Írta: Arany Piroska
A tanító néni elmondta, hogy a rádióban hallotta, hogy egy turista, a túlélő csomagjának köszönhette, hogy megmenekült a hegyek között, amikor eltévedt.
– Mit gondoltok, mit vitt a csomagban, amit ti is szívesen elvinnétek? Ami ott nem hiányozhat. De igazából ki kell találni, mert holnap mi is elmegyünk egy igazi túlélő túrára, azzal, amit becsomagoltok. De nem ám mindenfélét hozzatok, hogy mondjuk a bicajotokat vagy játékokat, mert csak egy hátizsák, meg a rajtatok lévő ruha lehet veletek. A mi túránk az Ördögárokba lesz, ahol mindenféle kaland is lehet, amit csak elképzeltek. Meg lehet eső, lehet hideg, jöhet vihar vagy valami vadállat, na, szóval túl kell élni.
A Karesz erre azt kiáltotta be, hogy ő viszi a mobilját vagy egy rakétát, hogy azzal kér segítséget.
A Tibike egy iránytűt szeretne, mert azzal tök jól haza tudna jönni.
És a Szilvike azt mondta, hogy nekik van egy csomó galambjuk, és azokból elvinne egyet, mintha az postagalamb lenne, hogy avval üzenne az apukájának,hogy esóes apuci.
Ricsi, aki nem egy betoji krapek, azt mondta, hogy a túlélő semmit se ér egy jó puska nélkül, az a legfontosabb minden veszély ellen. Hát, egy puska az nekem is jó lenne holnap, de hogy én tudnék-e lőni, azt én nemtom, mert sose próbáltam.
Ez a túlélés nagyon izgi, és én ahogy hazamentem, egyből kiborítottam a hátitáskámat, hogy legyen helyem a cuccnak. És akkor én nagyon csodálkoztam, mert valami ragadós volt benne, amit én nem is tettem bele, de az anyum mondta, hogy mégis, mert egy régi körözöttes kenyér penészedett benne, meg rothadt almák kenték össze a tesi mezemet – barnára.
Ja, még bele volt gyűrve az elveszett matekfüzetem, amit egyszer azért kellett eldugnom, mert nem akartam, hogy az apukám haragudjon a beírásért, és akkor lett elveszve, de az már olyan ráncos volt, hogy nem is lehetett azt mondani rá, hogy meglett, mert a tanító néni azt mondta volna rá, hogy jellemző Robikám. És hogy az mit jelent, azt nemtom, de tuti, hogy nem jót.
Hogy a tornamezem foltos lett, az nem baj, mert így lehet tudni, hogy az én vagyok, az a jó focikapus, abban a foltosban.
Az anyum akkor kitörölte a ragacsot a hátitáskámból, és azt mondta, hogy rám bízza, hogy mit viszek, mert ez az én házim.
Akkor én szétnéztem, de hiába is néztem, mert nekünk nincsen puskánk, se iránytűnk, meg pláne nincsen galambunk, és féltem, hogy ha nem tudok mit vinni, akkor én nem leszek túlélő.
És én akkor a konyhafiókból elcsórtam a papám régi bicskáját, mert az már úgyse kell senkinek, nekem meg jó lesz, ha megtámadna mondjuk egy medve vagy egy farkas, hogy legyen, amivel egyből leszúrjam.
Meg még amikor a nagyi nem nézett oda, elvettem azt a nagy fekete esernyőjét, hogy hátha esni fog, de kiállt a táskámból, és visszatettem, mert észrevettem az előszobában apum zöld esőkabátját, amit nem szeret az apu, mert nem praktikus neki, nemtom miért. Csak mikor alig fért a táskámba, és ki akart belőle nyomulni, mintha élne, akkor láttam, hogy nekem se nem praktikus.
Ám este sokáig nem bírtam elaludni, a túlélés miatt, mert törtem a fejem, hogy mit kéne még vinni, de nem jutott eszembe.
Reggel nem is akartam elindulni, gondolkoztam, hogy mi az, ami nekem ott hiányzani fog, és csak álldogáltam az ajtóban, mikor egyszeriben visszafutottam, és a nagyágyból kiráncigáltam az anyukám virágos kispárnáját, és azt is belegyömöszöltem a hátizsákba.
Akkor el tudtam már indulni, de még az utcán is megálltam vagy kétszer, hogy megnézzem, igazán ott van-e, mert a kispárna jobb lesz nekem, mint a puska vagy a rakéta.
Azért kell, hogy ott legyen énvelem az Ördögárokban, a túlélésen, mert akkor már nem félek semmitől, és bátor leszek, mert az pont olyan lesz nekem, mintha otthon lennék, mert én, ha szeretnék, annyiszor, ahányszor csak akarok, beleszuszoghatok anyukámnak abba az ölelős kispárnájába.
