Írta: Arany Piroska
Lídia halkan szól. Alig hallom a suttogását. De ha hangosabban mondaná, elsírná magát: – Nézd a galambomat! A szeme színére emlékeztet!
A reggeli napsütésben a vadgalamb szürke tollazata halványlila fényekben játszott. Már-már azt hittem, szelídített galamb. Először az erkély szélén tollászkodott, mint aki épp fontos reggeli toalettjét végzi. Olyan nyugalommal vizsgálta végig magát, mintha egy lakatlan mező közepén szedné rendbe tollazatát. Nem figyelve arra, van-e a közelében valaki vagy nincs. Amikor meglebbent a függöny, akkor felnézett szánya alól, és oldalra hajtott fejjel ragyogó gombszemét az ajtómra függesztette. Nem repült el. Várt. Amikor látta, hogy semmi sem mozdul, nincs aki bántsa, akkor leszállt a kistányérhoz. A búzaszemeket csipegette. Majd újra az erkély szélére röppent, kicsit még forgatta a fejét, váratlanul elrugaszkodott, és zajos szárnycsapással tovacsattogott. Azóta mindennapos.
Jó itt neki? Miért jön vissza este is? Most ott fészkel az erkély csupasz sarkában. Másnap hoz egy-két vékony ágacskát. Majd még néhányat. Azokon ül. Még a legjobb jóakarattal se lehetne fészeknek, meleg fészeknek nevezni a tákolmányt. Most itt lakik. Nappal nem látom. Este megjön, sokszor későn, már nem is várom; amikor hallom, suhog a szárnya. Mint egy lump, mint bűntudatos, késői ágyrajáró. Szálkás,ágas-bogas tanyáján csöndesen megül. Reggel tollászkodik, fontoskodva bólogat, búg, búg, burukkol, magot szemez, csipeget, tovaszáll.
Megszoktam. Hozzám tartozik. Nem én, ő választott engem. Egy kicsit büszke is vagyok erre. Úgy érzem magam, mint akit kitüntettek. Ha ő, aki bárkihez, bárhova beköltözhetne, fákra, tetők védett eresze alá, titkos zugolyba, térre, torony magányába, ő csak tudja, kit akar választania.Ezt a helyet akarta. Örömmel várom. Etetem. Alkalmazkodok hozzá, jobban már nem is lehet, nem is tudnék.
A tányérját megtöltöm. Nem zörgök, nem csapkodom az ajtót. Már lábujjhegyen lépkedek. Azon töröm a fejem, mit tegyek, hogy ezt is el ne riasszam. Mint azt a másikat. Csak ettől is meg ne kérdezzem: – Ilyenkor kell hazajönni?
Volt már nekem egyszer egy galambom.
Ricsi. Fiatal. Még épp most kamaszodó. Őt ajánlották az intézetből. Idejött, hozzám. Itt lakott. Azt mondta, jó itt nálam. Ígérte, ha megnő, majd ő vigyáz rám. Akkor még neki volt énrám szüksége. A szeme színe szürke, mint a vadgalambok szárnya. Jött, ment, amikor akart.Szerettem. Ő is, “nagyon bírt” engem. Mondta. Nem kellett kecsegtetnem. Ezért voltam nyugodt. Ő tudja, mit akar. Bizalommal léphetett be, ő idetartozott.
Csak, valahogy, mégis elriasztottam.
El. Talán, mert odafigyeltem. Kérdezgettem: – Honnan jössz ilyen későn? Érdeklődtem. Azt hihette, faggatom? Ezért? Miért? Elhagyott, akár egy idegen, akár egy vadmadár.Egy napon úgy tűnt el, mintha senki se várná haza. Se szó, se beszéd. Szelídnek látszott, de vadmadár. Jön, megy, örökre idegen. Nem tudtam én ezt. Jaj,hova ment? Kerestetem, hírdetgetem, üzengetek, hogy visszavárom.
Az intézetiek? Csak legyintenek,vállukat vonogatják: – Ha meg is jön, el fog tűnni megint. Ő ilyen.
Nem az a döbbenetes, hogy nincs hely, merre keressem; nem csak az rémít, hogy bajba kerülhet valahol. Hanem az a szívszorító magánya, amelyet ő, szabadságként, látszólagos elégedettséggel, nemtörődöm, laza könnyedséggel, önként elvisel. Vagy –attól félek – talán keres?
Senki sem szabhat neki határt. Nem lehet rá haragudni. Hívogatni? Mivel csalogatnám? Azzal, hogy gyere vissza, rád írattam a házamat? Csodálkozna: – A házat? Minek az nekem?
Nem lehet megszelidíteni. Szabad madár. Vadgalamb.
Lídia suttogva hív az ablakához: – Nézd a galambomat. Tejeskakaó színű szürke tollát fújja a szél, ragyogó szemét rád függeszti, ha enni kap, elfogadja, ha nem, azt se panaszolja. Lehet forró a nyár, fagyos a tél, virágzó a tavasz, búgó hangjára álmaidból gyakran felriadsz. Hallod?
Szedett-vedett tanyáján lágyan burukkol most is valahol.
Illusztráció: Hargitai Beáta
