Írta: Szombati Gréta
Mint akit hipnotizáltak.
A készülékből áradó színes fény kiemeli bárgyú tekintetét. Vonásai lehervadtak bágyadt, elernyedt arcán. Szemein vörös erek szaladoznak, nem pislog. Eltűnt már minden. Csak az a valótlan kép maradt a szeme előtt, amit mások elképzeltek neki.
Szemhéja félig csukva, mint egy alvajáróé. Füleibe gépszerű hang duruzsol. Csak hallgatja. Szeme elé fátyolfüggöny ereszkedett, könnyes, homályos ködfelhő. Ezen keresztül mered maga elé, és csak néz, de nem lát sokat.
Világa eddig terjed. Hová lettek a gondolatai? Hová lettek körüle az emberek, hol van a valóság? Nincs rá szükség. Van helyette látszat.
De vajon visszatérnek, amikor megremeg a kép? A hangok elhalnak. A színek összefolynak, majd szertefoszlanak, és a fény kialszik. Eltűnik.
Az ember arca megrezzen. Mérvadó pillanat. Felhúzza a szemöldökét, pislant és körülnéz. Pupillájában még ott dereng a fényfolt, amit a készülék hagyott, végül az is elillan. Nem lát semmit, sötét van. Mikor lett sötét? Nem emlékszik. Lábai zsibbadtak, keze hideg, dermedt. Mikor is ült le? Feláll, nyújtózkodik. Csoszogva indul el, öklével szemét dörzsöli. Fényt lát, ösztönösen arra megy.
Kinéz az ablakon. Tekintete merev. Milyen szép, csillagos az égbolt! Le kellene fényképezni.
