Írta: Péter Béla
(Úszni nem, megúszni igen)
A nyár a Függetlenség utcai fiúkat is odacsalta a téglagyári belső-tóhoz. Bejártuk a környék zegét-zugát. A megszállt vidék lassan-lassan kiadta minden titkát. Így bukkantunk az öböl melletti nádasban egy kivénhedt ladikra. Némi szemrevételezés után kihúztuk a roggyant, de azért ladikra emlékeztető vízi alkalmatosságot. Miután a réseket rongydarabokkal eltömítettük, az öböl vizére vontattuk, hogy elinduljunk az első hajóutunkra. Meglöktük, s egymásután beugráltunk a „hajó” gyomrába, s máris vagy tíz utcagyerek „evezett” befelé a tó egyre mélyülő szakasza felé.
Míg viking-álmaink átszálltak a túlsó partra, csónakunk halálos hínárok fölött evickélve „elsírta” magát. Mi pedig a magunkkal vitt ócska festékesdobozokkal, rossz bögrékkel, lábasokkal, görcsbe görbedő markunkkal mertük a vizet a tébolyodó ladikból. A betörő víz ellen – nem messze anyáink készülődő zokogásától – taknyunk gleccsereit vissza-visszaszívva küzdöttünk a túlpartért. A víz buborékos pezsgésében ijesztő borzongást véltünk fölfedezni, és ismeretlen – talán kozmikus– magány ránk zuhanására lettünk figyelmesek. Amikor lélekvesztőnk furcsa hörgéssel kifulladva alászállt, kétségbeesve kapálóztunk az életben maradás utolsó nádszálaiért, az ezerkarú sás felénk lengő leveleiért.
Halálos kimenekülésünkből végre visszanézhettünk a ringó tükrű tóra. Lelkünket kiadva zuhantunk a part menti fűre. Ránk szakadtak cserbenhagyó perceink.
Félájultan támolyogva indultunk, hogy leszárítsuk a csínyt a téglagyári égetőkemence kihűlő ötvenfokos sivatagában. (A kiszáradt levegőjű katlanban dideregtünk apáink bazaltos tenyerétől!) A békanyál és a téglapor piros-zöld páncéljában az ijedt ördögök lassan hazafelé vették az irányt. Nem tévedtünk, már várt ránk a szédítő erejű atyai nyakleves megtartó áldása.
