Írta: M. Szlávik Tünde
Mostanában ritkán vagyok hangyás. Hetekig nem menetelnek a parányi morzsatolvajok a konyhámban, hosszú, tömött sorokban. Ha mégis, az kizárólag Boci cica bűne. Nagy éhségében is képes egy-egy falatot a földre ejteni, s azt már nem kívánja a kis kényes gyomra. Ha nem veszem észre, fél órán belül megjelennek a hangyák. Korábban ádáz küzdelmet vívtam velük, bár mindig tele voltam lelkifurdalással: hát hol tudok én magamhoz képest ekkora súlyokat felemelni, képes vagyok-e feláldozni saját egyéniségemet, s teljesen beleolvadni egy arctalan tömegbe a közös cél érdekében? Aki nem lép egyszerre… Bevallom, kissé csámpás vagyok, vagyis ki-kicsalinkázom a sorból..
A tűzoltást a seprű és a lapát jelentette: nyáron a tuja tövébe transzportáltam át őket, télen nagy szánakozások közepette a szemeteskukába – s elképzeltem, ahogy valaki nyakon csíp és átlök Afrikába. Próbálkoztam a sütőporral, mert azt olvastam, hogy attól nem lesz bajuk, csak elriasztja őket. Nos, ha voltak is áldozatok, amerikai katonákhoz hasonlóan viselkedtek: nem hagytak hátra halott bajtársat.
Egyszer valakitől megelőző tippet kaptam: a repedést, ahonnan előbújnak, spricceljem körbe ecettel. Azt hittem, inkább én fogok elköltözni, annyira nem bírtam a szagot hosszú távon.
Vettem pofás kis hangyacsapdát, de ki is dobtam, amikor kiderült, hogy trójai falóként működik – bent terített asztal, belakik a felderítő, hazamegy, s otthon fordul fel, megmérgezve a segítségére sietőket. Mégis, mit gondoltam? A kis kupola belsejében kék alapon elrettentő feliratokat talál?
S akkor eszembe jutott egy foszlány valami régi rádióműsorból, ahol azt állította a fiatalember, hogy ő beszélget a hangyákkal. Gondoltam, kétlábú tanú nincs, Bocinak meg ne járjon el a szája, mert nem kap több pizzát. Lerágta a feltétet – paradicsompüréstől, kukoricástól – de kipiszkálta a szélét a tányérból. A finom illatra hatalmas tömegben zúdultak elő a boltív aljából a hangyakatonák – szerencsére nincs bakancsos vagy patkós lábuk, mert felverték volna a házat. Így viszont mire észbe kaptam, már kifordított mákos bejgliként darvadozott a tésztadarab. S akkor jöttem én.
Óvatosan megemeltem a pizzacsücsköt, gondosan leütögettem róla minden harcost a padlóra, s röviden csak ennyit mondtam: – Fiúk, nyomás haza! Nincs ingyen ebéd!
Szinte egymásba gabalyodott a lábuk, annyi irányba indultak el egyszerre. Lelki füleimmel hallottam a vezényszavakat, a kétségbeesett sikolyokat. De visszavonulót fújtak. Később előbújt egy-két felderítő osztag, őket egy papírlappal csapdába ejtettem, majd a bejáratnál lecsúsztattam őket. Megismételtem, a magam megnyugtatására: – Azt mondtam, nem!
Egy darabig nem jelentkeztek.
Időnként ismételjük a leckét.
Talán hihetetlen, de működik. Azt is megfejtettem, miért: ha elpusztítod az előőrsöt, újabb osztagok érkeznek, mert megszakad a kommunikáció, de ott marad az eredeti információ az élelemlelőhelyről. Vagy tudják, hogy baj van, de haza akarják vinni az embereiket mind egy szálig, egyre többen jönnek – s ennek sosem lesz vége. De itt hazajut a vert sereg – néhányan bicékelnek ugyan egy darabig –, és körbesüvítik a boly minden szegletét:
– Basszus, ember, izé, hangya, oda ne menj, majdnem ott pusztultunk mind! Pedig már belekóstoltunk az óriásba, de ő volt az erősebb.
Hát, így vagyunk… Szóval, nem vagyok hangyás. Na, jó, csak egy kicsit…
A fenti írás is elhangzott 2016. június 10-én, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
A gif forrása: http://forums.superherohype.com/showthread.php?t=491661