csak egy napig táncolhatok az üvegcipőben, akkor is. Holnap újra tort ülnek a háznyi nagy tökfejek, de ma én vagyok a Tavasztündér: karcsú, rőt loboncú, fülig száj… Ma mindent szabad!

Szólj hozzá!

2019.03.11. 18:04 Ésik

Elégtétel

Címkék: petrozsényi nagy pál

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

familie-aan-de-lijn-marius-van-dokkkum-giclee.jpgAz asszony főzött, Bódog újságot olvasott. Átböngészvén a faliórára meredt: fél tizenkettő. Tizenkettőkor ebéd, utána alvás, tévé, vacsora. Nagyjából ennyiből állt a napi program. Sétálni, szomszédolni nem szeretett. Pedig nyugdíjas létére ugyancsak ráért. Kedvére barkácsolhatott volna, esetleg kertészkedik, malacokat nevel. Ehelyett inkább a nappaliban csücsült, nézte a tévét, és nosztalgiázott, Régente bizony nem ért rá unatkozni. Előbb a tanulás, majd a munka miatt, bár az átlagnál sohasem vitte messzebbre.

– Rá se ránts! – vigasztalta „barátja”, a jólfésült Győző. – Katonák nélkül a tábornok se sokat ér.

Bódog arcára könnyű felhő röppent. Már az általános iskolában is együtt nyomták a padot, ugyanabba a lányba szerettek bele, és egy sportterembe jártak edzeni is. Csakhogy a leány Győzőt választotta. Győző volt a bajnok, az iskola s a karateklub példaképe, aki mellett Bódog egyre hátrább szorult. A fiú csak nyelt, nyelt, mosolyba gyűrve tehetetlen dühét. Aztán az élet szétfújta őket. Győző egyetemre, ő egy autószerelő műhelybe került. De a szívében ott maradt a tüske, és az azóta is szúrja, adósnak érzi magát, amiért sosem sikerült revánsot vennie. Elsősorban Győzőn, hiszen többnyire miatta futott holtvágányra. Megölte a hitét s talán a jövőjét is, még mielőtt kinőtt volna a bajuszuk.

– Éhes vagyok. Kész az ebéd, Irmus?

– Azonnal, drágám, már a tésztát sütöm.

Az öregember az ablakhoz lépett. Odakint bágyadtan hunyorgott az októberi nap. A szemközti sarkon ösztövér utcai zenész hegedült. Bódog elmélázva nézte, nézegette, majd gondolt egyet, és kisirült az ajtón.

– Gyere, tatus, meghívlak egy slukkra.

– Engem?

– Jössz, vagy nem jössz? Hoztam egy vendéget – dörmögte oda gömbölyded párjának. – Éhes vagy, maestro?

Az utcai hegedűs igent intett. Öreg volt ő is, elnyűtt és vékony, mint a magyarok pénztárcája.

– Akkor csüccs le, ma pulykát eszel. Szereted a pulykát?

– Igen.

– Hogy hívnak?

– Király Albert hegedűművész vagyok – felelte tétován.

– Te, művész? Ilyen lapátkezekkel? – göcögött Bódog. – Hát erre én is iszom – baktatott a bárszekrényhez. – Tehát hogy hívnak?

– Király Albert...

– Jól van, elhiszem. Hanem akkor mit keresel az utcán? – kacsintott a feleségére. – A koncertterem a sarkon túl van, tata.

– Kérem, ne haragudjék rá! – mentegette az asszony. – Azért jó ember az uram, csak vicces egy picit.

– Proszit! – komorult el Bódog. – Ahogy látom, csíped a piát. Tudod, mit? Hozok még egy üveggel.

Kajánul kiment, s egy fiaskó rummal tért vissza. A másik kezében pulykacombot lóbált.

– Mit szólsz ehhez a cubákhoz? Szép ropogós, most vettem ki épp a grillsütőből. Allez, happ!

A hegedűs mohón nyúlt utána. Hanem az öreg fürgébb volt nála, villámgyorsan elkapta, és az utcai hegedűs arcába röhögött.

– Kéne, mi? Csakhogy ezért meg kell szolgálni ám. Kapd el négykézláb, akkor mindkettőt neked adom.

A férfi megdermedt, de uralkodott magán. Mit ér a rebellió, ha az ember szegény? Egy szavára kirúgják, és még szomjasabb lesz utána. Márpedig ő iszik, innia kell, hogy még sokáig gyönyörködjék ebben a szép világban.

– Ügyes kutyus! Egész jól csinálod. Ugatni nem tudsz? Kérlek, vakkants egyet nekünk!

– Te nem vagy normális! – csapta össze kezeit a háziasszony. – Keljen fel, uram, és vigye azt a rumot!

– Dehogy vigye! Mit képzelsz? Pénzben van az, Irmus. Ha nem kaffogsz, mehetsz, de üres kézzel, komám – gesztikulált az ura. – Különben is móka, kis hecc az egész, ha már úgyis olyan „vicces” ember vagyok... Nos? Ugatsz, vagy inkább elárulod, hogy a francba hívnak – kanyarodott vissza makacsul előbbi kérdéséhez.

– Ugyan, Emil, hát nem mindegy az neked? Hívják, ahogy hívják, miért alázod meg szegényt?

– Mert...

Elhallgatott.

– ... hazudik – válaszolta végül –, és én utálom, ha palira vesznek. Másodszor, úgy tűnik, mintha már láttam volna valahol – révedt maga elé. – Ez a hang, termet... Kísértetiesen emlékeztet egy régi „barátomra”.

A hegedűs zavartan pislogott. Te jó ég, ez mindent kitalál. Sejti, hogy iszik, potyára mondott álnevet. Netalán, ki tudja, valahonnan tényleg ismerik is egymást – mérte végig a zömök, kurta nyakú nyugdíjast.

– Virágh Győző vagyok – kászálódott talpra; térde fájt, szégyen és düh mardosta, ám a kilátásba helyezett jutalom mindent méltóságot kioltott belőle.

– Na ugye! Miért nem ezzel kezdted? Tessék a rum!

Mohón esett az italnak. Hiába na, a nyugdíjat tejre, kenyérre, nem piára adják. Nyugaton még hagyján, ha nem csurrant, csöppent, de amióta repatriált, egyre sűrűbben kullog a placcra. Mert a szegény ember itt is, ott is szegény, csak elvtárs helyett most úrnak hívják.

– Csuda slukkod van! – álmélkodott Bódog. – Vagy a művészek mind így nyakalnak?

– Lehet, én... kőműves vagyok, vagyis voltam, amikor...

– Hagyd, ne strapáid magad! Ami érdekelt, megtudtam, a többit elengedem. Azaz várj csak! Azt mondtad, Virágh? – lépett közelebb a repatriált magyarhoz, s egy rántással lekapta Virágh szemüvegét. – Tehát jól sejtettem! – szisszent föl keserű diadallal. – Isten hozott, bajnok! Mi az, amit bámulsz úgy? – kotort elő egy elsárgult csoportképet. – Mit gondolsz, ki az a paszulykaró ott a jobb sarokban?

– A jelek szerint...

– Te vagy. És mellette?

– Bódog Emil – villant össze a tekintetük.

– Hát ti ismeritek egymást? – nézett nagyot az ősz hajú asszony.

– Valamikor osztálytársak voltunk – vont vállat ingerülten Bódog. – De nem láttam már vagy harminc éve. Legfeljebb messziről, amíg egy napon végképp nyomát vesztettem.

– Eddig hol volt? Csak nem külföldön? – érdeklődött Bódog felesége.

– De, Ausztriában – bólintott fáradtan Virágh. – Áttelepültem, aztán vissza, merthogy ott sem fonják ám a kerítést kolbászból.

– A felesége?

– Meghalt.

– Család?

– Nincs.

Bódog szívébe szánalom suhant. Hát erre az emberre, erre a kopott, magányos éhenkórászra irigykedett ő mostanig?

– De legalább diplomát szereztél, vele címet, tudást, mialatt én az autók alatt hasaltam – keményedett meg a hangja.

Csak nem fog elérzékenyülni néhány kurta szótól! Ki mit keres, megtalál. És most az ő feladata az, hogy megadja azt a bizonyos kegyelemdöfést. Merthogy megadja, arra megesküszik. Méghozzá itt és most, ezzel olyan elégtételt kap, amilyenre harminc éve vár, de a sors mindeddig megtagadott tőle valamiért.

– Diplomát? – rezzentette föl az egykori bajnok. – Aligha! Nem jártam én egyetemre fél évnél többet. A rendszer, ne félj, gondoskodott erről. Egyébként mindegy – legyintett fásultan. – Rendszer ide, rendszer oda, a föld mindig ugyanúgy forog.

– Azt hiszed?

– Azt tapasztaltam.

– Na és Gizi? Tudod, az a szeplős a III. C-ből. Két évig udvaroltam neki, mégis kikezdtél vele. Bármibe fogtunk, te vitted a prímet, én voltam a „Rücskös”, te a snájdig fiú, akiért az összes csaj összepisilte magát. De nem csak snájdig, bajnok is voltál, hogy még a sportban se jussak lélegzethez, így fojtottál meg lassan, fokozatosan, ezért lettem nulla, örökös közlegény, belőled meg tábornok anélkül, hogy egyszer is a tyúkszemedre lépjek.

– Ne búsulj, most sikerült, úgyhogy kvittek vagyunk – feszengett a levitézlett tábornok. – Köszönöm a rumot és a... leckét.

– Ohó, ilyen olcsón azért nem úszod meg – szorította a kezét ökölbe Bódog. – A java még hátra van, ajánlom, koncentrálj.

– Emil! Szűzanyám, ez csakugyan megbuggyant! – ugrott közéjük Bódogné.

– Állj félre! Jó? Talán sétálj egyet, addig én is elrendezem, ami ránk és csakis ránk tartozik – vetkőzött ingujjra harciasan az öreg.

Hanem a másik ügyet sem vetett rá, hóna alá dugta a hegedűt, és az ajtóhoz battyogott. Bódog a nyomába, aztán úgy rúgta tarkón, hogy az utca művésze a kilincsnek esett.

– Azt mondtam, koncentrálj! Koncentrálj, és harcolj, te tücsök.

– Minek?

– Hát ezért! – vágta gyomorszájon, amitől a hegedűs rögtön hétrét görnyedt. – Ha óhajtod, kaphatsz repetát is.

Virágh arcából kifutott a vér, aztán lassan kihúzta magát.

– Paranoiás hülye! De hát te akartad...

Az ingaóra ekkor ütötte el a kettőt. Beverték a tükröt, ripityára tört néhány váza. A „Rücskös” lihegett, ellenfele hörgött anélkül, hogy egyikük is engedett volna.

– Ezt köszönd a Gizinek.

– Te meg a pulykádnak.

– Jaj, a szívem! – kapott hirtelen Bódog a melléhez. – Irmus, a cseppeket! Gyorsan! Gyorsan, mert meghalok!

Az asszony rémülten kacsázott a fiókhoz.

– Nincs. Semmit sem találok. Szűzanyám, épp a tegnap fogyott el az utolsó.

– Hát akkor mit bámulsz? Lódulj már a patikába gyógyszerért!

Mikor visszatért, már mindkét öreg pityókosan hortyogott. Egymás vállán, mint két jó barát.

Illusztráció: Marius van Dokkum

Szólj hozzá!

2019.03.09. 06:09 Ésik

Ha majd elvirít a gyöngyvirág

Címkék: m. szlávik tünde

alphonse_mucha-1899_masolata2.jpgDrága Szindbád! El sem tudja képzelni, milyen boldog voltam, amikor elutazott. Kérem, ne értsen félre, nem a távozásának örvendtem én, hanem az újbóli viszontlátás lehetőségének. A vágyakozás virágaival feldíszített éji órákra gondoltam a tevékeny nappalokon, szívemet könnyű fátyolként simogatták búcsúszavai: „Mire elvirít a gyöngyvirág, bizton visszatérek…”

Reggelente dúdolva ébredtem kis emeleti szobámban, majd tánclépésben jártam-keltem, bár lábujjhegyen, hogy az ócska padlódeszkák nyikorgásával az alant lakók nyugalmát ne háborítsam. Tararararam-papam-param…, keringőztem láthatatlan táncosommal. Ahogy szellőzni az ablak deszkájára tornyoztam ágyneműmet, átölelve a nap melegétől átlangyosodó textíliát pirulva emlékeztem arra, miként hevert maga ezeken a párnákon. Két izmos barna karját a tarkójára kulcsolva nézett, addig bűvölt, míg oda nem roskadtam forró mellkasára. Mutatóujjával cirógatta a magamra kapott kombiné pántját a vállamon, míg le nem simogatva rólam vissza nem szédített maga mellé az ágyba.

Mire elvirít a gyöngyvirág… Igaz, ekkor még az ibolya is ritkaságszámba ment, a piac sarkán ácsorgó asszonyok azt a párat hajszállal körbetekerve kötötték csokorba, de tudtam, elrepül az az idő, s mi újra egymáséi leszünk.

Vígan teltek a hetek, Magára még várakozni is gyönyörűség volt. Ha ettem, mutatóujját éreztem ajkamon, ahogy felkínál egy falat mézet; poharam az Ön ajkává vált, melyből nektárként vettem magamhoz még az egész nap kancsóban poshadó vizet is. Kis szobám tündérek titkos barlangjává lett csupán attól, hogy eltöltött ott néhány feledhetetlen napot, s ahová visszatér majd a gyöngyvirágok elhulltával.

Május végén rávettem özvegy Gallónét a földszint kettőből, jöjjön ki velem a sóstói erdőbe, hiszen egy magamfajta fiatal nő egyedül mégsem sétafikálhat ott, de látnom kellett, a saját szememmel, hogy virít-e még a gyöngyvirág… Virított. Letérdeltem, közelről is megszemléltem az eleven, haragoszöld kardokat és a tündérszoknyákra emlékeztető csipkés virágocskákat. Egy egész mezőnyi hófehér virág harangozta egyszerre: bimm-bamm-Szind-bád… Tömény illatuktól harag szúrt a szívembe − minden törékenységük ellenére hosszú életűnek látszottak.

Ettől kezdve már csak vánszorogtak a napok, az órák, a percek. Esténként dobogó szívvel szemléltem ablakomból a korzózók között pörgő-forgó, mezítlábas gyöngyvirágárus cigánylányt. Hervadj el, szerettem volna lekiáltani, de attól féltem, azt hiszi, őt átkozom, pedig csak a gyöngyvirág, hej, a gyöngyvirág ruganyos frissessége volt az én nagy bánatom. Ha az utca végén feltűnt egy-egy vékony, könnyed járású alak, ha megláttam egy barna felöltőt, a tarkómtól a sarkamig elzsibbadtam, s arra gondoltam, itt van, hát Maga sem bírta ki, míg elhervad a gyöngyvirág. De nem Maga volt, sosem Maga…

Aztán elhervadt a gyöngyvirág, el a szegfű, a rózsa, s lassacskán Isten minden teremtett virága elfonnyadt, csak a sóstói erdő zsidócseresznyéinek piros lampionjai ringatóztak gúnyosan a szélben. Óh, nem, drága Szindbád, nem gyűlöltem Önt ezért. Szívemet Krisztustövisek döfték át meg át az aggodalomtól: hiszen az nem lehet, hogy önként nem jön vissza hozzám, valami baja eshetett az úton. Lázálmaimban láttam véresre horzsolva a tejeskocsi alatt, darabokra tépve a sínek között, görcsökben fetrengve, egy kórház közönyös pepita kövezetére roskadva… De hová menjek, hol keressem? Tébolyultan jártam az utcákat, hallgatóztam, idegenek beszélgetéseire figyelmezve, hátha említik a nevét. Végigrohantam a városon, benéztem minden vendéglőbe, gallérjánál fogva ráztam András kocsist, hű fuvarosát, hogy vallja be, kihez vitte magát. Addig sikítottam tébolyultan, mígnem csendőrt hívtak, s megfenyegettek, Kállóban végzem, a tébolydában… Gallóné hozott haza…

A következő májusban újraébredt bennem a remény, s a rákövetkező májusokban is… Nálam az ősz a nyár elejére költözött, a gyöngyvirágokkal az én erőm is odalett, s megtanultam gyűlölni Magát. Átkot mondtam szeme sugarára, valamennyi pillájára, minden léptére, mosolyára, kacajára, a levegőre, amit beszív, a nőre, akire ránéz, a földre, amelyen jár, az ágyra, miben hál…

Hetedszer fog elhervadni azóta a gyöngyvirág… Belefáradtam a várakozásba. Már fel sem emelném a fejem, ha meglátnám Magát, beriglizném az ajtót, ha megkoppantaná. Már nem várom. Már csak arra várok, hogy a porcelánfehér virágharangok széle rozsdállni kezdjen, akkor megiszom az asszonnyá öregedett virágárus cigánylány italát. Azt mondja, gyöngyvirágból főzte… Belegázolok a virágtengerbe, együtt hervadunk tovább… S testem felett azt súgja majd minden virág: bimm-bamm-Szind-bád…

Szólj hozzá!

2019.02.26. 18:19 Ésik

Kacsacomb

Címkék: csengődi péter

Írta: Csengődi Péter

 

marius-van-dokkum_kacsacomb.jpgEgy idős néni lép be a hentesüzletbe, a kerekes bevásárlótáska nagyot csattan a metlakin, ahogy áthúzza a küszöbön. A kapkodó eladó szinte rá se néz, de ezért igyekszik kedves hangon üdvözölni.

– Szervusz drágám! – szól a néni. – Abból a kacsacombból kérnék kettő nagyobbat.

– Nem lesz az magának kicsit drága? – kérdez vissza a hentes.

– Nem nekem lesz, drágám, a fiam jön át látogatni az ünnepek alatt. Neki akarom megsütni.

A hentes kiveszi a combokat, leméri, szoroz a számológépen: 775 forint.

– Egy ötszázas lesz, ha nem lesz más.

A néni fizet, pakol, közben másik két vevő is kiszolgálásra kerül; és aztán, ahogy távoztában halk hangon elköszön, a hentes erőteljesen szól utána, hogy biztosan hallja:

– Kellemes ünnepeket! És üdvözlöm a Jencit! 

Otthon a néni gondosan kipakol mindent. A hűtő majdnem üres, vaj van benne, zöldség, zsír, meg egy kis zacskó csirkeaprólék. Ahogy a kacsát melléteszi, egyből teltebbnek tűnik a polc. Az asztalra kiteszi a krumplit, mellé előkészíti a hámozót. Érzi, hogy koszos a keze, de ahogy ránéz a csapra, eszébe jut, milyen hideg szokott lenni a víz, inkább csak beletörli az ujjait az otthonkába.

Átsétál a nappaliba, az ajtó mellett ott ácsorog a feldíszített műfenyő. Van rajta minden: díszek, szaloncukor, boa; de valahogy mégsem szép. Igazgat kicsit rajta, hátha jobb lesz; igen, egy picit az lett. Majd tetszetősebb lesz, ha bedugja az égőket, de most még ne fogyassza az áramot.

A fotelhez csoszog, óvatosan kiemeli a macskát, majd letenné a földre, de már nem hajlik olyan jól az a derék, félúton mondhatni ledobja. Leül, kényelmesen elhelyezkedik, a távirányítóval bekapcsolja a tévét, és hosszasan váltogatja a csatornákat, míg kedvére valót nem talál. 

Felriad. Ijedten néz körbe, pedig semmi nem történt. A tévében már más műsor megy. Talán csak elbóbiskolt. A telefonra néz, némán pihenget az is az asztalon. Vajon csörgött már? Arra csak felébredt volna! Most már igazán felhívhatná a Jenci, hogy mikor jön. Rég nem beszéltek, de az ünnepekre mindig át szokott jönni.

Felkel, igazít egyet a műfenyőn, kicsoszog a konyhába. Úgy néz a hűtőbe, mintha nem tudná pontosan, mi van benne. Olyan ínycsiklandó az a kacsacomb! Talán már elkezdhetné sütni, de a Jenci még nem szólt, hogy mikor jön át. Na, vár még egy kicsit.

Leül a konyhaszekrény mellé, ahol ki van rakva a rejtvényújság és a szemüveg. A tollat ügyetlenül fogja meg, összetintázza rögtön a kezét, de nem érdekes. Egyszer az újságot nézi, egyszer az órát. Néha előre hajol, megnézi, mit csinál a telefon a nappaliban, de nem csörren.

Lassan megéhezik, a hűtőhöz megy, és úgy néz bele, mintha nem tudná pontosan, mi van benne. Olyan ínycsiklandó az a kacsacomb, de a Jenci még nem szólt, hogy mikor jön át. Kiveszi a csirkeaprólékot, és felteszi egy fazék vízben levesnek. Amíg fől, időnként átmegy a nappaliba, és igazít egyet a fán, vagy csatornát vált a tévén. Néha a szeme sarkából ránéz a telefonra, hogy mit csinál, de nem csörren. 

Elkészül a leves, az illata betölti a kis lakást. Kimer egy jó adagot, és remegő kezekkel átviszi a tányért a nappaliba, az asztalra. Óvatosan kiemeli a macskát a fotelből, majd letenné a földre, de már nem hajlik olyan jól az a derék, félúton mondhatni ledobja. Leül, csatornát vált a tévén, ölébe veszi a levest, és kanalazni kezdi. Közben a macska a hús illatára hízelegni kezd, a lábához dörgölődzik. A leves finom, a leghúsosabb falatot kiteszi a tányér szélére, hogy azt hagyja utoljára. Egymás után gyűri le a répákat, a petrezselymeket, a porcos darabokat. A macska még mindig dörgölődzik. Ledob egy bőrösebb falatot, csatornát vált a tévén, és eszik tovább. Elfogyott a leves, de a macska még mindig dörgölődzik. Ránéz a ledobott falatra, szinte érintetlen.

– Nesze, no! – mondja mérgesen, mikor leveszi a tányér széléről a hátrahagyott húsdarabot, és a macska elé ejti. Azért kicsit mosolyog, amikor látja a jószágot, hogy nekiesik.

Egymás után váltogatja a csatornákat, közben időnként ránéz a telefonra, hogy mit csinál, de nem csörren. Lassan újra megéhezik. Kicsoszog a konyhába, és úgy néz a hűtőbe, mintha nem tudná pontosan, mi van benne. Olyan ínycsiklandó az a kacsacomb! De hát a Jenci még nem szólt, hogy mikor jön át. 

– Ó, már ennyi az idő?! – sóhajt fel, mikor ránéz az órára. Akkor talán inkább lefekszik, majd eszik holnap reggelire egy kis vajas kenyeret paprikával. Még az is lehet, hogy valamelyik polcon van egy kolbászvég, de nem kezdi el keresni, felesleges. Fürödni kellene, de télen mindig olyan hideg a fürdőszoba este, inkább majd azt is holnap. Visszamegy a nappaliba; ott alszik, amióta nem tud felmenni a lépcsőn. Igazít egyet a műfenyőn. A heverőhöz megy, felemeli róla a macskát, majd letenné a földre, de már nem hajlik olyan jól az a derék, félúton mondhatni ledobja. Befekszik a paplan alá, ahogy leteszi a fejét, pont az ablakon lát ki. Néha egy-egy kocsi elhajt mellettük, de amúgy nem látni semmit. Felkel, az asztalon arrébb tolja a telefont, és mikor visszafekszik, és így pont rálát. Nézi, hogy mit csinál, de nem csörren. Lecsukódik a szeme, elalszik, és valahol két horkantás között a tévé fehérzajra vált.

Illusztráció: Marius van Dokkum: Csirkeól 

Szólj hozzá!

2019.02.21. 16:50 Ésik

Eső utáni uborka

Címkék: balogh géza

Írta: Balogh Géza

gulipan.jpgNehéz hullámokat vet a szél a víz hátán. A Fehér-szik, itt, Tiszavasvári alatt tisztára mosakodva sütkérezik a tavaszban, fent, az ég alatt valami lomha vízimadár köröz.

A fasoron túl, az országúton kamionok dübörögnek. De itt csend van. Csak a tavalyi nád zörög a szélben, a hullámok megtörnek délceg testükön. A száraz nád és a part között keskeny kis sáv, a sekély, áttetsző vízben semmi sem mozdul.

Hányszor ültem így egykor otthon, a Nagy-lapos útján! Hátam a rücskös nyárfának vetve lestem, merről rebben fel majd az egyszem vadkacsa, s indul portyára a Kraszna mellé. Haragos, sötétkék víztükör, a frissen kihajtott nád arasznyi dárdái.

Mint most, itt a Fehér-szik mentén. Hegyével úgy igyekszik ki a levegőre mindahány, mintha attól tartana, menten a vízbe zápul, ha sokáig tétovázik. Harmatos hajtás mindegyik... Sosem tudtam, hogy régen a szegényember eledele volt. A rétközi ember ette az ínséges időkben, mikor elfogyott már a búza, a tengeridarából is csak néhány marékra való maradt. Az öreg torzsáról leszakította a zsenge, még hófehér csírát, pótolta a kenyeret. Ha pótolta.

Katorca volt a neve. Letépek egy darabot. Erős illatú, akár az eső utáni uborka. Kóstolni már nem merem. Pedig meg kéne ízlelnünk egyszer. Hogy tudjuk, hogy sose feledjük, min éltek, s hogyan eleink.

A kép forrása: M.Buschmann - Germany

Szólj hozzá!

2019.02.18. 16:42 Ésik

Műmosoly, frissen rúzsozott ajkak

Címkék: m. szlávik tünde

Írta: M. Szlávik Tünde

mumosoly_frissen_ruzsozott_ajkak.JPGSári évek óta Facebook-rajongó volt. Még nem költözött teljesen át a virtuális világba, de a reggeli kávét már az előző éjszaka történéseinek pletykáival édesítette, napközben többször rápillantott ismerősei profiljára, s éjszakába nyúlóan csevegett a barátnőkkel. Élvezte, hogy belelát mások életébe, héjaként csapott le az új fotókra, kéjes örömmel fedezte fel a rendetlenséget a háttérben, s a kétszer is felvett alkalmi ruhát. Jólértesültsége önbizalommal, s internettel nem rendelkező barátnőivel szemben némi felsőbbrendűséggel töltötte el. Talán ezért esett olyan rosszul neki, hogy a sarki kisboltban kellett megtudnia Mártiék válását.

Nem hiszem el, dühöngött. Józsi lelépett egy lányakorú nővel… Hogyhogy nem vettem észre a jeleket? Meg kell néznem a képeiket!

Szokványos albumok, mindenki ilyeneket tölt fel a közösségi oldalakra. A gyakorta változó profilképeken Márti egyre szebb és fiatalabb. No persze, hiszen egyre régebbi képeket szkennel be, a legutóbbi fotón talán harminc lehet. Jaj, de gonosz vagyok, gondolta, pedig ezer éve a barátnőm.

Családi fotók. Márti Józsi ölében, Márti Józsi nyakában, Józsi lesegíti Mártit valami szikláról, a szent család a kisdeddel, az újabb kisdeddel és a kisfiúval, a két kisfiú és Márti a pocaklakóval, mindannyian Józsi térdein. Születésnapi torták, egyre több gyertyával és gyarapodó kilókkal a derekak körül. Az új autóban. Az új házban. A szokásos évi nyaralások képei. Boldogság, derű, szeretet, csillivilli mosolyok. Én nem látok itt semmit – morfondírozott.

Hoppá! Menjünk csak vissza! Itt valami nem stimmel! Az utóbbi két évben Józsi alig mutatkozik a képeken. Jó, hát ő fotózott. De milyen érdekes! Csipkézett hegyorom, előtérben hangyányi Márti. Márti, szája szélén lecsorduló fagylaltcseppel a galambszartól fehérlő szobor tövében. Zöld mezőben legelésző tehéncsorda, Mártin szalmakalap. Fogyókúrás port hirdető plakát, majomketrec, kóser húsbolt, turkáló előtt, mellett készült felvételek. Micsoda vizuális gúny! Márti sugárzó mosolya egyszeriben szívfájdítóvá lesz. Elvakultan csak Józsit és a kamerát látja, a környezet hidegen hagyja.

S a közös képek, a tények tudatában immár ordítóvá váló testbeszéd. A minden ízében simuló női test és a kép széle felé mutató férfilábak, az enyhén elcsavarodó felsőtest. A kényszeredett mosoly. A képből kinéző, a kamera mellett elsuhanó tekintet. Márti Józsi ölében, de Józsi kezei a pad támlájába kapaszkodnak. Egymás mellett a napozóágyon – a párnás női vállon ernyedten lógó férfiujjak. Torta, nem diszkrét számgyertyával, hanem hat templomi oltárra illő, karvastagságú faggyúförmedvénnyel körberakva – el nem múlóan otromba célzás a múló időre.

A Márti által készített képeken Józsi napszemüvegben, szájzugában kifürkészhetetlen mosollyal. Egyre gyarapodó izomkötegekkel a vállán, karjain. Póló helyett mellkas szőrt villantó kigombolt ingben. Vasalt csizmás lábak, bőrgatyó – Józsi a motoron, a motorcsónakban, vízisízés közben, tandemugrás alatt. Ez az! Kapuzárási pánik. Férfiklimax. Mennyivel szórakoztatóbb, mint a női! Míg Mártit hőhullám gyötri, addig Józsi hősiesen kimotorozik a reptérre, és kiveti magát egy gépből.

Valóban, szemmel látható volt. Kiszúrta a szemét, azért nem látta meg.

– Vajon mit lát egy idegen a mi képeinken? – jutott eszébe. Ugyan, semmi különös, csak a szokványos albumok: gyakran változó profilképek, családi fotók, szülinapok, nyaralás, béke, boldogság, harmónia… Bár… Az utóbbi hónapokban készült képeken valami nem stimmel: ölelésből kiforduló felsőtest, vállon pihenő, de nem simító kezek, lőj már, aztán hadd menjek a dolgomra feszültség az arcon, kelletlen műmosoly a frissen rúzsozott ajkakon…

Istenem, rebegte maga elé, lehet, hogy nekem is van valakim…? 

 

Szólj hozzá!

2019.02.14. 15:49 Ésik

Egy átlagos csütörtök este

Címkék: veres roland

Írta: Veres Roland

egy_atlagos_csutortok_este.jpgSzabadságon vagyok. Rencsi is szabadnapos, így megbeszéltük, előbb megyek, mint egyébként szoktam. Az állomásra belépve látom, többen a nagy tábla felé tekintenek, akár a filmeken az emberek egy becsapódó meteort lesve. Vagy mint a hívek az eget Isten után kutatva. De nincs Isten. Kiderül, valami gebasz történt Pestszentlőrincnél, így beállt az egész Budapest–Cegléd–Szolnok vonal.
A vonatok több mint egy órája rostokolnak az állomáson. A vonatok előtt az emberek. Az egy órával ezelőtti vonatnál állok, majd beérkezik, amelyikkel mennék. Felszállok rá. Bemondják, bizonytalan, mikor indul. Gyűlölöm a bizonytalanságot. Legyen szó bármiről. Inkább legyek tisztában a biztos rosszal, minthogy feleslegesen reménykedjek a jóban.
A kabinban, ahol ülök, egy lány kihasználja a várakozási időt. Felhívja barátnőjét boldog névnapot kívánni, amire napok óta nem volt ideje. Az esküvőjét szervezi telefonon. Mellettem egy ötvenes fickó édesanyjával. A fickó mindenféle érdekes információt mond el a vonatokról és a vonatközlekedésről. Mit jelentenek a lámpajelzések. Hogyan kommunikálnak a vonatvezetők. Ilyesmi. Neki legalábbis érdekes dolgok ezek. Én már ötévesen kinőttem a gyerekkori vonatrajongásomból. Sokkal komolyabb dolgok érdekeltek már akkor. Mint például a Tini Nindzsa Teknőcök.
A vonat végül elindul egy órával később. Így ugyanakkor indulok és érek Pestre, ahogy szoktam.
Hiába beszélsz meg valakivel valamit, a dolgok nem biztos, hogy úgy alakulnak.
Hiába beszélsz meg valakivel bármit, van, hogy a végén a dolgok semmit sem változnak.
Útközben néhányszor megállunk. Kis várakozás után bemondják a hangosbemondón, hogy a vonat csak forgalmi okok miatt állt meg, senki ne szálljon le. Egy másodperc múlva elindul a vonat. Úgy érzem, ez eddigi életem leghasznosabb, legjobban időzített információja.
A Nyugatiba érve felhívom Rencsit, hogy hol találkozzunk az Oktogonnál. Mondja, hogy az egyik bank van a sarkon. Ott lesz. Megyek és lesem a bankokat a sarkokon, mint a bankrablást tervező Viszkis, de sehol sem látom.
Felhívom újra Rencsit. Azt mondom neki, egy nagy ROLEX feliratot látok magam előtt egy épületen. Ő meg egy nagy Samsung feliratot, mondja. Nagyon nem egy helyen vagyunk. Egyikünk sem azt látja, amit kéne. Egymást meg pláne nem. Végig telefonos kapcsolatban vagyunk. Ha tizenöt-húsz évvel ezelőtt lennénk, nem lenne mobilunk, és soha nem találnánk meg egymást. Ha tizenöt-húsz évvel ezelőtt lennénk, nem lenne Facebook, és soha nem találtunk volna egymásra. Fél órával később a Nyugatinál találkozunk, mert máshogy nem tudtuk összeegyeztetni, ki hol van. Vak vezet világtalant.
Már együtt sétálunk, mikor rámutat az egyik sarokra szemben. Ott várt.
– Baszki, én meg épp itt hívtalak, hogy nem talállak. Ott a ROLEX felirat, de nyilván nem láthattad, mert alatta álltál.
Mint kiderült én meg a Samsung felirat alatt, amit én nem láthattam.
Ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai.
Húsz méterre sem voltunk egymástól. Bíztunk a bazi nagy jelekben, és így sem találtuk meg a célunkat. Műszaki cikkek erdején át visz az ember tévútja.
Később a pubban Rencsi azt mondja, gyűlöli ezeket a modern kütyüket, meg hogy ennyire a gépek bűvöletében élünk.
A hely most tele van, pedig éppen azért szeretjük, mert általában nyugis. Az egyik asztalnál néhány srác kommunista dalokat ordít.
Kamaszkorom jut eszembe, mikor az egyik kocsma előtt punk barátaimmal énekeltünk antirasszista nótákat. A pultos kijött: kicsit halkabban, mert a skinheadek már mozgolódnak. Ez volt a célunk.
Manapság már nem élem azt, amit ezek a srácok most, és zavar is, hogy alig hallom miattuk, mit mond Rencsi, de, ha ez nekik jól esik, egészségükre.
Aztán nyilas indulókba kezdenek. Rájövök, ezek csak nótakört tartanak.
Meggyőződésem, hogy nincs meggyőződésük.
Egy teljesen elázott srác megy oda hozzájuk. Azt mondják neki, ők bolsevikok. Ez a srác, hogy ő is. Pacsizik velük. Azt mondja, ő zöld bolsevik. Öko-anarchistákról már hallottam, de nem hiszem, hogy Lenin sokat törődött volna a környezetvédelemmel. Aztán még beszélnek mindenféle színekről. Vörösről, sárgákról meg feketékről.
Az utcán már nagyon karácsonyi a hangulat. Mindenfelé karácsonyi díszvilágítások. A kirakatokban karácsonyi díszek. Kurva hideg van. Egy buszt is látunk, amit kívülről feldíszíttettek fényfüzérekkel. Rencsi azt mondja, szerinte szép. Nekem a Coca-Cola reklámok jutnak eszembe.
Hazaindulunk. Elköszönünk egymástól.
Az állomáson egy cigit szívok a kürtöskalácsos bódé mellett. Máig mosollyal tölt el az egész oldalát befedő plakát, amit nyilván előre nyomtattak, és ráírták, hogy akció, ennyi helyett ennyibe kerül csak. Az áthúzott kis számokkal, az akciós összeg dizájnos nagyokkal.
Egy hiányos fogazatú, nagyszájú csaj sétál el előttem, fél méterrel a csávója mögött baszdmegek kíséretében.
– Szia, szívem – köszön és bámul rám, míg a cigimet szívom.
– Hello – mondom közömbösen. Felcsattan: 
– Gondolom buzi vagy, azért nem… 
Számban egy cigivel, azt mondom: – Ühüm.
Nyilván ha az nem…, akkor csak meleg lehetek eme Aphrodité láttán.
A vonatom hazafelé nem késik. Magam elé veszem Neil Gaiman Kilátás az erkélyről című esszékötetét.
Egy jó könyv űrhajó és időgép. Észre sem veszem, hogy eltelik a közel másfél órás út.
Gaiman egyik esszéjében azt olvasom: „Íróként pedig mesélj olyan történeteket, amilyeneket csak te tudsz. Olyan sztorikat írj, amik csakis belőled törnek elő, olyanokat, amiket magadnak mesélsz, ha magadban vagy. Olyanokat, amik kicsit túlságosan is sokat felfednek rólad a nagyvilágnak. A lényeg, hogy úgy gondolok az írásra, mintha meztelenül mászkálnék kint az utcán: semmi köze a stílushoz vagy a műfajhoz, csakis az őszinteségről szól. Légy őszinte önmagaddal, és azzal, amit csinálsz.”
Nem vagyok nagyágyú író, de ha valaki tanácsot kér tőlem az írásról, mindig csak annyit mondok: a lényeg, hogy őszintén írj. A többi majd kialakul. Gaiman szavait olvasva megnyugtat a tudat, ha egy elismert, híres írónak is ugyanez a véleménye, nem mondok baromságot.
Leszállok a vonatról. Hazafelé a ködöt duzzasztom a cigim füstjével. Az átlagos csütörtök este péntek hajnallá álmosodott. A szabadságomnak vége. Hamarosan péntek reggellé hajlik a hajnal. 

 

Illusztráció forrása: Facebook 

Szólj hozzá!

2019.02.07. 16:29 Ésik

Akinek van mit itt hagyni, az nehezen indul

Címkék: kecskeméti zsuzsa

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

akinek_van.JPGEgy kedves ismerősöm nemsokára meg fog halni. Nincs választás, nincs cécó. Tudja, és egyszerűen csak szólt, hogy változtak a dolgok, nem javult, hanem ez már a végstádium. Furcsa, fájdalmas és ijesztő. Mikor megtudtam, hosszú percekig viaskodtam magammal, hogy ne sírjak, mert rögtön átrohant a fejemen, hogy a helyében mit éreznék. Nem volt jó ötlet.

A halál valahogy nem része a mi hétköznapjainknak sem, pedig az elmúlás egyszerűen predesztinált dolog. Pont akkor dől el, mikor megszülettünk. Furcsa tényező, kihagyhatatlan, mégsem gondolunk rá túl sokat. Nekem sincs fogalmam, mit is gondoljak most, miután legyőztem az első rohamot, hogy magamat helyezzem a dolog közepébe.

Olyan régen érzem már, hogy azok a dolgok, amiket pénzért lehet venni vagy kapni nem igazán érnek semmit, amire pedig igazán vágynak az emberek, az nem pénzkérdés, de elérhetetlen. Mennyire akarhatja a beteg a gyógyulást, a szenvedő az enyhülést? Mindennél jobban. Mindegy, mi fáj, nem kell ehhez ez a legnagyobb félelem, elég bármilyen emberi veszteség, bármit megtennénk, hogy jobb legyen, de nem fog menni. Ez a legkeményebb dolog a világon. Felismerni, hogy hát öreg, ez nem múlik el, sőt egyre rosszabb lesz. Persze ha történetesen nem mi haldoklunk, azért lassan múlik majd az élet, és az új emlékrétegek szépen temetik a fájdalmunkat, és egyre tompábban sajog, mígnem a fájdalom helyett már csak az emlékek maradnak.

De az, aki haldoklik? Borzalmas a felismerés, hogy mit hagyhatsz elvarratlanul. Valahogy az ember bele sem gondol, hogy a saját életében nyilván nélkülözhetetlen főszereplő, és mindenki más – férj, feleség, gyerekek, szülők, barátok, munkatársak – csak asszisztálnak, alakítják a tényezőket. De mikor kivonjuk ebből az életből a középponti alakot, akkor meghibásodik a metódus. A megszokott rend leáll, és át kell rendeződni mindennek, a reggeli kávéfőzéstől az akváriumtakarításon át csekkbefizetésig. Micsoda kegyetlen napok lehetnek, amíg amit lehet, megpróbálsz elintézni. Ki legyen a gyerek gyámja, ki fogja fizetni a lakáshitelt, ki művelje a kertet, mi legyen a temetésen? Tűnhet kegyelminek az állapot, de valahogy nem is tudom eldöntetni. 80 évesen lehet, hogy kegyelmi egy ilyen felismerés, de az emberélet útjának FELÉN? Mikor még dolgod van?

Nyilván az ember úgy megy férjhez vagy nősül meg, hogy komolyan gondolja, hogy holtodiglan, és nem úgy, hogy az 10-15 év múlva lesz. Aztán lehet, hogy mégsem, mert elválnak, vagy sajnos a holtodiglan túl hamar jön. Ezt nem igazán tervezi senki. Gyereket is úgy vállalsz, hogy szinte rögtön az unokáid is eszedbe jutnak, nem tervezed, hogy nem fogod felnevelni a gyermekedet sem. Lehet, hogy ha tudnád ezt, meg sem születne az a gyerek. Azt hiszem, ez a legnehezebb. Nyilván az idős szülőknek is borzalom, de itt marad a másik fél és az unoka, talán egy-két másik gyermek is. A testvérnek talán nem marad semmi, de itt a keresztgyerek és jobb esetben a saját család. A férj vagy a feleség még újra kezdheti. De a gyerekednek nem találsz vigaszt. Csak bízol benne, hogy úgy szeretik majd, ahogy te tennéd. Persze soha nem kárpótol egy anyát – pláne ha az jó anya – semmi és senki. Mindegy, mekkora az a gyerek, akár ha felnőtt is már, de főleg ha még nem az, és bizony szükség lenne a jól megszokott rendre és szeretetre. Azt hiszem, kedves ismerősöm is azért hívott fel, hogy tudjam, vigyázni kell a fiára nagyon, mert ő már nem fog tudni. És akkor felmerül egy kérdés: hányan tudnak helyettesíteni egy anyát? Tulajdonképpen mindegy is, mert pótolni úgy sem tudják.

Azt hiszem nyugodt lélekkel ment el már azóta kedves ismerősöm, mi pedig keressük a frázisokat: nagy fájdalmai voltak, jobb már így neki, ez az élet rendje, ő már jó helyen van. Hát azért ezt elég nehéz elfogadni. Biztos, hogy maradt volna még, ha van lehetősége. Biztos, hogy nem akarta terhelni a környezetét, de biztos, hogy az utolsó percig bízott a gyógyulásban.  

Akinek van mit itt hagyni, az nehezen indul. Ő is nehezen indult, három éven át készülődött, aztán mikor készen lett, valahogy senki nem könnyebbült meg.

Azt hiszem, ez nem csak a halállal van így. Ha szeretünk, de mennünk kell, mert valahogy máshogy alakulnak a dolgok, nehezen indulunk az új úton. Azok is nehezen indulnak, akik itt maradtak, mert ők nem választanak, csak másképp alakult. Az idő telik, a dolgok mennek a maguk megszokott kis módjukon, de hogy ki mikor és hogy indul az új úton, az jó kérdés. A hiány és az új döntés talán már az első reggel ott áll, mikor már nincs aki megfőzze a kávét az ébresztő puszi mellé, de lehet hogy egy hét múlva jön el, mikor nem tudod hogy kell kitakarítani az akváriumot, mert eddig mindig ő csinálta, vagy egy hónap múlva, mikor rájössz, hogy a csekkek nem maguktól mentek el eddig a postára. Ráadásul sokáig kísér még, mikor automatikusan megvennéd a kedvenc joghurtját, és remegő kézzel teszed vissza, mert már nem kell. Mikor a telefonüzenetek között még ott a régi vidám hang, hogy hol vagy már, és képtelen vagy kitörölni. Én is nehezen indulok majd, de mert a fiát kell vinnem tovább a közeli célig, hát megyek.

Illusztráció: Etienne Pirot

Szólj hozzá!

2019.01.28. 17:30 Ésik

Befagyott a KGST

Címkék: balogh géza

Írta: Balogh Géza

Csukva maradtak a puskák.
Otthon maradtak a vásárlók.

befagyott_a_kgst.JPG„– Szevasz Pityu! Megy az üzlet?

– Ó, hagyjál békén, otthon hagytam a puskát!

– A puskát...!?

– Azt, a puskát. Anélkül nem megyünk itt semmire."

(Párbeszéd a nyíregyházi KGST-piacon 1994. január első napjaiban.)

Puska van sokféle: golyós és sörétes, elöl és hátul töltős, de olyan, mint a párbeszédben szereplő puska, csak a piacozóknál. Ez a puska ugyanis nem az a puska, ez sok mindenre alkalmas, de lőni nem lehet vele. Egy zárható asztalféle csupán, a kicsiben piacozók arról kínálják a portékájukat. Most azonban se ilyen, se amolyan puska, csendes a nyíregyházi piac. Megszokott ez az új esztendő első napjaiban, hiszen míg az ortodox karácsonyon nincsenek túl a keletről jövő piacozók, addig hiába is várnánk őket. De nem csak mi, a taxisokra is ínséges idők járnak ilyen tájban. Nekünk, magyaroknak már csak ritkán futja taxira, a külföldről jövők közül azonban sokan megengedhetik maguknak e luxust. Van tehát szabad kocsi, furikázhatnánk, ha akarnánk, de most mi nem autókázni, hanem beszélgetni szeretnénk inkább.

A piac főbejárata előtt hosszú kocsisor, az élen egy öreg Polski Fiat. A gazda nyomban leteszi az újságot, s már kapcsolja is a motort, de aztán enyhe bosszúság fut át az arcán.

– Mit..., hogy diskurálni? Na jó, úgyis hiába várok fuvarra.

– Meg lehet élni ebből a munkából? – ülök mellé az első ülésre.

– Láthatja… élek.

– Jó-jó, azt látom, hogy él, de miképp? Ne értsen félre – szaporítom a szót, mert látom rajta a tétovázást –, nem a zsebében akarok turkálni, a piac érdekelne minket, de ahhoz hozzá tartoznak a taxisok is.

– Hát akkor kezdjük az elején. Szabó Gábor a nevem, s miután tudom, hogy úgyis megkérdi majd, mióta taxizom, hát mondom: másfél éve.

– És előtte?

– Előtte „tengizeztem”. Sofőr voltam Tengizben, de aztán lejárt a szerződésem, s hazatérve ott álltam, ahol a part szakad. A taxizásba menekültem. Nem mondom, akadnak jó napjaim is, de most...!? Amikor kezdtem, még egészen más volt, akkor nemigen kellett azon töprengenem, hogy mi lesz holnap. Bezzeg manapság!

Több időnk nincs, mert megkocogtatja egy usánkás férfi a kocsi ablakát, s bekiált: – Centrum dá...!?

– Dá-dá – feleli Szabó Gábor, s mikor búcsúzásképpen felém nyújtja a kezét, azt mondja: – Ma ez az első fuvarom.

Fennállása óta százszor is megfordultam már a KGST-piacon, így aztán tudom, újságírói szemmel nézve igen hálás terep, csak éppen az ott megszólítottak a legritkább esetben hajlandóak elárulni a nevüket. Meg sem lepődöm tehát, hogy a piacozók egyik legtapasztaltabbika, egy dörzsölt bőrárus mindent elmond, csak a nevéről hallgat bölcsen. Pedig még ajánlónk is van, az egyik szolgálatos rendész, Székely Károly személyében.

– Most nektek az a fontos, hogy engem miképp hívnak, vagy az, hogy miket tapasztalok? – tárja szét a karjait, s ha jól belegondolunk, igaza is lehet. Mert minek szekálják őt a többiek, ha netán olyasmi csúszik ki a száján, aminek nem lett volna szabad.

– Hideg van – toporgunk fázósan a jéggé taposott havon, ám ő csak legyint. – Itt hideg!? Látszik, hogy Magyarországon nőttetek fel. Lettetek volna velem katonák fent a Balti-tengeren, a haditengerészetnél. Ott megtudtátok volna mi a hideg, s mi az önfegyelem. Én bevonultam hetvenkettő májusában, s majd csak hetvennégy júniusában engedtek először haza.

A Balti-tengeren, hallgatjuk elálló fülekkel az iméntieket, de hisz mit keres ott egy magyar fiatalember!?

– Ungváron nőttem fel – neveti el magát –, majd aztán, hogy leszereltem, megnősültem, s áttelepültem ide, Szabolcsba. Egy ideig tolmácskodtam, próbálkoztam ezzel, azzal, majd felcsaptam vállalkozónak.

– És az üzlet? A maffia nem környékezett még meg?

– Engem, a maffia? – nyitja ki a sátra mögött álló kocsija ajtaját. Elfüttyenti magát, s feltápászkodik a hátsó ülésről egy akkora dog, hogy alig fér ki feje az ajtón. – Ez az én fegyverem. Különben meg, ha vannak is maffiózók, akkor azok nem minket, magyarokat bántanának. Hanem a gyalogsoron kuporgókat.

Ezzel vége is a diskurzusnak, mert egyszerre három, aranyfogú asszonyka is kóstálgatni kezdi a sátorban lógó portékát..., az üzlet pedig üzlet! De van más okunk is, hogy odébb álljunk: megjelenik egy, jellegzetes, sátorozóoverállba öltözött férfi, kezében egy tál csirkecsonttal. Kinyitja a kocsi ajtaját, a kutya elé teszi a tálat, és..., és nyitva hagyja az ajtót!

– A régi motorosok összetartanak – kommentálja az iménti jelenetet Székely Károly. – Igaz, összezördülnek néha, de tudják, egymásra vannak utalva. Ma én segítek, holnap pedig te, ha úgy hozza a helyzet.

– Gyakran szükség van erre?

– Ahol annyi ember megfordul, mint nálunk, forgalmas napokon tíz-tizenötezer, minden megeshet. Talán még Kamcsatkáról is érkeznek hozzánk, oroszul is csak pár szót tudnak. Mi már sokat láttunk, de komolyan mondom, hogy gyakran elszorul a szívünk egy-egy idegen láttán. Jön a nyolcvanéves nénike isten tudja hány száz kilométerről, hogy túladhasson az öt kiló szemesbabján, a tíz pár vastag zokniján. S ha látnák arcukon az örömet, mikor meg tudnak venni a forintért pár zacskó banánt, narancsot...!

Most, az ortodox karácsony előtt csak a kerítés tövében felállított asztalok mellett látni árusokat, Romániából, Ukrajnából jöttek. Mindjárt a sor elején egy műbőrkabátba öltözött fiatalasszony, előtte vagy húsz, tengericsuhéból font kenyereskosárka, cseréptartó. Valamikor a távoli, Huszton is túli kárpátaljai magyar faluban, Visken láttam utoljára ilyeneket, fillérekért lehetett hozzájuk jutni.

– Az vagyok lelkem én is, viski – ragyog fel az asszonyka szeme, hogy a messzi Nyíregyházán is tudják, merre az ő faluja. – Csak baj van, nem kell senkinek a kosár. Pedig csak száz forintért adnám, s úgy higgyék meg, négy órába telik, míg elkészítek egyet. De rá vagyok utalva, otthagyott az ember, magam nevelem a gyermekemet. Munka meg egy szál se..., és segély se.

Didereg a viski asszonyka, de hamarosan elfelejti a fagyot, a, telet, idősebb, nagy hangú férfi mordul rá:

– Mennyibe vannak ezek a vackok? – Száz forint.

– Adok érte hetvenet..., de kettőért!

– Ó, hát hogy tetszik gondolni. Nézze meg a kezem – ráncigálja le a kesztyűjét – már teljesen belegörbültek a fonásba.

– Az a maga dolga.

Nézem Székely Károlyt, a harag pírja önti el az arcát, s szó nélkül elindul.

– Hogy nem sül ki a szeme az ilyen embernek! – mondja még mindig felháborodottan, mikor utolérjük. – Átjönnek ezek a szerencsétlenek, a filléreknek is örülnének, s vannak, akik még abból is alkudni akarnak.

Szótlanul ballagunk a szokatlanul kihalt terepen, egy-egy kínai árus akad az utunkba, de ők reménytelenek. Könnyebb szóra bírni egy kiszáradt fát, mint őket. Üres a híres kocsisor is, csak néhány lengyel, meg mindenre elszánt romániai autós nézi a hóban játszó varjakat, az ukránok sehol. Hogy ők nincsenek, otthon maradtak a magyar sátrasok is, hiszen nincs kinek eladni a farmert, az inget, a pulóvert.

Itt van viszont Kocsár László, aki nagy, három kocsinyi helyen autóalkatrészeket árul.

– Valakinek el kell kezdeni az évet – magyarázza. – Ha mi is otthon ülünk, sosem indul be a piac.

– Mikor fog beindulni?

– Egy hónapba biztos beletelik. De ez már csak ilyen. Nyáron azon panaszkodunk, hogy rengeteg a munka, most meg a nyárért epekedünk. No, mit adhatok az uraknak...?

 

Fotó: Szarka Lajos
A kép forrása: nyiregyhaza.hu 

 

Szólj hozzá!

2019.01.19. 08:29 Ésik

Várakozás az indulási oldalon

Címkék: m. szlávik tünde

Írta: M. Szlávik Tünde

depositphotos_12928107_w.pngBementek. Még fél óra a kezdésig. Mi a csudát csinálnak majd addig? Olyan bátor volt, elsőként pattant fel, amikor az igazgatóhelyettes – egy kedves, kis mosolygós nő – azt mondta, hogy indulhatnak a gyerekek a számukra kijelölt terembe. Pár perc múlva odasétáltam az ajtóhoz, éppen akkor jelentkezett a névsorolvasáson. Lefotóztam gyorsan a telefonommal. Homályos lett. Az ablaknál ül. Ellenfényben. Nem baj. Akkora nagy gyerek! Talán egy lányt láttam, aki nála is fejlettebb. Istenem, pedig még nincs is 14!

A díszteremben párosával összeültek a szülők, de most senkihez sincs kedvem. Van pár szimpatikus arc, de nem, nem akarok ismerkedni. Inkább írok.

Tíz óra van, most kezdik. Mit fogok én csinálni még 45 percig? Majd még egy órán át?

Ezek a szülők, mint a gyerekek, éppen olyanok. Egyre hangosabban zsonganak. Mellettem bőbeszédű fiatalasszony a fia – lánya? meg sem néztem őket – tanárait szapulja. Rossz hallgatni, de már kínos lenne odébb költözni. Zavar. És még majd két óra ebben a pokoli melegben. Vagy csak rólam szakad a víz?

Egy másik kedves anyatárs nem bírta ki, a mosdóban beindította a kézszárítót, idáig süvít a hangja. A mosdóajtó végrevágva, szemben ott ír a gyereke… Áh, túlérzékeny vagyok, biztosan nem hallják bent, de mégis…

Azt mondta, a fogalmazással kezdi majd, az az utolsó feladat, de tíz pontot ér. Értékelik a humoros megoldásokat. Az előkészítőkön az utolsó néhány nagyon jól sikerült. Anyja fia… Bocs, ez nagyképű volt. Szóval, nekem is mindig jól sikerültek az iskolai fogalmazásaim. Bár ha megint a szövegértéshez kapcsolódik a fogalmazás, akkor előbb át kell rágnia magát a kásahegyen. Édes istenem, most azt érzem, hogy még én is gyakorolhattam volna egy kicsit többet vele. De nem akart. Fiú. Lusta. Vagyis soha nem lesz olyan szorgalmas, mint egy lány. Mint az anyja. Én meg soha nem leszek olyan okos, mint ő.

Bejön egy középkorú, vidám hangú férfi: „Kezüket csókolom, szép májust mindenkinek! Játszhatok valamit?” Viszont, suttogok még lehajtott fejjel, majd felnézek, de nem látok nála hangszert. Elképedten nézek körül, senki nem reagál. Visszakapom a tekintetem, de már nem áll ott senki. Képzelődtem volna? Nem kérdezek rá. Ha nem volt ott senki, bolondnak néznek. Ha igen, illik tovább beszélgetni.

Nem izgulok. Valahogy nem. Csoda. Én vagyok a világ legizgulósabb embere. Általában tíz évre elegendő izgulnivalóm van. De most azt érzem, nincs miért. Felkészült. Okos. Meg tudja oldani. Meg tudja oldani. Meg tudja… Tudja… Mantra…

Jaj, ezek a telefonok! Nem igaz, hogy nem lehet lenémítani őket! És a leghangosabb mobil szól leggyakrabban. A férfi üvöltve játszik hideg-hideg-langyos-meleg játékot az otthonmaradottakkal, hogy hol találják meg a lottószámokat a rádió melletti polcon, de ne azokat játsszák meg, vegyenek gépit, a skandináv meg kell a francnak. Itt puszta kézzel epillálom a nem létező arcszőrzetemet. Szerintem az igazán fontos embernek mások veszik fel a telefonját, aztán diszkréten – de azért jól artikulálva, hogy a három méteres körzetben elnémulva hallgatózók kíváncsisága kielégülhessen − a fülébe súgják: „Az államtitkár úr tisztelettel kéri, hogy hívja vissza”. Vagy valami hasonló.

Nem telik az idő, csak a papír. A hullapelyhesfehérhó közben átváltott jegesködszitálba. De legalább bejutottunk épségben. Mi lehet a Dunántúlon felvételizőkkel abban a hófúvásban? De hülye vagyok! Nem elég nekem a magam gondja?

Felvételi után szaladnunk kell cipőt venni. Mindjárt kilóg a lóláb. A tegnapi jég, meg a bohóckodás a hóban, itt van ni, megrepedt a varrás. Gyerek. Nagy gyerek, de gyerek. Már jó fél fejjel fölém magasodik. Csikiz a bajsza. Érzékeny, sebezhető, mint minden kamasz. Talán nem lövöm el. Néha túl kemény vagyok vele. Könnyen dühbe gurulok, de rövid ideig tartok haragot. Nem, nem is tartok. Felfortyanok, pöfögök, néha fekete füstöt lökök – teszek két-három kört a seprűnyélen −, aztán vége. Ha kell, bocsánatot kérek. Meg kellene spórolni ezt az egészet, de nem megy. Pedig egyszer ebbe fogok belehalni. Mint Mátyás király, aki a gutaütésig felbosszantotta magát a romlott fügén…

Két méterre tőlem Kossuth szobra álldogál. Nem álldogál, nincsen lába. Talapzaton egy mellszobor. Köpenybe burkolódzik, válla fölött alig titkolt érdeklődéssel sandít a jegyzetfüzetembe. Vagy a zongora tetején feledett, félig nyitott laptopra. Esetleg az ismerkedő anyukákra itt mögöttem. Ha lenne karja, huszárosan pödörne egyet a bajuszán. Mert ugye az van neki, meg szépen bodorított szakálla. Badzsüsz. Állán nem ál a szakáll… És szép magas, okos a homloka. Mint a fiamnak. Aki talán már a fogalmazásnál tart. Fél óra telt el. Tudom, hogy nincs okom aggodalomra. A helyettes felkészített miket: azzal jönnek majd ki, hogy nem tudtak semmit, és nagyon nehéz volt. Rázzuk helyre a lelküket a matek feladatsorig. Én ugyanezt mondtam az osztálynak, mindenki így érez rögtön utána.

Egy percre abbahagytam az írást, rögtön visszajött a hallásom. A látásom viszont… Tegnap este három méterről nem tudtam megállapítani, hogy férfi vagy nő áll-e az iskolakapuban. Időnként elcsodálkozom a forgalomban, hogy honnan a gyöngyvirágos bánatból került elő ez az autó. A minap voltam bent az orvosi szobában egy kis öndiagnosztikára. Azóta sem értem, miért gyártanak olyan szemészeti táblát, amelyiken a piros vonal alatt csak maszatok vannak.

Még tíz perc, és jönnek. Szeretnék már túl lenni rajta. Zavar, hogy hallok. Az anyukának is rossz tanárai voltak. Remélem, legalább a nagypapának voltak sikerélményei is...

Stresszes szülők indulnak a tantermek felé, hogy onnan igyák a szót magzatuk ajkáról. Helyesebben elállják majd az utat, nehogy a másé ki bírjon támolyogni egy kis friss levegőre. Egy-két dédelgetett csemetét képesek lettek volna háromnapi hideg élelemmel ellátva beküldeni felvételizni. Egek! Órán sem ehet, ihat. Kevésbé fog izgulni, ha csokipapírt recsegtet odabent, vagy ha tizenöten ciccentenek egymás után kólát, pláne energiaitalt?

Most kezdek ideges lenni. Még öt perc! Elkaptam egy nő tekintetét. Fogalma sincs, hogy terápiázok éppen, elterelem a figyelmemet. Öt perc. Már csak öt perc, és okosabb leszek.

Reggel már rajta volt a feladatsor címe a honlapon, de még nem lehetett megnyitni. Szerintem ott nevettek a rendszergazdák, amikor meglátták, hányan próbálkoztak idő előtt, hátha valami hiba folytán nyilvános lesz a feladatsor. Nem lett volna jó. Kiderül, és írhatják újra. Félek a délutántól. Kinyomtatom a kérdéseket, és azt mondja majd a gyerek, hogy ezt sem tudta, meg ezt sem, néhányról pedig, amiben biztos volt, kiderül, hogy elrontotta…

Áááá! Az a drága, szégyellős mosolya! Feldobva jön ki, azt mondja, nagyon könnyű volt. Az utolsó feladatban a netről, meg a közösségi oldalakról kellett írniuk, előnyök, hátrányok, de most csak szavak jutnak az eszébe arról, hogy mit is írt. Nem baj, azok helyénvalónak tűnnek. Poénnal zárt: Ha nem hiszed, járj utána az interneten! Remélem, értékeli a javító kolléga. Iszik egy kortyot, aztán mosolyogva indul a terembe, mondván, gyerünk, tudjuk le a matekot is, aztán menjünk haza gépezni… Testreszabott feladat volt neki ez a fogalmazás − lám, most is igyekszik vissza a virtuális világba.

Nekem meg kezdődik az újabb 45 perc várakozás, itt, az indulási oldalon.

A magyar feladatsorral fél óra alatt végzett. Nem mertem megkérdezni, átolvasta-e, ahogy sulykoltuk. Még a témazárókat sem szedjük be idő előtt, nézze végig, gondolja át. Ennek azért jóval nagyobb a tétje. Bár az este azzal nyugtatgattam, hogy nincs vége a világnak, ha ezt elrontja. Akkor keresünk másik utat, de teljesül a vágya. Informatikus szeretne lenni, mindene a számítógép. Ha van célja az embernek, akkor lényegesen könnyebb minden, csak az odáig vezető lépéseket kell megtennie. Elképzelések nélkül csak toporog, néha egy helyben, mint a sz*ró galamb.

Azt hiszem, a matematika nehezebb lesz. Az egyik feladatsor könnyebbségét mindig a másik brutalizálásával szokták ellensúlyozni. Sosem értettem, mire jó ez. A tudásszint felmérésének nem lenne szabad azzal járnia, hogy jól, esetenként évek óta kiválóan teljesítő gyerekeket megszégyenítenek. Gyakran nem az ő korosztályuknak megfelelő feladatokat kapnak, némelyik direkt kétértelmű, hogy az izgalomtól elbódulva észreveszik-e a csapdákat. Ha csak egyszer is láttak volna a kettes-hármasok vigyorgó lesajnálásától űzött vadként viselkedő jó tanulót, mert az ötven pontból csak a felét tudta elérni, több empátiával látnák el a munkájukat a feladatkészítők. Szinte azonos képességűek vállalják a megméretést, ha nehéz, mind rontanak, ezzel nem lehet „megszórni” a társaságot. Csak azt érik el, hogy a gyerek hiábavalónak érzi azt a sok-sok energiát, amit a tanulásba belefektetett. Ráadásul úgyis felveszik, mert kell a létszám a középiskolának is.

Mindegy, most ez sem számít. Lassan teleírok egy fél füzetet. Jólesik. Az utóbbi időben nem nagyon írtam huzamosabb ideig kézzel. A táblára sem, amióta van az interaktív. Tőlem bezárhat a krétagyár. A jót könnyű megszokni. Pedig szeretek írni, élvezem a betűk formálását, az írásképet a füzetlapon. Nyílegyenes sorok, kissé jobbra dőlő betűk – megdöntöttem a füzetet, könnyebb így írni a combomon.

Beni azóta számol, rajzol, szerkeszt… Remélem, nem kapkodja el, nem dobja a háta mögé az össze jó tanácsot, amit kapott fél év alatt. Talán az érettségire fog majd ennyit készülni legközelebb.

Jöttem, mentem, ittam, pisiltem, telefonáltam, de még mindig van pár perc. A kedvében fogok járni egész hétvégén. Mára kínait kért, holnapra sok-sok rántott húst. Megkapja. Mindent. Gyönyörűen vette élete első komoly akadályát. Ebben még tudtam neki segíteni. Hát ünnepeljünk.

Rögtön kijön… Én gyönyörű, okos nagyfiam! Csak ne bőgjek! Most ne, még ne! Meg minek is egyáltalán? Jaj, de nehéz anyának lenni!

Szólj hozzá!

2019.01.15. 17:49 Ésik

A Csokonai macskája

Címkék: szalóki emese

Írta: Szalóki Emese

a_csokonai_macskaja.jpgHosszú percekig húzódó vastaps. Ebből tudom, hogy ideje elindulni lefelé, mert véget ért a darab. Mára ez volt az utolsó, utána zár a színház. Eddig a díszletpadlás egyik pici zugában húztam meg magam, viszont szeretem nézni a kifelé vonuló embertömeget, így egy hosszú nyújtózás után útnak is eredek. Végig a gerendán, át a korlátra, le a lépcsőn, majd balra a folyosón. A ruhatárban dolgozó néni mögött átsurranok a lengőajtón, majd még egy pár fok lefelé, és máris a porta előtt találom magam. Egy hosszú ugrással felkerülök a pultra. Itt tartanak is nekem egy plédet, amin fekhetek, de természetesen nem veszem igénybe, ehelyett a portás ott felejtett pulóverén helyezkedem el. Nem sokat kell várnom, el is kezdenek szállingózni kifelé az emberek. Elegánsan felöltözve, általában, persze szakadt farmer sportcipővel is előfordul. Az elsők mindig a fiatal felnőttek és a középkorúak. A színpadhoz, ezáltal a kijárathoz közel eső helyeket foglalnak és sietnek is. Általában senki nem érkezik egyedül. Kivéve a szemüveges, piros kabátos lányt. Ő mindig egymaga jön. Első ránézésre semmi különleges nincs benne, huszonöt körül lehet, vonzó, vidám teremtés. Minden darab után sugárzó mosoly ül az arcán. Valamiért még sincs társasága soha.

Közvetlenül az évfordulós pár után néhány diák igyekszik le a lépcsőn. Nevetnek valamilyen belső poénon, amit semmilyen külső fül nem ért. Egy ideig kötelezően viszik az iskolásokat előadásokra, később lemorzsolódnak. Csak néhányan vesznek bérletet, és egyre kevesebben. Alighanem az lehet az oka, hogy nem látnak benne lehetőséget, feleslegesen eltöltött időnek látszik. A fiatalokat követve több – minden bizonnyal – nyugdíjas férfi és nő halad. Párok, akik csak csendesen mosolyogva mennek egymás mellett, és betegek, akik remegnek – őket támogatják. Két nő rendszeresen, majdnem minden héten jár ide. Valaha legjobb barátnők lehettek, mára alighanem testvérek. A mosoly megfiatalítja idős arcukat, vidáman beszélik ki a színpadon történteket. Egy keménykalapos, ódivatú ruhát viselő úr,  azt hiszem tanár lehetett, talán még mindig tanít. Lassan az utolsó ember is kilép a nehéz faajtón, és a takarítók megkezdik munkájukat. A ruhatáros néni lehoz egy ott felejtett táskát, a portás pedig valamilyen szomorú nótát fütyül. Olyan békés ilyenkor minden. Hamarosan a színészek is elindulnak lefelé. Őket jobban ismerem. A ballonkabátos hölgy a kisfiához igyekszik haza, a kopaszodó férfi pedig mindig megsimogatja a fejem búbját útban kifelé. Ha valaha a családomról kérdeznének, talán őket mondanám.

A portás még adott vizet a tálkámba, majd végleg elfordította a kulcsot. Sötét borult a színházra. Az emlékek itt  maradtak azonban, és halovány fátyolként vonták be a komor falakat. Ma este különösen erősen éreztem őket. Az épület őrzi az éveket. Húsz, ötven, száz. A megnyitótól kezdve, az összes teltházas darabon át, addig, mikor senkinek nem telt jegyre, és a színészek maguknak játszottak. Érzem, hogy itt az időm. Fölkelek. Lassan, kényelmesen lépkedem. Tudom mi fog történni, előfordult korábban. Mondjuk, nem mindig volt ilyen békés, de a maga módján rendkívüli volt mindegyik. A nagyszínpad felé veszem az irányt. A huzat megborzolja a bundám. A csönd szinte elviselhetetlen. Arra a napra gondolok, amikor az igazgató lánya egész este gyakorolt a zongorán. Máris meghallom az első, finom hangokat.

Azt a keserédes dallamot nem tudom leírni. Lágy volt és édes, de egyszerre borzongató és szívet tépő. Halk, ütemes lüktetés, melyben elvész a gondolat. Egyre közelebb járok. A lány háttal ül, körvonalai kirajzolódnak a halvány derengésben. A zongora tetején elhelyezkedem. Ha lehajtom a fejem, érzem a tompa rezgést, a hangokét, melyek megmaradtak bennem, mintha belém égették volna. Lehunyom a szemem. Öntudatom lassan elhagy, ezúttal végleg, de nem aggódom. Holnap reggel a portás egy kiscicát talál a küszöbön, és elkezdődik a hatodik életem. Mert emlékszem.

A kép forrása: Facebook

 

Szólj hozzá!

2019.01.10. 18:39 Ésik

Pillanatkép szökőkúttal

Címkék: andré ilona-ibolya

Írta: André Ilona-Ibolya 

38072361_10155749909978575_5397070734675673088_n.jpgAz asszony a gyerekszobában rakosgatott, szedte össze a szanaszét szórt ruhákat, játékokat. Most itt, a lakásnak ebben a felében hűvösebb volt, majd estefelé, amikor elfordul a nap, akkor megy ki a konyhába főzni.

A kicsik a tömbház előtt „sátoroztak”, onnan szedte össze őket, hogy ebédeljenek, amikor munkából jött haza, de kérezkedtek is gyorsan vissza.

– Anya, na, léci, nem vagyunk álmosak, és olyan jól játszunk!

Hát menjenek játszani. Addig rendet rak. A nagyok még a reggel elmentek nagymamához segíteni a kertben, csak estére jönnek haza.  Hátha küld valamit az anyósa, jutott eszébe, és akkor a főzést is másképpen tudja intézni.

Jólesett, hogy most csendben, egyedül lehet, dudorászva rendezkedett. Hallotta, ahogy csapódik a bejárati ajtó.

– Melyik vagy? – kiáltott ki.

– Én – énekelte egy négyéves fiúhang.

– Valami baj van?

– Nincs.

Rendezett tovább belenyugodva, hogy ez már így van, mindig felfordítják a lakást délelőtt, amíg magukra vannak.

Hirtelen kivágódott a szobaajtó, a kicsi szaladt be rémülten, és elfúló, sírós hangon kiáltotta:

– Anya! Anya! Anya! – és már szaladt is kifelé.

Az asszony az ijedtségtől a torkában dobogó szívvel ugrott utána, két lépéssel a konyhában volt, de ott már látta, hogy nincs semmi nagy baj, csak a kagylóból spriccel ki a víz. A kagyló előtt ott a hokedli, a kicsi egy műanyag palackot akart megtölteni vízzel, de az túl magas volt a csaphoz, és mikor megtelt, már folyt, ömlött kifele a víz, megtöltve a konyhát is. Ettől ijedt meg a gyerek, hogy hirtelenjében nem tudta elzárni a csapot.

De hova lett a kicsi?

Nézett körbe, és már indult volna ki a konyhából, amikor meglátta az asztal mögött a gyereket a földön ülve, a fejét a két felhúzott térde közé rejtve ölelte magát a két kicsi kezével. Ült a gyerek összekuporodva, megadva magát a rettenetnek.

– Úristen!  – állt meg az asszony –, hát sehogyan sem lehet ezt jól csinálni? Mikor gyűlt fel ebben a gyerekben ennyi félelem? És én hogy nem láttam eddig?

Odalépett a kicsihez, megsimogatta a fejét.

– Kincsem, nincs semmi baj. Gyere, vegyelek fel az ölömbe! Nincs semmi baj.  Kifolyt egy kis víz és annyi. Feltöröljük.

És simogatta a gyerek fejét, ütögette csendesen, ütemesen a hátát, hogy múljon el belőle a rettenet. Odavitte a kagylóhoz, megmosdatta a portól, könnyektől maszatos arcot, és bohócos mosollyal mondta.

– Szökőkutat csináltál. Gyere, csináljuk meg együtt még egyszer!

Ráállította a gyereket a konyhaszékre, és újból megnyitotta a csapot, hogy a nyomástól a víz az alatta lévő palackba ütközve ívben zubogjon alá. Majd kivette a megtelt üveget, egy csészét tett a kagylóba és rá egy lapostányért, újra megnyitva a csapot úgy szabályozta a nyomást, hogy a tányérról körbe-kereken, egyenletesen csorogjon a víz.

– Látod? Szökőkút.

Máskor nem szokták hagyni, csak úgy csorogni a vizet, vízóra volt, és mindig nagyon vigyáztak, hogy ne kelljen túl sokat fizetni, de most nem ez volt a lényeg.

A kicsi megnyugodott, már nem szepegett, és bár még mindig mosolytalanul, de már érdeklődve, élénk szemekkel nézte a csobogó víz rajzolatait. Majd hirtelen elhatározással leszállt a székről, a vizes palackért nyúlt, és mondta.

– Anya, én most lemegyek. Jó? Viszem Anikóéknak, mert szomjasak.

Az anyja ellágyulva és büszkén nézett utána, ahogy az a két vékonyka, de izmos láb vitte fürgén a felelősségtudatot, a kötelességet egy kétliteres vízzel töltött pillepalack képében.

– Hogyan? Már ilyen hamar? Hiszen még csak négy éves, és máris tudja, hogy muszáj megtennie, amit vállalt, amivel megbízták?

– Várj! – szólt utána.

Benyúlt a szekrénybe, kivette a pénzt, megszámolta, gondolkodott, számolta, hogy hány nap van még fizetésig, az hány kenyér, hány tej? Újra megszámolta, mintegy csodára várva, pedig tudta, jól tudta, hogy nem elég, sehogy sem lesz elég. Sehogy sem tudja jól csinálni.

– Mit is mondtál, kikkel vagytok lent együtt?

– Andi, Orsika, Anikó és én. Négyen.

Az asszony kiszámolta a pénzt, és odanyújtotta a kicsinek.

– Vegyetek belőle fagylaltot, de mindenkinek, Orsiéknak is. Jó?

A gyerek nem vette el egyből a pénzt. Hitetlenkedve, csodálkozó, nagy kék szemekkel nézte az anyját.

– Anya, ez biztos?

Az asszony némán, erőteljesen bólogatott, mintha önmagát is meg akarná győzni.

– Beteszem a zsebedbe, nehogy elveszítsd! Gyere, leviszlek a lifttel.

Amikor kiengedte a gyereket a liftajtón, lehajolt hozzá és viccesen nózi –puszit adott neki.

– Fuss! Jók legyetek!

Halkan, óvatosan csukta be az ajtókat és nyomta meg a gombot. Amikor a lift elindult, nekidőlt a falának, egész testével, arcával hozzásimult a hűvös érintéshez.

A szeme lassan megtelt könnyel, és a vállait rázta, rázta az elfojtott, tehetetlen, néma zokogás.

 A kép forrása: Kültür Tava

 

Szólj hozzá!

2019.01.07. 18:19 Ésik

Karácsonyi három perc(es)

Címkék: csengődi péter

Írta: Csengődi Péter

I.

Behurcibálta a fenyőfát a nappaliba, és közben arra gondolt, hogy jövőre még kisebbet vesz, úgy látszik, már ez is egyre nehezebb munka a számára. A befizetett csekkek letépett feladóvevényeit kis fénykampókra szúrta, és azokat aggatta fel sárgálló díszeknek. A gyógyszereket és a vitaminokat színes papírba csomagolta, hogy hasonlítsanak a szaloncukorra; édességet úgysem szokott enni, majd szépen leeszegeti ezeket a fáról, gondolta. Orvosi gézt vagdosott fel, tépdesett szét, és azt szórta a fára műhó gyanánt. Masnival átkötött egy üveg száraz, vörös bort, és miközben betette a fa alá ajándéknak magának, egy nyálcsepp elindult a szája szélén a gondolattól, hogy milyen finom is lesz. Leült a hintaszékbe, megdörzsölte ősz haját, tört egy darabot a kalácsból, amit a szomszéd asszony sütött neki, és jóízűen falatozta. Végiggondolta, mi minden történt vele az elmúlt évben, mennyire meg kellett küzdenie időnként azért, hogy az egyik unalmas hétköznapról a másik unalmas hétköznapra jusson; de most itt ül, és minden a legnagyobb rendben. Mosolygott.


II.

Még pár perc volt hátra délig. Az idős hölgy már csak azért rendezgette a díszeket a fenyőn, hogy elfoglalja valamivel magát. Aztán becsoszogott a nappaliba, leült a fotelba, és bekapcsolta a tévét, hogy azt nézze, amíg várakozik. Éppen a TV Shop csatornája ment.
– Nézzék, mennyire könnyen használható ez az elektronikus tojásszeletelő! – ordította a vidám hang a készülékből; miközben betette a főtt tojást a masinába, és vagy legalább húsz gombot megnyomott azért, hogy aztán a másik végén a tojás karikákban hulljon ki.
Mikor vége volt ennek a blokknak, egy önjáró mosogatószivacs reklámja következett, majd később egy LCD kijelzős lábmelegítőé. Szegény néni szinte fel sem fogta, mire jók ezek.
Ahogy csöngettek, a hölgy örömében meglepő ruganyossággal pattant ki a fotelból, hogy ajtót nyisson. Ott állt a küszöbe előtt az egész család: szülők, két fiúgyermek, egy kislány és egy tacskó.
– Jaj de jó, hogy itt vagytok! – csattant fel a néni. – Már annyira vártalak titeket!
– Anyukaaaaaa! – kiáltott hatalmas mosollyal a férfi. – Jöttünk ahogy tudtunk! Hoztunk finom pörköltet is!
Az ósdi, üres lakás egy pillanat alatt megtelt élettel. A tévé bekapcsolva maradt, de semmit nem lehetett hallani belőle a nagy zsivajtól. A tányérok és az evőeszközök csattogtak, a poharak koccantak, és mókásnál mókásabb történetek kerültek elő. Ahogy jól belaktak, a felnőttek a hasukat fogva mondogatták egymásnak, milyen hihetetlen, hogy a kölykök még bírnak rohangálni a folyosón; majd mikor sütemény is került az asztalra, hangosan jelezték, hogy egy falat sem megy le a torkukon; de valahogy addig-addig csipegettek belőle, hogy a végén csak morzsák maradtak a tálcán.
A feleség ránézett az órájára, és felriadt, hogy már délután három óra van.
– Drágám, ideje indulnunk! Gyerekek, búcsúzzatok el szépen!
Amilyen gyorsan megtelt a kis lakás emberekkel, olyan hirtelen ürült is ki. A cipőkről, csizmákról és kutyalábakról lepotyogott sár hevert csak ott emlékeztetőként, hogy valaki itt járt. A szürke falak újra kiszáradt kagylóhéjakként zárták magukba a csendet. Az apa még egy kicsit ott maradt a nénivel.
– Már ilyen hamar el is mentek? – marasztalta volna őket még egy kávéra vagy valamire a néni.
– Igen, sajnos indulnunk kell, anyuka. Ma még sok helyre el kell jutnunk – válaszolta az apa. Mondani ezután már nem tudott mit, de két hatalmas puszit nyomott az arcára, hosszan megölelte; majd átadott egy borítékot, és a család többi tagja után sietett. Az idős hölgy becsukta utánuk az ajtót, visszacsoszogott a nappaliba, és leült a tévé elé a megszokott fotelbe.
– Ha most megrendelik, akkor ingyen kapnak hozzá egy elasztikus, hajlékony gumikést! A másodikat meg féláron! A harmadikat újra ingyen! – hangzott a háttérben.
Kinyitotta a borítékot, kihúzott belőle egy papírlapot, széthajtotta, és olvasgatni kezdte. Egy számla volt a TV Shop-tól, hozzácsatolva egy kérdőív, melyen a következő szöveg állt:

„Kérjük, amennyiben nem volt elégedett a 'Karácsonyi Család' szolgáltatásunkkal, jelezze nekünk, hogy a jövőben javíthassunk a szolgáltatás minőségén!”


III.

A feleség sorolni kezdett, hátha együtt össze tudják szedni, minden szükséges holmi megvan-e.
– Gyerekeknek váltásruha, játék, innivaló az útra?
– Itt vannak – válaszolt a férj.
– Sült kacsa, rozé, üdítők?
– Mind a kocsiban.
– Ajándék a nagyszülőknek, tesómnak, a lányaiknak?
– Azok is. Úgy néz ki a csomagtartó, mint valami rózsaszín póni-szentély.
– Hol vannak a fiúk?
– Odakint várnak rád.
– Jó, szuper! – sóhajtott egy nagyot a nő. – Na, essünk túl rajta!
– Essünk… túl…? – ütötte meg a férfi fülét a szavak. – Úgy érted, a vacsorán a szüleiddel?
– Úgy értem, az egész karácsonyon.
– Nem hangzol úgy, mint akit átjárt a karácsony szelleme…
– Csodálod? Egy hétig rohangáltam az ajándékok után, mostam, takarítottam; jobban elfáradtam, mint munkában, pedig adminisztratíve én eddig szabadságon voltam. Aztán szenteste egy egész napnyi főzés után a kölykök tíz perc alatt elpusztítottak MINDENT. Míg ők az ajándékokkal játszottak, én mosogattam. Most meg két nap utazgatás, rohangálás egyik rokontól a másikig, és mindig mosolyogni, mintha nem tudnék azonnal elaludni, ahogy leér a fenekem a székre.
Ahogy indultak kifelé a lakásból, a férfi oltogatta a villanyokat, és amikor a bejárati ajtón beszökő hideg levegő megcsapta a vállát, visszanézve az üres, félhomályba borult szobákra valami rideg érzés fogta el.
Közeledtek a kocsihoz, mindkettőjük keze tele volt szatyrokkal, táskákkal, és közben még a gyermekeket is igazgatniuk kellett. Ahogy pakolták be az utolsó dolgokat is az autóba, a férfinek eszébe jutott valami.
– És mi van a december huszonhetedikével?
A nőnek eszébe jutott egy pillanat tavalyról, amikor a fotelben ült, lábán takaró volt, egy könyvet olvasott, a gyerekek tévét néztek, férje pedig behozott neki a konyhából egy bögre forró kakaót.
Megcsókolta a férfit, és hozzátette:
– Az a kedvenc ünnepem!

Szólj hozzá!

2019.01.03. 18:03 Ésik

Szivárványkapu egy szem gesztenyével

Címkék: lajtos nóra

Írta: Lajtos Nóra

Esti Kornélia legújabb története


esti_kornelia.jpegHalszagú volt a tér. Az emberek árnyékai mint paradicsomszószba konzervált heringek kúsztak az alkony napvörösben izzó padlózatán. Esti Kornélia szeretett halpiacra járni, de most valamiért őt is meglepte az erős halszag. Körbenézett a téren, de csak aktatáskák, bevásárlószatyrok himbálóztak gazdáik kezében, vagy a válltáskák titkos tartalmát szorították magukhoz a nők, vagy a hátizsákjukban egy fél életet hordozók sietős lépteit lehetett látni. Meg egy kisebb embercsoportot. Horgolt csipkeszélű sálja még őrzött valamit a reggeli parfümjéből, azzal takarta el pisze orrát. Október végi szél kotort bele az egy-egy lámpaoszlop köré hordott avarba. Esti Kornélia szerette nézni, amint a levelek még egy utolsó tangót táncolnak, mielőtt elhagynák végleg a fenti létüket.

A kisfiára gondolt, aki az óvoda udvarán pajkosan lovagolja meg a rugós fémlovacskát, a csúszdán már háttal lefelé csúszik, ha épp nem figyelnek oda rá, falevél lenyomatokat készít, és egy-két szelídgesztenyét is csempész kiskabátjának zsebébe. Ilyenkor gyakran tejbegríz-maszatú arcocska jelenik meg előtte, aki hosszú kabátja szélébe csavarodva bújik el huncutkodva, majd a nyakába ugorva összefahéjozza a haját. Ekkor Esti Kornéliát valami végtelen tengerré duzzadó érzelem tölti el. Minden vágya elfér szívének jobb pitvarában, ahogyan most is, amikor hozzá siet otthonról. Most nem volt túl vidám kedvében, sőt felborzolta az idegeit, mert épp megölte egyik novellája főhősét. Úgy érezte, elégtételt követel még tőle a többi szereplő.  Közben odaért az óvoda kerítéséhez. Nem látta az udvaron játszó pajtások közt a kisfiát.  Mindig a legrosszabbra gondolt olyankor. És az Óperenciás-tenger sója nehezült rá szemére, amit az őszi szél az arcára rajzolt. Az olajozatlan óvodakapu éles csikorgással jelezte megérkezését, amikor az egyik fal menti bokor mögül előbújt a kisfia. Esti Kornéliában ismét megmozdult valami: belső lelki tájaira rajzfestékkel mázolt szivárványkapu virult, alatta egy szem gesztenyével.

Az őszi alkonyatban már bontogatta kontyát a köd. A szűk utcából a téren keresztül siettek hazafelé. Emlékezett Esti Kornélia, hol állott a kisebb embercsoport, amely addigra már szerteoszlott. Arrafelé vették az irányt, amikor látták: egy halszállító hűtőautó ajtajának zárja adta meg magát. Az erős halszagot felkapta a szél, és az idő csőrében elvitte, amerre látta. Csak a kis kabátzsebből kipotyogó gesztenyék útja mutatta: az élet mégsem ilyen halszagú.

A kép forrása: https://www.pexels.com/

Szólj hozzá!

2018.12.24. 18:41 Ésik

Nincs karácsony grincsfa nélkül

Címkék: kulcsár attila

Írta: Kulcsár Attila

betlehemi-jaszol-kiallitas-budapest-1-o.jpgÚj szokások gyűrűztek be Móricék decemberi hétköznapjaiba. Volt valamikor az bizonyos a karácsonyfa, valami karácsonykor, de aztán ugye elkeresztelték az akkori divat szerint a lucokat fenyőfának. Elkezdték azt is ünnepelni, és szépen feldíszíteni.  Ezek voltak a fenyőünnepek.  Nem lett volna ezzel semmi baj, mert még a Parlamentben is felállítottak egy-egy óriást.  Szépek voltak azok is, mert egy-egy erdészet ajánlotta fel őket, és valódi fenyőből voltak.

Újabban, amikor a katasztrófavédelem egyre fokozódik, rávilágított valaki, hogy a fenyőfa rendkívül tűzveszélyes, egyre több lakástűz okozója.  A gyertyáktól és a csillagszóróktól könnyen lángra kaphatnak a gyantás tűlevelek. Lám, ott vannak az amerikai erdőtüzek. A tűzzel nem szabad játszani.  A fenyőfa időzített szikra. Legyen a fenyőfa olyan PVC-ből, amelyik nem éghető, vagy önkioltó. Megoldották. Évtizedekig használhatjuk az ilyet, nem hullatja a levelét, nem kell kivágni az élő fát – a műfenyő ünnep lehet olyan bensőséges, mint a lucfenyő ünnep volt. Ha megtaláljuk jó helyét a lakásban, az ünnep után leszedhetjük róla az üveggömböket, művirágokat aggatva rá, nappali szobánk dísze lehet egész évben. Ezt biztos Afrikában találták ki, mert ott nincs fenyőfa és a sivatagos részén virág se nagyon nő.

Móricéknál szokás volt még a műfenyő ünnepeken is, hogy ilyenkor megajándékozzák egymást.  A gyerekek – Móricka és Barbika – mindig nagyon várták ezt a napot, mert néha a fa alatt ott rejtőzött egy-egy doboz szaloncukor is: marcipános, zselés, tejkaramellás, nagyobb fiúnak rumosdiós.  A csokoládétélapók után az édesszájú gyerkőcök még ki se heverték szorulásukat, és itt van a másik eszem-iszom ünnep. Az egészben az a legjobb, hogy olyan, mint a névnap meg egy szülinap egyszerre. Mert kétnapos.

– Azt mondták a szüleim – jegyezte meg a buksijában Móricka –, hogy ha jó leszek, vállalom egy hétig, hogy én viszem a kutyánkat sétáltatni, ott lesz a tablet a fa alatt.  Naná, hogy elviszem a dögöt. Egy hetet kibírok. De ha nem kapom meg azt a tabletet, nagyon pipa leszek. Az apám mindig rádumálja az anyámat valami praktikus ajándékra. Tavaly egy akkumulátoros fúrógépet kaptam, hogy barkácsoljak vele galambdúcot, és ha elkészül, tenyésszünk postagalambot, mert ő mindig azt szerette volna. Ki se csomagoltam a fúrót.

Amikor az ember nagyon akar valamit, siettetné az idő múlását. Móricka is elment az apjával az egyik reggel a kutyasétáltatásra. Hogy lássa, merre kell majd menni.  Rohadt hideg volt, és a kutya össze-vissza szaladgált. Még jó, hogy van neki kieresztős póráza. Na de ennyi elég is volt ebből Mórickának. Azóta kutakodik a lakásban, tudja, hogy szülei előre megveszik valamelyik Black Friday alkalmával az ajándékokat.  Nagyon smucigok. Szeretnék olcsón megúszni az egészet. Nincs valami nagy fantáziájuk, mindig ugyanoda dugnak mindent. A kondiszobába, a futópad alatti dobozba.  Eredetileg sakkfigurák voltak benne, de egyszer kinn felejtették az udvaron és összerágta a bábukat a kutya. A műfenyőjük meg a nagyi régi konyhaszekrénye tetején dekkol a garázsban. Éppen elfér laposan a plafonig. Ott várja a nagy napot, a műfenyő ünnepet, hogy feldíszítsék megint.

Az egyik délután belopózott a konditerembe, és bingó: megtalálta a szokásos helyen az ajándékos dobozt.

 De ne tudd meg, hogy mennyire pofára esett.  A méretes doboz alig fért be a gumiszalag alá, és amikor kivette, hát szinte lehidalt: egy elektromos kísérletező játék volt benne.

– Megint az apám hülyesége győzött!– dühöngött Móricka. – Hát mit akar ez jóember? Villanyszerelőt akar belőlem csinálni? Lehet, hogy gyerek korában volt egy ilyen álma is? Biztos megütötte az áram. Ez nagyon gáz.

Nézegette az egész hóbeleváncot.  Dugaljak, vezetékek, égők, két elem. „Fénykibocsátó diódák” – olvasta. „ Hát a …som!” – sziszegett a fogai között, és nagyon pipa lett.  Bevitte a garázsból a műfenyőt. – „ Majd adok én nektek fenyőünnepet, kedves őseim!”- dohogta.

 Rátekerte a sok villanydrótot spirálisan a  fenyőre, olyan lett, mint egy cukorsüveg, csak másfél méter hosszú. Beleállította a talpába, és a csúcsát meg lehajlította, és odakötözte a tartó lábához. „Na fater, na mutter, ha ti elszúrtátok az én  fenyőünnepemet, akkor én is csinálok nektek egy  kis meglepetést!” – gondolta. Egyébként nem is nézett ki rosszul. A végére tett egy piros égőt, és mit ad isten, fel is gyulladt. Nem csoda, annyit ő is tudott, már másodikban is, hogy ha a zseblámpa elemet hozzáköti egy dróttal egy villanykörtéhez, az meggyullad.  Azóta ott van ez az összevissza drótozott műfenyő a konditeremben, lesz nagy meglepetés Móricéknél a nevezetes napon. – „Engem többet nem szívatnak, nem játsszatnak velem villanyszerelősdit!”

Úgy esett, hogy Móricka még karácsony előtt fenn járva a városban, elcsodálkozott azon, amit ott látott: ellopták a találmányát. Majdnem olyan görbére összedrótozott műfenyők sorakoztak a virágbolt előtt, mint az övé otthon. Bement az egyikbe, és megkérdezte, hogy mi a fene ez, itt mindenkiből villanyszerelőt akarnak faragni? Azt mondták, hogy ez az új divat, grincsfa a neve. A grincs valami tahó vagy manó volt Amerikában, akinek nem tetszett az ajándéka, ezért mérgében összevissza drótozott egy fenyőfát.

– Meg tudom érteni. Nekem is ez jutott az eszembe rögtön, amikor nem találtam a megígért tabletemet –nyugtázta Móricka. – Nagy szellemek találkozása. Oszt még szakmunkásnak akar az adni az apám.

De ha már fenn járt a városban, szétnézett a központban is, mert ilyenkor nagy kirakodó vásár van a főtéren. Volt ott most minden, mindenki vásárol, valami csecsebecsét, olcsó ajándékokat, tabletet nem látott.

Legjobban egy kis makett tetszett meg neki a forgatag egy félre eső öblében, amelyik egy kis bódéban volt kiállítva.  Otthon később úgy mesélte el szüleinek, hogy valósággal sokkot kapott: 

– Volt ott az istállóban egy fából faragott csaj, és a mellette birkabőrön valami mélyedésben egy kiscsávó. Állt ott még mellettük egy biztonsági őr. Voltak még körülötte bárányok, egy tehén meg szamár is. Közben három fickó lopakodott a mezőn a kisházhoz. Nem lehetett tudni, hogy hoznak valamit vagy majd visznek. Minden fából szépen megcsinálva.  Szép tiszta égbolt volt háttérnek bedrapériázva, és az volt felírva a bódé tetejére, hogy „BETLEHEM.”

Nem túlzott Móricka azt elmesélte, hogy sokkot kapott. Mert ahogy ott álldogált, valami különös érzés kerítette hatalmába, és háborgó lelke is megnyugodott az életképet szemlélve. Azt gondolta, amikor megakadt a szeme az kisház felett ragyogó légfényesebb csillagon, hogy azt az égőt villanyszerelőként még ő is szívesen megszerelné.

A kép forrása: https://www.evangelikus.hu/

Szólj hozzá!

2018.11.15. 18:27 Ésik

Csendélet birkapörkölttel és kutyákkal

Címkék: petrozsényi nagy pál

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

csendelet_birkaporkolttel_es_kutyakkal.jpgKezdetben teremté Isten az eget és földet. Ipolyi úr számára meg egy „jó” szomszédot. Ott illatozott a konyhája kb. egy méterre a szerencsétlen könyvelő remegő orra előtt. Télen még hagyján, de nyáron, amikor valamennyi ajtó, ablak tárva-nyitva állt, Ipolyi úr minden reggel kávéillatra ébredt. Kár, hogy magas vérnyomása volt, ennélfogva sohasem ihatott kávét. Délben szinte naponta sercegett a hús Kecskésné tűzhelyén, a könyvelő így ismételten ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb szagok áramába került. Hétfőn hurkát sütöttek, kedden színhúst, ezt követte a töltött káposzta, birkapörkölt... A diétázó férfi kívülről fújta a menüt, Kecskés szomszéd vicceit, rokonai, ismerősei nevét, miután nemcsak a szagok, hanem a hangok is terjednek ám, következésképpen a böfögéstől a szellentésig minden áthallatszott. Aztán betoppantak a vendégek. Puszi, puszi! Örülünk, hogy látunk! – áradoztak Kecskésék végig a kis szobában, ahova úgy befészkelték magukat, hogy sem a vendégek, sem a hőség, de még Ipolyi úr áriái sem űzték őket beljebb.

– Okos enged. Ha ők nem tágítnak, húzódj beljebb te egy szobával, ahol kevésbé hallod őket! – kommendálta a neje, amitől a könyvelő majdnem sokkot kapott.

– Még hogy én! Soha! Inkább naponta áriázom nekik.

Így teltek-múltak a napok. Ha az egyik tüsszentett, a másik tüstént egészségére kívánta. Ha bekapcsolták a Petőfi rádiót, holtbiztos, hogy erre a Kossuth felelt.

Ennyit kettőjükről. A csata folyt, de csak kettőjük közt, amíg föl nem bukkant a harmadik „szomszéd”. Nérónak hívták, s volt vagy nyolcvan centi, akkora hanggal, hogyha ugatni kezdett, a társasház összes lakója rémülten rezzent össze. Ezt a tulajdonságát Kecskés és a többi szomszéd vendégei is hamar megismerték, mert ezentúl egyre ritkábban látogattak hozzájuk. Annál sűrűbben ruccantak ki maguk a társasház lakói. Ki üdülni, ki színházba vagy moziba ment, csakhogy ne hallják azt az istenverte dögöt. Kerekes szomszéd például beült a kórházba, és megműttette magát. Mellesleg, már régóta készült erre, pontosabban Néró beköltözésének percétől. Hát kérem, dög ide-oda, azért mégis hasznos állat: támogatja a színházat, fellendíti a filmipart, csökkenti a víz,- gáz- és villanyfogyasztást, sőt, kikerget a szabadba, a drága friss levegőre, ahova önként aligha mennek már ki manapság.

Sajna az emberek sokszor rövidlátók, s ahelyett hogy hálásak, még ingerültebbek lesznek. Ez történt Néró esetében is, akitől mindenki szabadulni akart.

– Én felmondok – fenyegetődzött a postás, aki a vicsorgó fogaktól való félelmében csakis motorbiciklin mert közlekedni. – Vagy fizessenek benzinpénzt, plusz veszélyességi pótlékot.

– Mérgezzük meg! – rukkolt ki az ötlettel félénken Horacsek szomszéd, ám a többiek gyorsan lehurrogták: veszélyes ötlet, az ilyesmi ma már bűnténynek számít.

Csupán Ipolyi és Kecskés méregették egymást. Nem mondtak sem bűt, sem bát, ők tudták, miért. Különösen Kecskés, nyilván még örült is, amiért a másikat a guta cirógatja.

– Ez a Kecskés immúnis – roppant össze végül szegény Ipolyi úr; elhatározta, hogy kivesz két hét szabadságot, és kiruccan falura a tyúkok, malacok és szülei ölelő karjai közé.

Ott persze szóba se jött a feketekávé, nem karattyoltak a fülükbe, és senki sem beszélt Néróról. Ezzel szemben feleségestül reggel ötkor keltek, megetették az állatokat, elkapálgattak a kertben. Közben hallgatták a madarak énekét, amit hol gágogás, malacsivítás, hol a kutyák, Dráva és Száva csaholása kísért.

A könyvelő pár nap alatt lesült, izmai megduzzadtak, s olyan fogyásnak indult, hogy a szomszédjai alig ismertek rá a falusi kúra után. Ó sem az otthonára. Kerekes úr meghalt, Kecskések elköltöztek, a virágágyások feldúlva, mindezek koronájaként pedig eltűnt maga Néró is tipp-topp házacskájával együtt.

Ipolyi úr sugárzó arccal sétálta körül az elárvult csatateret.

– Úgy látszik, győztünk. Végre csakugyan itthon érzem magam – ölelte át feleségét túláradó boldogságban, utána...

Hát igen, idővel újból visszagömbölyödött, mialatt a napok tovább vánszorogtak. Legalábbis Ipolyi úr szerint, aki lassacskán unatkozni kezdett a társasház síri csendjében. Unta a tévét, a néma szomszédokat, ahonnan se vicceket, se puszikat nem hallott többé. Bezzeg azelőtt, a régi szép időkben, amikor még birkapörkölt főtt a mellettük a lábasban...! Eltervezte, hogy legközelebb megint meglátogatja falun a szüleit.

Addig is szerez egy aranyos dogot, épít neki egy házikót, és Nérónak fogja hívni.

Szólj hozzá!

2018.10.25. 17:41 Ésik

Esti Kornélia és a lét dialektikája

Címkék: lajtos nóra

Írta: Lajtos Nóra 

a_let_dialektikaja.jpgEsti Kornélia megtörölte a szemüvegét. Körkörös ujjmozdulataiban volt némi feszültség, amint pólója alá nyúlva ráncosra gyűrte azt. Felnézett, s közben arra gondolt, mennyivel másabb ez az elmázolt, szemüveg nélküli világ. Szinte fájdalomként hasított bele a kontúrtalanság. Pasztellszínűnek tűntek az éjszaka fényeiben megfürösztött tárgyak. Az íróasztalán lévő nagyító tükörben nézett farkasszemet önmagával. Csak a szemeit vizsgálta, a kitágult pupillákat, azt a két nagy fekete pontot, amelybe fókuszál minden, ami evilági: a lét dialektikája.

A partnere még aludt, amikor visszabújt mellé a félhomályban. Írni ment ki a szobából, egy novellán dolgozott egész éjjel: a holtakról szólón, akik már nem sírnak. Bizonyára nincs is rá okuk, ha még senki nem jött vissza odaátról. Persze, Jézus. De ő is visszament. Szereti a tanításait. Valóban útmutatóak. Jelzőcölöpök, valóságos életbólyák. Szóval a holtakról írt, azokról főképp, akiket hirtelen szakított el családjától a halál, akiknek persze éppúgy fel van vezetve a nagy lábujjra akasztott cédulán a halál beálltának időpontja, mint születésünkkor kapott csuklópánton, hogy vagyunk.

A partnere most hanyatt fordult, s elkezdett horkolni. Megbökte a válla csúcsánál, mire az hangosat horkantva átfordult a másik oldalára, a falnak fordulva. „Kilátszódik a szőrös pocakja” – jegyezte meg undorodva Esti Kornélia magában. „A szájából csöpög a nyál a frissen vasalt ágyneműre.” Ezeket csak most vette észre, mióta úgy élnek egymás mellett, mint két idegen. Soha nem fejezte ki érzelmeit, sem gyermekkorában, sem most. Félt a visszautasításoktól, a konfrontálódástól, inkább magában tartotta a gőzfelhőket, amelyek jöttek-mentek, elmaradtak vagy örökre benne maradtak, s gyilkos galócaformát öltve mai napig megmételyezik érzékeny lelkét. A lét szögesdrót kerítését csak nagyon kevesen képesek átugrani, de még a próbálkozására is csak egy páran képesek. Harc, küzdelem ez a szemüveges világért, amelyben nincs árnyéktalanság és kontúrtalanság, csak talanság van: kiúttalanság, változatlanság.

Esti Kornélia fekete hosszú haja szétterülve feküdt párnáján, amelynek csücskében még a nagyanyja monogramja volt belehímezve. Minden szeretkezésüket a párna megbecstelenítésének érezte, ezért aztán azt minden alkalommal a földre teremtette, és úgy várta, hogy egyszer majd eljön az idő, hogy neki is jó lesz. Fájdalmas volt számára minden lüktetés, mint a kurzor ritmusos mozgása a monitoron. De nem mondta soha. Ahogyan azt sem, hogy a reggeli zuhanyzásnál neki már csak a hidegvíz jut. Abban mosdatja lelkét tisztára, meg a leköszönő Holdat. Csillagültetvényeit, melyek álmainak virágoskertjei, minden éjjel könnyeivel gondozza. Egyik kezében megolvad egy bárányfelhő, másik kezében összeroppan a gyerekkora.  Nincs kilincse a kiútnak. Odakint is csak azt látja, hogy letaposott fű a halál. A légyott után már virrad a szomorúság, bekapcsolja a rádiót, és kávét tesz oda főni, aminek illatától mindig émelyeg. Nem is szereti a kávét, de már évek óta, hogy együtt van a férfival, undorodva megissza vele együtt, hadd legyen ez is úgy, mint ahogyan más házaknál szokás. A reggeli kortyolgatások közepette újra és újra szemügyre veszi partnerét. Még mindig nem jött rá, mi tartja össze őket, miféle szemüveges látványvilág az, amelyben két felnőtt ember egymás igényeit nem ismerve fészket rak az unalom, a megszokás. Ilyen, s hasonló gondolatok mázolják be Esti Kornélia agyát, akinek bugyijai kint száradnak az erkélyen, azt siet összeszedni, meg a boxeralsókat. Kisimítja mindegyiket, egyetlen ránc se maradjon rajtuk. Belebújnak az alsójukba, felöltöznek, Esti Kornélia kontúrceruzával rajzol magának szemet, mert az éjszakázásai mély gödröket ástak a szeme környékére. Majd az első rolórésen belépő fények kíséretében távozik a lakásból a partnere, míg Esti Kornélia visszaül a gépéhez, és folytatja az írást: „A holtak nyelve grammatikai struktúrát aligha tartalmaz, leginkább a lélek testbeszéde az, ami kommunikációs formát adhat. A holtakért való ima olyan illatpázsit, amelyet a holt egyetlen szippantással magáénak érezhet, s így jut el fokról fokra egy-egy szinttel feljebb és feljebb a Mindenhatóhoz. A túlvilági utazáshoz nem kell iránytű, még frissen megtisztított szemüveg sem: tükör előtt homályosan láttunk eddig, akkor pedig színről színre. A halál füstpermet is, ahol roncsokban fekszik az áldozat. Az azonosítása a rokonoknak szívük kínzókamrája. De a háromnapos kómából fel nem ébredők feletti anyai virrasztás is tollpihe álom csupán, alkonyi virágcsöndbe burkolózó nebáncsvirág…”

Esti Kornélia most abbahagyja az írást, a hűtőhöz megy, kivesz egy joghurtot, azt kanalazza épp, amikor egy mazsolaszem kerül a szájába. Nem szereti a mazsolát, ráadásul a fogába ragadva csak némi kínszenvedéssel nyeli le végül. Aszott szőlőszemekkel viaskodik most gondolatban, majd eszébe jut, megtörölnie a szemüvegét, mielőtt visszaülne a gép elé. Sajnos nem látja sokkal tisztábban a novellája befejezését. „…alkonyi virágcsöndbe burkolózó nebáncsvirág. S ilyenkor csak a miértek vannak, amelyekre nincsenek válaszok ideát. Láthatatlan csörgősipkás lesz minden nappaluk a gyászoló hozzátartozóknak, és talán egy esőpermetes forró aszfaltról felszálló pára angyal alakjában jelzi csak, hogy mégis Odaföntről jön a szabadítás.”

 Kornélia – miután kitette mondata végére a pontot – levette szemüvegét, maga mellé tette a székre, és kinézett az ablakon. A Budai-hegyek mögé már kezdett lenyugodni a Nap: el szeretett volna merülni a pazar látványban, amikor is megjött a partnere. Sörszagú volt a lehelete, amikor megcsókolta. A melleit is megfogdosta, azok is fájtak, amikor hozzájuk nyúlt. Aztán egy huppanással némi roppanásszerű hanggal leült arra a székre, amelyen Esti Kornélia a szemüvegét hagyta. Nem veszekedett vele, úgyis megtörtént már az eset, és különben is van pótszemüvege, de elképzelte, hogy még sincs: ismét a talanság érzése fogta el: tükör által homályosan, igen, ez az, amiért minden csodának hitelt kell adni. Partnere közben sajnálatát fejezte ki, de az „úgyis van másik”-ra megnyugodott, és szürcsölve itta ki a brokkoli krémlevest a tányérból.

Kép forrásahttps://i.pinimg.com/originals/23/b0/7e/23b07ed280b2de1e0df06b0d03023fd8.jpg           

Szólj hozzá!

2018.10.18. 17:35 Ésik

Okos protézissel a régi ízekért

Címkék: kulcsár attila

Írta: Kulcsár Attila

strasszafogon.jpgA napokban furcsa csomag érkezett a tengeren túlról. Nem voltunk otthon, mint postán maradó küldeményt a központban vettem át. Valami dr. Emili Grabowsky adta fel Kanadában, nagy értékként. Fogalmam se volt arról, hogy ki lehet ez a hölgy.

Otthon  felbontottam a gondosan becsomagolt pakkot, és egy hermetikusan lezárt ládika volt benne, mellette  egy kézzel írott levél, melyet azonnal olvasni kezdtem.

„Kedves Thomas!

Sokáig kutattam utánad, amíg lakhelyed megtudtam, de az INTERPOL segítségével megtaláltalak. Te vagy az utolsó Grabowsky, a család felvidéki ágából.

Családunk a múlt század húszas éveiben vándorolt ki Amerikába. Nagyapa itt kezdett új életet. Zálogházi becsüs szakmájában nem tudott elhelyezkedni, de nem volt válogatós, mindig megfogta a munka végét. Kezdetben takarított, majd egy krematóriumban lett fűtő. Apám kitartásával és megbízhatóságával már feljebb lépett a társadalmi ranglétrán, a Chicago Hope Kórházban húzott le harminc évet, mint boncsegéd.

Amerika a lehetőségek hazája, aki nem mexikói és nem keveredik semmibe, az érvényesül. Már nagyapa is jelentős vagyonra tett szert, és ezt apám tovább gyarapította. Apus ’85-ben elment anyám után... Egyetlen gyerekük voltam én, és a sors úgy hozta, hogy én is korán elvesztettem két kisbabámat, és kettesben éltük le életünket Dezsővel, akit Zbigniewnek hívtam a híres színész után – de öt éve ő is itthagyott. Én is abbahagytam már  a szakmát, pedig úgy ismertek, mint Unciás Gold Emilit, a nyugati part leghíresebb fogtechnikusát.

Sikerült kinyomozni a családi levéltárban kutakodva, hogy nagyapának volt egy testvére Mikepércsen, bizonyos Grabowszky Witold, akinek a családja ugyan meghalt a háború alatt Varsóban, de egy fiúcska valahogy túlélte a város pusztulását. És az Te vagy, kedves Thomas vagy Tamás, vér a vérünkből, sors a sorsunkból. Múltunk méltó örököse."

Teljesen elképedve olvastam a családregényt, anyám mesélt ugyan valamit lengyel eredetünkről, de a nevünkön kívül semmi sem utalt már erre, azt is Gáborszkira magyarosította apám. Csak annyit tudtam lengyelül, amennyit mindenki, hogy wegry polski dwa bratanki.

„– Nekem már meg vannak számlálva napjaim – folytatódott a levél –,valamilyen furcsa sztrók támadta meg az agyamat, amelynek hatására nem tudok nyelni, nem működik a nyelő izmom a gégecsövemben. Az orvosok nem tudtak rajtam segíteni. Csak annyit tehetnek, hogy már hónapok óta egy csővel, a gyomromon át közvetlenül táplálnak. Lehet, hogy ez Isten büntetése egy fogászra szabva. Nincs szükségem már a fogamra, nem érzem az ízeket, csak vegetálok. Pedig a fogsorom – persze már régóta kivehető protézis – igazi remekmű… Mesterségem címere. Nagydíjat kaptam egy fogászati konferencián érte. Afféle Okos Protézis, amelyik automatikusan ínyedre idomul. Ha jól számolom, Thomas, te is túl vagy már a hetvenen. Vagy már neked is van ilyen, vagy nemsokára szükséged lesz rá. Ez olyan okos, hogy rágás közben képes felidézni a régi ízeket. Jó étvágyat kívánok hozzá!

A fogsor első darabjait még nagyapám szerezte. Gyűjteményét apám gyarapította, és én formáltam valamennyit koronaként a porcelán alapra. Megvan mind a harminckettő. A 18 karátos arany szövetbarát, baktériumölő, és gátolja a fogak szuvasodását – akinek még van. Viseld egészséggel! Szerető nagynénéd: Emili néni”

Ezután kibontottam a kis ékszeres ládikát, és egy csodálatosan megmunkált protézis villant ki belőle, az alsó metszőfogakban gyöngyház berakásokkal, a szemfogakban két brill. És még egy kis cetli további szöveggel.

„Ha még megvannak a fogaid, akkor is érdemes lecserélni. Ma már mindenkinek fehér műfogsora van nálunk, nemcsak a filmsztároknak. Persze egy se igazi. Az ékszerberakás is divatos. Ez számít különlegességnek.

Ha mégis a meglévőkre akarod igazítani, az sok pénzbe kerül. Találsz a dobozban jó néhány eredeti aranyfogat is. Ha értékesíted egy ékszerésznél, az árából egy fogorvos, meg a technikusa az állkapcsodra pászítja. A legnagyobbakat még nagypapa szerezte a krematóriumból, ahol néha egy-egy indián törzsfőnök fogát is ki lehetett mezgerélni a hamuból. Mások a proszektúrából valók, amikor ott már nem volt szüksége rá senkinek.”

A fogsort megcsodáltam – mestermű volt, a cárok híres Faberge tojásai lehettek ilyen mívesek.

Hálás szívvel gondoltam Emili nagynénémre a távolban, de aznap este csak joghurtot vacsoráztam. Álmomban a protézis így is megjelent, és azt dörmögte a fogai közül:  uff…, uff… 

 

A kép forrása: http://www.hogyan-kell.com/articles/skys-strassz-twinkle-dlszltesek-fogak-foto-ar.html

Szólj hozzá!

2018.09.20. 16:58 Ésik

Kell egy cirkusz!

Címkék: szombati gréta

Írta: Szombati Gréta

Tegnap éjjel álmomban mindenáron állatidomár akartam lenni, úgyhogy elmentem egy cirkuszba, ahol kitanulhatom a szakmát. A sátor egy kopár mező felett lebegett, akár egy hőlégballon. De amikor megfogtam a zsinórját, hogy megpróbáljam lehúzni onnan, egy alacsony, dühös ember jelent meg a hátam mögött, és követelte, hogy azonnal hagyjam abba, amit csinálok. A porondmester volt az. Miután közöltem vele, hogy márpedig nekem fel kell jutnom a sátorba, hogy állatidomár lehessek, úgy kinevetett, hogy az arca egészen beletorzult. Elvörösödött szeméből könnycseppek hullottak alá, majd elnyelte őket a száraz homok. Azt mondta, hogy ha valóban be akarok kerülni a cirkuszba, először be kell bizonyítanom, hogy alkalmas vagyok állatidomárnak, ez pedig csak egyetlen módon lehetséges. Egy hatalmas istállóba vezetett, ahol fülledt, orrfacsaró levegő terjengett. Átvágtunk az elefántok, az oroszlánok és a lovak között, majd az erdőn, amiben a majmok laktak, végül egy pincelejáróhoz értünk. Odalent nem volt egyetlen ablak sem, csak sárga lámpafény világította meg a szoba közepén álló iskolai táblát. A porondmester eltűnt az egyik sarok sötétjében, majd egy feketerácsos kalitkával tért vissza. Egy rigó volt benne.

– Hogyha igazán idomár akar lenni, tanítsa meg a madarat írni és olvasni.

Azzal a kezembe nyomott egy darab krétát, sarkon fordult, és otthagyott. Fogalmam sem volt, visszajön-e valaha. Egy darabig méregettem a rigó ellenszenves arckifejezését, majd a táblához fordultam, és elszántan mesélni kezdtem neki a nyomtatott nagybetűkről. Erre ő idegességében teljes erőből nekiment a kalitka falának.

Egy teljes évig álltam a tábla előtt, a madár mégsem volt hajlandó se írni, se olvasni. Amikor egy napon viszont a porondmester eljött megnézni, mire jutottam, a hirtelen szükségszerűség megmutatta a megoldást.

– A rigó nem tud magyarul – magyaráztam komolyan. – Hiába próbáljuk tanítani, amikor nem is tudja, mit ír és olvas, mert nem beszéli a nyelvet.

A porondmester mindössze egyetlen mondatot fűzött a lenyűgöző megfigyeléshez:

– Akkor tanítsa meg magyarul.

Így aztán még egy évig maradtam a pincében, nyelvkönyvekkel és szótárakkal traktáltam a rigót, ő viszont egyik iránt sem mutatott érdeklődést. Egy idő után már az én lelkesedésem is kezdett lankadni, szerettem volna otthagyni azt a sötét szobát, és feljutni végre a sátorba. És akkor egyszeriben rájöttem, hogy mit kell tennem.

Amíg kicipeltem az istállóból, kendőt terítettem a kalitkára, hogy a rigó ne kerüljön nézeteltérésbe a majmokkal, lovakkal, oroszlánokkal vagy elefántokkal. Amint kiértem mezőre, ami fölött a cirkusz lebegett, megjelent a porondmester, és ingerülten érdeklődött a szándékaimról. Elmondtam, hogy a madár tökéletesen tud írni és olvasni, ráadásul mindezt magyarul. Csakhogy semmi kedve a tudását használni, amíg fogságban kell élnie. Ezért felemeltem a kendőt, és kinyitottam a kalitka ajtaját. A rigó úgy suhant el előlünk, hogy meg sem tudtam volna mondani, melyik irányban tűnt el.

– Látja, most majd azon a nyelven ír és olvas, ami csak eszébe jut.

A porondmester szemei hatalmasra kerekedtek, szemöldöke pedig megemelkedett a homlokán. Sokáig meredt maga elé ezzel a bizarr arckifejezéssel, mígnem egyszer csak váratlanul kiáltott egyet.

– Szenzáció! Egy madár, aki ír és olvas! Szenzáció!

Ezután az ég felé kiabált valamit egy számomra ismeretlen nyelven, mire nem sokkal később kötéllétra ereszkedett alá a sátorból. Repestem örömömben. A porondmester széles vigyorral előre engedett, én pedig mohón szedtem a létrafokokat.

Amikor felébredtem, eszembe jutott, hogy én mindenáron író akarok lenni és még keresnem kell egy cirkuszt, ahová felmászhatok.

Szólj hozzá!

2018.09.06. 17:47 Ésik

A pad

Címkék: k. rados marcella

Írta: K. Rados Marcella

 

a_pad.jpgA lakók már nagyon régen vártak a padra. Kérelmükre az illetékesek hosszú évekkel korábban rábólintottak, de az áhított utcabútor csak nem érkezett meg. A nyugdíjas Erzsike a félemeletről egy darabig havonta bejárt a hivatalba, hátha sikerül a pad ügyét előremozdítania, aztán ezek a látogatások idővel ritkultak, míg Erzsike végül feladta a harcot. 

A pad azonban egy délután mégiscsak ott állt a körúton, szemben a ház kovácsoltvas kapujával. Váza ugyanolyan cirádás, fekete kovácsoltvasból készült, az ülőfelületet és a támla léceit sötétzöldre mázolták.

Elsőként a harmadikon lakó Bernát Adélkának tűnt fel az új ülőalkalmatosság. A csinos, mégis jó ideje magányos hölgy a munkából hazaérve éppen azon merengett, hogyan vonhatná magára az új szomszéd, Téglássy Kálmán figyelmét. A korban éppen hozzá illő, ötvenes férfi alig egy hónapja költözött az emeletre, és azon kívül, hogy a folyosón minden nap udvariasan köszönt, mintha tudomást sem vett volna Adélkáról. Bárcsak valami csoda történne, és ma végre megszólítaná, ábrándozott Adélka, miközben helyet foglalt a ház előtt az új padon. 

Gondolataiból Téglássy Kálmán váratlan megjelenése zökkentette ki. A férfi hamarabb végezhetett a mérnöki irodában, mert aktatáskájával a hóna alatt már kora délután hazafelé tartott a körúton. 

– Kezét csókolom! Leülhetek? – Kálmán már egy ideje gyűjtötte a bátorságot, hogy végre beszédbe elegyedjen a szemrevaló szomszédasszonnyal. Adélka némán bólintott. Szerencsére a körúton éppen nagy zajjal elrobogott egy villamos, így nem tűnt fel, hogy a meglepetéstől egy hang nem jött ki Adélka torkán.

Ekkor lépett ki a ház kapuján Zsuzska a földszintről. A máskor mindig mosolygós kislány bánatosan, kisírt szemekkel ült le a két felnőtt mellé.

– Kiteszem mindjárt ezeket a plakátokat – mutatott pár papírlapot egy elveszett kiscica fotóival. 

Hát ezért olyan szomorú ez a kislány, gondolta Adélka, ám ekkor a hátuk mögül, a nagy platánfa tövéből huppanás hallatszott. A következő pillanatban cirmos kölyökmacska dörgölőzött Zsuzska lábához.

– Mircintó, hát előkerültél! – derült fel azonnal a kislány. Nahát, ez már a második csoda, gondolta Adélka, Zsuzska pedig már kapta is ölbe a cicát, és boldogan szaladt vele hazafelé.

A kapuban kis híján nekiütközött Kovács Bélának. A fiatalemberről a házban mindenki tudta, hogy a feleségét baleset érte, és kómába esett. Azóta Kovács Béla szinte csak árnyéka volt önmagának. Hirtelen a férfi zsebében megcsörrent a mobil. Rápillantott a kijelzőn felvillanó számra, és erőtlenül rogyott le Adélkáék mellé a padra. Időbe telt, mire fogadni merte a hívást.

– Parancsoljon főorvos úr – Kovács Béla remegő hangon szólt a telefonba. Hosszú szünet következett, de a férfi arcán mintha kezdtek volna kisimulni az aggodalom festette ráncok. Talán mégsem a legrosszabb hírt kapta, reménykedett Adélka, és izgalmában megszorította Téglássy Kálmán kezét. – Magához tért? Ez hihetetlen! Azonnal indulok! – pattant fel Kovács Béla, és mint a szélvész, rohant a villamosmegálló felé.

Mintha ezen a padon mindenkivel csoda történne, gondolta Adélka, aki csak ekkor vette észre, hogy még mindig Kálmán kezét szorongatja, akinek mindez láthatóan nem volt ellenére. A kapun kilépő nyugdíjas Erzsike szemei is elkerekedtek, amikor megpillantotta a két, kézen fogva ücsörgő szomszédot, ráadásul azon a padon, amiről Erzsike már álmodni sem mert, hogy valaha megérkezik. 

– Nahát, megkaptuk végre! – derült fel Erzsike. – Mostanában úgyis gyakran kell megpihennem, annyira fáj a lábam. Csoda kéne, hogy végre jobban legyek! – sóhajtott.

– Tessék csak leülni! – mosolygott Adélka mindentudón. 

 

A kép forrása: http://www.m7design.hu

Szólj hozzá!

2018.08.31. 16:28 Ésik

Örök tehetetlenség

Címkék: pataki zsuzsanna

Írta: Pataki Zsuzsanna

(Téli mese)  

teli_mese.jpgHó ropogott a lábuk alatt, és a téli nap erőtlenül sütött le rájuk. A napfény melege épp hogy elért hozzájuk, a hidegtől kipirosodott arcukat kellemesen simogatta. Szép, decemberi délelőtt volt, amikor úgy döntöttek, sétálni indulnak. Szótlanul lépdeltek egymás mellett. Egyikük sem tudta, hogy mit mondjon. Egy külső szemlélőnek olyan lehetett, mint egy kínos találkozó kezdete, amikor két ember még csak ízlelgeti a másikat, nem tudja, mit mondhat és mivel keltheti fel a másik figyelmét. Pedig szó sem volt erről, és arról sem, hogy ismeretlenek lettek volna egymás számára. Egyszerűen csak a csend volt az, amire akkor és ott szükségük volt.

A lány csak élvezte azt, ami körülvette. A napsütést, az illatokat, a téli város nyugodt légkörét, a kéményekből felszálló füst látványát. Azt, ahogy a várost átszelő folyó lágyan, hatalmas tömegével áthaladt a híd alatt, amelyen megálltak egy kis időre. A fiú gondolataiba merülve figyelte a vizet. Kezével a korlátot támasztotta, és a saját kis életén elmélkedett. Azon, hogyan is jutott el idáig, és miért érzi úgy, hogy megfullad mindattól, ami körülveszi. A felelősségtől, ami rászakadt idejekorán, és arról, hogy a sorsnak nevezett valami, amit az emberek vagy átkoznak, vagy szeretnek, vagy egyszerűen csak kétségbeesetten követelik tőle, hogy minden jó legyen, miért is üldözi őt ennyire és taszítja egyre nagyobb mélységbe.

A lány sejtette, hogy mire gondolhat, de nem szólt hozzá. Nem akarta zavarni. Az ő élete korántsem volt annyira bonyolult. Ha voltak is gondjai, igyekezett nem gondolni azokra, és csak élvezni a pillanatot. Neki nem nyomta a vállát akkora teher, de ismerte a fiú gondjait. Nagyon szeretett volna segíteni rajta, de jól tudta, hogy semmit nem tehet. Ahogy ez eszébe jutott, a gondtalan pillanat tova is röppent, és rászakadt a tehetetlenség. Hirtelen nem értette, mit is keres ott. Szeretett volna hazáig futni, messzire mindentől és mindenkitől. Elbújni a kéményekből kikandikáló füst és a napfény elől, elrejtőzni és kicselezni a gondolatokat, amelyek egyre inkább hatalmukba kerítették, és mázsás súlyként nyomták lelkét és szívét. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd folytatta útját a szédítő mélységbe, hogy a végén eggyé váljon a folyóval. Minden ebben a könnycseppben volt. Minden félelme és bizonytalansága.

Nézte a fodrozódó vizet, az árnyékokat, a tükörképüket, amely egyszer csak ezer darabra tört szét. Újabb csepp. De a lány tudta, ez már nem az ő elejtett keserűsége és bánata. Felemelte fejét, és óvatos pillantást vetett oldalra. A fiú nem nézett rá, egyre csak a vizet bámulta. Arcán könny csillogott. Egyszer csak találkozott a pillantásuk. Minden ott volt, abban a pillanatban, minden bánat, ami a fiú lelkét nyomta. Mintha megállt volna az idő. Úgy érezte a lány, hogy végre megértheti, mi játszódik le benne, végre segíthet rajta. Akkor, ott, hirtelen öröm töltötte el, az érzés, hogy többé nem kell tehetetlenül szemlélnie a dolgokat. Varázslatos volt lelkének ez a hirtelen változás, úgy érezte, ezt az érzést és a pillanatot senki nem veheti el tőle.

Egyszer csak sziréna szólalt meg a közelben. A pillanat összetört, ahogy a tükörképük, és elillant. Visszazuhant a valóságba, nem érezte többé az örömöt. Újra a fiúra emelte tekintetét, és rájött, hogy a boldog pillanat csak az övé volt, és ebből a boldogságból a fiú semmit nem érzett és semmit nem értett. Akkor jött rá a lány, hogy a tehetetlensége az, ami örök marad. Újra a víz felé fordult, és átadta magát a napfénynek, illatoknak és a téli városnak, nem törődve mással. Érezte, már csak ez maradt neki.

 

A kép forrása: https://www.utisugo.hu/aktiv/fotozzunk-telen!-294896.html

Szólj hozzá!

2018.08.23. 16:53 Ésik

Számok rabságában

Címkék: ozsváth sándor

Írta: Ozsváth Sándor

szamok.jpegAzt még természetesnek tartotta atyánkfia, hogy meg kellett tanulnia személyi igazolványa számát (Bródy János anno egyenesen dalra fakadt tőle!), s még pár fontos telefonszámot is viszonylag könnyen megjegyzett, de a ritkábban használatosokat – jól emlékezve nagyapja intő szavára: ha nincsen eszed, legyen noteszed! – már felírta zsebnaptára belső oldalára, az e célra rendszeresített rubrikákba (jogosítvány, útlevél, TAJ, vércsoport, baleset esetén értesítendő stb.).

A „rabosítás” igazából a személyi számok megjelenésével kezdődött. Sajátját még sikerült megjegyeznie, de a gyermekeiét s egyes- majd kettesszámú nejéét már nem. Egyre kisebb és kisebb betűkkel ugyan még próbálta gátak között tartani a dagadó számfolyamot, de mivel zsebnaptára első oldala már-már túlcsordult, elhatározta, hogy rendet teremt. Vásárolt hát atyánkfia egy strapabíró, zsebben hordható, A/6-os jegyzőkönyvecskét, s tematikus csoportosításba kezdett. Először is önálló, díszesen bekeretezett oldalt kaptak a legfontosabb okmányok, bizonyítványok, diplomák, tanfolyami oklevelek, anyakönyvi kivonatok (születési, házasságkötési, válási) számai!  Rögtön ezután következtek fontossági sorrendben az adó-, az adóazonosító- és a bankszámlaszámok, majd a különböző igazolvány- és tagságikönyvszámok (a már említetteken kívül a vállalkozói, az újságírói, a klub, az uszodai, a vásárlói 1., 2., 3.).  Önálló fejezetbe sorolta a különböző ügyfélszámokat (víz, gáz, villany, telefon, kábel- és egyéb szolgáltatók) meg a biztosítókét (nyugdíj, élet, vagyon, családi, gépjármű, utazási). Két oldalt is szánt a különböző kódszámoknak, mert ezeket könnyen elfelejti vagy összekeveri az ember (bank- és hitelkártyák, segélyhívók, különböző ajtók, kapuk, biztonsági zárak 4-5-sokszámjegyű kódjai). Az előbbieken kívül mindenképpen tárolni kellett még néhány fejben nem tartható kollega,  barát, barátnő, távoli családtag, ismerős telefonszámát, s különböző orvosok, szolgáltatók, ilyen-olyan mesterek numerikusan rögzíthető elérhetőségét – s mindezt természetesen kellőképp csoportosítva, alfabetikus rendben. S mivel gyanúja szerint ez a számtenger nem fog apadni, a feltételezett gyors ütemű dagályhoz üresen hagyott még jó pár oldalt. 

Már azt is nehezen viseli atyánkfia, hogy ebben az internetes, on-line-os cudar világban állandóan lehull nevéről az ékezet, de hogy mindenütt csak egy szám vagy számsor legyen… Legutóbb is így köszönt rá reggel a kórteremben egy nővérke: Na, hogy aludtunk ma négyeske? A postahivatalban meg a szomszédja figyelmeztette tegnap, rábökve a bilétájára: 423-as, maga következik!

Ha legközelebb – határozta el atyánkfia – például önéletrajzot kérnek majd tőle, már a korszellemnek megfelelő numerikus autobiográfiát fog írni:

1950.01.29., 1 500129 3019; 051644 CA, 211-28472-1; 1 19771125 0001, 1 19790702 0002, 1 19860510 0003, 2 19980311 0004; B-16/1968., 133/1973., 42/1979., 2141.; EV-838251… 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása