Írta: Zilahy Tamás
Nesztelen lépteit lelassítja, majd megáll előttük.
Szervusztok. Igen, régen jártam nálatok. Mindig ilyen voltam, tudjátok. A fontos dolgokat elhanyagoltam, és belevesztem a semmibe. Emlékszem, anya, te mindig mondtad. Nem lesz ennek jó vége, kisfiam. De hát minek van jó vége?
Az életnek?
Mindennek csak a kezdete jó, abból még bármi lehet, de a vége, az mindennek a vége.
Látod? Semmit sem változtam, most is feleselek. Apukám, te most sem szólsz, csak a pillantásoddal vezettél az utamon. Keveset beszéltél, azt is halkan, türelmesen, de arra oda kellett figyelni. Most bevallom neked, amit akkor is tudtál. Nagyon untam a minden hétvégi múzeumokat, nyáron meg azokat a vég nélküli kirándulásokat, míg anya otthon főzött.
Anyukám, sokszor eszembe jutnak azok a könyvek, amelyeket esténként az ágyamhoz készítettél. Aztán már, amikor „fiúsodtam”, „olyanokat” is diszkréten odatettél.
Mikor már nagyobbak lettünk, rád maradt a felvilágosításunk is. Tudom, apa szégyenlős volt világéletében, mint én még most is.
Elvittél bennünket az Ugocsa moziba. Az „Irma te édes”-t játszották, és míg ment a film, minket lestél, s amikor vége lett, nagy nehezen kibökted. „Fiúk, ha valamit nem értettetek, kérdezzetek!” Én akkor azt mondtam neked, „anya, ezzel elkéstél, de ha te nem értesz valamit, kérdezz csak engem nyugodtan”. Tudom, hogy ez sokáig bántott téged.
De felnőttünk.
Már az unokádnak is van gyereke. Ő az én unokám. Jó kis szerkezet. Nagyon szeretnétek. Már kétéves.
Azt mondja nekem valamelyik nap: „Nagypapa, most nem érek rá, megyek, megnézem az e-mailomat.”
Persze nem tudhatjátok, mi az az e-mail, de elmondom nektek.
Olyan postaláda – legyetek bárhol –, aminek a kulcsa mindig nálatok van. De én nem tudom, mi a címetek.
Szerbusztok, most megyek. Igen, menekülök a fájó emléketek miatt. Tőletek menekülök, és majd hozzátok érkezem meg.
A férfi lehajol. Végigsimítja a fejfát.
Gyertyát gyújt.
A láng belekap a kezébe, de nem ez fáj neki.
Felegyenesedik, és indul vissza, az életébe.
