Írta: Margittai H. Ágnes
– Egy ötven százalékosat kérek… Szeretné látni ezt is…? – és már hajtanám is széjjel a félárú utazásra jogosító papíromat, kezemben lapul a személyim és a pedagógus igazolványom is, mert ezek együtt érvényesek.
– Nem, én egészen mást szeretnék látni – mondja a sofőr.
A perverz állat, mit képzel ez a bibircsókos, a gyöngyöző homlokával, az émelyítő izzadságszagával?
– Én a pénzt szeretném látni…
Ja? A fene a vén impotenst, mit képzel, hát nem az áttetsző blúzom alatt domborodó, pusappal feldúsított, még mindig formás melleimre kíváncsi? (Nekünk, nőknek sehogy se jó...)
Alig telik el egy fél óra. Felpillantok az angol könyvemből, mellettem áll egy drabális, majdnem kopasz pasas, hasa a nadrágszíja alá lóg, erősen zihál. Ki ez? Hát ki fontoskodhat, hasznosságának teljes tudatában egy távolsági buszon?
Ki más lehetne, mint az ellenőr.
Na, vajon ez szeretné látni, amit én tudok mutatni? Csak áll, nem szól, aztán mégis:
– Jegyeket, bérleteket kérem… Magyar szakos fülem tiltakozik, de jól nevelt állampolgárként, nemzeti öntudattal telve a táskámba nyúlok, keresem a mutatnivalót, amit még a felszállás után süllyesztettem a nagytáskámban lévő kis táskám aljára azzal, hogy nem érdekel ez már senkit. A pasi látja, hogy hadakozok a zipzárakkal, matatok a rekeszekben, vár egy darabig, majd egy hirtelen félfordulattal a másik oldal belső ülésén utazó felettébb gyanús alakot kezdi átvilágítani. Na, ott kapás lesz, nincs a kedvezményre jogosító igazolvány se jobb zsebben, se bal zsebben. Hát ez bizony öreg hiba. Megkezdődik a jegyzőkönyv felvétel. A busz erősen hullámzik, a tarvágásos kétszer is majdnem az ölembe lendül.
Lassít a buszvezető, megállóhoz közeledünk, ekkor már a jegyzőkönyvet írja alá a delikvens. Az ellenőr gyors mozdulattal a nyitott ajtóhoz lép, futó kezelés a vezetővel, és egy viszláttal lepattan a buszról.
Én meg csak ülök tágra nyílt szemekkel, kezem tele az összes megmutatandóval… Hát mi van ma? Vagy ezután már mindig így lesz?
Mielőtt az autópálya előtti városba érne a busz, felszáll egy tudálékosnak tűnő, hatvanötnél idősebb ember. Ezt onnan tudom, hogy nem vett jegyet, csak valami kiegészítőt. Olyan típus, akinek nincs kora, így nézett ki negyvenévesen is, ötvenévesen is, meg most is. Leül mellém. Eddig sikerült megúszni a társalgást, mert a felszállók mindegyike a busz belsejétől várta a megváltó ülőhelyet.
– Soká jöttek – mondja az ember.
Mi van? Soká jöttek, mihez képest jöttünk soká? És egyáltalán, ismerjük egymást? Kell erre válaszolnom ennyi frusztráció után?
Keep smiling, mondja az amerikai. Hát én is azt teszem.
– Hol szállt fel? – kérdezi. Mondom, de rögtön hozzáteszem a szomszéd település nevét is, mert az híresebb. De az emberem nagyon tájékozott, tudja, hogy két országgyűlési képviselőt is adott már az én ezerhétszáz lelkes szülőfalum az elmúlt húsz év alatt. Na, helyben vagyunk, jöhet a politika!
– Maga a Fideszre szavazott? – így mellbe vágóan, nem kertelve. És ezt olyan hangsúllyal kérdezte, vagy inkább állapította meg, hogy nem tudtam eldönteni, ő kikre. Ha így direktben feltesznek ilyen kérdést, mindig úgy válaszolok, ahogy az illető várja. Akkor egy a platform, egy a zászló, nincs vita, csak összhang. Vannak begyakorlott mondatok mindkét oldalról. Mégis, valamiért úgy éreztem, hogy Fidesz. Azt vallottam hát én is, és bejött. Megtudtam, hogy Tóth Józsi nem lesz itt megint képviselő, mert átírták a választási körzeteket, és itt Nagy Zsolti lesz jövőre. Csak úgy per Nagy Zsolti, tehát őt is ismeri és helyesli is a pozícióváltást. Szeretem azokat az embereket, akik az ilyen nagyokat is oly közelről ismerik, hogy csak Zsolti, Józsi, Kálmi.
Nagyon megértettük egymást, minden jó, vesszenek a rohadt multik, kevesebb a rezsi, az nagyon fáin, a pedagógusoknak ugyan nem kellene annyit emelni, hisz ott a nyári szünet, meg a délutánjuk is szabad. Már nyitottam a számat, hogy nem úgy van az, de minek rontsam el az összhangot, amikor eddig olyan jól megvoltunk, ezért inkább együtt szapultam vele a sok léhűtő tanárt, akik inkább tanítanák meg tisztességesen olvasni meg számolni a kölyköket, a szakiskolában meg tényleg minek az a sok nyelvtan, meg történelem, nem attól mászik fel a falra a csempe, meg áll össze a habarcs.
Aztán egy hirtelen váltással imígyen szól az én újdonsült barátom, felém fordulva, fürkészőn:
– Maga annyi idős, mint az én negyvenéves lányom…
Ó, my god! Milyen jó, hogy megmaradt az összhang köztünk… így H(h)atvan felé félúton…