Írta: Somorčík Sz. Rozália
A nappali délkeleti sarkában, ahol a nagy étkezőasztal van, Giampietrino Madonna és a gyermek című festményének reprodukciója függött a falon.
A Szépművészeti Múzeumban vettük az első férjemmel, lányunk alig volt két éves. A reprodukció eredetileg egy vékonyka plakát volt. Férjem akkor a régészeknél dolgozott mint művészi rajzoló, több réteg papírlemezzel aláragasztotta, és hogy a kép felfüggeszthető legyen, a hátlapjára két rajzszög segítségével madzagot erősített.
Így kerülhetett a legelső otthonom falára.
Egy következő otthon-kezdés falán ez a kép már bekeretezve, egy markáns, túlságosan is nehéz, az anyaságot tartós keretek közé szorító alapérzésként függött.
Szerettem ezt a képet, mert kifejezte legfőbb vágyamat: „csak anya akartam lenni”.
Az erős napsugárzástól a kép az évek során kifakult, olyan lett, mint egy rossz színes fénykép, elvesztette színeit, maradt helyettük a kék és a szürke acél-hideg ridegsége.
Az alapmotívum ott volt, de a melegség a képből kihalt. Erős vágyat éreztem, hogy megsemmisítsem, mert nem találtam benne, amit eddig sugárzott felém. Kijelentettem, hogy a képnek mennie kell, karácsonyig mindenképp, mert különben késsel fogok benne kárt tenni, beleszúrok vagy haránt felhasítom.
Döntésem elfogadták. Már csak nekem kellett bizonyítanom, mert úgy döntöttem, majd én festek egy odavaló képet, ami mellett lehet étkezni és kifejezi a mostani érzéseimet.
Karácsony előestéjén, mikor már megsütöttem az összes süteményt, dobozokba raktam, és közben megnéztem az összes édes karácsony-filmet, ott álltam megfürödve a megfordított kép előtt, amit előző nap kivettem a keretből; nem dobhattam ki az alapot.
Járkáltam a papír előtt, múlt az idő. Elmúlt éjfél, már karácsony lett. Láttam valahol belül magamban egy elképzelést, láttam a tárgyakat egy térben, amik a festményt alkotják. Letettem a vastag papírlapot a fűtőtest mellé a földre, mert már fáztam. Megnéztem festékkészletet, rögtön láttam, hogy silány. Volt pár darab pasztellkrétám, alapszínek, egy fehér szabó krétám és az ősidők óta itt száradó vízfestékeim. Az edénykékben megrepedezett festékekből alig volt valamennyi. Az olajfestékeim, a temperáim már teljesen kiszáradtak.
Hogy ne maradjak szégyenben, hát belefogtam.
Évek óta nem festettem, nem rajzoltam, nem tudtam, hogy a kezem képes lesz-e megcsinálni azt, amit magam előtt láttam, de tudtam, reggelre lesz itt egy kép, amit én csináltam.
És lett.
A másik oldalon, ami a falhoz simul, ott van a kifakult, szerény Madonna a gyermekkel.
A szerző illusztrációjával
