Írta: Vaskó Ilona
Néha kikopnak az emberből a szavak. Belőlem fakulni kezdtek, mint a Vasvári Pál utcai panelház oldalára felfestett „ICA LOVE” felirat. Először csak az idő halványította, de később, már az emberi kezek is más értelmet adtak neki. Majd jött egy panelprogram, és teljesen eltüntette.
Alizzá váltam. Olyan világban ébredtem, ahol kiforgatják a leírt szavaimat. Mindenki csak önmagát vagy önmaga sértettségét akarja olvasni a leírt betűkben, így elvész a mögöttes gondolat. Az igazság. A szavaimat szembefordítják velem, és valami számomra is ismeretlen kódként értelmezik őket. Anagramma. Mintha bármit is el akarnék rejteni.
Aliznak lenni néha kényelmetlen. De még hagyom magam. Hagyom, hogy bántsanak, hagyom, hogy üssenek. Zsigeri fájdalmat tanulok. Mert egy idő után pavlovi reflexé válik, hogy kit kell jó messzire elkerülni. De addig odaállok minden pofon elé, és kikövetelem a magam jussát, mert ezekben a jussokban ott lapul a tudás és bölcsesség. Csak a szavak hiányoznak hozzá, hogy leírhassam, kimondhassam, mikor álltam meg, mikor fordítottam hátat egy velejéig gonosz világnak. De addig a pillanatig még hiszek a jóban. Abban, hogy Isten nem hagyta el az embereket, hogy még léteznek gondolkodó, önzetlen emberek.
A világ megváltozni látszik. Kevés ember marad meg értéket képviselni egy olyan helyen, ahol egy magasabb szintű értékrend összeomlani tűnik. Új világ épül. A kicsinyesség és rosszindulat téglái úgy tapadnak össze és zárják körbe vele magukat az emberek, hogy aki mást mer gondolni, érezni, azt kirekesztik maguk közül. Így a kirekesztettek továbbállnak. Nincs más választásuk.
Én is viszem a megkopott, tiszta betűimet, és már nem engedem, hogy más értelemet adjanak nekik. Megtanultam, hogy aki hazugnak születik egy hazug földrészen, az hamarabb megtalálja a boldogságát. Könnyen halad. Azok, akik nem illenek bele ebbe a normába, azok megalázottan és összetörten élnek vagy távoznak. Kellenek a pofonok és kellenek a verések, mert azt a pár embert, akiért még érdemes küzdeni, azt nagyon nehéz cserben hagyni. A rosszak között pislákoló meleg fénycsóvák hívogatják az embert. Azt érzem, hogy értük érdemes. Nekik nem kell látniuk, azt, amit már sokan látunk, és az ő tiszta fényük, még visszahívja az embert egy-egy pillanatra. Értük néha megtalálja az ember a betűket és szavakat, de már csak nekik üzennek vele.
Hát most nektek üzenek szavakkal, nektek, akikért még érdemes elindulni… Megtanítottatok arra, hogy egy olyan világban, ahol kevés a becsület és a szeretet, ahol ti minden reggel beültök a kicsinyesség mókuskerekébe és onnan próbáltok halvány fénycsóvákkal, meleg betűkkel üzenni: a jónak érdemes kitartani. Értetek érdemes. A leírt betűknek, melyben a saját meggyőződésetek van, a kimondott szavaitokban pedig a végtelen szeretet. Ezért fogok odaállni minden egyes újabb pofon elé, és ha kell, megküzdök a saját hangomért. Értetek. A silány, a gyenge úgysem érti. De aki érti, azt tudja és bírja ezeket a szavakat.
Ha kell, ha nincs más út, saját magam festem majd vissza a panelházak oldalára a szerelmes üzeneteket, hogy soha ne tűnhessenek el.
A fenti írás is elhangzott 2016. június 10-én, Nyíregyházán, a Kossuth téren, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
