M. Szlávik Tünde A Férfi illata című könyvéből
Mellbevágó az éjszakai akácillat. Olyan sűrű, hogy kedvem lenne megfürödni benne. Ha az utcai lámpák nem világítanák be a kertet, megkockáztatnám, hogy ledobom a ruháimat és szeretkeznék a holdfénnyel. Attól talán újra az a karcsú, 18 éves lány lehetnék, aki egykor voltam. Persze, akkor még annyira elvakítottak saját gátlásaim, hogy nem vettem észre: nő lettem, gyönyörű nő…
Ha bátrabb lennék, mezítláb kiszaladnék, s ha elbotlanék egy vakondtúrásban, hanyatt vetném magam, s fűangyalt csinálnék. Van ilyen egyáltalán? Félek, reggelre kelve, ahogy a nap felszívja a harmatot, a fű újra fölegyenesedne, már nem őrizné tovább testem nyomát, s ezt az egész bolondos éjszakát józan reggeli napfény tenné nevetségesen semmivé.
Végigdőlök a hintaágyon. Akácot szagolok, ahelyett, hogy fehér fürtjeivel beborítanám a testem. A csillagos égbolton műholdakat lesek, amint róják örök időkre kirótt köreiket. A repülőgépek parányi felvillanó lámpái – micsoda nyüzsgés van odafenn! Elképzelem, amint ölelnek, ölnek, sírnak, fáznak, félnek, boldogabb jövő elé néznek; keresik a tegnapot, a rég elhagyott házat, hazát, szeretőt, valami szerethetőt. S én innen lentről nézem őket, mint parányi, hangyányi menetelőket, kiknél még a fölöttem cikkanó denevér is hatalmasabb.
Kölyökállat puhaságú csend vesz körül. Belesüppedek, s mintha soha nem érnék le az aljáig. Hátravetem a fejemet, ettől hirtelen bukfencezem egyet – ez olyan természetesnek tűnik, hogy megismétlem néhányszor. Egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy nem vagyok egyedül. Valaki úszkál és bucskázik még ebben a felfoghatatlan közegben, mégpedig szorosan a hátamhoz simulva. Ez olyan izgalmas, hogy abbahagyom a körözést, s összetapadva lebegünk tovább. A mellkasa a lapockámon. A keze… Nem, nem: a karjai! Végigsimítják a testemet, majd egyik megáll a combomon, a másik a mellem alatt. A szakálla megcsiklandozza a nyakamat, s ettől egyszerre vélem látni a kicsinyét tarkójánál fogva hurcoló tigrist és a sörényét vadul rázva vágtató musztángot. Akkor már tudom, hogy Te vagy az, aki a testem folytatása lettél.
Nincsenek hangok, nem lüktet egy ütemre a szívünk, nem vesszük át egymás lélegzetének ritmusát. Nem lélegzünk. Már nem is létezünk – feloldódunk a halvány derengésben.
Álmomból kiáltozás riaszt. Az utcán fiatalok sétálnak csapatosan, cigarettafüsttel mocskolva be az akácillatot, s nyers egyszerűséggel nevén nevezik azt, amire én is vágyom – hogy annyira…
