Írta: Dinók Zoltán
Két hete már, hogy hajléktalan Sipos Sándor. És ráadásul meg is betegedett. Náthája volt. Tél volt, s ezt így iszonyatos kibírni, ha ki lehet egyáltalán. Egyik utcasarokból a másikba vonszolta magát. Szipogott, köhögött, majd egy ház sarkánál megállt. Egy szociális munkás észrevette. Rögtön segíteni akart rajta.
– Jól érzi magát? – kérdezte a nő
– Meg vagyok fázva.
A nő a férfi homlokára tette a kezét. Forró volt.
– Jézusom! Maga nagyon lázas!
– Nincs nekem nagy bajom!
– Kapaszkodjon belém, és jöjjön velem!
A hajléktalan nem ellenkezett. Vitte a szállóba, amely szerencsére nem volt messze. Ahogy beértek, rögtön lefektette. Gyógyszert s vizes zsebkendőt hozott. Sándor feküdt, s már jobban lett egy picit.
– Vegye be ezt a gyógyszert! – adta oda neki a Rubophent egy bögre meleg teával.
Sanyi aszerint tett. A férfi igen jóképű volt, jobb, szebb, markánsabb arca az átlagnál. A nő ezért is megsajnálta. Hamarosan elaludt. Sárának, a szociális munkásnak oda kellett figyelni a dolgára, a többi hajléktalanra, ezért a férfit magára hagyta.
Délután, mikor minden lecsendesedett a szállóban, Sára benézett a férfira. Homlokára tette a kezét. Már nem volt forró, csak egy kicsit meleg. Sanyi magához tért.
– Ki maga? És hol vagyok?
A nő nevetett.
– Varró Sára vagyok, szociális munkás. A hajléktalanszállón van.
A férfi visszatette felemelt fejét.
–Ja, persze. Tudja, nem régóta vagyok hajléktalan.
– Gondoltam.
– Miből gondolta?
– Ránézésből is, ahogy megpillantottam magát.
– Kérhetek egy zsebkendőt?
A nő máris nyújtotta. Sanyi kifújta vele az orrát.
– Jobban van már? – kérdezte Sára
– Igen. Sokkal.
– Azt hiszem, keresek egy lázmérőt.
– Felesleges. Szerintem már nem vagyok lázas.
– Azért keresek.
Majd kiment, s hozta a lázmérőt. Bedugta a férfi hóna alá. Az valóban éppen csak hogy harminchetet mutatott.
– Ez csak hőemelkedés! – mondta Sára
– Hála égnek!
– Maga nem tűnik hajléktalanfélének!
Sanyi nevetett.
– Miért? A mai világban ki nem válhat azzá?
– Na jó, de magáról még azt sem tudom elképzelni, hogy iszik.
– Jól hiszi. Nem iszom.
Majd a férfi sóhajtott egyet.
– Tudja, a feleségem…
– Mi van vele?
– Ő nem tűrt meg engem. Egyszerűen kidobott. Családi veszekedés áll annak hátterében, hogy az utcára kerültem.
– Te jó ég! És testvére nincs?
– Egyke vagyok!
– És valamilyen másik rokona?
– Á... nem fogadnak be… ez van…
Sára figyelmeztette a férfit, hogy nemsoká ehet valamit. Bundás kenyér volt a vacsora. Sanyi sokat evett. Úgy kapkodták az ételt a hajléktalanok.
Egyszer csak, mikor Sanyi feküdne vissza, nem hisz a szemének: az ajtóban ott áll Klára, a felesége. Sír.
– Ne haragudj Sanyi!
– Klára! – dadogta Sanyi
– Már bántam, hogy elüldöztelek!
Sára meghatottan figyelte az eseményeket.
– Gyere vissza hozzám, ha egyáltalán visszafogadsz!
Sanyi odafutott feleségéhez. A többi hajléktalan szinte meghatódott. Sára szemein is könnyek jelentek meg.
– De hiszen te náthás vagy!
– Nem nagy gond. Kikezelt engem a szociális munkás. Tudod, egy asszony.
– Na, gyere.
A többi hajléktalan megirigyelte. Bárcsak ő velük is ez történne. Sára elbúcsúzott:
– Vigyázzon magára!
Majd kettesben hazamentek, lehajtott fejjel. A nap szomorúan eltűnt az égről. Ők meg egy szót sem szóltak egymáshoz.
