Írta: Balku László
Böske. Immáron őszülő halántékú tanítványai ma is így emlegetik, ha szóba kerül. Nincs ebben a „böskézésben” semmi tiszteletlenség, inkább a nem szokványos tanár-diák viszonyt idézi fel.
A sokgyermekes hajdúböszörményi iparoscsaládban ő lett az első „tanult ember”. A fényes szelek időszakában, Egerben végezte el a tanárképző főiskolát, itt ismerkedett meg férjével, Károllyal, aki egy Szolnok környéki faluból származott. A diploma megszerzése után ide jöttek tanítani. A kis falu könnyen befogadta, Károlyt pedig hamarosan kinevezték igazgatónak, s ezt a tisztséget nyugdíjazásáig töltötte be.
Ezt a látszólag idilli életet megkeserítette egy leánykori baleset; a böszörményi szülői házban egy lavór vizet akart kiönteni, amikor megroppant a gerince. Az orvosok őszintén megmondták: a műtétnek több a kockázata, mint a várható eredménye, nem érdemes rászánnia magát, meg kell tanulnia együtt élni ezzel a betegséggel.
Minden orvosi tiltakozás ellenére szült két gyereket. A „kis” Károly (két méter fölötti magassága és több mint 120 kilója többszörösen indokolja az idézőjelet) agráregyetemet végzett, külkereskedelmi cégek képviselőjeként beutazta a fél világot, majd a megyeszékhelyen megalapította saját vállalkozását. Lánya, Ildikó a szülői példát követte, zenepedagógus lett. Több mint másfél évtizeden keresztül volt a közeli város egyik általános iskolájának – amelyik időközben visszakerült a református egyház fenntartásába – igazgató-helyettese, az iskola énekkarának karvezetőjeként országos sikereket aratott.
Amikor a faluba kerültek, Károly szülei nagy házának egyik felébe költöztek. Idővel ketten maradtak a nagy portán; az öregek a temetőbe, a gyerekek a közeli városokba mentek el. Károly halála után a család úgy döntött, hogy eladják a házat, ő pedig az Ildikó lakótelepi lakásába költözik. Ildikó boldognak induló házassága hamar véget ért, ő is egyedül volt.
A gerincsérv mögé egyre sorakoztak az időskori mozgásszervi nyavalyák. Már több mint egy éve ki sem tudott mozdulni a lakásból és állandó ápolásra szorult. Ildikó fizetés nélküli szabadságot vett ki.
*****
Egyik délután Ildikó elment az ügyeit intézni. Mikor hazajött, Böskének feltűnt, hogy milyen gondterhelt és szótlan. Vacsora közben is csak ennyit mondott: – Találkoztam az igazgatóval.
Reggel Böske látta a lánya szemén, hogy keveset aludt, talán sírt is, de nem kérdezett semmit. Délután aztán végre megtört a csend.
– Azt mondta Teremi, hogy nem akarja meghosszabbítani a Krisztina szerződését. Tudod, az a csaj, aki helyettesít. Ha szeptembertől nem megyek vissza, kénytelen lesz mást felvenni helyettem.
Az éjszakát mindketten álmatlanul töltötték. Egyre gondoltak: ha Ildikó most nem megy vissza tanítani, ötven fölött semmi esélye nincs, hogy valaha is munkát találjon.
A reggelinél hosszú hallgatás után Böske megszólalt:
– Beszélj Juszuffal.
Többet nem is kellett mondania. Korábban, amikor a helyi lapban a református idősotthon felszenteléséről olvasott, már célzott rá, hogy ott lenne a legjobb helye; ott nem lenne senkinek terhére. Ildikó azonban hallani sem akart róla.
*****
A kissé kövérkés lelkész homlokán Ildikó még soha nem látott ráncokat. Szabó József tiszteletesre még a teológián ragadt rá a Juszuf becenév, valószínűleg keleties arcvonásai és „török basás” alkata okán. Általában jókedélyű volt, most azonban látszott rajta, hogy gondban van. Egyrészt örült neki, hogy Ildikó visszatér az iskolába. A helyettesítő fiatal tanárnővel sem ő, sem az iskolaigazgató nem volt megelégedve; elmaradtak az énekkar sikerei és a gyerekekkel sem boldogult. Ugyanakkor látta, hogy nem tud olyan megoldást kínálni, amilyet szeretne.
– Sajnos, a mi otthonunkban telt ház van, és sokan szeretnének bejutni. Kivételt édesanyáddal sem tehetünk, ráadásul a presbitereknek is nehezen tudnám megmagyarázni, hogy miért veszünk fel soron kívül egy katolikust, amikor több gyülekezeti tag is a várólistán van. Annyit tudok tenni, hogy megkérdezem a környékbeli otthonok vezetőit.
Néhány nap múlva a lelkész telefonon jelentkezett.
– Kunmadarason van egy szabad szoba. Igaz, hogy messze van, de ez az egyházkerületben a legújabb és a legjobban felszerelt otthon. Megadom a vezető telefonszámát, ha úgy döntöttetek, hivatkozz rám.
*****
A város legnagyobb üzletében délután sokan voltak. Ildikó úgy elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor vette észre Krisztinát, amikor a pénztárnál mögé állt be a sorba.
– Délelőtt a Munkaügyi Központban voltam – mondta kérdezés nélkül a lány; hangján érezni lehetett, hogy tudat alatt Ildikót okolja a jelenlegi helyzetéért. – A nyáron a megye minden iskolájába elküldtem az önéletrajzomat, de sehonnan nem válaszoltak. Neked könnyű – váltott hirtelen gunyoros hangnemre –, most már a magad életét élheted.
– Igen – válaszolt Ildikó változatlanul nyugodtan –, aki nem lát a felszín alá, általában így ítéli meg. Sokszor igaz is; emlékszem, nekem is szinte hányingerem volt az egyik unokanővéremtől, amikor elmondta: „Nagy nehezen sikerült apósomat betenni az öregotthonba, végre elmehetünk a nyáron olaszba”. Én viszont kényszerhelyzetben voltam, előbb-utóbb úgyis vissza kellett volna mennem tanítani. Az összes tartalék pénzem elfogyott. Ha eladtam volna a kocsimat, az árából még el lettünk volna esetleg egy évig, aztán marad az anyám nyugdíja meg az ápolási díj; abból legfeljebb a lakást tudjuk fenntartani. Az öcsém így is erején felül segített, neki sem megy mostanában túl jól.
Krisztina már megbánta az előző mondatát.
– Hát igen … hasonló esetben nekem még nehezebb lenne, nekem testvérem sincs. És hogy érzi magát édesanyád az otthonban?
– Szerencsére jól. A földszinten van a szobája, ha nem fáj nagyon a dereka, ki tud menni a kertbe. Van néhány egri öregdiák lakótársa is, jókat beszélgetnek. Még dolgozik is, a nővérek gyerekeit korrepetálja. Én pedig minden hétvégén megyek hozzá.
Ildikó szeme hirtelen könnyes lett.
– Remélem, még sokáig.