Írta: Dinók Zoltán
Egy harmincnégy év körüli költő a buszmegálló egyik padján feküdt részegen. Kezében ott volt a borosüveg, de senki figyelembe se vette. Sok volt errefelé a hajléktalan, s az emberek már nem törődtek ezzel – a dologgal és az üggyel –, ezért nem érdekelte őket ennek az emberi lénynek a sorsa. Csak éppen ő nem hajléktalan volt, hanem egy sikeres költő. És most itt feküdt. Álmában lidércek gyötörték. Majd hamarosan magához tért. A busz motorja ébresztette fel.
Egy öregasszony sétált arra. A költő, János nem hitt a szemének: hiszen ez az az öregasszony, akivel kilencéves korában itt, ugyanezen a helyen találkozott. Ő is felismerte a művészt. Csalódott benne. Borosüveget fog?
– Jó napot Irma néni! Emlékszik rám?
– Hát persze! Kilencéves korod óta nem láttalak!
– Ó, azóta én már költő lettem!
Az öregasszony csendben hallgatott majd megszólalt:
– S talán alkoholista is?
A költő a borosüvegre nézett. Elszégyellte magát. De hiszen azért alkoholista nem volt.
– Nem vagyok én alkoholista!
– Akkor az mi a kezedben?
– Csak felöntöttem a garatra, de nem szoktam mindig így…
– Milyen aranyos kisfiú voltál…
A költő maga elé nézett.
– Talán most nem vagyok aranyos?
– Ilyen a világ… – mondta a néni. – Változnak az idők… Te sem vagy már a régi…
– De hát Irma néni! Felnőtt emberré váltam!
– Igen, látom, vettem észre.
– És meg se kérdi, milyen verseket írok? Erre talán nem büszke?
Az öregasszony elgondolkodott. Irma néni ezt valóban nemes cselekedetnek vélte.
– És miről írsz?
– Ezt nem tudom így összefoglalni… Sok mindenről. A szeretetről, a gyűlöletről, életről, halálról, szerelemről…
– Ezek nagyon szép és nemes dolgok…
– Hát, azt meghiszem…
– A szeretetről írj, ne a gyűlöletről…
A költő elmosolyodott.
– Hát persze…
– Anyád él még?
– Sajnos nem.
– Őszinte részvétem.
János bólogatott.
– És maga hogy van?
– Hát.. Épp most jövök az orvostól. A lábammal van baj.
– De azért jól van?
– Persze. Túlélem.
János maga elé nézett, nem volt kedve már beszélni.
– És te? Jól vagy?
– Azon kívül, hogy most részeg vagyok, igen, megvagyok.
Az öregasszony sajnálta a költőt. Azt szánta a legjobban, hogy már nem az a vidám kisgyerek. De hát ilyen az élet, azért mégis tudomásul vette, ha jó húsz év neki nem, de a költőnek nagy idő.
– És most hová igyekszik? – kérdezte János
– Most éppen haza. És te? Nehogy azt mondd nekem, hogy nincs otthonod!
János nevetett kínjában.
– Volt pedig időszak, amikor nem volt otthonom! De most van, megnyugtathatom.
Irma arca rezzenéstelenné vált. Nagyon fura arcot vágott. Csak annyit mondott végül is:
– Segíthetek valamiben?
– Köszönöm Irma néni, de nem. A rezsi bár sokba kerül, de elvagyok.
Egy csókot adott a néni János arcára, s erre mindenki figyelmes lett a buszmegállóban. Mert megható látvány volt.
– Viszlát, Irma néni!
– Viszlát! – mondta zavartan a vénség.
Majd felült a buszra, s az elhajtott. János meg nagyon szégyellte magát. Hiszen ez az öregasszony mindig hogy mosolygott rá, amikor ő még csak kilencéves volt…Csak könnyezett, részegen…
