Írta: Hajdú Erika
A tizenéves fiú csomagol. Anyja a másik szobából figyeli, ahogyan minden szükséges holmi a helyére kerül a hátizsákban. Ideje lenne elbúcsúzni tőle. Szótlanul megy át hozzá. Jó érzés átölelni, odabújni a tőle másfél fejjel magasabb fiatal, erős testhez. Az ő fia.
Arról volt szó, hogy a fiú a barátaival megy túrázni. Ahogyan ott álltak szorosan összeölelkezve, egyre inkább érezte, tudta, hogy végleg elmegy, soha többet nem fogja látni. Kétségbeesetten kapaszkodott belé.
Pedig ő volt az, aki nemet mondott rá. Még mielőtt felnőhetett volna, még mielőtt megszülethetett volna.
Az ablakon át derengő reggeli világosságban arra ébredt, hogy sír.
Amikor megtudta, hogy gyermeket vár, elöntötte a forróság. Hirtelen megrohanták korábbi emlékei, mert nem lehet azt elfelejteni, milyen gyönyörűséget jelentett egy apró életet hónapokon keresztül magában hordoznia, egy új, kétszemélyes külön világban.
De most nem érezte ugyanazt a felhőtlen örömöt, mint régen. Hiszen akkor várták, szerették volna, ha gyermekük születik, most pedig így alakult... Persze mindig azt mondták, hogy ha így lesz, vállalják őt, aki őbelőlük lépett át e létezésbe.
Most mégis, feltörő bizonytalanságában, önmaga számára is egyértelműbbé akarta tenni a helyzetet, amikor az orvos kérdésére – akkor most mi legyen – azt válaszolta, hogy természetesen megtartják a gyermeket.
Amikor a védőnő behívta és felvette az adatait, átjárta az ismerős borzongás. Eszébe jutott, milyen ünnepélyes elfogódottsággal válaszolt valamikor ugyanezekre a kérdésekre. Később, hogy készen voltak, megkönnyebbült mosollyal vette át a terhesgondozási kiskönyvet. Mintha ez a hivatalos bejegyzés is védte volna őket.
Most már tényleg ketten voltak.
A következő napokra nem akar többé emlékezni.
Kétségei között is azt remélte, hogy férje melléjük áll, végül mégsem így történt. Megértette érveit – de hogy az előrelátás, vagy egyszerűen csak a gyáva kényelmesség beszélt belőle, nehéz lett volna eldöntenie. A harmadik éjszakán, nehezen induló beszélgetés közben már biztosan tudta, hogy férje mit vár tőle, mégsem akarta neki megadni a felmentést azzal, hogy kimondja helyette, amit a másik gondol és érez. Megdöbbentette, mennyire hajthatatlan.
Gyorsan kellett intézni mindent. Amikor bementek az illetékes hölgyhöz az abortuszhoz szükséges iratokat megszerezni, minden szó nélkül vette elő a formanyomtatványt – pedig más ügy miatt is kereshették volna.
Nem tekintette végleges döntésnek azt, hogy aláírt egy papírt. De érvekkel sem, csendes ellenállással sem tudta más véleményre bírni a férjét. Csalódottnak, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát.
Amikor reggel a kórházban leült a várakozók közé, arra gondolt, hogy lehetett abban valami szándékosság, hogy a bent fekvő kismamáknak is oda, a szomszédos ajtóhoz kellett sorba állni valamilyen reggeli ellenőrzéshez. Ahogy nézte a hatalmas pocakjukkal odasétáló nőket, könny szökött a szemébe. Lehet, hogy most kellene felállni és elmenni? De nem mozdult. Csak lehajtott fejjel, befelé sírt. Mire egy fehérköpenyes értük jött, összeszedte magát.
Amikor aláírattak velük egy papírt arról, hogy a behozott értékeikért senki felelősséget nem vállal, keserű iróniával gondolt arra, hogy valóban, ki-ki maga felelős azért, amit behozott, de ki már nem fog vinni. Ezután bevezették őket egy kórterembe.
Először tétován nézett körül, hogy melyik ágyat válassza, aztán elindult az ajtótól távolabbi sarokba. Ahogy a táskáját az ágy alá tette, eszébe jutott, egyszer azt olvasta valahol, hogy már a barlanglakó emberek is fal mellé igyekeztek feküdni, hogy legalább egy oldalról védve legyenek. Ő sem érezte magát biztonságban.
Ahogy belépett egy férfi – egy betegápoló –, mindenki elhallgatott. Mint egy váratlan tévedés: éppen egy férfi és éppen közöttük! Tréfásan közölte a három legfiatalabbal, hogy menjenek vele feltöltésre. Az első pillanatban furcsának, a helyzethez nem illőnek tűnt a férfi humora, de mert semmi tolakodást nem lehetett mögötte felfedezni, a nők jólesően vették tudomásul, hogy nem akart teljesen személytelen maradni.
Amikor az ápoló újból megjelent, váratlanul érte, hogy máris neki kellett mennie. Leült és várta, hogy sorra kerüljön. Félelmet nem érzett, eszébe sem jutott, hogy magáért kellene aggódnia. Mintha egy átlátszó búra vette volna körül, s mintha nem is ő ült volna a közepén. Látta, időnként az orvos odabólint, hogy legyen nyugodt, néhány perc múlva ő következik, de ott és akkor nem létezett számára az idő. A tanácsokra, hogy mit szabad és mit nem a műtét után, éppen csak visszajelzett: felfogta, tudomásul vette. Aztán szólt a betegápoló, hogy mehet.
Felfeküdt a műtőasztalra, zsákot húztak a lábaira, majd rá kellett tennie egy állványra. Nem figyelte meg, de az volt az érzése, hogy az asztal a feje felé lejt. Egy zöldbe öltözött nő a személyi adatait kérdezte, s aztán az egészségi állapotára vonatkozóan kért néhány választ. Semmi problémája nem volt, ezért – s talán megnyugtatásképpen is – a zöld ruhás megjegyezte:
– Hát ez nagyszerű.
Annyira ide nem illőnek találta a mondatot, hogy kis híján elnevette magát, de csak egy halvány grimasz ült ki az arcára. Nagyszerű? Más nő betegen is mindent megtesz azért, hogy kihordhassa, megszülhesse gyermekét, ő meg teljesen egészségesen itt fekszik lelógó fejjel és felkötött lábakkal, és éppen arra vár, hogy egy terhességtől megszabaduljon! Hát akkor mi ebben a nagyszerű?
A vénájába bekötött infúzió csepegni kezdett. Mintha lassan a víz alá merült volna... A plafon hajszálrepedéseit még látta, aztán már semmire sem emlékezett...
Amikor magához tért, egyáltalán nem bánta, hogy ő nem tudott sírni. Nem akarta, hogy vigasztalják, hogy bárki is foglalkozzon vele.
A többiek persze őt is kikérdezték. Közben ketten elmentek a műtőbe, de kis idő múlva egyikőjük visszajött. A másiknak műtét közben kilyukadt a méhe. Ettől felbolydult a szoba. Akik a korábbi híreket, tapasztalatokat hallva megnyugodtak, most idegesen kezdtek fészkelődni, járkálni. Mindenki attól félt, hogy ő lesz a következő áldozat. Hosszú ideig senkit nem hívtak közülük. Aztán felgyorsultak az események. Mintha egy gyárban, futószalagon folyt volna a munka: a nők egymás után mentek el, és hozták őket vissza.
Amikor délután megkapta a zárójelentést, először a kórteremben akarta a férjét megvárni, de aztán mégsem tudott ott ülni, felöltözve. Lement a parkba a csomagjával együtt. Jó volt érezni arcán az enyhe, langyos szellő simogatását. Meglepte, hogy kint semmi nem változott, minden ugyanolyan, mint reggel volt. Mégis, mintha közben évtizedek teltek volna el. Arra gondolt, amit az egyik fiatal lány mondott: borzasztó, hogy mennyire üres tud lenni az ember, amikor a műtét után magához tér...
Szeretett volna már otthon lenni, de félt is tőle. Tele volt kérdőjelekkel. Hogyan tovább? Hogyan lehet elfogadni azt, ami megváltoztathatatlan? Mi lesz kettőjükkel, férjével és vele? Szabad-e még, joga van-e valaha is nőnek éreznie magát? Tényleg azt az utat választotta, amin mennie kell? De nem válaszolt rá senki sem... Csak a susogó falevelek, az útról behallatszó autózaj, és a távolabbi padokon beszélgetők felől érkező hangfoszlányok jelezték, hogy az öntörvényű világ még létezik, mozog – él.
A fenti írás 2016. június 10-én hangzott el, az Ünnepi Könyvhét Olvassunk tárcát! című rendezvényén.
