Írta: Kulcsár Attila
Nem vagyok Sigmund Freud – a nagy pszichiáter –, de amit látok, azt elhiszem pszichoanalízis nélkül is. Azt azért sokan elfogadják tőle ma is, hogy az életünk első 5 évében bekövetkezett élmények határozzák meg személyiségünk kialakulását. Engem például megdicsért az anyám öt évesen, amikor a szoba politúrozott ajtajába belekarcoltam a kisvillámmal a nevem kezdőbetűjét, a nagy „A”-t, 50 centi nagyságban, mert addig értem fel. Ez a pozitív visszajelzés úgy hatott rám, hogy azóta is grafomán vagyok. Sok szellemes graffitit sikerült elhelyeznem templomok falán és egyet a Kossuth-szobron is. Meg írok mint állat...
Úgy 12-13 évvel ezelőtt részt vettem egy emlékezetes óvodai vizsgán. Csupa hat év alatti kisgyerek szerepelt ott a nagyszámú közönség előtt. Elöl ültek a főszereplők, a nagycsoportosok egy tornapadon, mögöttük a meghívott illusztris vendégek, és hátul mi szülők, tömött sorokban, vastapsra készülődve. A gyerekek szépek és okosak voltak. Az óvó nénik mindent elkövettek a siker érdekében. Ők is furulyáztak, együtt táncoltak velük, súgtak, ha kellett, és tartották a díszletet, ha el akart dőlni, mert nekimentek a zakatolók.
A legszebb Orsika volt, meg is néztem az anyját, de egy rendőr ült mellette. A kislány szőke haja két copfba volt fonva, csintalanul mosolygott, és a két varkocs mint gyíkpár táncolt a vállain. Ö volt a köszöntőmondó és a játékokban a szólótáncos. Mindenben profi volt. Ismertem a gyerekeket, a fiam barátai voltak. Botond állandóan hátra-hátra forgott, az anyját kereste a szemeivel, még tánc közben is, ha sikerült egy-egy összekapaszkodása, integetett neki a győzelem jelével. Kristóf – a nagydarab kölyök – nem engedte visszaülni maga mellé, a helyére Török Pötyit a szavalata után, mert szűknek érezte sávját a tornapadon. Amikor az mégis befurakodott, az erős fiú lökött egyet rajta, és a szélen ülők a földre huppantak. Az apja kihúzta magát hátul: így kell ezt csinálni az életben is. Angéla mosolytalan arccal táncolt, mintha unná az egészet, biztosan sokat próbálták. Mégis a „Bújj, bújj zöld ág”-nál elfelejtett lehajolni, és lefejelte az aranykaput, elszakadt az eszterlánc. Az anyja ijedten a szájához kapta a kezét: – Nem ütötted meg magad, kicsim? – motyogta. Kisgergő nem volt hajlandó felugrani a nyuszi ül a fűből, sőt hanyatt feküdt és vígan szundikált. Az anyukája, aki színésznő volt, megdicsérte magában: – Úgy van, ne hagyd, hogy epizódszereplő legyél.
De a legvagányabb Karesz volt. Szöghaja égnek állt, mint mindig. Van egy forgója ott elöl, nem is lehet lefésülni. Ő még az elején – amikor az intézményfelügyelő nyomta a protokoll szövegét – felfújta a száját, és a mutatóujjával ki-kibuggyantotta a levegőt az ajkai között csücsörítve. Jó hangosan, többször is. Ha finom akarok lenni, akkor a brekegéshez hasonlítóan, mígnem az óvó néni durván be nem fogta a száját. A gyerekek dőltek a nevetéstől, az államtitkár egy pillanatra megállt, mintha csak egy ellenzéki bekiabálás zavarta volna meg, majd rutinosan folytatta beszédét.
Mondanom se kell, hogy Karesz az én fiam. A végén én is megdicsértem, mint a társai, hogy ezt jól kitalálta. Azt mondta, hogy azért, mert olyan békaszerű volt a bácsi, és jelezni akarta neki, hogy ő is az. El kellett ismernem találó meglátását és a kreativitását. A többi szülő is boldog volt, elvarázsolt tekintetekkel, homályos szemekkel nézték végig a műsort, pozitív visszajelzésben nem volt hiány.
Azóta eltelt 12 év – hogy múlik az idő... Nemrégen voltam egy ballagók által rendezett gálaműsoron, a Bercsényiben. Én se vagyok már a régi, de Karesz is eljutott az érettségiig. Osztálytársai közül sokkal együtt járt az óvodába is. Nekem nem volt nehéz felismerni egykori csoporttársait az anyányivá növekedett lányok között és a régi süvölvényeket felborotvált hajuk ellenére. Egy kis kreativitással összeraktam az egykori emlékeket a gálaprodukcióval. Ez a képességem a genetikai adottságok és a megismerések kombinációja, mondta egyszer a pszichiáterem.
Orsika most is celeb volt. Szerintem egy kicsit nagyobb volt a melle a természetesnél, de jól állt neki. Ő konferált, szólót táncolt, és a végén őt emelték a magasba a fiúk egy kagylón állva, mint Botticelli születő Vénuszát, egy testszínű pólóban. Visszatapsolták a nézők, erre rátett egy lapáttal, lement hídba is. Néztem az anyját, el volt ragadtatva. A város milliomosa ült mellette. Botondék, a Kállai kettőst járták. De ő tánc közben is mobiltelefonozott, mert éppen hívta a csaja Lyonból és az anyja Amsterdamból. Alig volt észrevehető az apró mikrofon mellénye hajtókáján. „Felülről fúj az őszi szél, majd küldöm a videót, nézz meg” –szőtte bele az éneklésébe üzenetét.
Kristóf úgy kipörgette párját – a Pötyit – a rock and rollban, hogy alig tudott visszajönni, pedig akkor még jött a fejen át való dobás. Az íve gyönyörű volt, de nekiesett egy másik párnak, és azok lesérültek. Senkit nem érdekelt. Elvis Presley ismert dalára a szülők is nosztalgiáztak, ritmusra tapsolt mindenki. Angéla fapofával járta a bécsi keringőt partnerével, szája rágózva is együtt mozgott Strauss muzsikájával. Mintha unta volna az egészet, biztosan sokszor gyakorolták. Az anyukája így is elnézte volna órákig is, az első szerelmére gondolt, aki még tudott keringőzni. Kisgergő brékelt. Mindig is szeretett földközelben lenni. A hátforgása egészen elfogadhatóra sikerült. Nemcsoda, van egy saját breakdance együttese. Az anyja a menedzser.
De most is Karesz volt a legjobb. Kémiából mindig is jelest kapott. Már másodikba letöltött a netről egy robbanó folyadékot, és télen sikerült elriasztani a varjakat a közeli kiserdőből. Most egy kisebb rakétával készült a műsorra. Készítettek ugyanis egy időkapszulát, amelybe az osztálytablót, órarendet, napi újságot, és „Mi leszek ha nagy leszek?” terveiket helyezték el. Ezt az iskola névadója, Bercsényi Miklós szobrának talapzatába tervezték elhelyezni, ki is emeltek belőle egy nagy kődarabot.
Már vonultak volna a szoborhoz a gála nézői, amikor Karesz egy – a szertárból elkért – rossz csillagászati távcsőből összeszerkesztett Sztálin orgonát húzott elő a függöny mögül, és abba az időkapszulát, mint egy rakétalövedéket, betöltötte.
–Viszontlátásra 30 év múlva!- kiáltása után nagy robbanással elsütötte a távcsövet, és kilőtte az időkapszulát a tornaterem mennyezeti ablakán. Ilyen ablak most minden új tornacsarnok tetején van, a tűzoltók által előírt füstelvezető rendszer részeként, amely robbanásra és füstre automatikusan nyit. Az első ijedtség után óriási ováció tört ki a teremben, mindenki azt hitte, hogy így volt megrendezve. Ez volt az utóbbi évek legnagyobb durranása, a legjobb visszhangot kiváltó gálaműsor. Később a kapszulát megtalálták a tornaudvaron.
Nagyon büszke voltam. Nemhiába, az én fiam. Az időben elhangzott pozitív visszajelzéstől a tehetség kiteljesedik.
***
Valahogy a fiam kezébe került ez az írás, az mondta: – Fater, ha ezt a sok baromságot valahol meglátom nyomtatásban, a láncfűrésszel vágom le az ujjaidat!
Most be vagyok tojva, mert tudom, hogy megteszi.
A kép forrása:http://idokapszula.bme.hu/