Írt: Czimbula Ibolya
Egy alkalommal nyilvánosság előtt azt a kérdést kaptam, mivel töltöm konkrétan az időmet, hogyan múlik el egy napom? Meglepődtem, nem tudtam miért is lehet ez mások számára érdekes. Nehéz volt igazán spontán mód ezt megválaszolni, pláne, hogy akkor még nem döbbentem rá az idősödő állapotomra. Tudatosan, több minden hatására most már átgondoltam magam is ezeket.
Sosem cserélném már el az én nagyszerű nyugdíjas életemet, a családomat, a számomra még kedves embereket, a barátaimat a fiatalságért, a kevésbé ősz hajért, a hibátlan külsőségekért. Ahogy korosodom, valahogy egyre engedékenyebb és kevésbé kritikus lettem magammal szemben. A saját barátommá váltam, jó társaság vagyok magamnak szoktam hangoztatni. Nem tolom le magam, ha netán megengedek némi kis bűnözést, ha később vetem be az ágyat, vagy megveszek olyasmit, amire talán semmi szükség nincs, de jól néz ki, esztétikai örömöt jelent. (Miközben az ápoltság azért mindenek fölött kötelező.)
Felhatalmazva érzem magam, hogy élvezzek mindent, ami örömömre van, hogy már ne legyek annyira szigorú magamhoz, hogy az illendő mértékig akár extravagáns is legyek. Tudva persze, hogy a társadalom sokkal öregebb mint én, ezért könnyen kivetheti a különcséget magából. De megéltem már, hogy kedves barátaim, jó ismerőseim idő előtt elmentek; mielőtt még megérték volna azt a szabadságot, amit az idősödés hoz magával. És ez sajnálatosan nagy fájdalom, nagy felkiáltójel.
Nem nagyon kell törődnöm azzal, ha napközben is elalszom, ha ezért hajnalig is olvasok, vagy ha a Facebook-on felejtem magam. Ha gondolatban olykor szinte táncra perdülök valami régi muzsikára, ha úgy tartja a kedvem. Többnyire nem mérem az időt, nem nagyon figyelem a faliórát.
Ha sétálok bárhol is, fáradtabb és kevésbé kecses léptekkel, nem nagyon bánt a várakozó autósok vagy az ifjabb gyalogosok lesajnáló pillantása. Bízom benne, hogy ők is lesznek idősek.
Tudom persze azt is, hogy időnként már keresnem kell a szavakat mert feledékenyebb, önmagam számára is megbízhatatlanabb vagyok. Mert hát, van is néha mit elfelejteni az életből. De azért a legfontosabb dolgokra mégiscsak emlékszem még, természetesen.
Hát igen, életem során azért megtört néhányszor a szívem. Hogyne törne meg, amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, amikor a gyermekeink, vagy bármelyik gyermek bármiért is szenved körülöttünk? De a megtört szív az, ami erőt ad, megértést és részvétet kelt bennünk. Az olyan szív, mely sosem szenvedett, érzéketlen maradt minden iránt, az sosem fog tudni örömöt érezni a tökéletlenség felett.
Nagyon boldog vagyok, hogy eleget éltem ahhoz, hogy engedjem már magam akár megőszülni is, hogy a nevetésem lassan mélyülő ráncokat vet az én arcomra is. Oly sokan vannak, akik soha nem nevettek, és oly sokan, akik nem érhették meg az ősz hajszálaikat.
Ahogy múlnak az évek, úgy egyre könnyebb már pozitívnak is lenni. Egyre kevesebbet kell törődni azzal, mit gondolnak mások. Magunknak már ritkábban teszünk fel kérdéseket, szemrehányásokat. Sőt tartsuk fenn magunknak a jogot, hogy ne legyen igazunk, de azt különösen, hogy mindig csak az igazat mondjuk. Bármikor együnk kevés édességet, sósat, savanyút - már ha kedvünk van hozzá.
Nos, ezek miatt elmondhatom, hogy nem bánom, hogy idősödöm, hogy hihetetlenül gyorsan repülnek a napok. Szabaddá tesz. Szeretem azt, akivé váltam. Nem akarok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fecsérlem olyanra az időmet, mint, hogy mi lett volna ha..., Vagy hogy azon izgassam magam, mi lesz majd, de azt sem mondom, hogy soha nem... És minden áldott napért, amelyet megértem, hálát adok a Teremtőnek.
Szeretettel ajánlom a kor- és kórtársaknak a fenti gondolatokat.
Ajánlom elsősorban, hogy mindig nevessünk, magunkon, főként a saját ostobaságainkon, mert a nevetés az élet legnagyobb adománya, ami erősíti az immunrendszert!
Mindig mosolyogjunk, és ami még nagyon fontos, vigyázzunk a szívből fakadó igaz barátságokra!
Soha ne adjuk fel! Ha nem megy valami így, hát majd megy úgy. Ha nem megy ma, hát majd megy holnap. Amivel felhagyunk, azzal egy darabot önként odavetettünk magunkból az enyészetnek. Apránként halunk meg.
Ne pihentessük az agyunkat, mindig dolgoztassuk valamivel, mert a pihentetett agy az ördög fészke. Az ördög neve Altzheimer! Testünket is tornáztassuk kissé.
Legyenek ne csak rövid, de hosszabb távú terveink is, olyanok, ami nem jelent akkora pénzkérdést. Írjuk meg emlékiratainkat, vagy mondjuk hangrögzítőre, videóra.
Nyaraljunk ott, ahol élünk. Hisz mekkora összegeket fizetnek emberek azért, hogy a turista szemével nézzék a városunkat. Használjuk ki a lehetőségeinket, és buszozzunk, vonatozzunk olykor egyet. Mindig, mindenütt találhatunk új dolgokat, miközben találkozhatunk itthoni ismerősökkel, és ha kedvünk van, anyanyelvünkön beszélgethetünk emberekkel.
A gyerekeinket, unokáinkat pedig mindenképp hagyjuk küzdeni, ahogyan mi is tettük egykor. Ne kössük erőnek erejével magunkhoz és ne kontrolláljuk őket. Joguk van nekik is tévedni, megszerezni saját önbecsülésüket. Akkor segítsünk, ha külön megkérnek erre.
Szeressük megkülönböztetetten önmagunkat is, hisz az idősebbekre kevesebb figyelem jut, mint a fiatalokra.
Ne az orvosoknál keressük a ránk figyelést, figyeljünk mi magunkra, miközben ellátjuk magunkat, megkímélve ettől a családunkat.
Tudnunk kell – s ha nem, tanuljunk – szépen idősödni.
