Írta: Réti János
A filmre átírt nagy regényfolyamokban valamint a szódavízzel bélelt tévésorozatokban az úgy szokott lenni, hogy az erőteljes és szépen sarjadó családfa ágaival-bogaival történik ez meg az, lélegzetelállító fordulatok és hajmeresztő érzelmek közepette, amíg végül a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz megérdemelt büntetését. Mint a mesében. Mert az életben a jó nagy valószínűséggel nem nyeri el jutalmát, a rossz még annyira sem büntetését, és ettől lesz aztán olyan cselekménytelen az egész.
A nagy regények és sorozatok mindegyike megegyezik abban, hogy cselekményük egy pontjától fogva átveszi uralmát a mindenható pénz, a családot szervező vagyon. Kőkemény nagyapák agonizálnak megtörhetetlen büszkeséggel részeken át, miközben döntenek leszármazottaik jelenéről, jövőjéről, mi több utólag múltjáról is. Többnyire feltételeket szabva a fiataloknak, ritkábban kegyet gyakorolva unokáik felett, de mindig a dinasztia érdekeit szem előtt tartva.
Ilyenkor aztán olajmezők jönnek, sörgyárak és birtoktestek mennek, kiadói tulajdonjogok suhognak színpadias kijelentésekben és a család ügyvédje által sűrűn lapozgatott végrendeletek oldalain. A szeretet meg egyszeriben dollárosul, frankosul vagy euróban kifejezhető mértékűvé változik.
Így láthatja ezt a földön járó szegényember is, aki minden isten áldotta napon – mármint egyik vasárnaptól a másik szombatig – vasúton zötykölődik át reggelente és délutánonként a végtelen tájon munkába menet, meg onnan hazafelé: Sok-sok éve már, és néhány hónapig még a nyugdíj eljöveteléig.
És mesél a családról, de leginkább a kis unokáról, olyan mennyből kapott szeretettel, amitől a kétéves leányka valósággal láthatóvá válik az útitársak előtt. A pici kezéről, amit a nagy tányérfogó kesztyűbe dugott, a lábacskájáról, amiről a legnagyobb rimánkodásra sem akarta lehúzni az új csizmát és loknis haja gyűrűcskéiről, amik vidáman lifegnek jártában-keltében az emeleti panellakás falai között. A nagy utat megtett játék babakocsi pedig a nap minden órájában használatba vétetik kis tulajdonosa által, úgyhogy nem hiába volt a körülményes szállítás. Nagy örömöt szerzett a leánykának, és az bizony tart azóta is. Mert ez a kocsi elég bonyodalmas utat tett meg az ország tőlük távoli városából, az unokatestvértől az ő szobácskájáig.
Amikor a nagypapáék legutóbb voltak látogatóban a másik lányuknál, azok akkor kérdezték meg tőlük, nem vinnék-e magukkal a kis kocsit, mert jó állapotban van, az ő lányuk meg már úgysem játszik vele. – Hát hogyne hoztam volna, egyem meg a szívét – dörmögte gyémánt mosollyal a szemében az öreg, miközben kibámult a havas mezőkre.
És hozta. A városi buszon az állomásig, ott át a hétvégi tömegen, fel a vonatra, annak is a peronjára, illedelmesen meghallgatva a kalauz dorgálását. Aztán minden megismételve az átszállásnál, zsibbadó karral, újabb mentegetőzések egy másik tömegben, majd a másik, már az otthont jelentó város másik busza fel- és lekászálódással, sűrű elnézéskérések közepette. De a kis kocsi megérkezett a címzetthez. – Micsoda öröm volt az annak? És hogy puszilt azzal a pici szájával! – végződött a mese. Akik hallották, talán észre sem vették, hogy egy tünde mosoly táncra perdült a szájak szegletén.
Bizony így van ez: a pöttöm lány élete másként alakulna, ha húszévesen olajfinomítót örökölne a nagyapjától, de akkor ki hozott volna neki most babakocsit az Óperencián túlról?
