Írta: Kiser Edina
Egészen kicsi gyermekkorom óta olthatatlan szeretetet éreztem az állatok iránt. Nagyapámnak volt egy lova, Mundér. Apró, három éves forma kislányként, hatalmasnak láttam a szilaj mént. Amikor pedig az udvarra kiszabadult és zabolátlanul vágtatott (már amennyi helye volt), én a tornác alatt állva csodáltam a szépségét.
Később, amikor nagyobbacska voltam, vágytam egy kutyára. Olyannyira, hogy emlékszem, hogy felsős éveimben még fogalmazást is írtam a képzeletbeli kutyámról. Mérhetetlen vágyakozásomat abban éltem ki, hogy tele ragasztottam a szobám falát kutyás poszterekkel, és „pótjószágokat” szereztem magamnak tutujgatás és szeretgetés gyanánt. Voltak aranyhörcsögeim, díszhalaim, pintyeim, papagájaim, és egyszer, anyám nagy bánatára, egy szerelmetes fehér egér párral állítottam haza. Ma már értem az anyám akkori riadt és kétségbeesett ábrázatát.
Zoológus akartam lenni. Aztán már „csak” állatorvos. Végül állategészségőr lettem.
Gyógyítani, segíteni akartam a beteg, szenvedő állatokon.
Később az élet úgy hozta, hogy teljesen más irányba határoztam meg az élethivatásomat, de az elköteleződésem az állatok irányába megmaradt.
Borzasztóan elkeserít a gondolat és a tény, ahogyan emberek az állatokkal bánnak. Minden pillanatban mélységes fájdalom jár át, amikor jobban belegondolok, hogy miként bánunk a teremtett világgal, vagy miként bánunk akár a saját „teremtményeinkkel”, a gyermekeinkkel is.
Iszonyatosan sokan próbálják a kiszolgáltatott életeket menteni elállatiasodott embertársaik fogságából. A harc elkeseredett és végeláthatatlan.
Mindannyiszor megfogalmazódik bennem a kérdés: mit tehetek?
Mit tehetek szülőként? Mit tehetek felnőttként? Mit tehetek ahhoz, hogy a világban a szenvedés megszűnjön?
Szülőként mindent megteszek és tettem azért, hogy a gyermekeim törődő figyelemmel és gondoskodással, részvéttel és segítő szándékkal legyenek a kiszolgáltatott életek iránt. Legyen emberről vagy állatról szó.
Felnőttként már korlátokba ütközöm. A düh, amelyet az állatok és emberek kínszenvedésének tudása okoz, megakadályoz abban, hogy hatékony erőket mozgassak. A csalódottság az emberi gonoszság, brutalitás és közöny láttán mérhetetlen módon elszomorít. Megbénulok. Ha a jogba kapaszkodnék, korlátokba és paragrafusokba ütközöm, ahol az igazság és az erkölcsi normák nem rúgnak labdába.
Mit tehetek, hogy a világban a szenvedés megszűnjön?
Van bennem egy láng. Ez a láng egy örökégő fáklyában fészkel, amelynek a fénye és ereje abból a hitből táplálkozik, hogy a világban egyszer, megszűnik a szenvedés. Nem lesznek többé a lélek sötétségének áldozatai.
Mindennek, ami él a világban, lelke van. Minden, ami körülvesz bennünket, megszólítható.
A kapcsolatot egyetlen nyelven tudjuk megteremteni:
A LÉLEK NYELVÉN.
Egyetlen dolgot tehetek, hogy átadom az örökégő fáklyámat, és rábízom a gyermekeimre a lángot azzal a tudással, hogy nem elég várni és kívánni és hinni, hogy a szenvedés egyszer csak megszűnik. A lángot táplálni is kell.
Táplálni kell szeretettel, hogy a szenvedés elsorvadjon.
Minden gyermekben ott van a láng. Bennünk is ott volt, amikor még gyermekek voltunk. Nézd csak meg önmagad gyermekként. Ugye, ott van a láng? A láng táplálásához nem kell felnőni, csak meg kell szólítani gyermeki önmagad. Mert:
„Aki lángot látni akar, mind leguggoljék.”
Fotó: Magánarchívum
