Írta: Cserbakőy Levente
A szamosangyalosi házunk udvari épülete, amely tüzelőtároló, szerszámoskamra, gyógynövényszárító és egyéb ehhez hasonló funkciót betöltő építmény, jelenleg madáróvoda.
Az történt ugyanis, hogy tavasszal a fecskék felfedezték, hogy az ól – ahogyan mi neveztük – ajtaja általában nyitva van egész nap. Ha mégis bezárjuk, az egyik üvegtelen ablakszemen át zavartalanul tudnak ki-be közlekedni.
Elképzelhető, hogy a helyet úgy fedezték fel, hogy az épületet már évek óta a kerti rozsdafarkúak birtokolják. Oda békésen berendezkedtek, és zavartalanul nevelik a fiókáikat. Ha nagy ritkán valamiért bementünk, olyan méltatlankodó csattogással fogadtak, hogy illetéktelen betolakodónak éreztük magunkat. Felháborodott zajongásukkal valószínűleg ők is ezt akarták velünk közölni.
Az idén tavasszal megváltozott a helyzet. Két fecskepár fészket rakott két, egymással szemközti padlásgerendára. Ezzel megkezdődött a harc a fecskék és a rozsdafarkúak között az élettér birtoklásáért.
Soha nem gondoltam volna, hogy a fecskék ilyen harciasak tudnak lenni. A levegőben ők voltak a korlátlan urak, de a meggyfák ágai és az udvar füvei között, valamint az épületen belül már a rozsdafarkúak voltak fölényben. Az egyik fecskepár, talán elunta az állandó csatározást, vagy talált magának egy kedvezőbb helyet, hamarosan otthagyta az üres fészket, de a másik hősiesen kitartott, és hamarosan ott fehérlettek a fészkekben a tojások, a jövő ígéretei, a fecskék fennmaradásának záloga.
Izgatottan figyeltük a további történéseket, és csak akkor nyugodtunk meg, amikor láttuk, hogy négy fekete fejecske kandikál ki a fészekből, és négy sárga szélű, kitátott csőr követeli a beröppenő szülőktől nagy visongva a zsákmányolt élelmet.
Mivel a kertben nagyon sok munkánk van, egyre kevesebbet törődtünk a fecskéinkkel. Hiszen mi bajuk is történhetne ezen a biztonságos helyen. A macskák oda nem tudnak felmászni, és a kutyánk sem tud olyan magasra felugrani. Nekünk is almásládára kellett állni, ha be akartunk nézni a fészekbe. Jobbára megelégedtünk azzal, hogy ottjártunkkor mindig láttunk egy fejecskét a fészek peremén.
Azután feltűnt, hogy mindig csak azt az egyetlen fejecskét látjuk, és a fészek mégis tele van madárral. A ládára felállva láttuk meg, hogy az az egy szem fióka egy jól fejlett kis kakukk.
Pökhendien nézett ránk, és nyugodtan figyelte, hogy négy öreg fecske köröz jajveszékelve körülöttünk. Tagadhatatlanul ő volt a szituáció győztese.
Tudtuk, hogy nincs jogunk belenyúlni a természet rendjébe, és megbüntetni a kakukkot az elpusztult fecskéért. Különben is, a fecskefészekbe csak akkor lehet kakukktojást becsempészni, ha a fészek rosszul van megépítve.