Írta: Onderó Szilárd
Hazafelé a volán mögött végig azon gondolkodtam, milyen teendők várnak még rám. Hiába robogok az autópályán 130-cal, egyre inkább úgy érzem, minél inkább gyorsítok, annál kevésbé tudom utolérni magam.
Nagy nehezen hazaérek, de parkolás előtt még türelmetlenül várom, hogy a tanulóvezető végre haladjon is valamerre, mert csak feltart engem. Pár perc és végre leparkolok, kiszállok, és a hátsó ülésre dobott mini irodámat magamhoz veszem, határidőkkel és beszámolókkal. Caflatok a lifthez, minden kezem foglalt, még szerencse, hogy babakocsival is most érkeznek mellém, így mindenféle artistamutatványokkal bizonygathatom, hogy még így is ki tudom nyitni azt az ajtót az érkező anyuka előtt, hogy egy emelettel feljebb újra bebizonyítsam, a férfiúi előzékenységet mindig és minden körülmények között meg kell tartani.
Egy pillanatra elgondolkodtam: ha én fáradt vagyok, papírjaimat letehetem az asztalra, nem fognak sírni, hogy foglalkozzak mééég velük, de ő, 0-24-ben édesanya, most, egy vagy 20 év múlva és míg világ a világ. Pedig biztos, hogy neki is vannak „papírjai”…
Elfordítom a zárat, az én gyerekem is nyávog már az ajtóban, szinte fellök, ahogy át átsuhan a lábam alatt, de neki is meg kell mutassam, hogy kiváló akrobatikai képességekkel rendelkezem. A papírok fontosak, nem eshetnek ki a kezemből. Megvacsoráztatom őt is, magamat is, majd lehuppanok az ágyra, és az asztalon heverő irományokra tekintek. Épp csak nem üvöltenek a törődésért.
A nagy hangzavarban egyszer csak suttogást hallok. Az iratok közül elegánsan kikandikál egy kötet. Bevallom férfiasan, ritkán van alkalmam olvasni. Vagyis olvasok sokat, csak azok nem igazán nevezhetőek szépirodalmi műveknek. Most viszont „tárcán kínálkozik” az alkalom.
Kezembe veszem, felkapcsolom az olvasólámpám, miközben ciculi is megérkezik a vacsoráját befejezve; nagyot nyújtózik rajtam, és dorombolva a hasamra fekszik. Már-már idillikus jelenet.
Magamhoz veszem a könyvet és olvasok. Végre egy könyv! Nem tudom, ki hogy van vele, de csakúgy, mint az emberekhez, egy irodalmi alkotáshoz is csak nyitott szívvel és lélekkel lehet hozzákezdeni. Ahogy kinyitottam az első oldalt, úgy zártam be én a külvilágot, és engedtem a Bűvölők hívó szavának.
Vége. Máris vége? Az előbb még szinte magamat láttam az udvaron, ahogy gyermekként a szülői ház kertjében a fecskék és verebek csivitelését hallgatom elterülve a fűben. Az előbb még az iskolapadban ültem, azon aggódva, vajon én kerülök-e sorra a feleltetéskor és hogy az én fejemet miért nem simogatta meg egy tanár sem? Az előbb még édesanyám ölében hallgattam világszép meséket. Az előbb még nagymamám sírjánál álltam megkövülten és bizonytalanul. Az előbb még azon gondolkodtam, milyen lenne, ha lenne gyerekem és miket válaszolnék, ha kérdezne. Az előbb még az a szombat volt, amikor a család család volt. Az előbb még azt éreztem, boldog vagyok.
Többet kellene olvasnom.
Tünde! Kérek még!
Onderó Szilárd gondolatai M. Szlávik Tünde A Férfi illata c. kötetének bemutatója előtt.
A fotó a Nyírség Könyvtár Alapítvány által szervezett „Könyvtár az éjszakában" eseményen készült, 2017. november 10-én.