Írta: Gaálné Lőrinczi Éva
Még kétéves sem voltam, amikor 1945. március 11-én Sopronban Anikó húgom megszületett. Születését, mint a királylányokét, ágyúdörgés kísérte. Sajnos ezeknek az ágyúknak a robaját bombazápor erősítette fel. Amikor délelőtt megszólaltak a szirénák, mindenki gyorsan összekapkodta a legfontosabbakat, mi nem tarthattunk velük, mert édesanyámra rátörtek a fájások, amik kishúgom világra jöttét jelezték. Orvosról szó sem lehetett, még szerencse, hogy egy szülésznőt nagy nehezen rá lehetett venni, hogy az óvóhely helyett a baba megszületésénél segédkezzen.
Anyukám elmondása szerint ilyen könnyen négy gyermeke közül egynek sem adott életet. Ahogyan gyermekkorunkban sokszor mesélte, nem volt nagy baba, nem lehetett 50 cm sem, de dundi kislány volt. Ki foglalkozott abban a helyzetben azzal, hogy mérleget kerítsen, hogy mekkora is az újszülött? A lényeg a túlélés volt mindenkinek. A nagy ház lakói mind lementek a szomszédos Orsolya rendi apácák zárdájának pincéjébe, ami a környék óvóhelye is volt. Amikor a kis jövevény világra jött, a szülésznő is eltűnt. Hárman maradtunk édesanyámmal és az újszülöttel, a félig kibombázott házban. Engem ugyan magukkal akartak vinni a szomszédok, de anyuka nem engedett. Azt mondta, vagy együtt éljük túl az éjszakát, vagy ha nem, hát együtt lássuk meg a másvilágot. Szörnyű éjszaka lehetett, egész éjjel imádkoztunk, de megmenekültünk. Másnap katonák levittek bennünket az óvóhelyre, és majdcsak egy hónapig nem is lehetett feljönni. Így indult testvérkém élete.
Anikó érzékeny, könnyen síró kislány volt, sokszor minden előzmény nélkül is itatta az egereket. Anyukám mindig azt mondta, biztosan azért, mert neki még az anyja hasában sem volt jó dolga, állandó rettegés volt akkor az élet, és ezt a magzat is érezte. Nagyon szép kislány volt, gyönyörű hosszú haja már háromévesen a popsijáig ért. Igaz, a hajmosásokat általában később is sírás kísérte, de loknikba göndörödő hajában mindenki gyönyörködött. Amire iskolába került, már két kisebb testvérünk is volt, és a természete is sokat változott. Talán érezte, hogy most már a kicsiknek van több joga a síráshoz? Ki tudhatja, mi mért történik. Szorgalmas kislány volt, nagyon szépen írt, gondosan ügyelt a munkájára. Bizony, anyukám sokszor hasonlított össze vele, és az összehasonlítás általában nem az én javamra dőlt el. Felső tagozatos korában is kitűnő tanuló volt, a szorgalma talán még nagyobb lett. Ha nem tudta tökéletesen a feladott anyagot, szüleink nem tudták ágyba küldeni. Középiskolába követett a Pénzügyi Technikumba. Eléggé zárkózott kislány volt. Édesanyám sokszor panaszolta, hogy nem nagyon tud közel férkőzni hozzá, nem tud vele beszélgetni. Hajlamos volt örömét is és bánatát is magába fojtani. Mi ketten is csak érettségi után kerültünk igazán közel egymáshoz, bizonyára én is változtam, és sokkal oldottabb lett ő is. Ekkor már férjnél voltam, és neki is udvarlója volt, igazi jó barátnők lettünk. Az idősebb fiam 1966-ban született, és ennek az évnek nyarán a húgom is férjhez ment.
Két év múlva kislánya született, a család legnagyobb örömére, mert körülöttem akkor már két fiú szaladgált. A kicsi születését a kórházi váróban izgultam végig, előző éjszaka ugyanis rossz álmom volt. Azt álmodtam, hogy testvéremnél a szülés után vérre volt szükség, és nem volt olyan, amilyen kellett volna. Mivel egyforma volt a vércsoportunk, másnap, amikor bekerült a szülészetre, nem mertem eljönni, féltem, hogy az álmom valóra válik. Sajnos jól éreztem, valóban kellett vért kapnia, de volt a kórházban tartalék. Az első kislányt még kettő követte, és boldogok voltunk, mert a férjemmel mindháromnak mi lettünk a keresztszülei. Testvérem imádta a gyerekeit, gyönyörűek voltak a lányok. Anyának is olyan volt, amilyen mindig: fáradhatatlan, kötelességtudó, gondoskodó.
A legkisebbik alig volt hároméves, amikor rettenetes dolog történt. Egyik nap a húgom leesett a lépcsőről, megütötte magát, és orvoshoz kellett mennie. Több vizsgálat követte egymást, és kiderült, hogy meg kell műteni a mellét. Sajnos, a szövettani eredmény beigazolta az orvos gyanúját. A félelmetes diagnózis, a rák, már előrehaladott állapotban volt. Az orvos szerint legalább nyolc-tízéves a volt a folyamat nála. Ma sem tudom megemészteni, mert rákszűrésen valóban nem volt, de három gyereket szült azalatt, amikor szülész, nőgyógyász orvosok, védőnő látta. Hogy nem vették azok sem észre? Ezt meg is kérdeztem a sebésztől, mire az volt a válasz, hogy egy terhesség, szülés kapcsán nem ilyen szemmel nézi az orvos a páciensét. Sajnos, ez a baj, hogy nem az egész embert, hanem csak az adott problémát nézi az orvos, és ez mára sem változott nálunk. Ezután már elég gyorsan követték egymást az események. Többször elkísértem Debrecenbe kezelésre. Most is látom magam előtt a betegek várótermét. Mindenki lehajtott fejjel, szótlanul nézett maga elé, ott nem volt beszélgetés, csak néma, magába roskadt emberek. Ez mára már nem így van, mint minden orvosi rendelőben, már ezek a betegek is beszélgetnek, olvasnak, rejtvény fejtenek a várakozás alatt. Volt alkalmam sajnos nekem is megtapasztalni. Igaz, a várótermek is megváltoztak, pont olyan zsúfoltak lettek, mint bármelyik orvosi előszoba. Ma már rengeteg embert érint ez a félelmetes betegség. Van, akinek sikerül megharcolni az életéért, van, akinek nem. Szegény testvéremet két és fél év alatt gyűrte le a szörnyű kór, bármennyire küzdött is ellene.
Akkoriban az orvosok a beteg előtt titkolták ezt a diagnózist. Nekem megmondta a sebész, de én sem beszéltem róla Anikónak. Ő is úgy tett, mintha nem tudná milyen az állapota. Ma is sajnálom, hogy nem voltunk őszinték egymáshoz, nem tudott beszélni kétségeiről, aggodalmáról, a „mi lesz azután”-ról. Nem sírtunk együtt, mindenki szerepet játszott. Mai eszemmel ezt nagyon bánom, azt hiszem könnyebb lett volna Neki, ha megbeszéltünk volna mindent. Ha elmondom, hogy a férjemmel együtt segítünk a kislányainak felnőni, minden körülmények között mellettük és a férje mellett leszünk.
Az utolsó héten – talán megéreztem, nem tudom – szabadságot vettem ki, nem mentem dolgozni. Minden nap náluk voltam, bár mire odaértem, már elkészítette a reggelit a családjának. Tettem, amit egy háziasszonynak kell, segítettem, amiben tudtam, mert akkor már nagyon gyenge volt. Szombaton megfőztem nekik két napra, és a vasárnapot – ami akkor május 5-e, anyák napja volt – a telkünkön töltöttük. Ide jött utánunk az öcsém a szörnyű hírrel. Anikó rosszul lett, mentőt kellett hívni hozzá, és útközben édesapám karjai között meghalt.
Rettenetesen éreztük magunkat mindnyájan! Egy édesanyának– anyukánknak – pont anyák elveszíteni a gyermekét, és ennek a gyermeknek, aki maga is anya, anyák napján elmenni, árván hagyni három gyermeket! Ez iszonyú igazságtalanság, ilyennek nem lenne szabad soha megtörténni! Még csak negyven éves volt! Még annyi sok öröme lehetett volna! Nem örülhetett annak, hogy felnőnek a kislányai, nem láthatta az unokáit! Nem állhatott mellettük gondjaikban, örömeikben! Nem láthatta el őket útravalóval, tanácsokkal.
Egy évre rá ballagott a legnagyobb lánya, és indult iskolába a legkisebb. Nem kísérhette el őket. Mostanra már mindhárman maguk is édesanyák, megállják a helyüket, rendes emberek lettek. Hogy könnyebb lett volna nekik felnőtté válni, ha nemcsak az édesapjuk, hanem édesanyjuk is egyengeti az útjukat, az biztos. Ő már örökre fiatal marad. Nem öregedtünk meg együtt, nem adta meg nekünk ezt a Teremtő. Hogy miért, ezt mi nem tudhatjuk, az Ő útjait halandó nem fürkészheti ki.
Attól a boldogtalan anyák napjától 32 év telt el, azóta már csak a temetőbe vihetnek virágot a lányai drága anyukájuknak. Nem adhatják a kezébe, csak a sírjára tehetik le, de amíg élnek, és élünk mi a testvérei, addig nem felejtjük el!
Drága testvérünk, nyugodj békében!
