Tárcán kínálom

Felelős szerkesztő: M. Szlávik Tünde Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (3) antal anikó (16) arany piroska (3) balku lászló (8) balogh adrienn (1) balogh géza (21) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) b tóth klári (20) csabai lászló (10) csengődi péter (40) cserbakőy levente (7) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (2) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (5) dunai andrea (2) ésik sándor (52) farkas józsef (1) farkas molnár péter (16) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (2) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi márton (1) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (3) kiser edina (9) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kováts judit (3) köves istván (1) kulcsár (1) kulcsár attila (51) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (2) lampl zsuzsanna (6) m. szlávik tünde (3) margittai h. ágnes (6) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (33) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (19) piró m. péter (1) piro m. péter (8) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (12) réti jános (12) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (24) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (29) venyige sándor (3) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... Ésik Sándor blogja

2017.05.19. 19:14 Ésik

A testem folytatása lettél

Címkék: m. szlávik tünde

depositphotos_30681947_w.png

M. Szlávik Tünde   A Férfi illata című könyvéből

Mellbevágó az éjszakai akácillat. Olyan sűrű, hogy kedvem lenne megfürödni benne. Ha az utcai lámpák nem világítanák be a kertet, megkockáztatnám, hogy ledobom a ruháimat és szeretkeznék a holdfénnyel. Attól talán újra az a karcsú, 18 éves lány lehetnék, aki egykor voltam. Persze, akkor még annyira elvakítottak saját gátlásaim, hogy nem vettem észre: nő lettem, gyönyörű nő…

Ha bátrabb lennék, mezítláb kiszaladnék, s ha elbotlanék egy vakondtúrásban, hanyatt vetném magam, s fűangyalt csinálnék. Van ilyen egyáltalán? Félek, reggelre kelve, ahogy a nap felszívja a harmatot, a fű újra fölegyenesedne, már nem őrizné tovább testem nyomát, s ezt az egész bolondos éjszakát józan reggeli napfény tenné nevetségesen semmivé.

Végigdőlök a hintaágyon. Akácot szagolok, ahelyett, hogy fehér fürtjeivel beborítanám a testem. A csillagos égbolton műholdakat lesek, amint róják örök időkre kirótt köreiket. A repülőgépek parányi felvillanó lámpái – micsoda nyüzsgés van odafenn! Elképzelem, amint ölelnek, ölnek, sírnak, fáznak, félnek, boldogabb jövő elé néznek; keresik a tegnapot, a rég elhagyott házat, hazát, szeretőt, valami szerethetőt. S én innen lentről nézem őket, mint parányi, hangyányi menetelőket, kiknél még a fölöttem cikkanó denevér is hatalmasabb.

Kölyökállat puhaságú csend vesz körül. Belesüppedek, s mintha soha nem érnék le az aljáig. Hátravetem a fejemet, ettől hirtelen bukfencezem egyet – ez olyan természetesnek tűnik, hogy megismétlem néhányszor. Egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy nem vagyok egyedül. Valaki úszkál és bucskázik még ebben a felfoghatatlan közegben, mégpedig szorosan a hátamhoz simulva. Ez olyan izgalmas, hogy abbahagyom a körözést, s összetapadva lebegünk tovább. A mellkasa a lapockámon. A keze… Nem, nem: a karjai! Végigsimítják a testemet, majd egyik megáll a combomon, a másik a mellem alatt. A szakálla megcsiklandozza a nyakamat, s ettől egyszerre vélem látni a kicsinyét tarkójánál fogva hurcoló tigrist és a sörényét vadul rázva vágtató musztángot. Akkor már tudom, hogy Te vagy az, aki a testem folytatása lettél.

Nincsenek hangok, nem lüktet egy ütemre a szívünk, nem vesszük át egymás lélegzetének ritmusát. Nem lélegzünk. Már nem is létezünk – feloldódunk a halvány derengésben.

Álmomból kiáltozás riaszt. Az utcán fiatalok sétálnak csapatosan, cigarettafüsttel mocskolva be az akácillatot, s nyers egyszerűséggel nevén nevezik azt, amire én is vágyom – hogy annyira…

 

http://napkeletnepe.hu/ 

Szólj hozzá!

2017.05.15. 18:28 Ésik

Tivadar

Címkék: turányi tamás

Írta: Turányi Tamás

 

A város rendületlenül lapul, csak lapul, az emberek csinálják a furcsaságaikat, de hazafelé már szótlanul mennek. A tárgyak a lakásokban nem szeretik, ha használják őket, sokkal jobb mereven várni a maguk köré álmodott üregben, hogy végre idejétmúlttá váljanak és kiselejtezzék őket. Várnak, mert szégyellik, hogy nem szépek, várnak, hogy megismerhessék az unalom szívét, vagy ami még jobb, a semmiét, és nem gondolnak arra, hogy egy másik városban esetleg mi mindent csinálhatnának velük, ha lehetne. Aztán újból odajutnak, hogy majd' meghalnak szégyenükben.

A városlakók télen kimondják a megfelelő szavakat a télre, nyáron kimondják a megfelelő szavakat a nyárra, telnek az évek, fogy a szappan, a textilzsebkendő lassan kimegy a divatból, és a nők borotválni kezdik a hónaljukat, de a dolgok nem gyorsulnak fel, és nem változnak meg.

Gárdos úr például, aki később saját céget alapít és a főnököm  lesz, még  javában Anya kollégája, amikor egy nálunk rendezett házi mulatság alkalmával eltéveszti az ajtót, és a sötét spájzba benyitva Apa kéziszerszámait, valamint a befőtteket hugyozza le. Az éveim számával gyarapodnak az olyan események, amikről senki nem beszél, és egyre több az olyan lány, akivel az utcán összetalálkozva égető szomorúságot érez az ember.

Az elalvás előtti percekben a városlakók lassú terveket szőnek, reggel pedig keserű ábrázattal merednek a kiürült bögrékbe, mert a tejeskávét nem lehet megismételni, de elfelejteni se, az éjszakai tervek pedig elillannak a bögre melegével, ezért hát nagy zajt csapva hátratolják a széküket, és elindulnak a munkahelyükre megvédeni magukat. Zörögnek a kulcsok, csukódnak a bejárati ajtók, és Tivadar, a szomszédasszony papagája elropogtat néhány titokzatos szóvirágot, hogy másnap reggelig újra megnémuljon. Hamar elálmosodik a kihűlt cigarettafüstben, hiába mosolyog odakint az udvar felett néhány percig a nap.

Tivadar észre se veszi. Lekakálja a kalitka aljára terített újságpapírt, a papír a hirtelen csendben tompa, pattanó hangot ad, mint egy távoli pisztolylövés. Erre persze felébred, de a szemét nem nyitja ki, mert nem hajlandó rá, hogy ezen a délelőttön pont ő vegye a hátára a valóságot. A tévé este hétig hallgatni fog, a kalitkából odalátni a domború, fekete szegélyes képernyőre, amiben most nem tükröződik semmi. Tivadar dermedt mozdulatlanságban tölti a napot, amíg a szomszédasszony haza nem ér, és be nem nyit a szobába, hogy először is jól kiszellőztesse a megsűrűsödött, vizenyős csendet, a madár meleg tollszagát. Az is lehet, gondolja a szomszédasszony óvatosan a kalitkára sandítva, hogy a papagája már rég megbolondult. A függöny szégyellősen libben egyet, amikor végre becsukja az ablakot. A szomszédasszonynak nincs gyereke, az este hamar eljön.

 

 

Szólj hozzá!

2017.05.13. 19:12 Ésik

Páros vagy páratlan pillanatok

Címkék: radnó györgy

Írta: Radnó György

 

Egy újabb év. Egy páratlan.

Bár az előző páros elmúlt, de mégsem volt páratlan. Ez jó vagy rossz?

Nos, páratlanok is lehetnek boldogok és párban élők is boldogtalanok. Ha már gyerek van... Ha egy, akkor páratlan a boldogság, ha kettő, akkor már párban páratlanok. Esetleg három gyerek megint csak páratlan, és a négy gyereknél már a szülők párban is páratlanok, mert a páros kezük foglalt.

Nocsak, ott a kerékpár, szekér és az autón is párban vannak a kerekek, még a kamionon is.

Az utcán van páros és páratlan oldal, mégsem jobb egyik a másiknál.

Odafönt egy pár madár, mondjuk, pedig lehetnek páratlanok, és az is lehet, hogy mindegyik páratlan, vagy épp most keresik párjukat.

Naponta páratlan rémségeket hallunk, és párszor jobb, ha nem tudunk róla. Az a pár alkalom, amikor páratlan boldogságot érzünk, csak elröppenő pillanat, de biztosan nem csak páratlan, ha szerencsénk van, több tucat, ami tucatonként hat párat jelent.

A pártoló is páros, egyedül nehezen pártolhat. A pártokról, talán nem véletlen, hogy nem páratlan a nevük, maximum páratlanul hazudnak a páros szemünkbe és a fülünkbe. Ettől aztán nem öröm az sem, aminek páratlan élvezetet kellene nyújtania.

Páros lábbal ugrálni kicsit fárasztó, bár ez a verebeknek jól megy, csak mi nem repülünk.

Vajon melyik a jó, vagy melyik rosszabb?

A páratlan mindig valami különleges, pedig a párosnak kellene a jobbnak lenni.

A dobogó is páratlan, a három helyezett is páratlan teljesítményt nyújt. A természetben a csigák páratlanul élnek, önmagukkal szaporodva, talán mert nehéz lenne párjukkal megosztani a páratlanul egyedi házukat.

Pár nap, pár hét, pár hónap, pár év, mindig valami ismeretlen időszakot jelent, pedig ugyanannyi az esélye a páratlannak. A páratlan időt nem ismerjük. Pedig az idő önmagában páratlan. Egy és örök, nem percek, nem napok és évek, hanem csak egy. Egy folyó. Talán máshonnan szemlélve egy páratlan tenger.

E pár sort elolvasva talán nem okoz páratlan örömet, de a jó, hogy a páratlan idő még mindig tart, most is és még mindig...

Továbbra is, talán örökre, minél több páratlan pillanatot lopva-lesve tőlünk. Hiszen mindnyájan egyedül páratlan parányok vagyunk az időben.

 

Szólj hozzá!

2017.05.11. 18:22 Ésik

Két hét hajléktalanság

Címkék: dinók zoltán

Írta: Dinók Zoltán

 

Két hete már, hogy hajléktalan Sipos Sándor. És ráadásul meg is betegedett. Náthája volt. Tél volt, s ezt így iszonyatos kibírni, ha ki lehet egyáltalán. Egyik utcasarokból a másikba vonszolta magát. Szipogott, köhögött, majd egy ház sarkánál megállt. Egy szociális munkás észrevette. Rögtön segíteni akart rajta.

– Jól érzi magát? – kérdezte a nő

– Meg vagyok fázva.

A nő a férfi homlokára tette a kezét. Forró volt.

– Jézusom! Maga nagyon lázas!

– Nincs nekem nagy bajom!

– Kapaszkodjon belém, és jöjjön velem!

A hajléktalan nem ellenkezett. Vitte a szállóba, amely szerencsére nem volt messze. Ahogy beértek, rögtön lefektette. Gyógyszert s vizes zsebkendőt hozott. Sándor feküdt, s már jobban lett egy picit.

– Vegye be ezt a gyógyszert! – adta oda neki a Rubophent egy bögre meleg teával.

Sanyi aszerint tett. A férfi igen jóképű volt, jobb, szebb, markánsabb arca az átlagnál. A nő ezért is megsajnálta. Hamarosan elaludt. Sárának, a szociális munkásnak oda kellett figyelni a dolgára, a többi hajléktalanra, ezért a férfit magára hagyta.

Délután, mikor minden lecsendesedett a szállóban, Sára benézett a férfira. Homlokára tette a kezét. Már nem volt forró, csak egy kicsit meleg. Sanyi magához tért.

– Ki maga? És hol vagyok?

A nő nevetett.

– Varró Sára vagyok, szociális munkás. A hajléktalanszállón van.

A férfi visszatette felemelt fejét.

–Ja, persze. Tudja, nem régóta vagyok hajléktalan.

– Gondoltam.

– Miből gondolta?

– Ránézésből is, ahogy megpillantottam magát.

– Kérhetek egy zsebkendőt?

A nő máris nyújtotta. Sanyi kifújta vele az orrát.

– Jobban van már? – kérdezte Sára

– Igen. Sokkal.

– Azt hiszem, keresek egy lázmérőt.

– Felesleges. Szerintem már nem vagyok lázas.

– Azért keresek.

Majd kiment, s hozta a lázmérőt. Bedugta a férfi hóna alá. Az valóban éppen csak hogy harminchetet mutatott.

– Ez csak hőemelkedés! – mondta Sára

– Hála égnek!

– Maga nem tűnik hajléktalanfélének!

Sanyi nevetett.

– Miért? A mai világban ki nem válhat azzá?

– Na jó, de magáról még azt sem tudom elképzelni, hogy iszik.

– Jól hiszi. Nem iszom.

Majd a férfi sóhajtott egyet.

– Tudja, a feleségem…

– Mi van vele?

– Ő nem tűrt meg engem. Egyszerűen kidobott. Családi veszekedés áll annak hátterében, hogy az utcára kerültem.

– Te jó ég! És testvére nincs?

– Egyke vagyok!

– És valamilyen másik rokona?

– Á... nem fogadnak be… ez van…

Sára figyelmeztette a férfit, hogy nemsoká ehet valamit. Bundás kenyér volt a vacsora. Sanyi sokat evett. Úgy kapkodták az ételt a hajléktalanok.

Egyszer csak, mikor Sanyi feküdne vissza, nem hisz a szemének: az ajtóban ott áll Klára, a felesége. Sír.

– Ne haragudj Sanyi!

– Klára! – dadogta Sanyi

– Már bántam, hogy elüldöztelek!

Sára meghatottan figyelte az eseményeket.

– Gyere vissza hozzám, ha egyáltalán visszafogadsz!

Sanyi odafutott feleségéhez. A többi hajléktalan szinte meghatódott. Sára szemein is könnyek jelentek meg.

– De hiszen te náthás vagy!

– Nem nagy gond. Kikezelt engem a szociális munkás. Tudod, egy asszony.

– Na, gyere.

A többi hajléktalan megirigyelte. Bárcsak ő velük is ez történne. Sára elbúcsúzott:

– Vigyázzon magára!

Majd kettesben hazamentek, lehajtott fejjel. A nap szomorúan eltűnt az égről. Ők meg egy szót sem szóltak egymáshoz.

 

 

Szólj hozzá!

2017.05.07. 18:57 Ésik

Robi és a túlélő túra

Címkék: arany piroska

Írta: Arany Piroska

        

A tanító néni elmondta, hogy a rádióban hallotta, hogy egy turista, a túlélő csomagjának köszönhette, hogy megmenekült a hegyek között, amikor eltévedt.

– Mit gondoltok, mit vitt a csomagban, amit ti is szívesen elvinnétek? Ami ott nem hiányozhat. De igazából ki kell találni, mert holnap mi is elmegyünk egy igazi túlélő túrára, azzal, amit becsomagoltok. De nem ám mindenfélét hozzatok, hogy mondjuk a bicajotokat vagy játékokat, mert csak egy hátizsák, meg a rajtatok lévő ruha lehet veletek. A mi túránk az Ördögárokba lesz, ahol mindenféle kaland is lehet, amit csak elképzeltek. Meg lehet eső, lehet hideg, jöhet vihar vagy valami vadállat, na, szóval túl kell élni.

A Karesz erre azt kiáltotta be, hogy ő viszi a mobilját vagy egy rakétát, hogy azzal kér segítséget.

A Tibike egy iránytűt szeretne, mert azzal tök jól haza tudna jönni.

És a Szilvike azt mondta, hogy nekik van egy csomó galambjuk, és azokból elvinne egyet, mintha az postagalamb lenne, hogy avval üzenne az apukájának,hogy esóes apuci.

Ricsi, aki nem egy betoji krapek, azt mondta, hogy a túlélő semmit se ér egy jó puska nélkül, az a legfontosabb minden veszély ellen. Hát, egy puska az nekem is jó lenne holnap, de hogy én tudnék-e lőni, azt én nemtom, mert sose próbáltam. 

 Ez a túlélés nagyon izgi, és én ahogy hazamentem, egyből kiborítottam a hátitáskámat, hogy legyen helyem a cuccnak. És akkor én nagyon csodálkoztam, mert valami ragadós volt benne, amit én nem is tettem bele, de az anyum mondta, hogy mégis, mert egy régi körözöttes kenyér penészedett benne, meg rothadt almák kenték össze a tesi mezemet – barnára.

Ja, még bele volt gyűrve az elveszett matekfüzetem, amit egyszer azért kellett eldugnom, mert nem akartam, hogy az apukám haragudjon a beírásért, és akkor lett elveszve, de az már olyan ráncos volt, hogy nem is lehetett azt mondani rá, hogy meglett, mert a tanító néni azt mondta volna rá, hogy jellemző Robikám.  És hogy az mit jelent, azt nemtom, de tuti, hogy nem jót.

Hogy a tornamezem foltos lett, az nem baj, mert így lehet tudni, hogy az én vagyok, az a jó focikapus, abban a foltosban.

Az anyum akkor kitörölte a ragacsot a hátitáskámból, és azt mondta, hogy rám bízza, hogy mit viszek, mert ez az én házim.

Akkor én szétnéztem, de hiába is néztem, mert nekünk nincsen puskánk, se iránytűnk, meg pláne nincsen galambunk, és féltem, hogy ha nem tudok mit vinni, akkor én nem leszek túlélő.

És én akkor a konyhafiókból elcsórtam a papám régi bicskáját, mert az már úgyse kell senkinek, nekem meg jó lesz, ha megtámadna mondjuk egy medve vagy egy farkas, hogy legyen, amivel egyből  leszúrjam.

Meg még amikor a nagyi nem nézett oda, elvettem azt a nagy fekete esernyőjét, hogy hátha esni fog, de kiállt a táskámból, és visszatettem, mert  észrevettem az előszobában  apum zöld esőkabátját, amit nem szeret az apu, mert nem praktikus neki, nemtom miért. Csak mikor alig fért a táskámba, és ki akart belőle nyomulni, mintha élne, akkor láttam, hogy nekem se nem praktikus.

Ám este sokáig nem bírtam elaludni, a túlélés miatt, mert törtem a fejem, hogy mit kéne még vinni, de nem jutott eszembe.

Reggel nem is akartam elindulni, gondolkoztam, hogy mi az, ami nekem ott hiányzani fog, és csak álldogáltam az ajtóban, mikor egyszeriben visszafutottam, és a nagyágyból kiráncigáltam az anyukám virágos kispárnáját, és azt is belegyömöszöltem a hátizsákba.

Akkor el tudtam már indulni, de még az utcán is megálltam vagy kétszer, hogy megnézzem, igazán ott van-e, mert a kispárna jobb lesz nekem, mint a puska vagy a rakéta.

Azért kell, hogy ott legyen énvelem az Ördögárokban, a túlélésen, mert akkor már nem félek semmitől, és bátor leszek, mert az pont olyan lesz nekem, mintha otthon lennék, mert én, ha szeretnék, annyiszor, ahányszor csak akarok, beleszuszoghatok anyukámnak abba az ölelős kispárnájába.

 

Szólj hozzá!

2017.05.06. 20:05 Ésik

A legszomorúbb anyák napja

Címkék: gaálné lőrinczi éva

Írta: Gaálné Lőrinczi Éva

 

Még kétéves sem voltam, amikor 1945. március 11-én Sopronban Anikó húgom megszületett. Születését, mint a királylányokét, ágyúdörgés kísérte. Sajnos ezeknek az ágyúknak a robaját bombazápor erősítette fel. Amikor délelőtt megszólaltak a szirénák, mindenki gyorsan összekapkodta a legfontosabbakat, mi nem tarthattunk velük, mert édesanyámra rátörtek a fájások, amik kishúgom világra jöttét jelezték. Orvosról szó sem lehetett, még szerencse, hogy egy szülésznőt nagy nehezen rá lehetett venni, hogy az óvóhely helyett a baba megszületésénél segédkezzen.

Anyukám elmondása szerint ilyen könnyen négy gyermeke közül egynek sem adott életet. Ahogyan gyermekkorunkban sokszor mesélte, nem volt nagy baba, nem lehetett 50 cm sem, de dundi kislány volt. Ki foglalkozott abban a helyzetben azzal, hogy mérleget kerítsen, hogy mekkora is az újszülött? A lényeg a túlélés volt mindenkinek. A nagy ház lakói mind lementek a szomszédos Orsolya rendi apácák zárdájának pincéjébe, ami a környék óvóhelye is volt. Amikor a kis jövevény világra jött, a szülésznő is eltűnt. Hárman maradtunk édesanyámmal és az újszülöttel, a félig kibombázott házban. Engem ugyan magukkal akartak vinni a szomszédok, de anyuka nem engedett. Azt mondta, vagy együtt éljük túl az éjszakát, vagy ha nem, hát együtt lássuk meg a másvilágot. Szörnyű éjszaka lehetett, egész éjjel imádkoztunk, de megmenekültünk. Másnap katonák levittek bennünket az óvóhelyre, és majdcsak egy hónapig nem is lehetett feljönni. Így indult testvérkém élete.

Anikó érzékeny, könnyen síró kislány volt, sokszor minden előzmény nélkül is itatta az egereket. Anyukám mindig azt mondta, biztosan azért, mert neki még az anyja hasában sem volt jó dolga, állandó rettegés volt akkor az élet, és ezt a magzat is érezte. Nagyon szép kislány volt, gyönyörű hosszú haja már háromévesen a popsijáig ért. Igaz, a hajmosásokat általában később is sírás kísérte, de loknikba göndörödő hajában mindenki gyönyörködött. Amire iskolába került, már két kisebb testvérünk is volt, és a természete is sokat változott. Talán érezte, hogy most már a kicsiknek van több joga a síráshoz? Ki tudhatja, mi mért történik. Szorgalmas kislány volt, nagyon szépen írt, gondosan ügyelt a munkájára. Bizony, anyukám sokszor hasonlított össze vele, és az összehasonlítás általában nem az én javamra dőlt el. Felső tagozatos korában is kitűnő tanuló volt, a szorgalma talán még nagyobb lett. Ha nem tudta tökéletesen a feladott anyagot, szüleink nem tudták ágyba küldeni. Középiskolába követett a Pénzügyi Technikumba. Eléggé zárkózott kislány volt. Édesanyám sokszor panaszolta, hogy nem nagyon tud közel férkőzni hozzá, nem tud vele beszélgetni. Hajlamos volt örömét is és bánatát is magába fojtani. Mi ketten is csak érettségi után kerültünk igazán közel egymáshoz, bizonyára én is változtam, és sokkal oldottabb lett ő is. Ekkor már férjnél voltam, és neki is udvarlója volt, igazi jó barátnők lettünk. Az idősebb fiam 1966-ban született, és ennek az évnek nyarán a húgom is férjhez ment.

Két év múlva kislánya született, a család legnagyobb örömére, mert körülöttem akkor már két fiú szaladgált. A kicsi születését a kórházi váróban izgultam végig, előző éjszaka ugyanis rossz álmom volt. Azt álmodtam, hogy testvéremnél a szülés után vérre volt szükség, és nem volt olyan, amilyen kellett volna. Mivel egyforma volt a vércsoportunk, másnap, amikor bekerült a szülészetre, nem mertem eljönni, féltem, hogy az álmom valóra válik. Sajnos jól éreztem, valóban kellett vért kapnia, de volt a kórházban tartalék. Az első kislányt még kettő követte, és boldogok voltunk, mert a férjemmel mindháromnak mi lettünk a keresztszülei. Testvérem imádta a gyerekeit, gyönyörűek voltak a lányok. Anyának is olyan volt, amilyen mindig: fáradhatatlan, kötelességtudó, gondoskodó.

A legkisebbik alig volt hároméves, amikor rettenetes dolog történt. Egyik nap a húgom leesett a lépcsőről, megütötte magát, és orvoshoz kellett mennie. Több vizsgálat követte egymást, és kiderült, hogy meg kell műteni a mellét. Sajnos, a szövettani eredmény beigazolta az orvos gyanúját. A félelmetes diagnózis, a rák, már előrehaladott állapotban volt. Az orvos szerint legalább nyolc-tízéves a volt a folyamat nála. Ma sem tudom megemészteni, mert rákszűrésen valóban nem volt, de három gyereket szült azalatt, amikor szülész, nőgyógyász orvosok, védőnő látta. Hogy nem vették azok sem észre? Ezt meg is kérdeztem a sebésztől, mire az volt a válasz, hogy egy terhesség, szülés kapcsán nem ilyen szemmel nézi az orvos a páciensét. Sajnos, ez a baj, hogy nem az egész embert, hanem csak az adott problémát nézi az orvos, és ez mára sem változott nálunk. Ezután már elég gyorsan követték egymást az események. Többször elkísértem Debrecenbe kezelésre. Most is látom magam előtt a betegek várótermét. Mindenki lehajtott fejjel, szótlanul nézett maga elé, ott nem volt beszélgetés, csak néma, magába roskadt emberek. Ez mára már nem így van, mint minden orvosi rendelőben, már ezek a betegek is beszélgetnek, olvasnak, rejtvény fejtenek a várakozás alatt. Volt alkalmam sajnos nekem is megtapasztalni. Igaz, a várótermek is megváltoztak, pont olyan zsúfoltak lettek, mint bármelyik orvosi előszoba. Ma már rengeteg embert érint ez a félelmetes betegség. Van, akinek sikerül megharcolni az életéért, van, akinek nem. Szegény testvéremet két és fél év alatt gyűrte le a szörnyű kór, bármennyire küzdött is ellene.

Akkoriban az orvosok a beteg előtt titkolták ezt a diagnózist. Nekem megmondta a sebész, de én sem beszéltem róla Anikónak. Ő is úgy tett, mintha nem tudná milyen az állapota. Ma is sajnálom, hogy nem voltunk őszinték egymáshoz, nem tudott beszélni kétségeiről, aggodalmáról, a „mi lesz azután”-ról. Nem sírtunk együtt, mindenki szerepet játszott. Mai eszemmel ezt nagyon bánom, azt hiszem könnyebb lett volna Neki, ha megbeszéltünk volna mindent. Ha elmondom, hogy a férjemmel együtt segítünk a kislányainak felnőni, minden körülmények között mellettük és a férje mellett leszünk.

Az utolsó héten – talán megéreztem, nem tudom – szabadságot vettem ki, nem mentem dolgozni. Minden nap náluk voltam, bár mire odaértem, már elkészítette a reggelit a családjának. Tettem, amit egy háziasszonynak kell, segítettem, amiben tudtam, mert akkor már nagyon gyenge volt. Szombaton megfőztem nekik két napra, és a vasárnapot – ami akkor május 5-e, anyák napja volt – a telkünkön töltöttük. Ide jött utánunk az öcsém a szörnyű hírrel. Anikó rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá, és útközben édesapám karjai között meghalt.

Rettenetesen éreztük magunkat mindnyájan! Egy édesanyának– anyukánknak – pont anyák elveszíteni a gyermekét, és ennek a gyermeknek, aki maga is anya, anyák napján elmenni, árván hagyni három gyermeket! Ez iszonyú igazságtalanság, ilyennek nem lenne szabad soha megtörténni! Még csak negyven éves volt! Még annyi sok öröme lehetett volna! Nem örülhetett annak, hogy felnőnek a kislányai, nem láthatta az unokáit! Nem állhatott mellettük gondjaikban, örömeikben! Nem láthatta el őket útravalóval, tanácsokkal.

Egy évre rá ballagott a legnagyobb lánya, és indult iskolába a legkisebb. Nem kísérhette el őket. Mostanra már mindhárman maguk is édesanyák, megállják a helyüket, rendes emberek lettek. Hogy könnyebb lett volna nekik felnőtté válni, ha nemcsak az édesapjuk, hanem édesanyjuk is egyengeti az útjukat, az biztos. Ő már örökre fiatal marad. Nem öregedtünk meg együtt, nem adta meg nekünk ezt a Teremtő. Hogy miért, ezt mi nem tudhatjuk, az Ő útjait halandó nem fürkészheti ki. 
Attól a boldogtalan anyák napjától 32 év telt el, azóta már csak a temetőbe vihetnek virágot a lányai drága anyukájuknak. Nem adhatják a kezébe, csak a sírjára tehetik le, de amíg élnek, és élünk mi a testvérei, addig nem felejtjük el! 
Drága testvérünk, nyugodj békében!

 

Szólj hozzá!

2017.04.28. 18:10 Ésik

Esti Kornélia második utazása

Címkék: lajtos nóra

amelyben a prímszámokkal találkozik szülésének emlékei között

Írta: Lajtos Nóra

 

Az alhas tájékán, a méhe környékén Esti Kornélia egérkaparászásra lett figyelmes. Kellemes belső motoszkálást érzékelt. Utoljára hét éve érzett ilyet, állapotossága 23. hetében. Azok voltak az első, különös magzatmozgások, egy prímszámos héten. És végül a születés csodája is egy prímszámos időpontban történt: a 41. héten. 11. hó 19. napján, 1 óra 37 perckor. 53 cm, 3163 gramm. Még ma is őrzi azt a csuklókarkötőt, amit újszülöttje karjára helyeztek, rajta a fenti számadatokkal.

Pontosan ötször volt körbetekeredve a kisfia nyakán a köldökzsinór, aztán egy saját csomó a hatvanegy centis kékes-fehér tápvivő megcsavarodott csövön. Ha túl hosszú a köldökzsinór, akkor magára tekerheti a szülőcsatornában a mocorgó, életéért küzdő magzat. Az övé így is tett.  Funiculus umbilicalis. Micsoda zeneiség cseng ebben a hossztengelye körül többszörösen is csavart orvosi kifejezésében! – gondolta Esti Kornélia. Csak úgy lüktet, akárcsak a benne futó két verőér és egy visszér. Mint egy hármasút. A három vándorral. Egy csodálatos belső utazás anya és magzata között. Kanyarog, mint egy mesebeli ösvény az élet erdőjében, fel és alá. Tekeredő Kerekerdő.

Aztán elvágatik. De csak ott és akkor. A születés apoteózisában. Szül, szülés, születés: 3, 5, 7 betű. Aztán a 11. napon leesik a csonk. Fürdetés közben. Vannak kultúrák, ahol megeszik. Ma inkább az őssejt nyerése a köldökzsinórból a trendi. Amúgy hasznos is. Egész életre szóló biztosítéka az egyénnek. Szupergörlök mázlija. Neki nincs elraktározva az őssejtje az őssejtbankban – szögezi le magában Esti Kornélia. A halált úgysem lehet túlélni. De most születés van: életindulás.

A világosságra érkezés pillanatában csak nézett rá a nagy szemeivel. Nem sírt fel. Nem úgy volt, ahogyan a könyvekben olvasta, a filmekben látta: hogy ráteszik a melleire, megkérdezik, mi legyen a neve. Nem tették rá, nem kérdezték meg. Azonnal elvitték tőle. Hogy felébresszék. Az életre.

Közben a placenta is megszületett. Az állatvilágban az emlősök, kivéve a teveféléket és bennünket, civilizált embereket, megeszik a méhlepényt. Amúgy egy időben az anyának is felajánlották, hogy egyen belőle, fiatalság-megőrzés céljából. Többféleképp is elkészíthető: a turmixolt méhlepénynek véríze van, de a fűszerezett, megsütött placenta már kevésbé émelyítő. Csak gusztus kell hozzá. Esti Kornélia még a látványától is undorodott, amikor egy fém tepsibe kiterítette a szülészorvos.

A gátvarrás tizenegy öltésből állt. A kitolási fázis utáni leggyötrelmesebb fájdalom. Legalább felszívódó a gátvarró cérna, ez kicsit megnyugtatta Esti Kornéliát. Az más kérdés, hogy hetekig nem bírt ülni, csak fekve szoptatott. Azaz csak próbálkozott a szoptatással. Sikertelenül.  Fejte a tejet. Csakis kézzel. Esti Kornélia nem engedte, hogy elapadjanak a tejcsatornái. Gondosan átmasszírozta melleit, amelyből csak úgy spriccelt a langyos, édeskés ízű anyatej. Ragadós ujjai közé fogta mellbimbóit, s egyszer a hónalj, másszor föntről végezte a préselő munkát. Majd csöndes magányában mindig rácsodálkozott a Tejút misztériumára. Egy görög monda szerint ugyanis Héraklészt az alvó Héra mellére helyezték születése után. Így kapott halhatatlanságot az újszülött az istennőtől. A felébredő anyaisten viszont olyan hévvel taszította el magától fiát, hogy a teje szétfröccsent az égen. Csillagösvény-fényben.

A szülés után hét óra múlva rosszul lett: benne maradt egy méhlepénydarab. Babszemnyi volt. Kicsírázott benne a halálfélelem. Amikor elmúlt az életveszély, tejláz kínozta. Jól felfújtatott vöröslő gumilabdák voltak a mellei. Égtek, izzottak, mint a galagonya ruhái – őszi éjjeleken. A novemberi cúg besüvített az ablakréseken, a pokrócok alá is, amit ráterítettek. A lázálmaiba is: egy befagyott folyó tetején csúszkált, amíg be nem repedt alatta a jég. A fagyos víz körbeölelte meleg testét mint egy fürdőlepedő. De ezt csak álmodta. Tény, hogy megfázott, még a szülőszobán, az antibiotikumra meg beödémásodott a garatnál. Majdnem megfulladt, mire beoltották.

Aztán a 13. napon hazaengedték. Közölték vele, hogy tudja-e, hogy a gyermeke nem fog tudni megtanulni beszélni, járni. Esti Kornélia szemei előtt egy pillanatra elhomályosult minden. Szorongattató dühkitörésével nekiment a családjának. Merthogy eltitkolták előle. Hogy nem sírt fel. És oxigénhiányos állapotba került. Az ő kisfia. Aztán a vészjósló szavakat ontó rezidens doktornő fegyelmit kapott. Ezt később tudta meg Esti Kornélia. Nem is látta egyszer sem a kisfiát, szabadságról jött meg aznap, amikor hazamehettek végre. Csak a neonatológus jegyzetéből olvasta ki a kisfia jövőjét.

7 hónaposan már felállt, 11 hónaposan elindult, és azóta is a leggyorsabb futó az osztályban. Versmondásból mindig megtapsolják, képregényeket ír. Szóval megtanult járni és beszélni. Lehet, hogy az őrangyala egy percig sem volt pihenő üzemmódban, de attól angyalok az angyalok, hogy csodát mutassanak, és a szárnyuk alatt vigyék fel titokban a csillagokba az aggódó anya halálfélelmeit. Mert minden percét leste a kezdetektől: nem bízott a bébi őrzőben. Éjszaka legalábbis biztosan nem.

Ma is ő altatja. Ötször is felkel éjjelenként, hogy betakarja és a mobiltelefonja fényével megvilágítsa kisfia arcát. Az békésen alszik, talán a Négyszögletű Kerek Erdő lakóival cimboráskodik. (Igaz, a négy nem prímszám, de az álomban úgyis azzá kerekedik.) Szörnyeteg Lajos a legjobb barátja.

Anyám, az álmok nem hazudnak! Esti Kornélia talán ezért sem mer álmodni. Tudatalattijában is retteg az álmoktól. A legjobban attól, amelyikben egy édesapát az álmában a gyertyákkal felravatalozott kisfia szólítja meg, hogy nem látja, hogy elég? Felborult ugyanis egy gyertya, ami megégette a takarót és a drága kis halott egyik karját. Freud egy előttünk ismeretlen eseményt vélt felfedni ebben az álomban. Esti Kornélia nem fejt álmot. Már régóta nem. Legtöbbször csak csiklandozzák a tudatát éjjeli emlékképei. Aztán egyre lentebb hömpölyögnek benne az álomerezetű psziché hullámai. S megrekednek benne.

A méhe környékén. Az alhas tájékán.

 

Szólj hozzá!

2017.04.24. 18:58 Ésik

Mesesajt

Címkék: illés zoltán

Írta: Illés Zoltán

(sajtmese)

(…)


sajt.pngSzóval, tikkasztó kora nyári nap. Porlód. Egyetemi könyvtár. Húsz éves fejjel és húsz éves szívvel ült Márton, s próbált a vizsgáira készülni, de sem a hőség, sem a szerelem nem hagyta, hogy akár egy bekezdést is komolyan és zavartalanul végigolvasson és felfogjon az előtte ásítozó nyelvtörténeti tárgyú tanulmányból. Ásítozott ő is, a kongó termek, az ablakok, a könyvek is, ásítozott az egész júniusi kora délután. Ekkor Márton úgy döntött, nem bírja tovább, és inkább lemegy az egyetemi klubba egy kávét meginni.

A klubban is csak az ásítozás fogadta. Pihegő egyetemisták szorongatták kávéjukat és/vagy sörüket, annak függvényében, hogy vizsga előtt vagy után voltak éppen, illetve hát ki-ki a vérmérséklete, szokásai és függőségei szerint. Halk, de folytonos hangszőnyeg terült Márton lába elé a hallgatók beszélgetéséből szőve. Olykor egy-egy szót, félmondatot tisztán ki is lehetett hallani belőle, de inkább volt ez is egy nagy közös ásítás, mint lelkesült csevej.

A fal mentén a bárszékes helyek egyikénél ült le Márton, és a középső, alacsony kis asztalokat bámulta. A pincehelyiség kis ablakain keresztül fénypászmák húztak csíkot az asztallapokig. A sugárban szálló por táncolt. Az egyik ilyen alacsony asztalhoz egyszer csak leült egy Mártonnál alig idősebb egyetemi hallgató, s az asztal közepére vetülő rivaldafényben elkezdte kipakolni a Központi ABC-ben vásárolt uzsonnáját. Egy doboz tej, kifli kerültek elő, majd egy gyanúsan ismerős, kör alakú doboz, színes rajzú oldtimerrel a tetején. Márton a dobozra meredt. Mintha valami pavlovi reflex indult volna el nyelve tövéből és fakasztott volna csorgó nyálpatakot belőle, mely a torka irányába buzogva késztette hatalmas nyeldeklésre őt.

Ahogy a dobozt figyelte, amint a fiú rutinos mozdulattal körbetépi rajta a záró szalagot és egy fénylő sztaniolba csomagolt kockasajtot vesz ki belőle, majd azt is kicsomagolva előtűnik a doboz rejtett kincse, a barna színű, édes és krémes izé, minek is nevezzük, basszus, gyerekkorunk egyszerre utált és imádott csemegéje, a randa, csokoládés ízesítésű Mesesajt, szóval ahogy ezt a rituálét figyelte, az csúszott ki a száján, hogy „Ez nem lehet igaz!”…

Ekkor vette észre, hogy a pincehelyiségben mindenki elhallgatott, és a komótosan uzsonnázni kezdő fiúra meredt. Érezni lehetett a feszült döbbenetet, hiszen ilyesmit évek óta senki sem látott.

Tej, kifli, Mesesajt…

A hirtelen beállt csendet egy másik egyetemista törte meg, aki odalépett a falatozó fiúhoz.

– Te, izé, bocs… A Központiban vetted?

– Mmhhmmmm…  válaszolta a srác, majd nagyot kortyolt a tejből és kibontott egy újabb sajtot.

– Aha... Köszi! – vigyorodott el a másik, majd sarkon fordult, felkapta az asztala mellől a táskáját, kikereste pénztárcáját, majd a táskát a barátnőjére bízva elviharzott. Nagyjából tíz másodpercen belül követte őt egy másik, majd egy harmadik, és így sorban, egymás után minden asztaltól kivágtatott valaki az ABC-be, hogy perceken belül kiflivel, tejjel és Mesesajttal térjen vissza a klubba.

Mártonnak is jutott, mert bizony ő is elrobogott a boltba, hogy szerezzen magának gyermekkora Madeleine kekszéből. Életében utoljára evett igazi, krémes, lágyan elomló, émelyítően édes Mesesajtot. Olyat, amelyiknek a címkéje oldtimereket ábrázolt. Olyat, amilyet ezt megelőzően gyermekként kóstolhatott legutóbb. Olyat, amelyik egyenesen a gyermekkorát hozta vissza egy fél órácskára. (Volt persze Mesesajt később is, de addigra már elrontották a receptjét és a csomagolása is megváltozott, szóval, egy idő után Márton már le is tett róla örökre.)

Erre az utolsó, közösen csámcsogó és elégedetten hümmögő-nyammogó fél órára újra gyerekké vált akkor az a pár tucatnyi porlódi egyetemista, s mindnyájan tudták, ennek a kegyelmi pillanatnak a részeseként, hogy ez egyben a gyermekkoruk végét is jelentette.

(…)

Szólj hozzá!

2017.04.10. 19:05 Ésik

A sapkát fel kell venni

Címkék: dinók zoltán

Írta: Dinók Zoltán

 

a_sapkat_fel_kell_venni.jpgKálmán Ottóra, ahogy tizennyolc éves lett, egyre jobban felfigyeltek a lányok. Most készült gépészmérnöknek. Jeles volt mindenből. Mármint a gimnáziumban. Érettségijén csak történelemből volt négyes.

Sanyi, aki ügyész volt, büszke volt rá, s fiát minden szépre és jóra megtanította. Ám Ottó elégedetlen volt a külsejével. Jött az ősz, az esős idő, s amikor ment a kollégiumba, apja mindig mondta, hogy tegyen sapkát a fejére, de nem lehetett meggyőzni, mert azt a frizurát, amit hordott, nem ronthatja el egy ócska sapka. Beképzeltség. Eddig mindig hordott sapkát, de most, hogy már úgynevezett felnőtt ember lett, adni akart magára minden áron. Elegánsan öltözött, hogy tetsszen a szebbik nemnek. De sapkát soha nem akart felvenni, mert az össze-vissza sodorja a hajszálait. Hiúsága sem ismert korlátokat. Ám tény, ha sapkát viselt s utána levette azt, úgy nézett ki, mint egy bozontos hajú popsztár.

Egyszer esős idő alkalmával felvette a sapkát, s úgy ment a kollégiumba. Alig várta, hogy megérkezzen, s levesse. Eltelt egy hét. Eső sehol nem volt, ezért fel sem vette a sapkát hazabuszozáskor. Mikor leszállt a buszról, még egy kilométerre volt az otthona a megállótól. Hirtelen szemerkélni kezdett az eső. Ám a sapkát nem vette fel. Nyakig csuromvizesen tért haza. Sanyi majdnem elszédült vagy elájult, amikor meglátta a fiát.

– Fiam, eszednél vagy te? Miért nem vetted fel a sapkát?

– Ne haragudj, apa, már én is bánom.

– Na gyere, vetkőzz le, tedd le a táskádat!

Ottó úgy is cselekedett. Szombati nap volt, s már estére köhögött és belázasodott.

– Fiam, vess magadra! – mondta Sanyi, miközben Ottó a lázmérőt dugta be a hóna alá.

38 felett volt a láza, s iszonyatosan érezte magát. A legény azonnal ágyba bújt. Pedig még csak hét óra volt. Apja nem győzte a Rubophent keresni, s teát forralni.

– Azt hiszem, ez jó lecke volt, hogy a sapkát fel kell venni!

– Apa, siess már azzal a teával!

– Gyógyszert is kapsz!

– Mit bánom én!

Majd bevitte fiának a tablettát és a teát is, s mellette ült, miközben szegény Ottó pokoli kínokat élt át.

– Azt hiszem, így hétfőn nem mehetsz az egyetemre!

– Én is attól félek!

– Majd orvost hívok hozzád! Még kimozdulni sem tudsz a házból!

Így aztán hétfőn orvost hívtak Ottóhoz. Az egyhetes pihenőt s tablettákat írt fel. De elmondta, nincs nagy baj, s hála Istennek tüdőgyulladás sincs. Azonban Ottó láza főleg este magas volt. Olvasással, rejtvényfejtéssel töltötte a szabad idejét, de a tankönyveket is bújta.

Mikor elérkezett az idő, hogy vasárnap este visszamenjen Pestre – a kollégiumba –, a sapkát természetesen felvette, pedig az eső sem esett. Sanyi gunyorosan mosolygott, de Ottó is mosolygott ám bólogatva, tanulva az esetből.

Ám mire felért a fővárosba, már eleredt az eső, Ottó örült, hogy nem hiába vette fel a fejfedőt. Mert az egyetemen sapkástul is szerették a lányok. Erre nem is gondolt. Azt, hogy egy ember milyen szép, sokszor nem a külső bizonyítja. Erre Ottónak is rá kellett jönnie, ha későn is.

 

Szólj hozzá!

2017.04.07. 18:52 Ésik

A vasorrú bába

Címkék: arany piroska

Írta: Arany Piroska                    

 

17238671_1623637960986210_1379010838_n_masolata.jpgMessziről teljesen azt formázza. A banyát, akitől a mesében annyira féltünk.  Hétrét görnyedt, a kezében bot. Ahogy lépked, minden lépésénél előredől, újabbat lép, megint hajlik. Az orrával mindjárt a földet éri. Vasorrú bába?

Másik kezében valami szatyor. Vagy táska? Közeledünk egymáshoz, át fogunk menni, ha a lámpa zöld lesz. Megállunk. Ketten vagyunk, rá-rápillantunk egymásra. Én elcsodálkozva, ő pedig – görnyedtsége miatt lehajtott fejét megemelni képtelen – oldalról sandít fel rám, mosolyog:

– Hideg lett ma reggelre!

Foga alig. Szemhéja vörös a hidegtől, szeme könnyes. A fején szeméig-füléig lehúzott, agyonmosott, rózsaszínű kötött sapka, kabátja divatjamúlt, steppelt, kopott. Lábán tisztára súrolt sportcipő. A „cicanadrág” szára ráhajlik a bokájára. Ő is szemügyre vesz engem, és így folytatja:

– Maga igencsak könnyedén öltözött, majd még megfázik! Kesztyűje sincs!?

Hangjában aggodalom. Barátkozni akar. Mondanom kell valamit.

– Bizony nincs melegem – hagyom rá megadóan.

– A csarnokba jön? Mert én odamennék, ha sikerülne, valami jó kis levesnek valót venni. Azt szeretem, a húslevest. Az átmelegít. Sokat fázok, mert nincs nálam elég meleg. Rosszak az ablakok az én régi, öreg házamon. Ha pokrócot teszek rá, akkor meg sötét van. Nem szeretem a sötétet. Ha a csarnokba jön, ne arra menjen, tudok egy rövidebb utat itt a házak között. Egy kicsit spórolunk az erőnkkel, nem igaz?

Kezével mutatja, merre menjünk. A keze fején a bőr ráncos, ám a körme rövidre nyírt, tiszta. Arra megyek, amerre mutatja, azt hallgatom, amit mond, beszéde művelt, hangja lágy – ha így haladunk, még megbabonáz, olyan hihetetlenül mesebeli jelenség: egy kedves boszi.

 –Tudja, mit fogok venni? Karajcsontot. Azt mi, öregek csak úgy hívjuk: nyugdíjas karaj. Egy kevés zöldség, egy kis tészta, finom leves van abból. A főtt húst leszedegetem a csontról, kis tört krumplival, paradicsommártással, tudja konzervparadicsomból... Na, csak próbálja ki! Még az illata is! Az anyám főztjét idézi. A régi pompás disznótorok orjalevesének emlékét. Meg a sült kolbász, de arra nem telik. Na látja, már itt is vagyunk. Erre rövidebb. Maga mit vesz? – érdeklődve néz rám, meggörbülve, törékeny öregesen, ám derűsen...

– Ó még nem is tudom – zavartan felelek, magamról elfelejtkeztem, míg őt hallgattam.

– Na, csak ügyesen, mert itt aztán megy a pénz, ha nem vigyázunk! – és nevet. Hja, ebben a témában valószínűleg már régóta egyetértünk.

Odaáll a hentes pultjához. Már nem figyel rám, már csak a vásárlás érdekli. Még visszanézek rá. Olyan kicsike, olyan szánandó.

Nem tudja? De ha tudná is, nem ez a legfontosabb a számára.

Oldalra hajtott fejjel, alulról beszél a henteshez, kellemes izgalommal válogatja, melyik legyen az a leghúsosabb csont, amiből azt a finomat fogja főzni. Örül.

A hentes – régi ismerősök – abbahagyja a fütyörészést:

– Magának, mamikám, a legszebbet!

Csomagolja, megméri, kacsint, majd egy villanásnyi idő alatt még odacsap a karajcsont mellé néhány csirkelábat.

A boszi rám néz, cinkosan mosolyogva int a hentes felé:

– Látta, milyen huncut?

 

Holnap is azon a rövidebb úton megyek a csarnokba. Hátha találkozunk!

 

                                                                        

Szólj hozzá!

2017.04.03. 18:16 Ésik

Atavizmus

Címkék: zilahy tamás

Írta: Zilahy Tamás

Gondolom, kezdésnek el kellene magyaráznom, mit is jelent a cím.

Hát, íme: olyan genetikai és egyéb tulajdonságok, melyek közvetlen elődeinkben már nem, de az ősibb formákban még megvoltak. Tehát igen komplikált dolog. Az érthetőség kedvéért illene néhány példával megtámogatni a definíciót. Akkor most példálózok. Ha az egyik korábbi felmenőd postás volt, és örökölted a génjeit, akkor most zöld a szemed. Postászöld. Vagy, ha valamelyik ősöd börtönben töltött el néhány boldog évet, akkor neked a csíkos ruhák állnak jól. Ha a nagyid nem tudott flamandul, akkor nagy valószínűséggel te sem tudsz. Lehet a semmit is örökölni. Erre jó példa, hogy semmit sem örököltem a Rothschildéktól, noha nem is rokonaim. Akkor ez, gondolom, már érthető, tehát léphetünk tovább.

Miért is mondtam el mindezt nektek? Mert a nagymamám görög volt. Sajnos egy szavát sem értettem. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy a születésem előtt jó néhány évvel meghalt.

Most jön a történet.

Egy alkalommal felkerekedtem kis családommal, hogy megkeressem őseim lába nyomát Göröghonban.

A repülőút nem nagyon tetézte a hazatérés örömét. Gyermekkorom hajnala óta nem tudok repülni, és azóta sem ambicionálom ezt a sportot. Annál is kevésbé, mert tanultam egy híres ősöm esetéből, aki földre szállt angyal lett, rögtön a landolás pillanatában. A későbbiekben mint autóbuszmárka szárnyalt tovább.

A repülőutat inkább most nem részletezném, elég legyen annyi, hogy a kis zacskók helyett hátizsákot kértem.

Azután, nagy meglepetésemre, gondolom, lezuhanásunk előtt néhány perccel, megérkeztünk Krétára, pedig már az atavizmus tünetei kezdtek kiütközni rajtam. Az arcszínem a görögdinnye kabátjára emlékeztetett. Ez volt a negatív tünet. Volt pozitív is. Csodák csodája, de megértettem azt a mondatot, amelyet az ekkor elém kerülő első ember mondott. Nem sokat von le nyelvtudásom értékéből, hogy ez az idegenvezető volt. Tipikus atavisztikus jelenség volt. Ő magyar, és nekem is vannak magyar felmenőim. Hiába, a gének nem válnak vízzé.

A busz előállt, és pillanatok alatt a szállásunkra repített bennünket.

Csodás apartman volt. Tengerre néző, ahogy ígérték. Tiszta időben, ám ezt nem tették hozzá.

Maga a sziget gyönyörűséges. Amerre tekintek, a végtelen tenger – ezt mondták az utazási irodában. Itt jó lehet kutyát tartani, mert nem tud elkódorogni. Persze Ausztráliában sem nagyon tudna.

Készülődünk a bemutatkozó estélyre. Készülődöm én is. Rohamtempóban görögikumokkal pótolom a folyadékveszteséget. Ouzo, mellé, elé, közé és utána valami folyékony napsugár. Tán bor? Némi tartalékot is képezek belőlük.

Tán torgok? Apa a család büszkesége.

Valahogy odatángálódom a bulira. Óriási a felhajtás. Megasznobi. Az úszómedence sokszínű lufikkal tele. Hatalmas hidegtálak ezernyi mindenjóval. Rajtuk marcipánvirágok özöne. Valamint rengeteg tejszőke, NDK-vörösre sült, márkás, német turista.

Már megérte a pénzt ez az út. Nem mellesleg a cég fizette.

Imádom a marcipánt, ezért bekerítek egy díszes tálat. Leszakajtok egy szépséges marcipánvirágot a tetejéről. Megkóstolom. Nagyon úgy néz ki, hogy itt fából van a marcipán.

Letelepszünk egy asztalhoz. A pincér rögvest hoz ezt-azt. Mondja, hogy mik ezek, de még nem tud magyarul. Szemrevételezem az okosságot. Van itt mindenféle tengeri bigyó. A legundorítóbb egy sokkezű valami, tele apró vécépumpákkal. Egye meg a fene!

Soktagú buzuki-zenekar vérforraló szirtakiba kezd. A tetemes mennyiségű elfogyasztott sör megtette a hatását. Útja végéhez ért. Csak még meg kellene keresni az elterelő utat. Sajna a nagyim valószínűleg soha nem érdeklődött a férfivécé iránt, így nem tudtam megkérdezni, hol van. Felállok az asztaltól és toporgok. A zenészek veszik a lapot, és berángatnak táncolni. Két oldalról a vállamra teszik a kezüket, és indul a tánc. Egyre gyorsabb a zene. Szinte futunk már. Nem esik nehezemre. Menne ez zene nélkül is.

A közönség meg csak gyűlik, és gyűlik. Tetszik nekik a mozgásom, ami már-már görcsös vonaglás. Mert az is. A zenészek érzik bennem a görög virtust. Újabb tájjellegű kunszttal kínálnak meg. Letesznek egy poharat a padlóra, és elvileg borral töltik meg. Velem kivételt tesznek, és három deci ouzot kapok. A feladat: fekvőtámaszból csak foggal felemelni és meginni. Nem gond. Ittam én már minden pózban. Felemelem, aztán mint a pinty, lenyelem az italt, oldalra rántom a fejem, és már repül is a pohár a németek asztalára, ahogy ezt a görögöknél csinálni kell. Ez a nagyi miket nem tudott! Csak szabaduljak már. Lenne egy kis dolgom. Kisdolgom.

A zenészek ölelgetnek, gratulálnak. Csordultig teli van a szívük velem, de én is csordultig teli vagyok.

Vágyakozva pillantok az egyetlen vizes dologra, a medencére. Rövid futás után festői ívben fejest ugrok, be a lufik közé. A németek felpattannak a helyükről, és utánam ugrálnak. Teli a víz emberekkel. Oda a dekoráció. Sokba fog ez kerülni valakinek. Kiszállok, és menet közben ékes németséggel a pincérhez szólok. Írja a számlánkhoz, és gavallérosan a németek asztala felé mutatok.

De kanyarodjunk vissza az atavizmushoz. Holnap reggel felkeresem a rokonokat. Valahol itt kell lenniük. Majd érdeklődni fogok. Addigra, gondolom, a nyelv is előjön belőlem. A nagymamámat Kolofonosznak hívták. Ezt itt úgy ejtik, Onasszisz.

Nem várok tőlük mást, csak egy kis szeretetet.

 

Szólj hozzá!

2017.03.27. 17:35 Ésik

Variációk egy témára

Címkék: petrozsényi nagy pál

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

 

variaciok_egy_temara.jpgValaki azt mondotta: a tükröt azért találták ki, hogy ne csak másokon nevessünk. De mi van akkor, ha ezt a bizonyos tükröt azok a mások tartják az arcunk elé?

AZ ISKOLAIGAZGATÓ – TANÁRI SZEMMEL

Arcvonásai energikusak, egész lényéből fölény és méltóság árad. Nem csoda, hisz több száz pulyának és minimum húsz felnőttnek parancsol. Tehát amolyan tábornokféle, sőt, tizedes, akinek a szavára elnémul a légy, megalszik a tej, s még a cipőfűződ is haptákba vágja magát.

Tekintete közömbös, ritkán néz a szemedbe, azt a látszatot keltve, mintha nem érdekelnéd. A valóságban persze pont az ellenkezője igaz. Még mielőtt megismernéd, ő már tudja, ki vagy, honnan jössz, mekkora a mellbőséged, kik a rokonaid. És a továbbiakban is türelmesen figyel(tet): hányszor borotválkozol, mikor ásítasz, hogyan vakarod a hátadat, kinek köszönsz kézit csókolommal, milyen lábbal keltél. Egyszóval érdeklődő típus, mindenről tud, semmi sem kerüli el a figyelmét, az egérlyuktól az iskola kéményéig.

Hangja higgadt, ítéleteiben tárgyilagos. Sohasem enged az indulatoknak, felülemelkedik a kicsinyes, egyéni szempontokon. Úgyszólván csak a köznek, iskolájának él, amit igyekszik is úton-útfélen a tudomásodra hozni. Percre bebizonyítja, mennyivel többet dolgozik, mint te, hány gyűlésen, értekezleten kell részt vennie, hol gyakran szégyenkezik miattad, mert ebben az iskolában a tanárok zöme lazsál. Ő mégis mindig kiáll melletted, megvéd a szülőktől, harcol a jogaidért, felemeli a fizetésedet anélkül, hogy a legcsekélyebb hálát várná. Hála? Nevetséges! Dolgozz jól, és kvittek vagytok:

Legyen egyéniséged! (Magyarán: csináltass sürgősen egyenruhát, s ha egy tyúkszemed van, még növessz egyet, nehogy kilógj a sorból. Végül is az iskola nem divatház, még kevésbé zsenik klubja, hanem munkahely, a megfelelő renddel és colstokkal.)

Valamennyi tanulót munkája arányában jutalmazd vagy büntesd! (Más szóval: ha megbuktatsz valakit, gondolj arra, hogy ezzel magadat is blamálod, mert a bove maiori discit arare minor – a nagyobb ökörtől tanul szántani a kisebb.)

Órára ne vigy pálcát, még földrajz- vagy énekórára se! (Ez bizonyára azt jelenti, tarts tekintélyt, különben megnézheted magad.)

Mellőzd a bürokráciát, mely öl, butít, és tintába dönt! (A dirik világnyelvén: írj minél több vázlatot, jegyzőkönyvet, beszámolót! Így talán odafönt is észreveszik, milyen káprázatos munka folyik nála.)

A demokrácia azért van, hogy éljünk is vele. (De ha tényleg élni akarsz, jobb, ha meg se mukkansz többé. Helyette bólogass reggel, délben, télen, nyáron, esetleg álmodban is, és akkor garantáltan hosszú életed lesz ezen a pályán.)

Az iskolaigazgató mindenkinél mindent jobban tud. Számtanórán a számtan-, tornaórán a tornatanárnál. Ha véletlenül rosszkedvű, bemegy az órádra szórakozni. Ha haragszik, sem mutatja. Legfeljebb lecsíp egy kicsit a bruttódból, ellenőrzi a budit, vagy elpáholja a feleségét. Kedvenc mondatai: a vezetőség majd eldönti, holnap tanári értekezlet, szavazásra bocsátom. Ki vállalja önként?

Az igazgató ritkán dönt önállóan, ezért jóformán semmiért sem felel. Kirúgja a takarítónőt, nem kapsz jutalmat, fizetésemelést? Így határozott a gazdasági vezető, a helyettese, a szakszervezet. Vagyis nem hibás, ő mossa kezeit. Kivéve, ha a saját prémiumáról van szó. Ilyenkor jól kinyújtja a kezét, és belemarkol a menzába, kertbe, túlórákba is. Ennek ellenére ő a legszegényebb, legkihasználtabb és legesendőbb értelmiségi, aki nem Fordon furikázik a hivatalba. Ő ad neked kenyeret, biztosítja a munkához való jogod. Miatta ragyognak a csillagok, és nem dől össze a magyar tanügyi rendszer. Ja, csak vegetál néhány évtizede.

A TANÁR – IGAZGATÓI SZEMMEL

Arcvonásai lágyak, egész lényéből határozatlanság és laposság árad. Pedig nemegyszer több száz pulyának parancsol. Tehát amolyan tábornokféle, sőt, tizedes kéne, legyen, akinek a szavára elnémul a légy, megalvad a tej, s még a cipőfűződ is haptákba vágja magát.

Tekintete érdeklődő, többnyire egyenesen a szemedbe néz, azt a látszatot keltve, mintha roppant érdekelnéd. A valóságban persze pont az ellenkezője igaz. Alig ismerted meg, máris elfelejtett, nem érdekli, ki vagy, hova tartasz, mekkora a mellbőséged, kik a rokonaid. És a továbbiakban is következetesen elhanyagol. Fogalma sincs, hányszor borotválkozol, mikor ásítasz, hogyan vakarod a hátadat, kinek köszönsz kézit csókolommal, milyen lábbal keltél. Egyszóval indifferens típus, semmiről sem tud, minden elkerüli a figyelmét, az egérlyuktól az iskola kéményéig.

Hangja türelmetlen, ítéleteiben szubjektív. Mindig átadja magát az indulatoknak, nem emelkedik felül a kicsinyes, egyéni szempontokon, úgyszólván csak magának él, bár ezt is következetesen titkolja. Percre bebizonyítja, hol, mikor, mennyit dolgozik, hány gyűlésen, értekezleten vesz részt, ahol állítólag agyba-főbe dicsér. Holott abszolút közismert, miszerint majdnem sohasem áll ki melletted, bemárt a szülőknél, kétségbe vonja a jogaidat, sokallja a fizetésedet anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben szégyellné magát. Szégyen? Nevetséges! Tarts be néhány szabályt, és semmi baja veled.

Tiszteld az egyéniségét! (Magyarán: ne ragaszkodj az egyenruhához! Ha másnak két tyúkszeme van, ő egyet akar, csakhogy kilóghasson a sorból. Végül is az iskola nemcsak munkahely, hanem divatház is, és egyben a zsenik klubja rend és colstok nélkül.)

Valamennyi tanárt munkája arányában jutalmazd vagy büntesd! (Más szóval: ha kitüntetsz valakit, gondolj arra, hogy ezzel saját magadat is kiemeled, mert a bove maiori discit arare minor – a nagyobb ökörtől tanul szántani a kisebb.)

A tanáriba vigyél mindig pálcát, még gyűlésekre és pedagógusnapra is! (Ez bizonyára azt jelenti, dobd sutba a tekintélyelved, különben megnézheted magad.)

Mellőzd a bürokráciát, mely öl, butít, és tintába dönt! (A tanárok világnyelvén: írass kevesebb vázlatot, jegyzőkönyvet, beszámolót! Így talán odafönt sem veszik észre, milyen káprázatosán lazsál.)

A demokrácia azért van, hogy éljünk is vele. (Viszont ha megmondod a véleményed, nem bólogatsz neki reggel, délben, télen, nyáron, esetleg álmodban is, garantáltan rövid életed lesz ezen a pályán.)

A tanár példátlanul tájékozatlan, bármilyen órán is asszisztál. Ha véletlenül rosszkedvű, felkeres az irodádban, és gyorsan elveszi a te kedvedet is. Ha haragszik sem titkolja, megbírálja a bruttódat, lesz... a budit, vagy elpáholja a feleségét. Kedvenc mondatai: azt majd én fogom eldönteni, a francba a tanári értekezletekkel, holnaptól csak a kutyámra szavazok, vállalja az igazgató, ha nincs jobb dolga.

A kollega rendszerint nélkülünk dönt, ezért egy sereg dologért egyedül ő a hibás. Ha tehetné, kirúgná a takarítónőt, lecsípne az igazgatói prémiumból, s az övét fölemelné. Hasznot húz a menzából, kertből, túlórákból. Ennek ellenére ő a legszegényebb értelmiségi, aki nem Fordon furikázik a hivatalba. Ő ad neked kenyeret, biztosítja a munkához való jogod. Miatta ragyognak a csillagok, és nem dől össze a magyar tanügyi rendszer.

Igaz, csak vegetál néhány évtizede.

 

Szólj hozzá!

2017.03.20. 17:53 Ésik

Ezt tessék nézni…

Címkék: margittai h. ágnes

Írta:  Margittai H. Ágnes

 

Napközis vagyok ma is, tegnap is az voltam, helyettesítek. Sorakozó, mondanám, de a csapat fele már bevágtatott, így lassan utánuk kullogunk. Május vége van, és már tombol a kánikula. Szinte perzselő szél kergeti a két napja megtépázott fák leveleit, felkapja az udvari homokot, szememben, számban érzem az apró szemcséket.  De kit zavar ez? Itt az év vége, végre!

Nehezen csendesednek el. Tanár néni, mehetek még inni? Menjél. Felmehetek a táskámért?  Persze. Ezt még megehetem? Egyed. Ezek az egyszavas válaszok a fáradság jelei nálam, év vége felé mindig elér. Mindenkit elér, van, aki idegesebb, van, aki engedékeny, van, aki mindenbe beleköt, én lelassulok. Megfigyeltem, a gyerekek sokszor átérzik finom kis rezgő csápjaikkal az én lelki történéseimet. Most szinte suttogva beszélgetnek, halk, alig zizegő lapozgatás hallik. Könyökömre támaszkodva, majdnem kocsmai módon nézek ki a fejemből, a szempilláimat mintha pici ólomsúlyok húznák lecsukódni. Hát persze, kávét sem ittam ebéd után. Mit ebéd után? Nem is ebédeltem. Lehet ez is bénít most.

És ekkor megérinti a karomat egy kicsi kéz: – Tanár néni, meg tetszik nézni a focis kártyáimat? Most, amikor már tanulni kellene, kérdezném, és már fordítom is a fejem a hang irányába. A szőke kisfiú izzadt homlokára tapadt göndör fürtjei alól a lázasan csillogó kék szemek olyan vágyakozással várják a választ, hogy nem tudok nemet mondani. Hallottam a megkönnyebbült öröm-sóhajtását, amikor kissé tétován letette elém az ezer kéztől ragacsos nagy műanyag albumot.

– Tanár néni tessék nézni, csapatonként vannak benne a kártyák. Ez a Juventus, itt ez Del Piero, nagyon jó csatár, ez a kapusuk, Buffon… és tessék nézni, itt a kapu, itt lehet látni, hogy hol véd a legjobban. Tessék csak nézni ezt a kártyát, itt tessék végigsimítani, olyan recés…, ez meg limitált, ebből kevesebbet gyártottak, mint a többiből, de nekem sikerült megszerezni.  Tessék figyelni, ebből a csapatból már csak egy hiányzik… Jaj, ezt tessék nézni, ez a Barcelona, ez a kedvenc csapatom, ez a csapat jelvénye, és van Barca sapkám is…. anyukám hozta Londonból… Ez Messi, Messi aranylabdás, a kártya is arany, tetszik látni?

És mondta, mondta, választ sem várva semmire. Szinte levegővétel nélkül repesett, hogy végre elmondhatja valakinek a szíve boldogságát, valaki figyel rá, valaki szájtátva hallgatja. Éreztem, egyre közelebb húzódik hozzám, a vállunk összeért, az arca a hajamat súrolta… Lassanként homályosodtak a képek, összeolvadtak a színek, az édes gyerekhang elmosódott… a fiam szobájában álltam huszonöt évvel ezelőtt. A könnyfüggönyön át az én szőke fürtös, kék szemű kisfiamat láttam a foteljában kucorogva, ölében a kosaras kártyás albumával… Az én drága gyerekem, vajon kihez bújva rebegte, hogy tessék nézni, tessék csak figyelni, ezt tessék nézni…

 

 

Szólj hozzá!

2017.03.13. 18:46 Ésik

Esti Kornélia első utazása

Címkék: lajtos nóra

amelyben egy mazsolás óriáskuglófban talál rá önmagára

Írta: Lajtos Nóra

 

Esti Kornélia izgatottan ült föl az ágyában. A tavaszi eső bolero-ritmuskoppanásai idegesen verték a hálószoba ablakredőnyét, amelyek néhány perc elteltével már csak ritmusszilánkokká forgácsolódtak Esti Kornélia tudatában.

 Hajnalodott.

 Amint körbenézett a félhomályban, egy mazsolás óriáskuglófot látott maga mellett az ágyban, a közepében kuporgó önmagával. Akaratlanul is csipás szemeihez nyúlt, majd egy erőteljesebb mozdulattal végighúzta mutatóujjait a csukott szemhéjakon, és tágra nyílt szemekkel bámulta az óriáskuglófot, melynek vaníliás illata érzékenyen csapta meg Esti Kornélia orrát. Hajnali égdörrenés kísérte a szobafalon átcikázó villámfényt, mellyel egyidőben odabent találta magát az aszalt szőlőszemek fogságában. Egytől egyig minden megaszalódott bogyószem őt nézte. Amikor még odakint ült az ágyában, nem értette, miért kuporodik úgy össze, mint az éjszaka fekete rácsai között a hold. Aztán észrevette meztelenségét. Csak a lábai nem voltak csupaszon: az egyiken kék, a másikon narancssárga zoknikat viselt. A lét és a semmi együttes tapasztalata érintette meg: a világmindenség éteri kékje kapaszkodott föl a narancsszínű naplementék időkötelén, amely nyugtalanítón himbálózott jobbra és balra. Szédülés-érzet fogta el hirtelen, s egy ügyes ugrással, kissé bátortalanul, de elengedve a kötelet, ismét kívül termett óriáskuglófos önmagán.

Eszébe jutott egy gyermekkori mondóka, amelyet édesanyja porcukor-édes hangján hallott újra magában, s közben annak cirógató kezeit is ott érezte egész testén, amint azok a fejétől lefelé haladva gyengéd-halk szavakkal simogatják testét-lelkét: 

„Zöld erdő a hajad,

Sík mező homlokod,

Pillangók – szemeid.

Szuszogó orrocska,

Tátogó szájacska.

Itt lemegy – nyakához.

Itt megáll – a hasnál.

 

Szólj hozzá!

2017.03.06. 17:54 Ésik

Magyarul!

Címkék: ozsváth sándor

Írta: Ozsváth Sándor

 

novotny_zoltan_tarsasagaban.JPGGyermekkoromban a nagyecsedi labdarúgó-csapat sok száz kisfröccsöt látott törzsszurkolói még félig angolul, félig magyarul társalogtak a látottakról. Taccsról és kornerről beszéltek, s mindannyiunk kedvence volt a sziklaszilárd bekk meg az ördöngösen cselező center. Kocsmában, borbélynál napokig el lehetett rágódni azon is, hogy a vendégcsapat egyenlítő gólja előtti ofszájdot bizony elnézte a spori. De így volt ez országszerte! Aztán történt valami. Sportújságíróink mintha összebeszéltek volna, felcsaptak nyelvművelőnek, és elkezdtek magyarul írni-beszélni: lesről, szögletről meg bedobásról szóltak, s már-már ódákat zengtek a középcsatár vagy a balhátvéd játékáról. S mit ad Isten, egy emberöltő alatt teljesen elfogadottá, általánossá lett a magyar sport-szakszókincs! A vége felé már olyan finomságokba is belebonyolódott Vitray meg Szepesi, hogy most a ’null’  helyes-e vagy pedig a ’nulla’.

A sportújságírókat azért zártam végképp a szívembe, mert Trianonban elcsatolt városainkat változatlanul és következetesen eredeti néven nevezték: Kassa az Kassa volt és nem Kosice, Zilina helyett Zsolnát, Ruzomberok helyett Rózsahegyet, Oradea helyett Nagyváradot, Rijeka helyett meg Fiumét mondtak s írtak akkor, amikor aktuális külügyminiszterünk, Kovács László a televízióban éppen így nyilatkozott: Most tárgyaltam Bratislavában.  Nem „a szomszéd népek érzékenységére” voltak tekintettel, hanem olvasóikra meg hallgatóikra. Sajnos, az említett újságíró-nemzedék tagjainak zöme rég visszavonult, vagy már az égi pályákról közvetít, csak Novotny Zoltán tartja még magát, utolsó mohikánként.

Aztán jöttek az újak, akik a novi sadi Vojvodináról áradoznak, meg arról, hogy a Mihalovce egyik tehetséges kézilabdázóját Terézia Szöllösiovának hívják, s hogy milyen szerencsések fussballosaink, mert a román Targu Murest kapták ellenfélül.  A legújabbak meg szeretnek (szomszéd nénim igen találó szavajárása szerint) „külföldiül” szépelegni! A partjelző asszisztens lett, „Dzsudzsák célja 5 gól, 8 assziszt”, a csapatok a final fourba kerülésért játszanak, vagy már a playoffban küzdenek. E sorok írása közben hallgatom az esti sportközvetítést, épp arról tájékoztatnak, hogy emberfórba kerültek pólósaink… Ismét csak üdítő kivétel Novotny, aki a körkapcsolás szünetében azon tűnődik, a fejhallgatók világában hogyan is kellene néven nevezni ezeket a mostani kütyüket.

Kedves újságíró barátaim! Ha kérhetném, írjanak-beszéljenek ismét magyarul, mint tették azt eleik!  S ha kezdetben nehezen menne, forduljanak bizalommal Zoli bácsihoz.

                                                                                                                                                                  

  Fotó: A szerző Novotny Zoltán társaságában                                                 

                                                                                                                                                                      

 

Szólj hozzá!

2017.02.28. 17:10 Ésik

Elköszönök Tőled

Címkék: ladányi fedák enikő

Írta: Ladányi Fedák Enikő 

Emlékszem még, amikor először néztem fel nagy, zöld szemeidbe. Nem varázsoltál el, nem voltak mesebeli pillangók a hasamban, nem éreztem, hogy ez itt a most és mindörökké. Láttam tőled szebbeket, jobbakat, de te voltál az, aki elérhető volt abban a pillanatban, és nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Nem szerettem beléd, de belenyugodtam, na jó, kicsit örültem, mikor az enyém lettél. Könnyek szöktek a szemembe, mikor kapcsolatunk hivatalossá vált, szorongtam, hiszen magam mögött hagytam egy életet, újat kezdtem veled. Féltem. Bízhatok benned? Nem olyan voltál, mint az eddigiek, a vidéki gazdag vagy a városi vagány, semmiben sem hasonlítottál rájuk, mégis elhagytam őket. Nem érted! Te azért lehettél része az életemnek, mert őket magam mögött hagytam. 

Kapcsolatunk nem volt felhőtlen, sokszor az őrületbe kergettél. Olykor hideg voltál, szinte fagyos, máskor forró, nem lehetett a közeledben megmaradni, mégis szép volt veled. Neked köszönhetően rengeteg impulzus ért, kitárult számomra a világ, sokat tanultam, egy új életet ismertem meg. Pedig nem sok szabad teret adtál, volt, hogy majd megfulladtam tőled, menekülni akartam, de nem volt hova. 

Most elérkezett a búcsú ideje, lépek egy szebb, jobb felé – kinőttelek. Mégis van egy kis görcs a gyomromban, hiszen sokat adtál: lehetőségeket, nyugalmat… Egy álmot segítettél valóra váltani. Elköszönök, hálás vagyok neked az elmúlt másfél évért, nélküled nem lennék itt. Nem lennék boldog, nem látnám a jövőt szépnek, a színeket szikrázónak, nem érezném a levegőt virágillatúnak, ha te nem lennél nekem – nem élhetném ezt az életet. Köszönöm, hogy ugródeszka voltál, mikor azt éreztem, talaj sincs alattam, hogy melengettél, mikor fáztam, biztonságot nyújtottál! Utolsó éjem lesz veled, de ne búsulj, csodás új társaid lesznek, ismerem őket! Megvidámítanak, szeretni fognak! 

Nem szaporítom tovább a szót! 

bugge.jpgIsten veled kis apartmanunk Brugge szívében, nem megyünk messze, szeretettel gondolunk rád, néha majd erre sétálunk rád mosolyogni! 

Köszönünk mindent!

 

Szólj hozzá!

2017.02.23. 17:51 Ésik

Robi a farsangon  

Címkék: arany piroska

Írta: Arany Piroska 

           

Te voltál már farsangon? Mert azt mondta a tanító nénim, hogy írjuk le milyen volt a farsangi mulatság az iskolában.

Azt úgy is lehet mondani, hogy farsangi bál, mert van zene, és lehetne táncolni, ha akarnánk. De azért nem akarunk, mert olyan sokan vagyunk a tornateremben, hogy nem lehet ottan ugrálni egymás lábára, meg azért se nem, mert én nem is tudok táncolni.

Meg ha tudnék is, én nem merném Szilvikét felkérni, mert mondjuk, ha hívnám Szilvikét, és azt mondja, hogy nem akar velem táncolni, hát az olyan égő lenne, hogy meg se próbálom.

Énvelem nem is táncolna Szilvike, még ha jól tudnék is táncolni, mert ő csak Karesszel van egész délután, és végig figyeltem, hogy csak azzal sugdolóznak a bordásfal mellett, a kabátok közt.

Ja, elébb azt kell leírni, mert azt is mondta a tanító nénim, hogy írjuk le, hogy miért van a farsang.

Az nem csak egy kétnapos ünnep, mint a többi, és ez csak azért van, mert elmúlt a karácsony meg a szilveszter, és olyan marha soká lesz a húsvét, hogy közbe kitalálták a farsangot, ami a tél farka, csak rém hosszú. És ezért, hogyha unjuk a hideget meg a havat meg a sok cuccot, sapkát, sálat, csak a tavaszra gondoljunk, ami majdcsak eljön.

Na és hogy még muris is legyen a farsang, hát annak lehet öltözni, aminek akarunk, de leginkább ijesztősnek, hogy a tél megijedjen és elzavarjuk.

 Nem  mintha a tél törődne mivelünk, mert azóta is esik a hó. Ebből látszik, hogy ez a babonázás egy ócska szokás, és jobb, ha csak úgy teszünk, mintha elhinnénk.

A legjobb, hogy álarcot azt olyant csinálhatunk magunknak, hogy ne lehessen felismerni.

A lányokat mégis felismertem, pedig ők tündérnek meg királylánynak öltöztek, mert nekik nem számit az, hogy tél vagy tavasz, csak ők legyenek a legszebbek, meg nagyoskodtak, hogy még a szájukat is kifestették, és a tanító nénim egy szót se szólt, csak megengedte. Amin én csodálkoztam is, mert ha én valamit csinálok, még ha farsang van, akkor is beszól nekem. Én csak ezért az egyért szeretnék lány lenni, hogy nekem is mindent szabad legyen.

Akartam öltözni, én is, de nem tudtam mibe, csak a betmen jutott eszembe. Ám mostanában van megint a tévében Zorró, apukám kedvenc kiskori filmje, és ő az volt az iskolai a farsangon, hát legyek az én is, mondta az anyukám.

Nem akarta, hogy betmen legyek, mert anyukám szerint kitelik tőlem, hogy úgy menőzzek, mintha repdesnék, hogy leessek a bordásfalról, és mert Zorró úgysenem repül, csak lovagol, és a lovat úgyse lehet bevinni a tornaterembe, és azt mondta az anyukám, hogy Robikám csak egy kard kell neked meg fekete kalap, és varrok neked egy olyan libegős fekete gallért, és kész a Zorró.

Szerencsére nem is kellett varrni, mert a Szilvike anyukájának volt egy régi fekete selyem szoknyája, azt mondták egy maxi, amire én azt hittem, hogy az valami fiús ruha, hát nem bántam, hogy az legyen egy földig érő köpeny a nyakamba.

Csak az volt az égő, hogy mikor egyenként be kellett mutatkozni, hogy én kinek vagyok öltözve, akkor a kardom, ami a derekamra volt kötve, úgy beletekergőzött a Szilvike anyukájának abba a ráncos, bő szoknyájába, hogy teljesen elgörbült mire kiráncigáltam.

És hiába hadonásztam vele, avval már nem lehetett a Zé betűt suhogtatni, mert lekonyult, mert csak egy cipős doboz papírjából csinálta az anyukám, hogy nehogy valakit lekardozzak egy igazi  karddal.

Na, de az még semmi, hogy engem a díjazós tanárok hogy kiröhögtek, de sajna hogy Karesz pont a Szilvikével, ahogy kicikiztek, a többiek előtt, hát azt nekem kibírni!

Ám a tanító nénim látta, hogy mindjárt elbőgöm magam, akkor visszahívott, mert kitalált egy újfajta díjat, amit úgy mondtak, hogy paródiadíj , és hogy én most a Zorró paródiája vagyok, amit én nem is értettem, de mégis jó volt, mert kaptam egy tábla mogyorós csokit.

Akartam törni belőle Szilvikének, de azt mondta, hogy a mogyi belemegy a fogába, és nem kért. Akkor már kezdett olvadni a csoki, hát micsináljak, az egészet én ettem meg, és még ittam kólát is, de két pohárral ám.

És mikor ittam már egyből rossz volt, meg olyan melegem lett, hogy nagyon gyorsan haza kellett futnom, és lehet, hogy nem is megyek jövőre farsangi mulatságra.

De azért ezt még nemtom biztosan, mert ha Szilvike ott lesz, akkor én vinnék neki olyan csokit, amibe nincs mogyi, és akkor énvelem sugdolózna, nem a Karesszel.

 

Szólj hozzá!

2017.02.10. 18:23 Ésik

Egy mosoly a gyászmenetben

Címkék: vaskó ilona

Írta: Vaskó Ilona

gyasz_masolata.jpgVajon ha megkérdezném tőled, hány éves az anyukád, mit válaszolnál? Az én anyám nagyon sokáig harmincnyolc éves volt. Így emlékszem rá. Akkor mentem első osztályba, akkor kellett mindenkiről mindent tudnom, hiszen mindig azt kérdezték, hogy hívnak, hol laksz, hogy hívják apukád és anyukád. Hány évesek? Van-e testvéred? Ha igen, fiú vagy lány, idősebb, fiatalabb, öcsike vagy bátyus, hugi vagy nővér? És én csak kapkodtam a fejem a sok kérdés között, hogy most éppen melyikre válaszoljak.

Az én anyám így maradt örök fiatal. Emlékszem, álltam valamelyik tanító nénim előtt, és a hátam mögött, az ujjaimon próbáltam kiszámolni, hogy hány éves is lehet anya, de nem tudtam. Nem mondtam semmit, csak sírtam. Hazamentem, és félve kérdeztem meg az én gyönyörű édesanyámat, hogy mondja meg, mert ő biztos bárkinél jobban tudja, hogy hány éves… Látva elkeseredésem, kacagva mondta: harmincnyolc. Nekem ő hosszú éveken keresztül ennyi is maradt. Talán már a középiskolába jártam, amikor mosolyogtam magamban, ha megkérdezték, hány éves, mert azonnal rá akartam vágni, hogy az én szépséges felmenőm mindig ugyanannyi.

Aztán pár éve belenéztem a tükörbe, talán pont én is anyám örök korába léptem akkoriban, és rácsodálkoztam a visszanéző, visszamosolygó ismerős arcra. Mindent, mit lehetett, az anyámtól örököltem. És mindent, mit tanulni lehetett, tőle tanultam. Talán csak a hajunk és bőrünk színe nem egyezett.

Anyám fekete hajú, kreol bőrű nő volt, bár idősebb korára bizony ő is olyan sápatag lett, mint én. De alig őszült. Hetven év felett temettük, és alig volt ősz hajszála. Apám meg… Ő olyan fiatalon halt meg, hogy őszülni sem volt ideje. Persze ez nem igaz. Benne volt már ő a hatvanban, az elejét kezdte éppen, de nem fehéren őszült, hanem sötét szőke haja – vagy hát nézőpont kérdése, mert akár világos barnának is mondhatnánk – szürkés átmenetet öltött. De az ő kék szemeihez pont ez illett.

A minap temettük nagyanyánkat. A bátyám ment az előttem lévő sorban, és a haját kémleltem. Elégedetten mosolyogtam. Ő sem őszül még. Nincs bajom az őszüléssel, nem is zavarnak az ősz hajszálak sem, csak anyánkat és apánkat kerestem magunkban. Jó volt látni benne anyám fekete rövid haját, kreol bőrét – ahogy telnek az évek, az övé is világosodik. Itt laknak bennünk. Ránézek, és apámat látom benne, a színeiben meg pont anyámat. Mind a kettőt egyszerre viszi ő is, és tán én is.

A tükörben, reggel, néha anya arca köszönt. A vidám nevetésekben, az örök mosolygásokban is ő üdvözöl. És apám? Ő ott van minden hátvakarásomban, a görbe tartásomban, a párna sarkát morzsoló mozdulataimban. És ott lakik abban a humorban, amit csak kevesen értenek.

Talán pont ettől tudtunk magunk közé választani embereket. Ha értették a humorunkat, maradhattak, ha nem, akkor inkább jobb volt távozni. Ahhoz, hogy velünk tudjanak nevetni, érteni kellett az iróniához, öniróniához, a szarkazmushoz, és olykor egy csipetnyi cinizmust is tetten kellett tudni érni közöttünk. Ezek nélkül nem érthettek semmit, ha köztünk ültek. Nem értették min nevetünk, vagy azt sem, miért nem halunk bele semmibe. Nem volt siránkozás, mindenből lehetett humort gyártani. Nem kellett tisztelni a halált sem.

A bátyám nagylánya rákban halt meg. Mikor ballagnia kellett volna a középiskolában, mi eltemettük őt. A ballagási tarisznyáját az osztálytársai hozták magukkal a koszorúval együtt. Pár nappal a halála előtt a bátyám rám nézett, és csak ennyit mondott: – Hugi, szólnál az öregnek? – így hívta apánkat. – Már szóltam neki, hogy ha lehet, két Kinder tojással várja ott fent – válaszoltam. Nem sírtunk, csak konstatáltuk a dolgokat, hogy fél szavakból is érjük egymást.  

Apánk minden unokájának vásárolt egy-egy Kinder tojást, ha találkozott velük. Mivel gyakran ő ment értük az óvodába, iskolába, így bizony rengeteg meglepetés játék sorakozott már a gyermekszobák rejtekében.

Már mind elmentek. Apám előre ment, várni az unokáját és anyánkat. Nagyanyám megvárta anyámat, mert nem hagyta egyedül a betegségében. Mindennap főzte neki a kapucsínót, mert tudta, a lánya nagyon szereti.

Így maradtunk utolsóknak, a bátyám és én. Nincsenek már szüleink, nagyszüleink. De van családunk. Gyönyörű családunk. Mindkettőnkben ott él tovább apánk és anyánk. Csak nekem anyám harmincnyolc éves maradt.

Szólj hozzá!

2017.01.27. 18:17 Ésik

Minden út vezet valahova

Címkék: köves istván

Írta: Köves István

(Az Öreg Sam ciklusból)

 

Nagy hirtelen kisütött a nap. A túlsó járdán egy bőrdzsekis férfi lépdelt az Audija felé, s amikor megnyomta a markában szorongatott slusszkulcs piros gombszemét, az autója vidám visongással válaszolt, mintha köszöntené a gazdit, s amikor megint nyomott egyet, a kocsija készségesen visszakacsintott rá. Lágyan rugózott egyet a volán mögé telepedő súlya alatt az elegáns jármű, s ettől a visszapillantó-tükrön himbálódzni kezdett a ráaggatott ezüstfehér CD-lemez, éles sugárban verte vissza a koradélutáni napfényt.

Fölnéztem: odafent, az égen egy lökhajtásos repülőgép épp fehér cipzárt varrt a kék mennyboltra. Amikor néhány tétova lépés után végre előre néztem, egy National Geographic-címlap élességével rajzolódott elém az Andrássy út túloldalán egy ragyogó citromsárgára fröcskölt falú, kétemeletes, erkélyszerű ballusztrád elemekkel ékesített palota sarka. A tetőszélen a bumfordi vázadíszek és a bábkorlát figurái közt átsugárzó fénycsóvában szinte úszni látszott, akár egy lomha görög gálya, s felette kék ívben feszült az ég.

Mélyet lélegeztem – s különös-ismerős parfüm-felhő birizgálta meg az orrnyálkahártyámat. Mit vagy kit idéz ide ez a kölni?

Nem vettem észre, honnan lépett elém a nő, akiből az édes és a keserű fojtogató keverékének illata szállt felém, akár a hajnali esőben borzongó muskátliból, amikor fejét félrehajtva fölnézett rám, s megszólalt:

Megismer, tanár úr? A verseimet mutogatni jártam magához – van annak már húsz esztendeje is! Oh, és maga mindig nagyon udvarias volt és kedves is. Nagyon megváltoztam? Én rögtön magára ismertem ám! Ne izguljon, felhagytam az írogatással, gyerekes dolog volt, most már tudom, de nem szégyellem. Hogy megy a sora? Jól van? Tudja mit? Üljünk be ide a kiskocsmába, beszélgessünk egy csöppet, hívjon meg egy kis konyakra, ahogy akkoriban, no jöjjön, nem bánja meg, egyedül élek, szép kis lakásom van itt nem messze, maga is ráér, ni, milyen szépen kisütött a napocska is!

Arcán nyoma sem látszott semminek.

Jobban megnéztem az ellenfényben. Külvárosi femme fatale. Hullámos, félhosszú világosbarna haj, füle körül rövidre vágva. Határozott, karakteres vonások, kiugró arccsont, gödröcskés áll, telt ajkak. De különös a szeme: hűvös szürkés-zöld, meglepő egy, a mustár és méz színeiből kevert mogyoróbarna-kreol arcbőr keretében, ráadásul az érdeklődés mellett praktikusra csiszolt értelem sugárzott belőle, amikor hozzám lépve megölelt. Tekintete a páfránylevélként rebegő pillák keretében öntudatosan bizakodó volt, ugyanakkor bizalmaskodás nélkül kihívó, miközben arról is árulkodott, hogy ez a nő könnyen sebezhető, s ezért szeretné titkait minél tovább megőrizni. Leginkább egy templomudvari macska mindentudó, szelíd tekintetére emlékeztetett.

Nem tudtam eldönteni, de mintha pici gúny bujkált volna a hangjában. Szájzugráncainak szokatlan vibrálása kezdett ismerős lenni, kíváncsian kivártam, míg egy félmosolynál elővillantak emlékezetem szerint világhíres szép fogai. Megváltoztatta színüket ugyan az idő a mandula virágának rózsaszínjéről a héjának barnájára, de meg kell hagyni, így is elég kívánatosak maradtak.

Jól ismertem az ösztöneimet – miért is javultam volna meg, miért lennék ma értelmesebb, előrelátóbb, számítóbb, mint tegnap, vagy tegnapelőtt? –, s bosszantóan jól ismertem az efféle ügyeim menetrendjét, útvonalát: engedem beférkőzni előbb az agyamba, aztán az ágyamba – s mintha csak bizonytalankodásomat illusztrálná, az egyik földszinti ablakból kidübörög a Clash nemzedéki refrénje: Should I Stay or Should I Go?

Nem engedhettem meg, hogy híre menjen, kiégtem, barátságtalan lettem, megöregedtem, s kétségtelen, az egyedül élő férfi úgy tele lesz problémával előbb-utóbb, ahogy a gazdátlan kutya eltetvesedik. Amíg a folyók a tengerek felé igyekeznek, amíg fénye van, ragyogása fejem fölött a napnak, amíg a magasban bugyogva bukfencező felhők suhanó árnyékokat futtatnak a lábunk elé – csak nem szánhatom ezt a keserű sorsot magamnak? 

Ennek a nőnek itt szemlátomást nincs mi elől menekülnie, nincs vétke, amit takargatnia kell, méltánytalanság, amivel dacolnia, hibája, amit feledtetnie kell, nincs gyöngesége, amit le kell küzdenie, akadály, gátlás, amit ki kellene kerülnie, viszont erőlködés nélkül megtanult mindent és fogékony minden elkövetkezhető élmény lobbantó lángjára.

Tehát pontosan olyan, akinek most semmi keresnivalója mellettem.

Hozzáléptem hát, átfogtam a vállát.

Félig oldalról nézett föl rám, otthonosan elfészkelte tarkóját a vállgödrömben, biztatón és bizakodón összemosolyogtunk – Paramount-csapó: bittersweet lifestyle –, s az ugyancsak kopott, talán reformkori utcácskát vakító márványpalota-följáróvá varázsló napfénypászmához igazodva, néhány összeszoktató lépés után kicsit oldalazó, amolyan matróz-járásra váltva – mintegy véletlenül súrlódtak egymáshoz az együtt mozduló combok – elindultunk az aranyszőnyegen egy józanul ugyan megtervezhetetlen, de épp ezért igen ígéretes, huszonegyedik századi budapesti délután felé.

Ahogy így lépkedtünk, azon álmélkodtam, milyen különös is ez a múlt és a jövő közé épülő világ. Csak akkor kezdem kapiskálni, miért is kell életem könyvét megírnom, amikor már az utolsó szavakat válogatom. Pedig az elejétől fogva, öntudatlanul is ezekre az oldalakra készülődtem. A végső mondat – legyen az banálisan egyszerű vagy lenyűgözően bonyolult –, amely felé most már bizonyos, hogy feltartóztathatatlanul igyekszem, veszélyes inkább és ijesztő, mint szórakoztató, fenyegető és bajt hozó inkább, mint érdekfeszítő.

Holott csak annyi történt, azt kell leírnom, hogy ezen a bizonyos derűs szeptemberi napon ismét csak orrom alá dörgölte a sorsom, hogy képtelen vagyok azzá válni, aminek tartom magam, mert, basszus – Köves Istvánnak lenni akkora szívás, hogy egy pillanatig sem veheti félvállról, aki vállalkozik rá!

 

     

 

 

 

Szólj hozzá!

2017.01.24. 18:08 Ésik

Lehetne?

Címkék: kecskeméti zsuzsa

Írta: Kecskeméti Zsuzsa

 

lehetne.jpgNéztem, ahogy döbbent csendben sorjáztok ki az iskolakapun. A közös ima és az emlékezés percei után senki nem kért titeket arra, hogy maradjatok csendben. Még az öreg iskolafalak is beleremegtek, ahogy csak a szívetek dobbanása hallatszott. A sokat látott Alma Mater sem szereti ezt. Azt szereti, ha éltek… mindannyian. Ha nevetve és lökdösődve mentek ki a nehéz kapun egy hosszú nap után. Ahogy még bandáztok kicsit a korlátnak dőlve, ahogy bekiabáltok az ablakon a „sanyarú sorsúaknak”, akiknek 8. órája is van… Igen, biztosan fura ez, mert mindig rátok szólunk: Ne kiabálj, ne lökdösődj, ne zavard meg az órát, ne lökd le a másikat a lépcsőn… Ó, de jó lett volna, ha ma is szólnom kell! Ha nem kell arra gondolnotok, hogy azok a szegény gyerekek a másik gimnáziumban… olyanok, mint mi… tanárnő, akár mi is lehettünk volna…

 Láttam, ahogy nap közben nagyon, nagyon sokan gyújtottatok gyertyát. Láttam, ahogy csendben össze-összebújtok, kapaszkodtok egymásba. Láttam, ahogy értitek, hogy a veszteség nem csak azoké, akik az életüket vesztették el és nem csak azoké, akiket sújt az itt maradottak tragédiája.

Bárcsak ne kellett volna ezt megértenetek! Bárcsak úgy élhetnétek, hogy soha de soha ne kelljen félnetek a haláltól, ami akkor is megsebez, ha a ti életetek megmarad! 

Lehetne, hogy az a bizonyos boldog gyermekkor ne így érjen véget? Lehetne, hogy ne legyetek betegek, ne éhezzetek, ne fázzatok, ne féljetek, ne érjen benneteket baleset? Lehetne, hogy a legnagyobb nehézség a következő napi matek házi legyen? Lehetne, hogy mindannyian hazatérjetek az anyukáitokhoz minden nap egészségesen és boldogan? 

Lehetne, hogy minden nap telekiabáljátok a folyosót és felrúgjátok a labdát a tetőre? Lehetne, hogy újra azt gondoljátok sebezhetetlenek vagytok, és ez azok is lennétek?

Lehetne, hogy a szemetek csak attól az utánozhatatlanul és fájdalmasan gyönyörű kamasz szerelemtől legyen könnyes, amin úgy is át kell esni? Lehetne, hogy a legnagyobb félelem az lenne, ha jövök a folyosón és ti éppen lógtok, és pont lebuktok? Tudjátok, amitől most „halálra” rémültök, de az egyik legjobb sztori lesz a gimiből? 

Lehetne, hogy amikor az anyukátokat kell felhívom, mert valami baj van, csak azt kelljen mondanom: kicsit hánytál, jöjjön érted. Vagy rosszul léptél, kiment a bokád, de itt a mentő, elkísérünk a kórházba, és megvárjuk, míg odaér, nincs gond, csak ez a fránya tesi óra, és te kicsit remegő hangon, hősiesen azt mondod neki, nyugi anya kicsit fáj, de azért siess jó? 

Lehetne, hogy éljetek és növekedjetek egészségben és boldogságban? Lehetne, hogy csak annyi fájjon nektek, amennyit el bírtok viselni? 

Ezt most még én is alig bírom. Eszembe jutnak az anyukák, akik már nem ölelnek… a tragikus véget ért kamasz szerelmek… a pár nélkül maradt Best Friends karkötők… a bent hagyott gazdátlan tesi cucok… a törlések a törzslapokban, amit az osztályfőnökök a könnyeikkel törölnek majd ki… kedves kis életek… barátok, barátnők, tanítványok, akik nevetve, lökdösődve mentek ki a nehéz kapun, kicsit még bandáztak a korlátnak dőlve, és bekiabáltak az ablakon azoknak, akiknek még van órája…

 

Szólj hozzá!

2017.01.20. 18:20 Ésik

Cirkusz

Címkék: petrozsényi nagy pál

Írta: Petrozsényi Nagy Pál

 

cirkusz.jpgMint minden gyermek, suttyókoromban én is éltem-haltam a cirkuszért. Hol az erőművészek bűvöltek el, hol a hipnotizőrök, addig-addig, amíg egy szép napon magam is gyakorolni kezdtem. Betanultam néhány számot, aztán rohantam kipróbálni.

– Nézz reám, és aludj!

– Így? – állt kötélnek egyik jó barátom, fél szemét behunyta, és ráütött a hasára.

– Hütyü!

– De hát én nézlek – mutatott a nyitott szemére –, a másikkal meg alszom – bökött a csukottra.

Fülledt, júliusi nyár volt. A kerti fák álmosan bókoltak. Egy egresbokor mögött hirtelen felhorkolt valaki. Gyula, szomszédunk lányának a vőlegénye fújta a kását.

– Ezt nevezem! Remélem, a suliban is fellépsz. Bejön az oszi, kinyitja a naplót, aztán, hopp, csurglizni kezd: ég a kunyhó, ropog a nád...

– Szellemes vagy – lombozódtam le vészes gyorsasággal. – De fogadjunk, hogy Gyulát azért elaltatom.

– Aha, vagyis… Szerinted most mit csinál?

– Kelj fel, és ugass! – mennydörögtem a nyalka vőlegényre.

– Mi... mi történt? – ugrott talpra riadtan a férfi.

– Semmi különös – vigyorgott szöszke barátom, Jóska –, csak éppen tranc... francba ejtünk.

Boldog gyermekkor! Tovaröppent évek! Szinte alig hiszem, hogy mindez velem történt. Tizenkét éves voltam, tele hittel, érdeklődéssel, főként – olvasmányaim kapcsán – az okkult ismeretek iránt, és titokban azt hittem, pontosabban csak reméltem, miszerint én is rejtélyes képességek birtokában vagyok. A Gyulával való kudarc ugyan lehűtött kissé, de egy hónap múlva ismét bátorságra kaptam. Emlékszem, éppen vasárnap volt, azaz „klubnap”, amikor az egész család ráért, és ebédtől estig verték a blattot. Természetesen újból Gyulával kezdtem.

– Gondolok egy számra, találd ki, melyik az!

– Tíz!

– Úgy van! Most?

– Kettő.

– Jó vicc! – fitymálta le tudásomat pajtásom Lucsi nevű nővére (akibe titokban szerelmes voltam). – Előbb írd fel, hadd lássuk mi is!

Felírtam mindegyiket külön füzetlapra.

– Három. Nyolc. Öt... – találgatta Gyula bekötött szemmel, később a bicskát, zsebkendőt, mindent kitalált, amit a kezembe fogtam.

A család meghökkent, s úgy néztek rám, mintha most látnának először. Bennem mégis kételkedés lapult. Éltem a gyanúval, hogy Gyula megjátszotta magát. A telepatikus számok ugyan sikerültek, ám ez lehetett egyszerű véletlen is, szóval több bizonyítékra volt szükségem ahhoz, hogy hipnotizőrnek higgyem magamat. Tehát folytassuk, kiindulópontnak ott van mindjárt a cirkusz, ahol magam is sok illuzionista számot láthattam.

Következő kísérleti alanyom a család egyik rokona volt egy, alacsony, vastag nyakú bádogos. Kezdtem a számjegyekkel, végül bűvös kört húztam, amiből sem Gyula, sem a bádogos nem bírt kilépni.

– Bámulatos! – ámuldozott barátom apja, egy örökké mogorva nyomdász. – Aki ilyet tud, az kész cirkuszista. Tudod, mit, lépj föl legalább egy este. Pont tegnap érkezett egy bukaresti cirkusz. Jelentkezz náluk, meglátod, egy halom pénzt kapsz ezért.

– És... ha nem sikerül? – aggodalmaskodtam. – Ha... ha kifütyülnek?

– Ki van zárva! – nyugtatott meg a bádogos. – Téged az isten is artistának teremtett. Meg aztán mi is ott leszünk – kacsintott sokatmondóan. – Kidolgozunk néhány trükköt, és...

– Szépen besegítünk – egészítette ki Gyula. – Ott csücsülünk elöl, mindjárt az első sorban. A többit bízd ránk, nem kell begyulladni – biztattak jobbról, gyúrtak balról, hogy a végén már kezdtem hinni nekik.

Másnap szívdobogva toppantam az Olimpia cirkusz igazgatója elé.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam! – szólítottam meg románul. – Nándi vagyok – dobtam be a bádogos nevét. – Illuzionista.

– És magyar – állapította meg az igazgató kimérten, nyilván a kiejtésemből, noha már akkor jól, sőt, kitűnően beszéltem Eminescu nyelvén is.

– Tessék?

– Semmi, nem érdekes. Aztán mit akarsz tőlünk?

– Sze... szeretnék föllépni maguknál.

– Igazán? – mért végig tetőtől talpig. – No és mivel, van valami számod vagy ilyesmi? – kérdezte hitetlenül.

– Természetesen.

– Bine, frate (Jól van, testvér.) Coco, Ferini! – intett oda gúnyosan két artistának. – Nézzetek meg, fiúk, néhány próbaszámot!

– Most? – öntött el a forróság, nem is oktalanul, hisz az egész só Gyula és a bádogos asszisztenciájára épült.

– Természetesen.

– Kérek két támlás széket! – vettem föl a kesztyűt, legalább kiderül, komédiáztak-e Gyuláék, merthogy ezek nem fognak, arra mérget veszek. – Csak ez a zaj... – sandítottam az artistákra –, így... így nem tudok koncentrálni.

– Ez van, nekik is edzeni kell, de ha zseníroz...

Zsenírozott bizony, viszont mit tehettem, ilyen a cirkusz: csinnadratta, bumm! Hirtelen megláttam egy gongot, mellette kalapács, jó kétkilónyi. No, ha bumm, hadd legyen bumm – vágtam a gongra, mire olyan csend lett, mint a matekórán, ha kinyitották az osztálykönyvet.

– Első számom egy katalepsziás gyakorlat – hajoltam meg az artisták felé, azzal tarkómat az egyik, sarkaimat pedig a másik támlára fektettem. – Egy... kettő! – nyújtózkodtam ki, s hogy a hatás még elképesztőbb legyen, megkértem a dirit, foglaljon helyet rajtam.

Csöndben, szinte tátott szájjal néztek, mintha egy távoli a bolygóról csöppentem volna közéjük. Pedig a számban nem volt semmi rendkívüli. Nyilván a személyem kelthetett érdeklődést, az a tény, hogy mindezt egy gyerkőc mutatta be nekik.

– És most hipnotizálni fogok – ugortam ki az igazgató alól, aki szeneszsákként nyekkent a fűrészporba.

Senki sem nevetett, kivéve Cocot, az Olimpia bohócát, de az akkorát, hogy még a hasa is belefájdult.

– Kérem, fáradjon közelebb valaki! Például maga – mutattam a nyögdécselő clownra. – Látom, beteg, hasgörcsei vannak.

– I... igen – hebegte Coco hasát tapogatva. — Azt hiszem, tényleg beteg vagyok.

– Szerencsére elmúlt, megint jókedve van, úgyhogy, remélem, fütyölni is fog, barátom. Remek, de most én fütyölök, miközben maga elrop egy magyar csárdást.

El is ropta, utána csecsemőnek, majd részegnek hitte magát. Még lovagolt is, csak éppen seprűn, mint a boszorkányok. Az igazgató arca lassan elsötétült. Erre már az artisták is elnevették magukat, és könnyeiket törölgetve kacagták ki őket.

– Köszönöm, köszönöm! – hajlongtam előttük; ekkor, de csakis ekkor hittem el, hogy csakugyan különleges gyerek vagyok. – De még nincs vége! Hozzanak nekem ide egy kutyát is!

– Mit? – mormogott az igazgató.

– Egy harci kutyát. Ez lesz a befejező… világszám.

– Nincs, de hozhatunk egy farkast, ha megfelel – nézett a szemembe kajánul.

– Hozzák!

Most már biztos voltam a dolgomban, és ha meg tudtam őket bűvölni, a farkassal is sikerül – gondoltam. Szerencsére nem hozták, különben ki tudja, hogy folytatódott volna ez a sztori.

Boldog gyermekkor! Tovaröppent évek! Szinte alig hiszem el, hogy mindez velem eshetett meg. Sajnos a sztoriból hiányzik a happy end, tudniillik a direktor utólag meggondolta magát, így aztán mégsem, azóta sem léptem porondra.

Máig sem értem, mi okból.

 

Szólj hozzá!

2017.01.16. 18:42 Ésik

Szellőhozta érintések

Címkék: vaskó ilona

Írta: Vaskó Ilona

 

Talán épp a mosatlant válogattam, töröltem szárazra a konyhában, amikor éreztem a fuvallatot az arcomon. Sehol nem voltál, még nem ismertelek. Nyár volt. A konyha hideg kövén álltam, és úgy törölgettem. Pont ekkor érkeztél. Belopóztál a félig nyitott ablakon langyos szellő képében. Először a vállamra tetted a kezed, majd a fülembe sóhajtottál, és csókot leheltél az arcomra.

Emlékszem rá, mert a törlőruha megállt a kezemben, és óvatosan megérintettem csókod helyét. Még nem volt arcod, csak érintésed, még nem volt hangod, csak leheleted. Lábaim földbe gyökereztek, szemeim messzire révedtek. Elképzeltelek…

Olyan könnyű voltál, hogy nap, mint nap boldogan vittelek magammal mindenhova. Volt, hogy egész mélyen cipeltelek, a tüdőmben, mert minden lélegzetvételem halk sóhaj volt. Néha meg kiszakadtál belőlem hangosan, de olyankor örültem a boldog ténynek, hogy vagy, hogy megérkeztél. Még nem volt meg alakod íve, még nem tudtam, milyen színű a hajad, de az ujjaim már végigszántottak benne. És te vidáman borzoltad az enyémet.

Nem voltál még sehol, de én már tudtalak. Éreztelek minden levegővételemben, és ott voltál minden kacér mosolygásomban. Így vártalak, tündöklő lebbenésben, vidám suhanásban.

Míg vártalak, megtanítottál újra szeretni. Már nem féltem semmitől. Jöttedre várva újra megtanultam bízni, hiszen te ott voltál mindenhol és sehol.

Elfelejtettem félni. Már nem ijedtem meg, ha az ajtót becsapta a huzat, mert tudtam, te vagy az. Tudtam, jössz. Lassan jössz, mert ami biztos, mint a halál, ami elmúlhatatlan, az lassan is születik. Az készül és érlelődik, néha meg fellángol vad szenvedéllyel… De inkább lassan készül, lassan izzik, sokáig, állhatatosan.

Csendben jöttél, halvány, bátortalan mosollyal az arcodon.

De te még nem látsz engem. Néha érzel, amikor a tiszta edényt törölgeted a konyhádban, hogy belopózok a nyitott ablakodon, és végig simítok vállad ívén, és csókot lehelek az arcodra. Még nem hallod a hangom, még nem érzed, ahogy hajadba túrok, de már tudod, hogy ott vagyok… Csendesen, halvány, bátortalan mosollyal az arcomon… Megjöttem.

Szólj hozzá!

2017.01.03. 18:43 Ésik

Balsors, akit mostan tép

Címkék: kulcsár attila

Írta: Kulcsár Attila  

 

Amikor felébredtem, furcsa érzés kerített hatalmába: mintha nem otthon lennék. Pedig minden ismerős volt: a falióra, a képek a falon, a sár a szőnyegen, amit a cipőmmel az este behozhattam, NIKE bordázat...  De mintha megfordult volna velem a világ. Igen, ott az esküvői képünk, és mintha rossz oldalon állnék a menyasszony mellett – Isten nyugosztalja az én Ilonkámat. Ki volt az a hülye fotós, aki a vőlegényt az ara bal oldalára állította?

Na jó, ittunk egy keveset a öregfiúkkal. Afféle legénybúcsú volt, elvégre egyszer megy az ember nyugdíjba. „Jó pihenést kívánunk, de azért a zenekarban még megvan a helyed”, „De ha kifogod a harcsakirályt, majd hívj meg egy halászlére” – dumáltak össze-vissza. Hogy ezután lesz időd unokázni, azt azért tapintatosan nem mondták, mert tudták, hogy a lányom Angliában szülte meg a kis Rogert, de hogy „most már kijárhatsz a harmadosztályú Szpari edzéseire is”, azt igen. Nem csoda, vagy hatféle pálinkát kóstoltunk végig, szilvától a birsig, meg vagy háromfajta homoki fehéret, kísérőnek. Akinek kertje van, cefréje is lesz, a lugasból bora is van. Ezért hungarikum a pálinka. 

Hogy hogy jutottam haza, nem emlékszem. Talán a Józsi felesége ejtette útba a lakásomat, és kitettek a kiskapunál. Fáj a fejem, émelygek. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára ilyen másnapos. Ablakot nyitottam, hogy kapjak egy kis friss levegőt. De nem nyílott, mert a másik szárnya nyílt ki, a jobb oldali. Mentem az ajtóhoz, hogy átszellőzzön a szoba, és a sarokvashoz koccant a kezem. Érdekes, tegnap még a kilincs volt itt. Nyitottam a mosdó csapját, nem jött a víz. Pedig mindent ugyanúgy csináltam, mint máskor, az óramutató járásával nyit, vissza zár, minden automatizmus már nálam, főleg a kezemben.. Másik irányba forgatva – folyt.  A sliccemnél jöttem rá, hogy mi a baj. Alig tudtam kigombolni. Nem állt rá a kezem.  Persze, mert jobbról gombolódik. Én meg, hülye, a bal kezemet használtam. Tettem még egy próbát. Kicseréltem az éjjeli lámpámban a kiégett villanykörtét. Jobb kézzel csak beljebb tekertem. Ballal sikerült. Ekkor értettem meg, hogy úgy berúgtam ezen a búcsú bulin, hogy balkezes lettem. Balkezes, nyugdíjas.

Ettől kezdve megváltozott az életem. Tudtam már bal kézzel fát vágni, dohányozni, legyet fogni. Egy hét múlva szóltak a haverok, hogy meghívást kaptunk egy öregfiúk fesztiválra, Miskolcra. Én voltam a dixieland zenekarunk trombitása. Elővettem a hangszeremet, hogy kicsit gyakoroljak.  És akkor jobb oldalról vannak a billentyűk!  Ez egy jobbkezes trombita! Paul McCartney-nek áthúrozták a gitárját a rossz kezére, de én nem tudom alulról bal kézzel nyomni Louis Armstrong  Lalubáját!

Hamar megtanultam, hogy fogyatékkal élő lettem. Akivel nem törődik senki. Lehetsz kerekesszékben ülő nyomorék, látássérült, halláskárosult, debil – a társadalom gondoskodik rólad.  Csinálnak neked rámpát, liftet, WC-t, parkolót, feliratot. De a balkezesség nem olyan nagy baj, hogy valaki odafigyelne rá, ránk.  Pedig már írni se tudok, a WC-ben is mellé törülök. A meccsen a szotyolát bal kézzel próbálom bekapkodni, de állandóan összeütközik a könyököm a jobbkezes szomszédommal. Szerencse, hogy ő is Szpari drukker, nem veszi lökdösődésnek. A laptopomat is újra meg kell tanulnom használni. Eddig is egy ujjas voltam. Most is a baloldalon van az a betű, meg az egyes.   

Megyek ebédelni az étterembe, és minden a jobbkezeseknek van terítve. Na jó, kanál balra a kés mellé, villa  jobbra –  fog ez menni. De mikor vágom a lábam ujjáról a körmöt, még csúnyán belevágok. Persze, mert balkezes olló kellene.  Nyitom a gázcsapot a konyhában – akkor zárom el. Minden jobbra zár, jobb menetes. Az ajtót is újra meg kellett tanulni kulcsra zárni, a másik kézzel. Csoda, hogy még élek. Meg kell tanulni mindent ballal is, ha élni akarok ebben a jobbkezes világban. De ez már nem megy. Letettem a kocsit is. Nem fogom átszereltetni a sebváltót a bal kezemhez. Így meg, a jobbal már nem érzem biztosnak a vezetést. 

Ha találkozom egy ismerőssel, nyújtja a kezét.  Én is, a balt.  Nem is tudom, mit csinálnék, ha most egy miniszter akarna gratulálni. Botrányos lenne, mintha nem fogadnám el a jobbját. Nem volna idő magyarázkodni, hogy bocsánat, de úgy berúgtam, hogy balos lettem. Balkezes! Át vagyok programozva. Most lennék jó balszélsőnek – mindig hiányzott a csapatunkból egy igazi ballábas.  De már nem tudok futni.  Ha válogatott focista lennék, a himnuszt énekelve furcsa lenne bal kezemet a bal oldali szívemre tenni. Azt hinnék, viccelődök a himnusszal is.  És akkor ott van a „Balsors akit régen tép”.

Azt mondják, hogy ezt a mozgást a jobb agyfélteke koordinálja. Minden az agyban dől el, azóta át lettem programozva, de hogy ma már lassan az okostelefonokhoz se értek, a Facebook-ban se vagyok otthon. On-line vásárlás, befizetés, információszerzés… Jobbal se ment, de a ballal még úgyse. A jobb oldali memóriám viszont nem  került át a bal oldalra. Egyszerűen kitörlődött. Szerencsére a Szpari a szív felőli oldalon volt, meg a régi haverok is. De az új slágerek, ismerősök, a bal fülemen be, a jobbon ki távoznak. Ez már több mint balkezesség.

Mondom is a fiúknak, ha néha mégis összefutunk. Fiúk, ne menjetek nyugdíjba, az életetek nagyon megváltozik, balul sikerül sok minden.  De van remény… Balsors,  akit régen tép, bal kezét veszítheti még...

 

Szólj hozzá!

2016.12.30. 16:24 Ésik

A hatalmas álom-óceánban

Címkék: gaálné lőrinczi éva

Írta: Gaálné Lőrinczi Éva

 

caroline_lord_united_states_masolata.jpgSzürke nap virradt fel. Megnézte az ágy mellett álló szekrénykén az órát, meglepődött, hogy ilyen sokáig aludt. Már nyolc órát mutatott a régi szerkezet. Lassan megmozgatta fájós tagjait, a derekát. Talán fel kellene kelni, de nem akaródzott a hideg szobában kibújni a meleg dunyha alól. Valamikor hajnalban kidobta az ágy, mostanában pedig alig bír ilyen későn kimászni. Igaz, minek is kelne fel korábban? Amióta teljesen egyedül maradt, reggelit sem kell készítenie. Az a kis pirítós gyorsan elkészül a gáztűzhelyre tett lemezen – még meleget is ad –, és a tegnapi teából is van még egy csészére való, az is megmelegszik a régi kávé-kiöntőben.

Aztán eszébe jutott, hogy el kell mennie a boltba, mert a kenyere is elfogyott. Az este minden zsebét kiforgatta, mire a kenyérre és a liter tejre valót összeszedte. Ez neki elég lesz egy hétre, mert csak akkor jön a postás a nyugdíjjal. Bár, addig még egy vasárnap is lesz! Hétköznapokon hoznak ebédet, ha azt beosztja, sokszor még vacsora is van belőle. Kevés kell már neki. Igaz, nem mindig ízlik, de a meleg leveske – ami általában egyforma, és alig van benne egy kis zöldség és tészta – legalább átjárja fázós tagjait. Hét végén azonban magának kell valamit készíteni. Talán egy kis rántott leveshez még van egy kevéske liszt, még egy pár krumplit, hagymát is talál a kamrában paprikás kolompérnak. Azt nagyon szerette régen is, igaz, akkor egy darabka kolbásszal megbolondította, szaggatott bele egy kis galuskát. Apjuk is megnyalta utána mind a tíz ujját! Jó lesz az vasárnapra! Ha jön a nyugdíj, a számlákra félreteszi a pénzt, a többit beosztja. Igaz, a fogához kell verni a garast, de vesz lisztet, cukrot, olajat, krumplit, hagymát, zöldséget, hogy ne legyen a kamrája teljesen üres. Az Istenke megsegítette ezidáig, még mindig volt vacsorája. A déli maradék is megteszi, vagy egy kis zsíros kenyér egy almával. Az öreg fa termett még egy pár kukacos almát, de ez legalább nem permetes. Vékony szeletekre vágja, így elbírnak vele a megmaradt fogai. A száraz kenyér is jó, ha beleaprítja egy kis rántott levesbe, akkor az is elfogy. 

A gázt csak estére veszi fel, mert a kicsi nyugdíjból nem tudná másképpen kifizetni. Azt mondták a hivatalban, azért kicsi a nyugdíj, mert hogy soha nem dolgozott. Akkor mivel telt el az élete? A keze mindig munkával volt tele, az udvar jószággal, a kertjének meg csodájára jártak a szomszédok. Nem volt abban egy szál gaz sem! A virágoskertje pedig a legszebb volt az utcában! 

Gyermekekkel nem áldotta meg a házasságukat a Jóisten, de nagyon szép életet adott nekik. Olyan embere volt, aki így is megbecsülte, csak már nagyon sok éve magára hagyta. Azóta egyedül tengeti a napjait. Soha nem gondolta, hogy ennyi évet képes lesz a párja nélkül átvészelni. Becsülettel eltemette, szép sírkövet is állíttatott neki, ahol az ő helye is megvan. Bár nagyon kicsi nyugdíjat kapott az ura után, eddig még elvolt. Azt nehezen értette meg, hogy a temetés után megmaradt pénzét szinte mind be kellett fizetni az államnak, hogy a két kezükkel összekapart házacska teljesen az övé legyen. Azt mondták, csak a fele az övé! Hát kié lenne a másik fele? Együtt építették, sokat dolgozott ő is érte. 

Még fiatal volt akkor, amikor az embere elment, a hatvanat sem töltötte be. A ház körüli udvar és kert két kezének köszönhetően ellátta mindennel. Nem szűkölködött soha. Sok év telt el azóta, de már nem ura semminek. Hiába kínálta a kertet, hogy odaadná bérbe, nem kellett senkinek. Nem szeretnek már az emberek kapálni, kerttel vesződni! 

Még ketten voltak, amikor a gázt is bevezettették, így a fűtéssel nem kell fáradnia. Egy cserépkályhának pedig örülne, de úgy sem bírná már a vele járó fabehordást, tűzrakást. A gázzal pedig nagyon kell spórolni, ezért csak estére veszi fel a gyújtólángot. Ilyenkor odaül a konvektor elé a régi fotelba, és átmelegíti magát. Jövő karácsonykor – ha eléri – kilencven éves lesz. Igazából nem vágyik már élni, de azt mondták, hogy aki betölti ezt a kort, az sok pénzt kap születésnapjára. Az a pénz pedig nagyon jól jönne! Talán még a temetésére is elég lenne, mert bizony már senki sincs az egykori nagy családból, aki közeli rokon lenne. A testvérei is elmentek már mind, azok gyermekei pedig pont úgy küszködnek a mindennapokért, mint ő. Felöltözött, elfogyasztotta szerény reggelijét, és elindult a boltba. Még bot nélkül is tudott ilyen rövid utat menni, de a járása eléggé bizonytalan lett az utóbbi időben. A feje mindig félre vitte, ha hátulról látták, mintha részeg lenne. 

Az üzletben elvette a kenyeret, a tejet, és beállt a pénztárhoz. Nem voltak most sokan, előtte nem is volt senki, csak mögé állt be pár ember. Az ujjai nehezen engedelmeskedtek, ezért kiborította a pénzét a pultra, de hirtelen beleállt az ijedség. Mi van, ha rosszul számolta meg a forintjait, ha drágább kenyeret vagy tejet vett el? Izgatottan figyelte, amíg a pénztáros rakta a tíz és ötforintosokat. A mögötte álló hirtelen lehajolt – közben őt is meglökte egy kicsit –, és felvett valamit a földről. – Mama – reccsent rá –, maga meg szemetel? Ijedten fordult hátra, egy eléggé mogorva kinézetű, nagydarab férfi állt mögötte. – Én nem szoktam szemetelni – mondta halkan –, mire a férfi a kezében lobogtatott ötezrest átnyújtotta neki. – Láttam – mondta –, hogy elejtette a pénzét. Riadtan tiltakozott, nem az ő pénze, felelte, de akkor a férfi még mogorvább lett. Szinte gorombán mondta, ne tartsa itt fel a sort, sietne, már mióta áll itt azért a kis kenyérért… Nagyon zavarban volt, mert egyre többen álltak a pénztárnál, a pénztáros már a férfi vásárlását ütötte be, és neki mennie kellett, hogy elférjenek tőle. Zavarodottan fogta még mindig a pénzt a kezében, és hallotta, hogy többen dicsérik a becsületes vásárlót, aki nem tette el egy öregasszony pénzét. Reszketett a láb alatta, nem tudta mit csináljon. Szinte tántorgott, amikor kiment az üzletből. Ezt a pénz nem az övé, ebben biztos volt, de akkor kié lehet? Tétova mozdulattal tette a zsebébe. Nem tudott megnyugodni. Mi van, ha olyan vesztette el, aki a gyermekeinek nem tud most vacsorát venni? Vagy egy másik szegény, akinek talán gyógyszerre kellett? Nem élnek a környéken gazdagok! Édes Istenem! Most mi legyen? Lassan hazaért.

Meghozták az ebédet, kezdett megnyugodni. Minden esetre a pénz félreteszi, nem költi el, mert hátha keresi majd valaki. A boltban ismerik őt, és ha legközelebb megy, megkérdezi a pénztárost, hogy nem lett-e gazdája a pénznek. Ebben megnyugodott. Lassan besötétedett, felvette a konvektort, odahúzta a régi fotelt, betakarózott az ócska pléddel, és lassan elszenderedett. Álmában is a mögötte álló embert látta. De az most mosolygott rá, mikor a pénzt átnyújtotta neki. Felriadt, és különös álmán gondolkodott. Valahogy teljesen megnyugodott, biztos volt benne, hogy csoda történt vele ma abban a boltban! Elmúlt a rosszkedve, és megmelegítette az ebéd maradékát. Rendet tett maga körül, mindig így szokta – nem tudhatja, megengedi-e a Jóisten, hogy rávirradjon. Lesz-e neki még reggel? Ne találjanak mosatlant, rendetlenséget, akik rálelnek. Bekapcsolta a tévét, mert még hosszú az este. A híreket meg szokta nézni, de egyre jobban rémíti a sok szörnyűség, ami van a világban. Talán nem is kellene ezt néznie. A kívánságműsort és régi jó filmeket, a Röpülj pávát, azt nagyon szereti. A lövöldözős filmeket nem nézi meg, inkább korán lefekszik, ha nincs olyan, amit szívesen látna. A fürdőszobában ritkán melegít be, a mosakodást a szobában, lavórban oldja meg. A kádba már nem mer bemenni, mert legutóbb alig tudott kimászni belőle. A fűtést is lekapcsolja éjszakára, az ágyban jó meleg van. Bizony mégiscsak okos volt, hogy nem adta el a dunyhát a tallusoknak a nyáron! 

Sokáig gondolkodott a mai nap történésén az ágyban, és egyre inkább úgy érezte, azt az ötezrest neki küldte Valaki, az az övé. De nem herdálja el! Vigyáz rá, és ha addig nem jelentkezik érte senki, karácsonyra finom ebédet fog főzni. A csirke far-hát jó lesz levesnek, jó puha grízgaluskát szaggat bele, és csirkecombot vesz paprikásnak. Talán vesz egy kis szaloncukrot is, zseléset, mert azt szereti. 2-3 banán is jó lenne! No, majd meggondolja még addig!

Utolsó gondolataival még hálát adott Istenének a mai napért, azért, hogy nem szorul mások gondozására, és nem tehetetlenül éli napjait. Aztán elmerült a hatalmas álom-óceánban, mint egy megbékélt kisgyermek.

 

Szólj hozzá!

2016.12.23. 19:21 Ésik

Ajándékok

Címkék: rácz lilian

Írta: Rácz Lilian

 

ajandek_bontas_masolata.jpg Dr. Kemény Zsuzsanna ügyvédi irodája, tessék – szólalt meg a titkárnő kissé unott, de még a hét ötödik napján is csivitelő hangon. – Nem, nagyon sajnálom, de most nincs bent, és a hétvégén előreláthatólag nem is lesz, elutazik, beláthatatlan időre. Személyes kérés? Rendben, ez esetben amint tudom, értesíteni fogom, hogy kereste. Viszonthallásra – köszönt el, s folytatta a csevegést egy barátjával az egyik közösségi oldalon.

Az ügyvédnő mindeközben a másik helyiségben üldögélt, nézte magát a tükörben, és az élete értelmén elmélkedett.

Kiváló jogász volt, ami az eredményein, később pedig az anyagi helyzetén is meglátszott. A felhalmozott vagyonból megvett egy hatalmas, katalógusba illő házat: a fehér és a szürke árnyalataiból felépülő színvilág letisztultságot, egyszerűséget, s hűvösséget hirdetett. Ám soha nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy valami mégiscsak hiányzik, egy puzzle-darabka, amely kiadná a tökéletes képet. Ám csak nem találta azt az utolsó darabot, se égen, se földön.

Aznap reggel viszont, ahogy kikelt a csodálatos, hófehér selyemtakaró és a selyempárnák rengetege közül, már rögtön érezte, hogy valami történni fog. A hálóinge teljesen lehetetlenül meg volt tekeredve rajta, a kelő nap halvány sugarai egész másképp világították meg a szobát, mint ahogy szokták, ráadásul, nagy nehezen kimászva az ágyból, semmi sem volt ott, ahol lennie kellett volna, amin – mivel minden egyes tárgynak megvolt a maga kisebb-nagyobb szentélye nem győzött csodálkozni.

Az ügyvédnő kelés után nem sokat vacillált az öltözködéssel, feldobta magára a krémszínű kosztümjét s a hozzá illő tűsarkúját, gyorsan kisminkelte magát, a szokásosan szoros kontyba csavarta a haját, és már száguldott is az autópályán az iroda felé. Csöndes, kellemesen monoton zenét hallgatott, miközben vezetett, s próbált nem gondolni arra, mennyire nem érzi embernek magát.

Miután beért az irodába, s leült a székébe, hirtelen hullámokban rátört a fáradtság, s úgy érezte, képtelen lenne most bármiféle komolyabb munkára.

Helga, ha hívnak, nem vagyok bent – szólt ki a titkárnőjének gyorsan, majd gyors gondolkozás után folytatta. – És a hétvégén sem leszek. – Semmiféle terve nem volt pedig, és jól tudta, hogy bőven lenne ideje dolgozni egy kicsit, de úgy érezte, hogy egyszerűen nem bírná ki. A telefon hangos csörgése zökkentette ki végül, s pár másodperc múlva, gyors kopogás után már be is nyitott hozzá a titkárnő.

Egy nő hívott, bizonyos Vásári Edina, azt mondta, régebbről ismer és személyes ügyben keres. – Az ügyvédnő próbálta összeszedni magát, nem is jutott eszébe rögtön, kiről van szó, de aztán rájött.

Ó, hát persze, Edina! Még gimnáziumból ismerjük egymást, igazi jótét lélek volt már olyan fiatalon is, mindig másokon akart segíteni – gondolkozott hangosan. – Bár főleg a gyerekek érdekelték. Sosem értettem. Mondott valami konkrétat?

Csupán annyit, hogy szeretne veled beszélni, és hangsúlyozta, hogy sürgős lenne – mondta Helga. Az ügyvédnő elkérte a telefonszámot, s pár perc tétovázás után felhívta régi ismerősét. Mint kiderült, Vásári Edina egy szegény gyermekeket segítő alapítvány tagja, s az ügyvédnő segítségét kérte: egy szörnyű körülmények között élő, tízéves kislányt most hoztak el a családjától: az anyjától, apjától és két fiútestvérétől; épp egy intézetben lakik, ám az alapítvány már mindenkinek elküldte a karácsonyi ajándékcsomagot, s most szükség lenne még egyre.

Az ügyvédnő, mikor később ezen a pillanaton gondolkozott, maga sem tudta megmondani, mi szállta meg, de habozás nélkül rávágta, hogy majd ő gondoskodik az ajándékról.

Miután letették a telefont, olyasfajta izgatottság és zavar lett úrrá rajta, amilyet réges-rég érzett csak: küldetése volt. Egy pillanat alatt felöltözött, s egy gyors „jó hétvégét” kiáltás után már sétált is az autója felé. Beülve a bőrülés ismerős puhasága és a kellemes illat picit megnyugtatta felzaklatott idegeit, s már járt is az agya, ahogyan szokott, hogy vajon egy átlagos tízéves kislány minek örülne a legjobban. Be kellett vallania magának, hogy fogalma sincs. Első útja így egy méretes plázába vitte, jó ideig járta is a boltokat, ám sehogy sem akaródzott találnia olyat, ami igazán megfogta volna szárnyaló képzeletét, és szinte már majdnem elkeseredett, amikor szöget ütött a fejében egy gondolat – itt nem egy teljesen átlagos kislányról van szó. Ő maga sem volt soha átlagos, soha nem azokra vágyott, amikre a többi gyermek. Meleg családi kör, biztonság, szeretet szerepelt az álmaiban, s szinte elérhetetlen badarságnak tűnt mindez. Ámbár ezek az ő vágyai voltak… honnan tudhatná, mik a kislányéi? Honnan találhatná ki? Honnan tudhatná?

Ötlet és ajándék nélkül, kiüresedetten ment haza, s az ágy aznap este hűvösebbnek, puhasága fojtogatóbbnak tűnt, mint bármikor. Nehezen jött álom a szemére.

Másnap reggel, amint többé-kevésbé felébredt, előző napi kudarca ólomsúlyként nehezedett a lelkére, s még nehezebb volt rávennie magát a létezésre, mint általában; tudta, mindennél jobba tisztában volt vele, hogy ez a kislány épp olyan dolgokon megy keresztül, amelyet még egy felnőttnek is nehéz lenne ép ésszel megemésztenie, nemhogy egy ilyen korú gyermeknek.

Ahogy ezen járt az esze, szép lassan elkezdett megfogalmazódni, formát ölteni benne egy gondolat, egy ötlet. Kelés után ezúttal olyan érzése volt, mintha a tárgyak, amelyeket tegnap nem talált, együttérzésből s szimpátiából előbújtak volna rejtekhelyükről, s most minden ott volt, ahol lennie kellett. Komfortos, puha ruhákat vett fel, egyszerűeket, átlagosakat, az arcát, haját úgy hagyta, ahogy a tükörben látta, hiszen nem volt, akinek fenn kellett volna tartania az egység, az egész, a tökéletes látszatát. Ezen a napon nem is látta értelmét a látszattal foglalkozni.

Otthonában eltelt néhány óra a keresgetéssel, de végül a garázs legmélyén rátalált a keresett holmikra, ezután telefonált Edinának, s elhadarta neki, hogy mit szeretne tenni, majd pedig rögtön autóba ült, és már céltudatosan hajtott is az ismerőse által említett intézményhez. Eközben elintézett pár telefont a megfelelő személyekkel, így órával később már mellette lépdelt az idegen gyermek.

A rövid bemutatkozás után csendben méregették egymást: felnőtt a gyermeket, gyermek a felnőttet. Váll alá érő, tejfölszőke haja volt a kislánynak, mandulavágású, zöld szemei, amelyeket igen alaposan kisírt a gazdája, s ahogy az ügyvédnő számított rá, pici, vékony testét ócska, itt-ott lyukacsos, koszos ruhák fedték.

Csendben tették meg a hazautat. Fogalma sem volt, mit mondhatna, azt pedig, hogy a lány mit gondol, még kevésbé tudta, rejtély volt számára ez az apró, szomorkás arc. Miután hazaértek, az ügyvédnő kissé zavarban, de amennyire csak tőle telt, kedvesen megfogta a lány kezét, s bevezette őt a fürdőszobába, s hamar nagy kád forró vizet engedett neki, s úgy alakította, hogy igazi habfürdővé váljon a kis vendég számára. Magára hagyta és még épp hallotta, ahogy a lány belecsobban a vízbe, s néhány elfojtott kuncogás it átszűrődött a falon.

A nappaliba átszaladva gyorsan becsomagolta az ajándékát, majd egy cédulára felírt néhány gondolatot, s a csomagolópapír alá csúsztatta. Ezután belépett a fürdőszobába, ahol a kislány épp a víz felszínén húzogatta az ujját, mintha bizonyos buborékokat keresne a többi között.

  Ez az én ajándékom neked. Boldog karácsonyt – szólalt meg végül az ügyvédnő pár másodperces hallgatás után. A lány szeme rögtön felvillant, s érdeklődéssel kezdte szemlélni a csinos kis csomagot, amit az ügyvédnő a tükrös szekrény elé helyezett. – Amint kimentem, nyisd ki, kérlek. – A kis vendég bólintott, mire az ügyvédnő újra kiment, ezúttal azonban a homályos üvegen át követte a lányka mozdulatait, ahogy lassan, kíváncsian oda sétál az ajándékhoz, miután beburkolózott a számára előkészített puha törölközőbe. Olyan tisztán hallotta a papír szakadását, majd az elakadó lélegzet jellegzetes hangját, mintha tőle tíz centire történt volna.

Aztán szerencsére észbekapott, s sarkon fordult, elsietett az előszobába, ahol írt Edinának: „Jöhettek.” Alig fél perccel később már jött is be egy aranyosan felöltöztetett anyuka, apuka, s szép, tiszta, meleg ruhákban két fiúcska. Nagy zavarukban azt sem tudták, hova nézzenek, kihez forduljanak, mit tegyenek.

Öltözzenek le, de csendben, nem tud magukról – suttogta izgatottan dobogó szívvel az ügyvédnő, mire észbe is kapott, s visszasietett a lányhoz. Jól időzített, épp ekkor lépett ki a fürdőszobából. Szinte ragyogott: a régi-új ruhák nagyszerűen illettek rá, s az ügyvédő szinte nem is tudta eldönteni, min érzékenyüljön el jobban: a kislánykori ruháinak vagy ennek a bizonyos gyereknek a láttán. Könnyes szemmel vezette a nappaliba, ahol a lányka meglátta az kanapékon ülő embereket, s döbbenten felsikkantott, és már rohant is.

Annuska, Annuska, kis drágám! – hallatszottak ki az anya hálás, szinte már fohásznak tűnő kiáltásai, ám a többiek sem maradtak csöndben, mindenki rögtön felpattant, és a rengeteg ölelésre táruló kar elnyelte az apró lányt.

Másnap reggel…

Dr. Kemény Zsuzsanna ügyv…  vette volna fel a szokásos módon a telefont a titkárnő, ám ekkor valaki kikapta a kezéből a telefont. Már épp kifejezte volna a felháborodását, amikor meglátta, hogy maga az ügyvédnő volt az, ám szinte fel sem ismerte: színek voltak rajta, valós, tényleges színek, és a haja! Ki volt engedve a mindennapos kontyból, s szabadon omlott a vállára. Döbbenetes volt a változás, döbbenetes, a titkárnő alig tudta befogadni ezt a látványt.

Halló, tessék, itt dr. Kemény Zsuzsanna, miben lehetek a szolgálatára? Á, Patrik! Igen, tudom-tudom, hogy az elutazásom híre már körbejárt, kérem, ne haragudjon, amiért esetleg kételkednie kellett bennem, de most már itt vagyok. Igen, egyértelműen. Természetes. No, de akkor térjünk is a korábban már felvázolt problémájára…

Az ügyvédnő felkapta a telefont, rámosolygott a döbbenettel és álmélkodással viaskodó Helgára, s miközben profin folytatta a diskurzust, szép lassan, kényelmesen besétált az irodájába, és csendben, de határozottan becsukta az ajtót. A titkárnő csak nézett utána, majd vállat vonva megrázta a fejét, s folytatta a csevegést egy barátjával az egyik közösségi oldalon.

 

Szólj hozzá!