Írta: Csengődi Péter
– fikció –
A statisztika kemény dolog. Az ember abban a hitben van, hogy talán még lehet jobb, de a számok hamar le tudják törni a reményt. Megmutatják a száraz tényeket.
– Na, mit szólsz? – kérdezte dühösen Andi.
– Nem is tudtam, hogy a gyerek totózik.
– Jaj, ne viccelődj már. Ez komoly dolog!
Tényleg elég komoly volt. A gyerek ellenőrzőjében lehangolóak voltak a számok. A matematikánál csupa egyes és kettes.
– Ma tökfőzelék lesz a vacsora – jelentette ki Andi.
– Értem, hogy dühös vagy most Petire, de engem miért akarsz büntetni?
– Ez nem büntetés, én nem hiszek a büntetésben. Csupán jobb étrendet állítok össze, hogy hátha az egészségesebb ételtől jobban teljesít a kis pisis.
Nem akartam tovább kötözködni, féltem, hogy a sarokban ülve fogom tölteni az estét.
*
Éjszaka nem bírtam aludni. Több órás értelmetlen fekvés után lementem a konyhába. Mindenki más aludt, gondoltam, nem lesz baj, ha megiszok egy sört. Vagy rögtön kettőt. Alig, hogy kibontottam az elsőt a háromból, megláttam, hogy Peti áll az ajtóban. Lebuktam.
– Mi a helyzet, kisöreg?
– Nem tudok aludni!
– Én sem. Felolvassak valami mesét?
– Éhes vagyok.
– Tudod, mit mondott anyu! Ha nem eszed meg a tökfőzeléket, akkor nincs vacsora.
Nem szólt semmit, csak leült az étkező asztalhoz, és AZOKKAL a szemekkel nézett. Már önkéntelenül nyúltam a maradék pudingért, amikor felocsúdtam, hogy megint a szemek varázsa alá estem. Nem, szó sem lehetett róla. Ugyanakkor vissza se mertem nézni rá.
– Megoldjuk valahogy – sóhajtottam fel végül.
Tojás és liszt biztosan kell, gondoltam magamban, meg fűszerek. Zsír. A maradék tökfőzelék darabosabb részeit leszűrtem, besűrítettem mindenféle jóval, pogácsákat gyúrtam belőle, és kisütöttem. Letettem Peti elé, háromszor is rászóltam, hogy még forró, majd hagytam, hogy végre hozzákezdjen.
– Ízlik? – kérdeztem.
– Nem – mondta, miközben a szája annyira tele volt, hogy röpködtek kifelé a morzsák a fogai közül. Megkóstoltam én is, nem volt olyan rossz. Ahogy befejezte, elküldtem aludni, majd ránéztem a mosatlanokra, és gyorsan lekapcsoltam a lámpát, hogy ha nem látom, hátha jobb lelkiismerettel fekszem le.
Ahogy bebújtam az ágyba, Andi fáradt hangon kérdőre vont:
– Mit csináltál?
– Éhes volt a gyerek.
– És a sörszag?
– Már belekortyoltam, amikor megjelent.
– Jó... – sóhajtott egyet. – Megette a tökfőzeléket?
– Végül is... igen...
– Végül is?
– Tökfasírozottat csináltam belőle.
Andi rácsapott a vállamra, és kiabálni kezdett.
– Marci, az nem jó! Úgy kellett volna megennie, ahogy volt!
– Figyelj, a tök belekerült a tápcsatornájába. Küldetés elvégezve. Akkor meg mi a bajod?
– Az, hogy meg kell tanulnia megenni bármit, amit elérakok.
– Ne haragudj, de nem tudom arra nevelni a gyerekemet, hogy tökfőzeléket egyen, ha egyszer engem is ki lehet vele kergetni a világból!
– Neked nem ízlik a tökfőzelékem?
– Rühellem a tökfőzeléked. De nem azért, mert a te tiéd, hanem mert a világ összes tökfőzelékét rühellem.
– Marci, te apa vagy! Szülőként példát kell mutatnod!
– Jól van, értem – mondtam, majd felkeltem, és álmosan húztam magam után a takarót.
– Most meg hova mész?
– Megyek a sarokba, büntibe.
*
Eltelt néhány nap, Andi fújtatva lépett be a bejárati ajtón. Miközben levette a cipőjét, kabátját, és átöltözött valami kényelmesebbe, folyamatosan panaszkodott.
– Elegem van a mai napból! Teljesen lefárasztanak ezek az értelmetlen túlórák. Nem is az a baj, hogy ha tovább benn kell maradni, mert ha belemerülök a munkába, akkor csak úgy röpködnek az órák. Emlékszel, amikor múltkor nem jöttem haza, pedig színházba kellett volna mennünk? A telefonom le volt halkítva, engem meg annyira lekötött a beviteli mezők megtervezése, észre sem vettem, hogy már este 10 óra van. Meg tudod az, hogy nyáron később sötétedik, az is bezavart. De neeeem, itt most nem arról van szó, hanem csak ülök a gép előtt, és bámulok magam elé, mert az égvilágon semmi dolgom nincs! De nem mehetek haza, mert a szűkös határidő meg a csúszások miatt általánosan elrendelték a túlórákat. Ma egy kérdés futott be hozzám egész nap. Tudod, mi volt az? „Milyen színű legyen a bankszámlaszám mezője, kék vagy szürke?” Kék vagy szürke?! Hát ehhez aztán kár volt bennmaradnom, sms-ben is elküldhették volna! Meg is mondtam nekik, hogy „teszekrá” színű legyen. És aztán itt vannak ezek a válság-megbeszélések! Ezeknek a menedzsereknek az a fixa ideájuk, hogy a lemaradást úgy kell kezelni, hogy fogják az összes dolgozót, kiveszik a helyükről, és beültetik őket a tárgyalóterembe egy órára, vagy kettőre, és ezt minden nap. Aztán meg csodálkoznak, hogy senki sem halad. De ha legalább valami értelmes dologról lenne szó! Annyira nincs mit megbeszélni, hogy csak azt beszéljük meg, hogy mit beszéljünk meg a következő megbeszélésen. Mert amúgy mindenki tudja, mi a dolga, csak nincs rá elég… Főztél, jaj, de aranyos vagy! Milyen jó illatok vannak!
– Akkor talán ülj le – mosolyogtam – Már biztos nagyon éhes lehetsz. Peti már eszik, nem bírt megvárni.
– Mi ez, brokkoli?! – kiáltott mérgesen Andi!
– Anyu, ez nagyon finom! – mondta Peti – Te miért nem szoktál ilyet csinálni?
– Tudjátok, hogy én utálom a brokkolit!
– De anyu, te mondtad, hogy mindent meg kell enni! – folytatta Peti – Aki nem eszi meg, ami a tányéron van, az vacsora nélkül marad!
– Igen, anyu – szálltam be én is –, példát kell mutatni a gyereknek!
Átnyújtottam a párolt brokkolit, Andi egy erőltetett mosollyal átvette, majd tányérostól kidobta a kukába.
– Fulladjatok bele! – ordította, majd bement a hálószobába duzzogni.
Petihez fordultam:
– Tényleg ízlik?
– Undorító!
– Van egy müzliszelet a szekrényben – mondtam, miközben megpusziltam a fejét.
– Nem kell, köszi – mondta, miközben felállt a székről, és a saját szobája felé vette az irányt. – Ha anyu kibírja, én is ki fogom bírni valahogy.
Nem buta gyerek. Mi a fenéért kettes matekból?
