Írta: Antal Anikó
„Elhaló fény. Hamarosan nem lesz már minek elhalnia.
Nem. Ilyen nincs, hogy nincs fény.
Csillagtalan éj hold nélkül.
Hajnalig haldoklik és nem hal el soha."
(Samuel Beckett)
Ott van az éhes kíváncsiság és a megvetés a szemükben. Érzi ezt nap mint nap, minden reggel, amikor végigsétál az iskola udvarán a gyerekekkel. Bal kezével a kisfiút öleli, jobbja a kislány vállán pihen, miközben lépdel előre némán, felszegett fejjel. Tekintete a kék ég végtelenjét kutatja, bízva abban, hogy talán a felhőkből kirajzolódik valami tiszta, ősi útmutatás, ami megsúgja, merre induljon az idő labirintusában, az élet és halál groteszk csodaországában Alíz, az újdonsült özvegy.
Az út az iskola kapujától a bejárati ajtóig mindössze ötven méter. Néhány tiszavirágnyi, gyorsan múló pillanat az órák, napok, hetek, hónapok és évek végtelenjében. Sokak számára csak porba hullt, üres percek, sárba ragadt, fáradt, mindennapos mozdulatok, ahogy felteszik az iskolatáskát gyermekeik keskeny vállára, a még kibontakozóban lévő, törékeny, láthatatlan angyali szárnyakra. Az iskola csengője elnémul, útrabocsájtó csókra és ölelésre már alig jut idő. A rézvörös ajtók bezárulnak, és Alíz ott marad egyedül a fekete aszfalton, amire az ábécé betűit festette az iskolai karbantartó, hogy szünetekben a gyerekek játszhassanak, ugráljanak a betűk kavalkádjában. Alíz a sárga ábécén lépdel. A J betű a kisfiáé, az M a kislányáé. Az A az övé, Alízé. Az Y..., az Y a férjéé. Lábfejével megsimítja a fekete háttérben sárgálló betűt. Aztán kikerüli. Egy üres kockára lép. Sakkozik. Megpróbálja kijátszani a lehetetlent. A vissza nem fordíthatót. A tényt, hogy gyermekei apja halott. Puha, homokbarna táskáját pajzsként szorítja mellei alatt. Így lépdel át a sárga betűkön, az idő sakkfiguráin, a pillanatokon.
Tudja, hogy nézik. Érzi, ahogy kutató tekintetek pásztáznak végig a testén, vizslatják a lábujjától felfelé, egészen a feje tetejéig. Keresik a gyász nyomát. Belebújnak a fekete hajkoronába és láthatatlan ujjakkal számlálják az itt-ott hirtelen őszbe boruló hajszálakat. Ránehezednek a vállára, ráülnek a homlokára, sötétzöld indaként belekúsznak a tekintetébe, és végtelennek tűnő pillanatokig elidőznek a szemgolyó alatt. Olvassák a ráncok számát a szemgödörnél és az ajkaknál. Ízekre szedik az arcát. Tudja, hogy a gyász és szomorúság molekuláit keresvén apró sejtekre bontják le a testét. Megbélyegzik, hogy nem látszik ruháján a gyász. „Ő az, ő az! A fia az én fiam osztályába jár” – jegyzi meg halkan az egyik asszony. „Hogy lehet az, hogy nem hord feketét?” „Nézd csak, mosolyog! Hogy vehet fel ujjatlan ruhát, hiszen özvegy! Jobb lenne, ha eltakarná a karjait, ez illetlen.” „Nem is gyász ez... Nézd, a ruháin rózsák vöröslenek! Legalább egy hónapig feketében kellene járnia tiszteletből... Oh, igen, látszik, hogy voltak gondjaik, biztos nem éltek valami jól, azért jár színesben...” Alíz érzi, tudja, hogy ezek a szófoszlányok, a vizslató tekintetek összefonódnak a feje fölött. Éjsötét kupolát alkotnak, ami alatt át kell sétálnia nap mint nap. Szeretne visszaszólni, mondani valami nyerset, valami pengeéleset, de úgy érzi, nyelve és ajkai lebilincseltek. Szemei alatt a karikák napról napra mélyebbek. A kialvatlanság jelei. Nincs már ereje és kedve sem magyarázkodni ezeknek a szinte idegen arcú embereknek. „Csámcsogjatok csak rajtam..., találgassátok, miért nem hordok fekete ruhát...” S nagy levegőt véve kilép az aszfaltra festett sárga ábécéből.
Igazság szerint a halál sokszor volt már Alíz vendége. Először akkor mutatkozott be, amikor Alíz tizenkét éves volt, és az apai nagymamáért jött. Nem maradt sokáig, csak meglátogatta az ősz hajú, törékeny asszonyt egy vidéki kórház belgyógyászatán. Engedélyt sem kért a távozásra. Jött és ment ez a halál nevű valaki. A semmiből érkezett, és a semmibe ment. Aztán pár év múlva, újra visszatért világjáró útjáról. Nagyapáért kopogtatott, aki valami oknál fogva beengedte őt a tanyavilág egyik házának kapuján, és ultizva altatta el ez a semmiből jött barát a megfáradt testet egy nyári éjszakán. Ahogy teltek az évek, egyre többet vendégeskedett a halál Alíz életének portáján. Elutaztatta a család holdudvarát, a nagyszülőket, aztán csomagoltatta anyát és apát, most pedig Alíz gyermekeinek apját.
Nem szerette a feketét. Úgy érezte, ha éjsötétbe borítja testét, akkor magán viseli a semmi jelét. A feneketlen fekete jelét, könnyel telt mocsárba húzó szomorúságot, végtelen, ébenfa dobozba zárt, fény nélküli éjszakát, amiben az üres vákuum az úr. Alíz a szürke selyemfénnyel átszőtt éjszaka színeit szerette, ami a hűvösen szép, méltósággal teljes megnyugváshoz hasonlítható, ahol ezüst fénnyel ragyognak a csillagok, köztük pedig örök, sápadt gyémántszépségben pompázik a Hold. A semmi hirtelenjéből jött halál más. Az elvárt gyász más. A felkészületlen távozás más. Ott nincsenek ragyogó csillagok, vagy ha vannak is, igen sok időbe telik, míg felgyúlnak az első, fehér fénnyel világító kis lámpások.
Alíz a vizslató tekintetekhez és a kitaláció imbolygó talaján gyökerező pletykákhoz már lassan-lassan hozzá szokott. Tudta, hogy most is nyelvek éleződnek a képzelgés köszörűkövén, a mendemondákon, például azon, hogy hogyan is hagyta ott őt a férje, hogyan halt meg, mennyi pénzt gyűjtött össze vajon a bankszámlán, hogy menyit ér az a kétszobányi, használt bútoros ingóság. Figyelik őt. Figyelik a gyerekeket, miben járnak, milyen a ruhájuk, tiszták-e, híztak-e, fogytak-e, sírnak-e, nevetnek-e. Alíz sokszor feltette magában a kérdést, vajon sejtik-e, mi zajlik a lelkében és testében éjjelente? Tudják-e azt, milyen halálfélelemmel ülni egyedül a kozmosz apró kis zugában, egy sötét szoba kellős közepén, elfogadni a tényt, hogy el kell engednie gyermekei apját, belenyugodni abba, hogy le kell kapcsolni őt a gépekről, mert nincs tovább. Négy hét agyhalál után már nem távozik a megsárgult férfitest mellől a halál. Hiába vannak a csövek, hiába van megállás nélküli lélegeztető, ha az agy halott és a test is az elmúlás levehetetlen jelmezét kezdi már felölteni, fenn akadt szemekkel, kilógó nyelvvel, megsárgult, felpuffadt, márványhideg testtel, felduzzadt, bevérzett, egy órán át oxigén nélkül maradt agyvelővel csodára várni hogy lehet? Az orvosok elmondták a tényeket. Öten, hatan is. Alíz reggeltől estig hallgatta a gépek monoton hangját, az idő múlására emlékeztető szüntelen pittyegést. Figyelte a test változását. Látta, ahogy napról napra valami túlvilági hatalom öleli át egyre szorosabban a hajdan még élettel teli testet. Látta, ahogy ez a láthatatlan erő kiszorítja az izmos karokból, az erős mellkasból az utolsó lélegzetet. És Alíz csak várt. A csodára. Borotválta és mosdatta férje arcát, bízva abban, ha talán felébred, akkor tisztán ébredjen. De nem ébredt fel. A negyedik héten Alíz már megértette, elfogadta, hogy a test, ami előtte fekszik, élettelen. Megérintette a szépen ívelt férfiarcot. Hideg volt. Megérintette a karokat, a lábat, a vállat. Mind hideg volt és kékes sárga. Csak a mellkas zihált fel-alá a gép pumpájára. De Alíz még így is várt a csodára, jobban mondva váratták a csodára, mert az innen-onnan felbukkanó, alig ismert, férje múltbéli barátainak mondott, Alíz számára szinte ismeretlen emberek, akik csak felugrottak pár percre az élet-halál küszöbén fekvő betegek birodalmába, hogy erényes szándékkal okítsanak hitre, vallásra, imára, a Jóistennek tetsző útra, csak azt skandálták, ki ne vegyék a testből a csöveket. Alíz mindenkit meghallgatott. Lenyelte az utasításpirulákat, és kérte a mennybélit, hogy küldjön már végre valamilyen jelet, miközben nem értette, miért nem értik ezek az emberek, hogy az ágyon fekvő test már rég halott, az orvos is megmondta, nincs remény, nincs visszaút, az erőteljes férfitest már akkor elment, amikor azon a május eleji reggelen összeesett az utcán és az arca, szépen ívelt ajka szederszínűvé vált, mert az agy összességében ötvenöt percig nem kapott oxigént. Alízt a kórházban azonnal egy külön szobába kísérték. Nem volt a négy mohazöld fal közt semmi más, csak egy földbarna kanapé, két fekete szék és egy hófehér asztal gumikesztyűkkel és folyékony fertőtlenítővel. Alíz csak ült a süppedős kanapén, az idő mintha megállt volna körülötte, érezte, ahogy magába szívja egész bensőjét a várakozás. Aztán halk kopogtatás. Érkezett egy orvos, érkezett egy másik, érkezett két nővér és egy pszichológus, majd pedig fekete ingben és fekete nadrágban a kórházi lelkész. Alíz már abban a pillanatban tudta, tudta, ennyi volt. Minden szó tompán hullott a földre körülötte. Gépen tartjuk. Agyhalott. A tüdeje összeomlott. Adunk időt. Nagyon hirtelen jött. El kell fogadni. Fel kell dolgozni, bár történhetnek még csodák, de annak hatalmasnak kell lennie, mert ebben az esetben minden, minden, ami az embert emberré teszi az agyban, halott. Csak a gépek. Csak a csövek...
Majdnem négy hetet adtak Alíznak arra, hogy felkészítse magát az elengedésre. A meztelen tények ellenére heteken át minden lépését végigkísérte a remény, a csodára várás, a rémálomból való felébredés lehetőségének hite, holott az elméje tudta, nincs tovább, de a szíve, a szíve, a kavargó óceán, nem tudott megnyugodni. Amikor haza ment, egyenként dobálta ki férje ruháit a szekrényből. Kétségbeesetten szorította mellkasához a vasalt ingeket, az élére hajtott öltönynadrágokat, miközben kipirult arccal, könnyezve, kérdőre vonva kiabálta, hogy hogy tehette ezt az ura, hogy hagyhatta magára csak így egyik percről a másikra, hogy mehetett el búcsú nélkül, váratlan, maga után az ajtót félig nyitva hagyva? A ruhák kupacban hevertek egymáson az ágyon. Öltönyhegy, ingdomb, nadrágvölgy, nyakkendőfolyó. Fekszenek egymáson, egymás mellett. Egy élet ruhatérkép-lenyomata. Ezt szerette, simított végig Alíz egy sötétkék nadrágon, ebben járt dolgozni, a fehér mandzsettás inget koncertre, színházba vette fel, a bőrkabátot ősszel nagyon szerette, ezt a mellényt még én kötöttem, ezt az öltönyt csak karácsonykor viselte, és így észrevétlen, szépen lassan visszakerültek a ruhák a szekrénybe, hogy mélyen lezárva lógjanak tovább a műanyag vállfákon, az emlékezeten.
