Tárcán kínálom

Alapító szerkesztő: Ésik Sándor Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (5) antal anikó (16) arany piroska (6) balku lászló (9) balogh adrienn (1) balogh géza (25) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) borbély balázs (3) b tóth klári (21) csabai lászló (10) csengődi péter (44) cserbakőy levente (8) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (3) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (9) dunai andrea (2) ésik sándor (54) farkas józsef (1) farkas molnár péter (17) fehér noémi (1) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (3) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) k. rados marcella (2) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (8) kiser edina (13) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kovács kinga (1) kováts judit (3) köves istván (1) kukuts csilla (3) kulcsár (1) kulcsár attila (68) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (5) lampl zsuzsanna (7) láng judit (1) m. szlávik tünde (47) margittai h. ágnes (8) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onderó szilárd (1) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (40) pataki zsuzsanna (1) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (26) piró m. péter (1) piro m. péter (8) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (13) réti jános (14) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (27) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szalóki emese (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szombati gréta (4) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (30) venyige sándor (3) veres roland (2) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

  • M Szlávik Tünde: A huncut rigmus megfejtése maga is magyarázatra szorul: az esztováta (eszteváta, osztováta) olyan ... (2021.09.25. 17:23) A régi öregek, avagy pajzán történetek
  • Arany Piroska: Isten éltessen Vaskó Ilona! Nagyon tetszik a születésnapi monológod! Nekem is mostanában lesz az ... (2021.02.12. 11:37) Február tizenegy
  • csokosszaju: szia, mit tudsz Hófehérkéről? (2020.09.27. 23:02) Az örök menyasszony
  • bohmjo: Ez nagyon jó! Ahogyan a szavak és tettek újra és újra teljesen új értéket és hangulatot kapnak, a... (2020.09.05. 15:01) Tivadar
  • M Szlávik Tünde: @Farkas Molnár Péter: Köszönöm, Péter! Tárcát is hozhatnál magaddal... :) (2020.08.16. 16:46) Majom a köszörűkövön

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... M. Szlávik Tünde blogja

2016.09.12. 17:18 Ésik

Zeke

Címkék: rácz lilian

Írta: Rácz Lilian

 

Tudja, doktornő, anyám imádta a virágokat.

Főleg azokat, amik vadon nőttek a kerítések mellett, két kő között vagy akár a ház tövében, de még inkább szerette a Nagyerdő rejtekében sarjadó kis növényeket, életeket, amelyek – ahogy ő mondta – megtalálták az utat kifelé, még ha oly’ sötét is volt gyakran ott; hiszen a napfény csak nehezen szlalomozott át a vaskos lombréteg ágacskái és levelei között. Ha viszont mégis megtette, akkor az erdő tündérországgá változott pillanatok leforgása alatt. A foltokban megjelenő fény aranyszín köntösbe burkolta a bokrok leveleit, s én tátott szájjal bámultam a szemem előtt lezajló varázslatot.

Nem tudtam persze megállni, hogy ne próbáljam megérinteni mindezt, de abban a pillanatban, hogy a napfényben fürdőző virágokat letéptem, mintha elvesztették volna a bennük rejlő mágikus erőt, és már csak egyszerű, mindennapi csonkokat tartottam a kezemben. Csalódottan szórtam le eleinte az ujjaim között a szárakat, morzsoltam szét az apró, látszólag értéküket vesztett bimbókat.

Sosem tudtam hazavinni ezt az apró mennyországot. Apát akkorra már elvitte a rák, anya pedig állandóan betegeskedett azt követően, a csoda felfedezése és megélése így egyes egyedül rám maradt. A virágokat ugyanakkor szorgalmasan vittem haza, hiszen már gyerekfejjel is tudtam, ezzel halvány, pillanatnyi mosolyt csalhatok édesanyám üres, szomorú arcára.

Évekig működött ez kifogástalanul: tudta, ha nem épp a társasház lépcsőházában játszogatok békésen magamban, akkor az erdőbe mentem bóklászni.

Történt egy alkalommal, nagyjából lehettem hét éves, hogy letértem a megszokott ösvényről. Emlékszem, úgy éreztem, pontosan ismerem már ezt a kis erdőt, s elég bátornak hittem magam ahhoz, hogy megnézzem, mi van az utacskán túli részen. Ahogy az első lépést megtettem a sűrű bozótban, lelassítottam és elbizonytalanodva visszanéztem: apró ösvény, kis kövecskékkel szegélyezve jól ismert volt, biztonságos. Aztán visszafordítottam a fejemet az erdő ismeretlen része felé, s képzeletem leírhatatlan csodákat vetített a szemem elé: biztos voltam benne, hogy meg fogom találni a tündéreket, törpéket és óriásokat, amikről olvastam, csak jó erősen nyitva kell tartanom a szememet.

Akkorra már napok óta egy árva lélek sem szólt hozzám. Édesanyámat alig láttam, ha mégis, csak annyira jött ki a szobájából, hogy furcsa, piros színű kis bogyókat vegyen be, sokszor akár kettőt egyszerre. Nagyon fáradtnak és furcsának tűnt, kissé ijesztőnek is, bevallom, a hatalmas, vöröses karikákkal a szeme alatt, úgyhogy miután visszabotorkált az ágyához és magára zárta az ajtót, gyorsan bekanalaztam a reggelimet, és lábujjhegyen elhagytam az aprócska lakást.

Azt hiszem, ott az erdőben, azon a napon hallottam és láttam meg őt elsőnek.

 – Lola – szólított meg lágy, felnőttes hangján. Egy terebélyes tölgy mögül lépett ki, s akkor megpillantottam: amennyire meg tudtam ítélni, egy húsz év körüli, gesztenyebarna hajú, angyalarcú fiú, pont olyan, aki az álmaimban megjelent néha. – Zeke vagyok – mondta óvatosan, mint aki fél, hogy megijeszt.

 – Tudom – mosolyodtam el kedvesen, hiszen, ahogy mondtam, az álmaimból már ismerős volt. Erre az ő szája is rögtön felfelé görbült.

Abban a pillanatban éreztem oly sok idő után először, hogy nem vagyok egyedül. Igazából másra sem tudtam gondolni, csak hogy végre lesz kivel megosztanom a Nagyerdő csodáját… Istenem, még most is érzem a boldogságot, ami e pillanatok után felébredt bennem. Így amikor Zeke intett nekem, hogy kövessem őt, habozás nélkül utánaszaladtam, nem gondolkozva egy pillanatig sem. Nem néztem körül, hogy merre megyünk, nem figyeltem a belső hangocskára, amely óva intett ettől; nem érdekelt semmi, csak a gyönyörű, barna hajú fiú, s szaladás szívdobogtató élménye.

Akár balra, akár jobbra néztem, mindenütt csak a zöldellő fákat, bokrokat, s a fellelhető összes színben tündöklő vadvirágokat láttam elsuhanni mellettem, s nem álhattam kacagás nélkül, amely visszatarthatatlanul növekedett már egy ideje a torkomban. Csodálatos volt.

Nem tudom, mennyi ideig szaladhattam. Abban a pillanatban ugyanis, amikor feleszméltem, Zeke már nem volt sehol, a napfény pedig fakulni látszott az erdőben, s éreztem a levegő kezdődő, esti csípősségét csupasz karjaimon. Emlékszem, nevetés helyett a kétségbeesés formált gombócot a torkomba, hiszen körbenézve arra kellett rádöbbennem, nem tudom, hol is vagyok. Zavarodottan kezdtem kiabálni.

 – Zeke! Zeke, hol vagy? – vékonyka hangom üresen és kegyetlenül verődött vissza a fatörzsekről, melyek ismeretlenségükből adódóan ezúttal nem nyújtottak támpontot abban, merre is menjek. – Zeke!

S ekkor meghallottam az ismerős kuncogást.

 – Itt vagyok, kicsi Lolám – nevetett a fiú halkan, mikor újra felbukkant; majd megnyugtatóan rám mosolygott. – Gyere, menjünk haza – nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, s ő magabiztosan kivezetett az erdő sűrűjéből.

Innentől kezdve már valóban nem voltam egyedül, és bár a szívem mélyén féltem, hogy egyszer csak úgy eltűnik, mégis bíztam benne, s ő mindig jött, amikor szükségem volt rá.

Sosem értettem, hogy az öreg nénik és bácsik, akik a lépcsőházunkban laktak, miért néztek rám furcsán.

 – Bolond gyerek – motyogták gyakran, amikor azt hitték, nem hallom. Hallottam, de nem zavart, hiszen ott volt nekem Zeke.

Sokszor jártunk ki a Nagyerdőre sétálgatni és vadvirágot szedni anyának, de többet nem hagyott olyan mélyre bóklászni az erdőben, mint legelőször. Mindenféléről beszélgettünk, például arról, hogy a Nap miért az égen van, vagy mi is az az ég igazából, miért fontos a matematika, az emberek miért olvasnak könyvet, és sorolhatnám.

Ám ahogy cseperedtem, s már iskolába jártam, egyre inkább feltűnt, mennyire kerülnek a gyerekek. Őszintén nem értettem, mi bajuk, de Zeke mindig megnyugtatott, hogy nincs velem semmi baj, csak én kicsit más vagyok, mint a többiek.

  – De ez nem hiba, drága Lola – mondta azonnal, amint a kétség felmerült bennem. – És szeretném, ha ezt megjegyeznéd, mert nem leszek mindig ott, hogy elmondjam neked.

Egyre gyakrabban kezdett utalgatni erre: hogy nem lesz mindig ott. Megrémített ezzel, nem akartam, hogy eltűnjön, pedig éreztem, a szavaiból rájöttem, hogy rövidesen be fog következni. El fog hagyni engem, s én újra egyedül leszek a sötétben.

Ballagásomra őt kértem fel kísérőnek. Ennek hatására újra feltűnt csinos arcán az a halvány, szomorkás mosoly, amitől mindig tartottam, mert tudtam, mögöttes tartalma van. De igent mondott, s más nem is számított nekem. Nem számított, hogy aznap mindenki döbbenten, nevetve, gúnyolódva szólt hozzám, amikor vele beléptem az iskolám épületébe, nem számított, hogy senki nem jött oda gratulálni, mert Zeke ott volt és meleg mosollyal szorította a kezemet végig.

Közben azonban furcsa érzések kezdtek nőni bennem, olyanok, amik addig nem voltak ott. Úgy éreztem, szeretnék valahova tartozni. Tudtam, hogy Zeke mellett volt a helyem addig, és ezen a világért sem akartam volna gyökeresen változtatni, de közben vágytam arra is, hogy elfogadjanak és befogadjanak. Barátokat akartam oly sok idő után, én, akit sosem érdekelt a Zekén kívüli világ.

Ő is érezte ezt. Egyre ritkábban látogatott meg, egyre ritkábban beszélgettünk, úgy éreztem, cserben hagy, miközben tudtam, neki épp úgy fáj a távolság. Értem tette, tudtam a szívem mélyén, de nem akartam, hogy eljöjjön az a bizonyos nap, amikor a távolság már túl nagy lesz. Az a nap, amikor már nem lesz ott.

De eljött. Akkor már egy teljes hete nem is láttam őt, de hirtelen felbukkant a lépcsőházban, ahol üldögéltem addig, ki máson, mint rajta gondolkozva.

 – Zeke! – kiáltottam fel örömmel, hogy végre láthatom, s félelmeim azonnal visszahúzódtak, hiszen újra itt volt.

Ekkor láttam meg a szemét, amiben addig nem tapasztalt, mérhetetlen szomorúság vegyült a beletörődéssel és határozottsággal.

 – Lola, beszédem van veled – kezdte komolyan. – Kedvesem, már igazán nagy lány vagy. Itt az idő, hogy új barátokat szerezz, s rólam kicsit megfeledkezz. Nincs már rám szükséged.

 – De Zeke… Tudod, hogy nélküled egyedül leszek- suttogtam. – Senkim sincs rajtad kívül. Anya…

 – Tudom, kicsi Lolám. Tudom – szakított félbe. – De bírnod kell. Menni fog és nem sokáig leszel egyedül – ígérte, s még egy röpke pillantást vetve rám hátrálni kezdett, aztán sarkon fordult.

Ahogy egyre messzebb került, alakja úgy halványodott el, én pedig akárhogy szólongattam, nem jött vissza.

Ekkor körülnéztem. A Nagyerdő most sötét volt, fellegek borították az eget, sehol nem volt az a varázslatosság, amit évekig vele fedeztem fel. A fák lombjai fekete árnyakként kavarogtak az égen, a bokrok ágacskái harcoltak egymással a feltámadó szélben, s úgy éreztem, háborgó lelkem elhagyatottságában osztozik az idő. De aztán egy idő után a vihar lecsendesedett, így feltápászkodtam, megacéloztam a lelkem és elhatároztam magam; végül két órába telt, de kiverekedtem magam egyedül az erdőből.

Amikor hazaértem, leültem az ágyamra és gondolkozni kezdtem. Tudtam, hogy nem fog visszajönni, éreztem. Elhatároztam hát, hogy nyitottabban fogok viselkedni, s Zeke kedvéért megpróbálok barátokat szerezni. Ám ez nem volt olyan egyszerű feladat, hiszen már rengetegen úgy fordultak felém, mint „az a bolond lány”. Tudtam, változásra van szükségem, új, tiszta lapra.

Anyám addigra már nagyon beteg volt, s nekem fiatal lányként el kellett döntenem, mit teszek: ott hagyom őt, nem ápolom tovább egyedül és egyetemre megyek, vagy halálos ágya mellett ragadok, s elvesztegetek egy ilyen lehetőséget. Ahogy fogtam a csontsovány kezet, láttam az összes vékony, de már kidagadó erecskét, amely még életet lehelt belé, és tudtam, nem hagyhatom ott.

De végül, ez egyszer ő döntött helyettem.

 – Lola – suttogta, erőtlenül megszorítva a kezemet. – Sosem mutattad meg végül az erdődet, kislányom. Volt ott valami különleges, igaz?

Menthetetlenül összeszorult a szívem.

 – Igen, volt – válaszoltam gyorsan összeszedve magam, majd hirtelen ötlettől vezérelve rámosolyogtam. – Akarod látni?

Különösen gyönyörűnek tetszett akkor a Nagyerdő; anyámat tolószékben, takarókba és csöndbe burkolva vezettem körbe. Meglehetősen hűvös volt, de mivel a vörös és sárga színű levelek már hulladoztak, a megritkult lombkoronákon könnyedén átragyogott a halk, kedves őszi napfény, melengetve minden arra járó lelkét. Bejártuk az ösvényeket. Minden gally roppanására azt hittem, Zeke az, minden alkalommal, mikor anyám megszólított, az ő hangját véltem hallani. De végül elfogadtam, hogy nincs ott.

Anya nem győzött rácsodálkozni mindenre. Szemével követte az ágak hajladozását, végigsimította a bokrokon lévő apró leveleket, megérintette az idős fatörzseket, de legboldogabban a még mindig előforduló kis virágokat nézegette. Sétánk végére kipirult az arca, a szeme pedig ragyogott; hosszú idő óta szinte egészségesnek tűnt.

 – Ez már a mennyország – mondta, s hallottam a szavaiban rejlő lenyűgözöttséget.

Hazaérve azonnal ágyba kellett segítenem, hiszen kifáradt a nagy izgalmakban. Melléfeküdtem, s hamar engem is elnyomott az álom.

Pár órával később, amikor felébredtem, ő már nem élt. Olyan nyugodt mosoly ült már hűlő arcán, amilyet életében nemigen láthattam évek óta, s tudtam, ő valamire rálelt, valamit elengedett, és végül, ami a legfontosabb, békét talált.

Elköltöztem és egyetemre mentem. Ekkor pedig, hosszú idő után olyan emberek jöttek az életembe, akik barátokká lettek, s akiknek el mertem mesélni a történetemet. Hogy régebben volt egy barátom, egy különleges barátom. A mesélést befejezve azt mondták, hogy aggódnak értem és hogy ezt valakinek el kellene mondanom, valakinek, aki a lélek bonyodalmaival foglalkozik.

És most íme hát, itt vagyok.

 – Azóta felbukkant Zeke?

Nem. Akkor régen eltűnt és azóta nem láttam őt.

 – Lola, biztos vagyok benne, hogy ilyen idősen már tudod, Zeke nem valódi, csupán a képzeleted szüleménye volt.

Szomorkásan elmosolyodtam.

 – Igen. Igen, tudom.

Hazafelé menet könnyűnek éreztem magam, mintha valami mázsás súly gördült volna le a szívemről és a vállamról, ami régóta akadályoz abban, hogy elszakadjak a múltbeli félelmeimtől és érdemileg merjek élni. Ám még mielőtt valóban magam mögött hagytam volna a múltat, meg kellett tennem valamit.

Újra a Nagyerdőt jártam. Régi és új illat keveredett benne, éreztem a fák korának illatát, de közben az is mássá tette, hogy felnőtt fejjel már nem kerestem a tündéreket és óriásokat a bokrok között. Virágokat azonban nagyon is, s kutatásom szemrevaló sikerrel járt.

A Köztemetőbe kiérve, ahogy a fák között mentem, észrevettem, hogy tőlem pár méterre, velem párhuzamosan jön egy alak; gondolataim örökös centruma.

A sírhoz érve letettem a csokrot, majd pedig Zeke is kilépett végre az árnyékból; odament és elhelyezte a maga virágait az enyémek mellé. Ám ahogy néztem a helyet, ahol anya feküdt, megláttam valamit: a sírkő hajszálnyi repedéseiben apró, világoszöld sarjadások nőttek ki, pici, piros bimbócskával a végükön. A sír körül pedig vadvirágok sokasága lengedezett a finom szellőben, kecsesen, gyönyörűen. Először alig hittem a szememnek, aztán már csak mosolyogni, kósza könnyeket törölgetve nevetni tudtam.

Mert, tudja, doktornő, anyám olyan nagyon imádta a virágokat.

 

Vendégszerzőnk mindössze 18 éves, debreceni diák. Írása első díjat nyert egy általános-és középiskolás tanulók számára meghirdetett vers-és prózaíró pályázaton.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://tarcankinalom.blog.hu/api/trackback/id/tr1211700109

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása