Egy András napi szerelem emlékére
Írta: Vaskó Ilona
Kedves M. – Csak így, ponttal, mert már régen nem kiáltok fel semmiért. – Muszáj leírnom sok év után, hogy mi is voltál nekem. Azért van a muszáj, mert a hosszú évek olyan szilárd burkot növesztettek a szívem köré, hogy félek, soha nem tehetem már meg. Megkeményít az idő. Nehezen hatódok meg. Úgy öleli körbe a szívemet az idő múlása, hogy mostanában ritkán dobban meg felhevülten. A pillangók is évről évre elköltöztek a gyomrom tájékából, a hosszú hónapok már bábokat sem kívántak lerakni. Egyszerűbb lenne a csalódások és a hazug szerelmek álcája mögé bújni, de be kell valljam neked, nem így van. Nem érdekelnek az elmúlt dolgok vagy a hazugságok. Soha nem nekem hazudtak vele.
Emlékszel rám? Emlékszel, mikor először találkoztunk? Nyár volt. Fehér ruhában lebbentem eléd egy folyosón, és a bemutatkozásnál félrebiccent a fejem. Sokáig tartott a kézfogásunk, és a lengőajtó sürgetése törte meg azt a hosszú – kb. 2 másodpercnyi – időt, míg tekintetünk kényszeredetten máshova terelődött egymásról. Attól a pillanattól fogva éreztem, hogy mindig ott fogok állni a tekintetedben.
Nem tudom biztosan, hogy abba szerettem-e bele, ahogyan néztél rám vagy ahogyan beszéltél hozzám. Tudom, miről beszélgettünk, emlékszem minden szavadra. A semmiről. Az első döbbenetből ocsúdtunk mind a ketten, és belekezdtünk egy semmitmondó, üres fecsegésbe, ami semmi másra nem volt jó, csak hogy mind a ketten tudjuk, ez a valóság, és még nem hibbantunk meg teljesen. Pont úgy néztél rám akkor is…
Aztán persze tisztáztuk jövetelem okát. Te már aznap tudtad, hogy megyek. Szóltak. Vártál. Én is tudtam, hogy találkozunk. De nem tudtam, hogy általad rám borul egy megélt, átélt, de soha ki nem mondott szerelem. Egy egész bolond nyár jutott nekünk, ami véletlen találkozásokból, tétova telefonhívásokból és zavarba ejtő hosszú kocsiutakból állt nekünk. Azt hittük, dolgozunk. Persze tettük is becsülettel, de olyan hosszúra nyújtva, amennyire csak lehetséges volt.
De most nem ezért írok neked. Azért teszem, mert sok mindent mondtam és írtam, de egy fontosat soha. Megígértem, hogy nem beszélek senkinek sem rólad, hogy néma csomagom leszel, és hogy csendemben őrizlek majd. Mindegy mi történt a múltban. Ma már százszázalékosan tudom, hogy az ígéretemet betartottam. Nem árultalak el. De ezért sem írok. Mert ez sem érdekes. Nem érdekes, mit gondolsz, mit hiszel. Egyetlen dolgot szeretnék neked leírni, mert elmondani már soha nem lesz esélyem: szerettelek. Úgy szerettelek, ahogy a szél szeretheti a tüzet.
Nem sok idő adatott meg nekünk. Ahogy ránk köszöntött az ősz, elvesztünk egymás ölelésében. Emlékszem, András napon csókoltál meg először, és szerettük egymást úgy, ahogyan csak egy nő szerethet egy férfit. Minden pillanatra emlékszem. A szavaidra. Az érintésedre. Ha behunyom a szemem, most is hallom, ahogyan súgod: ne hagyd abba!
De abba kellett hagynunk. Ki nem mondott szeretlekek torlódnak fel bennem, és már soha ki sem mondhatom. Meghaltál. Úgy haltál meg, hogy én soha nem nézhettem bele a szemedbe, és soha nem állhattam a tekintetedben, miközben azt mondom neked: szeretlek. El nem csókolt csókokkal a számon hagytál magamra. De meghagytad nekem a nyár varázsát. Nem hagytál el, és nem hagytalak el, mert bár a halál elválasztott minket, de a hangod itt cseng a fülemben, az érintésed itt maradt rajtam.