amelyben egy mazsolás óriáskuglófban talál rá önmagára
Írta: Lajtos Nóra
Esti Kornélia izgatottan ült föl az ágyában. A tavaszi eső bolero-ritmuskoppanásai idegesen verték a hálószoba ablakredőnyét, amelyek néhány perc elteltével már csak ritmusszilánkokká forgácsolódtak Esti Kornélia tudatában.
Hajnalodott.
Amint körbenézett a félhomályban, egy mazsolás óriáskuglófot látott maga mellett az ágyban, a közepében kuporgó önmagával. Akaratlanul is csipás szemeihez nyúlt, majd egy erőteljesebb mozdulattal végighúzta mutatóujjait a csukott szemhéjakon, és tágra nyílt szemekkel bámulta az óriáskuglófot, melynek vaníliás illata érzékenyen csapta meg Esti Kornélia orrát. Hajnali égdörrenés kísérte a szobafalon átcikázó villámfényt, mellyel egyidőben odabent találta magát az aszalt szőlőszemek fogságában. Egytől egyig minden megaszalódott bogyószem őt nézte. Amikor még odakint ült az ágyában, nem értette, miért kuporodik úgy össze, mint az éjszaka fekete rácsai között a hold. Aztán észrevette meztelenségét. Csak a lábai nem voltak csupaszon: az egyiken kék, a másikon narancssárga zoknikat viselt. A lét és a semmi együttes tapasztalata érintette meg: a világmindenség éteri kékje kapaszkodott föl a narancsszínű naplementék időkötelén, amely nyugtalanítón himbálózott jobbra és balra. Szédülés-érzet fogta el hirtelen, s egy ügyes ugrással, kissé bátortalanul, de elengedve a kötelet, ismét kívül termett óriáskuglófos önmagán.
Eszébe jutott egy gyermekkori mondóka, amelyet édesanyja porcukor-édes hangján hallott újra magában, s közben annak cirógató kezeit is ott érezte egész testén, amint azok a fejétől lefelé haladva gyengéd-halk szavakkal simogatják testét-lelkét:
„Zöld erdő a hajad,
Sík mező homlokod,
Pillangók – szemeid.
Szuszogó orrocska,
Tátogó szájacska.
Itt lemegy – nyakához.
Itt megáll – a hasnál.