Írta: Kiser Edina
Amikor Előd már tudott járni, kíváncsian fedezte fel a világot. Óvatosan kapaszkodva járkált, egyik lábacskáját a másik után rakosgatta. Kicsi volt a lakás, azon belül a nagyszoba is. Volt benne egy francia ágy a sarokban és az ágy oldalához téve két komód, hogy ha a fiúcska délutáni alvás közben forgolódik, le ne guruljon. Jól működött a „rendszer”.
Lassan elmúlt két éves. Futott, rohant, ügyesen közlekedett. Egy óvatlan pillanatban azonban a komód tetején termett. Tágra nyílt szemmel néztem, közben már villant is a fejemben a mentők száma, láttam magam, ahogy szorongok a baleseti sebészeten, miközben a fiam fejét kötözik, aki tocsog a vérben... De akkor hirtelen visszazökkentem a valóságban, és ennyit mondtam: – Most lassan megfordulsz, és lecsúszol a komódról.
Próbáltam magamra erőltetni a nyugalmat, de valójában két pillanatra voltam az ájulástól.
– Így, Anya? – majd leült a komód tetejére, és egy szemvillanás alatt hasast ugrott a franciaágyra.
Nekem se kellett több. Mikor hazaért az apukája, közöltem vele:
– Semmi olyan sztorit nem mesélsz a fiadnak, amelyben azt taglalod, hogy milyen magas fára másztál, mekkora sebességgel bicikliztél a szakadék mellett egy méter széles köves úton, miközben szemből jött egy kamion. És azt sem taglalod, hogy milyen felemelő élmény hegyre mászni biztosító kötél nélkül, vagy ejtőernyővel kiugrani egy levegőben lévő repülőből. Továbbá arról sem szeretne tudni a fiad – most szólok –, hogy létezik olyan, hogy gördeszkázni egy lépcső korlátján, mindenféle szaltókat ugrálni bizonytalan építményekről még bizonytalanabb alapzatú helyekre. Fogalmad sincs, mi az a mélytengeri búvárkodás, arról meg még inkább, hogy létezik Forma-1 autóverseny vagy a Tour de France. Az idegen légióról úgy tudod, hogy sütemény, az utcai harcról pedig egy keleti mese jut eszedbe.
Az én uram csak mosolygott a bajsza alatt, de az Istenre megeskettem, hogy így lesz.
Előd a kezdetektől imádja a motorokat, az autókat. Gyanítom, ez ilyen genetikai izé, mert a megbabonázottság jeleit vélem rajta felfedezni, ha meglát egy traktort vagy egy markolót, esetleg egy gyorsan száguldó autót.
Ma jövünk haza az oviból. Az út, amely hazáig vezet dimbes-dombos, lévén ez itt a Bakony vidéke.
Felül az én imádott gyermekem a háromkerekű motorjára, majd a leejtőn tövig nyomja a lábgázt. A fejéről a sapkát egészen az orra alá húzta, és így szólt:
– Én vagyok az autóversenyző, ez pedig itt a bukósapkám.
Mielőtt felhúzhattam volna a „bukósapkáját”, hogy lásson is valamit mialatt ezerrel száguld lefelé a leejtőn, már el is indult állig húzott sapkával az én aranyhajú gyermekem.
– Előőőőőőőőőőd! Álljmeeeeeeeeeeeeeeeeg!
De ő csak brümmögött, és hajtotta, hajtotta a motort, vakon!
Azt biztosan tudom, hogy az apukája gyermekkorától fogva imádott bringázni. Száguldani, sebességhatárt átlépni.... Így hát be kell látnom, hogy a bor hamarabb válik vízzé, mint a vér...
Van valakinek bevált szedatív szere?? Még nem az örök nyugalomra gondolok…
