Írta: Turányi Tamás

A város rendületlenül lapul, csak lapul, az emberek csinálják a furcsaságaikat, de hazafelé már szótlanul mennek. A tárgyak a lakásokban nem szeretik, ha használják őket, sokkal jobb mereven várni a maguk köré álmodott üregben, hogy végre idejétmúlttá váljanak és kiselejtezzék őket. Várnak, mert szégyellik, hogy nem szépek, várnak, hogy megismerhessék az unalom szívét, vagy ami még jobb, a semmiét, és nem gondolnak arra, hogy egy másik városban esetleg mi mindent csinálhatnának velük, ha lehetne. Aztán újból odajutnak, hogy majd' meghalnak szégyenükben.

A városlakók télen kimondják a megfelelő szavakat a télre, nyáron kimondják a megfelelő szavakat a nyárra, telnek az évek, fogy a szappan, a textilzsebkendő lassan kimegy a divatból, és a nők borotválni kezdik a hónaljukat, de a dolgok nem gyorsulnak fel, és nem változnak meg.

Gárdos úr például, aki később saját céget alapít és a főnököm  lesz, még  javában Anya kollégája, amikor egy nálunk rendezett házi mulatság alkalmával eltéveszti az ajtót, és a sötét spájzba benyitva Apa kéziszerszámait, valamint a befőtteket hugyozza le. Az éveim számával gyarapodnak az olyan események, amikről senki nem beszél, és egyre több az olyan lány, akivel az utcán összetalálkozva égető szomorúságot érez az ember.

Az elalvás előtti percekben a városlakók lassú terveket szőnek, reggel pedig keserű ábrázattal merednek a kiürült bögrékbe, mert a tejeskávét nem lehet megismételni, de elfelejteni se, az éjszakai tervek pedig elillannak a bögre melegével, ezért hát nagy zajt csapva hátratolják a széküket, és elindulnak a munkahelyükre megvédeni magukat. Zörögnek a kulcsok, csukódnak a bejárati ajtók, és Tivadar, a szomszédasszony papagája elropogtat néhány titokzatos szóvirágot, hogy másnap reggelig újra megnémuljon. Hamar elálmosodik a kihűlt cigarettafüstben, hiába mosolyog odakint az udvar felett néhány percig a nap.

Tivadar észre se veszi. Lekakálja a kalitka aljára terített újságpapírt, a papír a hirtelen csendben tompa, pattanó hangot ad, mint egy távoli pisztolylövés. Erre persze felébred, de a szemét nem nyitja ki, mert nem hajlandó rá, hogy ezen a délelőttön pont ő vegye a hátára a valóságot. A tévé este hétig hallgatni fog, a kalitkából odalátni a domború, fekete szegélyes képernyőre, amiben most nem tükröződik semmi. Tivadar dermedt mozdulatlanságban tölti a napot, amíg a szomszédasszony haza nem ér, és be nem nyit a szobába, hogy először is jól kiszellőztesse a megsűrűsödött, vizenyős csendet, a madár meleg tollszagát. Az is lehet, gondolja a szomszédasszony óvatosan a kalitkára sandítva, hogy a papagája már rég megbolondult. A függöny szégyellősen libben egyet, amikor végre becsukja az ablakot. A szomszédasszonynak nincs gyereke, az este hamar eljön.