Írta: Szombati Gréta
A hullócsillagoktól szokás kívánni, azt mondják. Feltámasztják a megboldogult házi kedvenceket, ha az kell, megállítják az időt. Hétköznapi emberek csak kérni tudnak izzó égitestektől, én viszont sosem számítottam egészen hétköznapinak. Háziállatom nincs, és az idővel sem állok éppen hadilábon.
Nem tudtam tőle mit kívánni, így megkértem, mesélje el, milyen érzés zuhanni, mire kinevetett és azt mondta, nálam félnótásabb emberrel még nem találkozott. Bemutatkoztam neki, hogy ismerjen név szerint is. Nem viszonozta.
– Engem soha nem szólítanak sehogy. – Ezt mondta.
De tévedett, mert én Névtelen Hullócsillagnak hívtam ezután. Talán a valódi neve annyira bizarr volt, hogy senki sem merte kimondani.
Megkérdeztem, fél-e attól, hogy leesik.
– Így is, úgy is leesek – felelte.
Részvétet nyilvánítottam és felajánlottam, hogy elkapom, ha ideér. Hevesen tiltakozott.
– Le kell esnem – mondta.
– Miért?
Nem válaszolt, azt mondta, értetlen vagyok és megzavartam a dolgában.
– Restellem – feleltem. – De ha már mindenképpen le akar zuhanni, a Földet nem ajánlom. Itt senki nem beszélget csillagokkal.
– Itt sem.
Elgondolkodtam, hol lehet az az „itt”. Az űrben? Egyáltalán hol élnek a hullócsillagok?
Megkérdeztem, miért nem beszélgetnek egymással. Kinevetett.
– A hullócsillagok nem beszélnek. – Azt hiszem, hazudott.
Egy ideig hallgattunk. Ő zuhant, én pedig figyeltem, ahogy zuhan. Azon tűnődtem, hol fog landolni. Reméltem, hogy valami szép helyen, tisztáson, vagy hegyek között, már csak azért is, hogy ne gondoljon rosszat a Földről. Csak emberekkel ne találkozzon. Ők nem szeretik az olyan dolgokat, amiket nem értenek.
Aztán eszembe jutott, hogy a csillag talán azt hiszi, ott hagytam, hát megkérdeztem, lát-e valami szépet olyan magasról. Azt mondta, látja az egész világot.
– És az szép? – kérdeztem.
– A legszebb.
Megkértem, mutassa meg nekem is, de szerinte ahhoz nekem is le kellett volna zuhannom, ő pedig nem tud visszamenni, ha már egyszer leesett. Megjegyeztem, hogy ez igencsak méltánytalan dolog, de ő azt mondta, így van rendjén.
Egyre fényesebb lett. Gyönyörű volt. Ezt meg is említettem neki, de nem válaszolt. Féltem, hogy talán haldoklik, hát megpróbáltam halkan beszélni, hogy ne essen pánikba.
– Még nem mondta meg, milyen érzés zuhanni!
A Névtelen Hullócsillag fáradtan felnevetett.
– Mint az élet – mondta, és leesett.
A szerző mindössze 14 éves, nemrég ballagott az általános iskolából. Szeretettel gratulálunk!
