Írta: Zilahy Tamás
Emlékeim – Zelk Zoltán
Az 1970-es év egyik téli estéjén történt. A sárga fénnyel megvilágított pálya fagyott talaján lópaták csattognak. Amikor az állatok a kanyarban gyorsítanak, minden szem rájuk tapad. Egy apró termetű ember megigézve nézi a lovakat. Szuggerálja őket. Nem is őket, csak egyet közülük. A kis sárga paripát, s mögötte a kocsin a zöld mezes hajtót. Rocco az, a favorit. Nagy eséllyel indul. Legyőzhetetlen. Nos, megvan a nyerő lova, a 11-es Rocco, már csak a két következő helyezettet kell kitalálnia. Összefirkált Turfján nézegeti az esélyeket, majd az agyonrágcsált, versírásban elkoptatott ceruzájával bekarikáz két lovat. Ezeket fogja megjátszani. Hármas befutóra. 11-5-4, és biztos, ami biztos, 11-4-5, hátha fordított sorrendben futnak be a lovak.
Hosszú, sárga ballonkabátját összegombolja, és határozottan elindul a pénztárak felé. A 214-es pénztár a megszokott vesztőhelye. Mert az ügető egy vesztőhely. Tízen állhatnak előtte, de nem gond, van még öt perc a startig.
Lassan halad a sor, a hangosbemondó már harsogja a „Fogatok a helyükre!” varázsigét. Még egy perc. Épphogy a kasszához ér.
– Mit tetszik kérni, Zoli bácsi?
– Gyorsan, Tamás, 11-5-4, 11-4-5!
– Húsz forint, Zoli bácsi.
Megkondul a gong. Start! Meg sem nézve zsebre gyűri a tiketteket, és indul a korláthoz. Rocco, mint a szélvész száguld, sorra megelőzi a többi lovat. Már az első körben az élre áll. Megállíthatatlannak tűnik, ám egyszer csak a kocsi kereke kiesik. Nincs tovább. Semmivé foszlik a remény. A verseny folytatódik, immár Rocco nélkül. Befutási sorrend: 1- 4 - 5, osztalék az egy darab nyertes szelvényre 30 560 forint. Zoli bácsi vet egy pillantást a tikettjeire, mielőtt összegyűrné és kidobná. Vastag szemüvegét dörgölve újra meg újra megnézi. Rossz tikettet kapott, vagy a pénztáros tévesztette el? Akárhogy nézi, az bizony
1- 4 - 5.
Vigyorogva indul a kasszához.
– Tamás – szól a pénztároshoz –, rossz tikettet adtál! Én nem így kértem.
– Bocsánat, Zoli bácsi, sokan voltak, nyilván én tévedtem, de megtérítem az árát.
– Ezt nézd, fiam! Így lett jó. Hazamegyek, és veszek egy kazal virágot Erzsikének.
– Tessék egy verset is írni mellé!
Hazament, és a verset is megírta.
Zelk Zoltán: Csak téged
Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek:
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek. . .
A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
én már csak tégedet szeretlek.
A történet itt véget is érhetne, de nem...
Zoli bácsi, mint minden nagy lovis, hamar visszaforgatta a nyereményt. Sok-sok mázsa zabot szponzorált. 1971 tavaszára már csak emlék volt a hármas befutó. Egy márciusi versenynap estéjén, talán az utolsó futam előtt Zoli bácsi leégve, kezében egy piros Parker tollal, szokott szélfútta sárga kabátjában a 214-es kasszához lépett.
– Tamás! Adsz ezért a tollért egy tikettet?
– Persze.
A toll gazdát cserélt, majd lovat is. A Kossuth-díjas Parkerral mentem az irodalom érettségire. Hármas befutó lett. A lesz szót két „sz”-szel írtam, és hármast kaptam rá. Máig sem értem, hogy tudott ezzel a vacak Parkerral Zoli bácsi Kossuth-díjas lenni.
