Írta: Radnó György
Valamikor a 80-as évek közepén Erdélybe indult egy fiatal baráti társaság. Hajnalban indultak, úgy tervezték, hogy ebéd körül érnek Marosvásárhelyre. Hónapok óta készültek erre az útra. Mindannyian túl voltak a katonaságon, egy három-négy hetes utazást terveztek, attól függően mennyire lesz elég a pénzük. Az autót, amit Pisti kapott a szüleitől, kipofozták, rendbe tették. Megbízható Zsiguli volt, és még nem is olyan öreg.
Biharkeresztest elhagyva pár kilométer után hatalmas kocsisort találtak. Először nem tudták mire vélni. Kiszálltak, előre sétáltak. Az autósokkal beszélgetve megtudták, ez csak egy egy kilométeres kocsisor, pár óra alatt a vámon lehetnek.
Aztán egy óra múlva sem mozdult a sor. Aki már rutinosabb volt, elmondta, ez megszokott, most van a reggeli váltás a határon. A jól felpakolt csomagtartóból elővettek pár sört, és iszogattak.
Pisti egy mosolygós, alacsony, jó kedélyű fiatalember volt. Szeretett inni, ezért autót vezetni nem annyira. Gépszerelő lakatosként dolgozott egy gyárban. Barátjával, a csendesebb Levivel egy iskolában tanultak szakmát, csak Levi szerszámkészítést tanult.
Jaksi, azaz Kreisz Jakab zenész lélek volt. Kemény rock zenében utazott. Magas volt, szőke, szinte már fehér hajjal. Sokat jártak együtt bulizni. Jaksi mindig hullára itta magát, de elindulás előtt órákig szépítkezett – főleg a hajára volt nagyon kényes. A vicces az volt, hogy mire elindultak, olyan sötét volt, senki nem látta a frizuráját. Egész úton, amíg gyalogoltak a diszkóba, a szeles időt szidta, mert mire zárt helyre érkeztek, már kócos volt a gondosan bedobott séró.
Minden alkalommal valami lányt akart felcsípni magának, de végül hajnalban elment a vasút szélén lakó Róza nevű ismerőséhez, aki egyedül élt. Járni ugyan nem jártak, de bármikor mehetett hozzá – még éjjel is – egy kis szexre. Azon bosszankodott a legjobban, hogy a nő minden szeretkezés után visszavette a bugyiját. A barátok sosem látták, ki volt az, de nem kételkedtek egy percig sem a létezésében. Valami remete nő lehetett, szexmániával, a fiatal férfit fogadta akár minden nap, persze másról nem tudtunk, hogy használta volna. Nagy becsben tartotta Jaksi, mert sose árulta el senkinek hova jár.
A harmadik fiú Levi volt, azaz Lelkész Levente. Kicsi növésű, jó kedélyű rocker srác. Sokszor fejezték be nála a hétvégi bulikat a fiúk, Levi szülei mindig szívesen látták őket. Valami céges okból kifolyólag éppen elvesztették a házukat, de amit lehetett, a fiuk részére kimentettek, és egy új házat kezdtek építeni. Szinte egész évben együtt lógtak, így döntötték el, hogy együtt mennek Erdélybe.
Csak azzal nem számoltak, hogy a határon nehéz lesz átkelni. Felkészítették őket az ismerősök, mit vigyenek magunkkal, mert Romániában szinte minden hiánycikknek számított. Függetlenül, hogy luxuscikk vagy sem, mindenhez nehezen lehetett hozzájutni.
Jól felpakoltak nemcsak élelemmel, hanem kozmetikumokkal, szappan, dezodor és még ki tudja, miféle alap dolgokat szereztek be, halomszámra. Így lehetett, hogy négyen vittek legalább egy tucat fogkrémet és vagy 20 kiló szappant. A lényeg az, hogy romlandó ne legyen, de cserébe akár ételt kaphassanak. Ezeket módszeresen szétpakolták, a csomagok minden részébe jutott belőlük, hogy ne tűnjön egyik sem túl soknak. A vámot nem ismerték, legjobban a román határőröktől tartottak, hogy esetleg nem engedik át őket. Később derült ki, hogy azoktól éppen bármit vihettek, viszont a magyar vámosok sok mindent nem engedtek kivinni az országból.
Amikor végre a határhoz araszoltak akkor nem is izgultak, mert csak magyar határőrség volt, és a többi rutinosabb utazótól megtudták, a románok csak pár száz méteres gurulás után fognak ellenőrizni. Egy teljesen külön épített ellenőrzőponton. Mégis éreztek egyfajta szolidaritást, hiszen semmit nem néztek meg. Ezt kihagynám, mert üti az előző mondatot, hogy a magyar vámosok nem engedtek ki dolgokat.
De aztán simán átjutottak.
A románok semmit nem kértek, csak a beváltott lej mennyiségét firtatták. Mivel nem volt náluk elegendő, ezért még visszaküldték őket a magyar oldalra, hogy váltsanak többet. Hosszú gyaloglás után értek a pénzváltóhoz, aztán vissza.
Amikor végre elindulhattak, elhatározták, nem állnak meg olyan sokszor, ahogy tervezték. A táj teljesen megváltozott körülöttük. Előbb nem értették, mi hiányzik, de hamar rájöttek: se egy útjelzés vagy közlekedési tábla, se egy útfestés – néha még aszfalt sem volt az úton. Sokkal lassabban tudtak haladni, mint gondolták.
Útközben azt vették észre, hogy minden helységben két vastag kábel van az útra keresztbe feszítve, egymástól egy méterre, és jó nagyot döccennek a kerekek rajta. Már átmentek egy páron, amikor rájöttek, mi is lehet az: hát sebességmérő. Megijedtek, mert volt ahol 120-szal repesztettek át rajta, és csak amiatt lassítottak később, mert a kocsi lengéscsillapítóját féltették.
Na, gondolták, lehet a büntetést várni, de azt nem értették, honnan tudják, ki ment át rajta gyorsabban a kelleténél, mert fényképező vagy rendőr sehol nem volt. Persze később kiderült, egyik sem működik, csak olcsó álca a gyorshajtók ellen.
Késő délután értek az úti céljukhoz, útközben kétszer is eltévedtek. Olyan úton is, ahol csak tovább kellett volna menni, de úgy elfogyott a beton alóluk, hogy visszafordultak meggyőződni, hogy nem kellett-e volna lefordulni valahol. Végül kiderült, nem kellett, egyszerűen ilyen az út.
Egy Maros parti kempingbe mentek egyenesen, egy kis faházat bérelni. Amíg a foglalást intézték, addig megrohanták őket a helyiek, kérdezősködtek.
– Kihez jöttetek?
– Mit hoztatok eladót?
Jó szándékkal beszélgettek, és az első estére majdnem elfogyott az összes szappanjuk. Persze nem eladták, hanem elajándékozták. Amikor a sajnáltató sanyarú életről kezdtek beszélni az emberek, megesett rajtuk a szívük. Nagyjából az első este mindent elosztogattak. Szóval nem túl jó üzleti szellemben indultak neki. Ezen nem aggódtak sokat, hiszen pénzük éppen elég volt, mint később kiderült a forint is kemény valuta és hiánycikk.
Másnap reggelre már több ismeretlen-ismerős is akadt, akik ajánlották, megmutatnak jó kiránduló helyeket Székelyföldön.
Imrus, a negyedik fiú levelezett egy vidéki lánnyal a várostól nem messze. Első útjuk másnap reggel oda vezetett, a megbeszéltek szerint.
A Marosvásárhelyhez közeli kicsi faluban töltötték a másnapot. Olyan szeretettel fogadták ott őket, amilyenre nem is számítottak. Egy tanító volt a lány apja, aki kissé keserű beszámolót tartott a viszonyokról. Előbb még idegenként beszélgettek, délutánra annak a sok látogatónak, aki jött hozzájuk, már szinte családtagként, sőt volt, hogy rokonként mutatták be őket. Jöttek a falu minden tájáról, mert hamar híre ment, hogy magyar rendszámos autó áll a Lackóék háza előtt.
Délelőtt még a sok panaszkodást hallgatták a nincstelenségről, jegyrendszerről, meg a hús hiányáról, délben olyan kakaslevest kaptak, hogy sose ettek annál finomabbat. Délután, amikor már a hőség enyhülni kezdett, elkísérték őket a faluban lakó másik rokonukhoz is, akinek lakatosműhelye volt. A hátsó udvar tele volt sok rozsdás autó és traktor ronccsal, a végét sem látták a domb alján. Elmondta ez a rokon, hogy felújítással foglalkozik. Nála lehet a legjobb felújított gömbfejeket kapni, bármilyen típushoz. Messzi vidékről, még Brassóból is hozzá járnak. Megcsodálták a remekműveket, de igencsak csúf munkáknak tűntek, nem látszott rajtuk, hogy egy kilométernél többet bírnának ki. Az egész alkatrész úgy nézett ki, mint egy olvadófélben lévő fagylalt gombóc, amiből kiáll egy menetes csavar. Rendesen, szakszerűen be lettek avatva, hogy ezt nehézkes elkészíteni egy használt gömbfejből, úgy megcsinálni, hogy azután ne kotyogjon, már-már művészet. Mindenféle kovácsolási technikákat magyarázott el nekik, amely saját találmány. Amikor túl estek a műszaki dolgokon, addigra a házból előbújtak az asszonyok, lányok is, egy cserfes kicsi lányra lettek figyelmesek. Ő volt Alexa, akitől megtudták, látogatóban van itt barátnőjénél a városból. Egyébként Marosvásárhelyen lakik. Mindjárt felajánlották neki gavallérosan, hogy hazaviszik, amikor mennek vissza. Ez nem is volt olyan érdektelen, hisz igazán szemrevaló volt a leányka.
A faluban a polgármesterhez is eljutottak. – Tiszteletet kell tenni a Laci bácsinál – mondta Lackó tanár úr, tanítványaként szólítva a főembert, és egy szép, újonnan is régi kékre festett parasztházba vitte őket. Onnan aztán nehezen szabadultak. A falu vezetője elmesélte a több száz éves falu történetét, és végig kellett hallgatni, illendőségből, na meg, mert nem volt választásuk.
Ezután még megmutatta a földeket, milyen nehéz szántani ezt a hegyes-dombos, köves talajt, és még egyéb érdektelen dolgot, amit láthatóan rutinosan – mintha azt egy befektetői delegátusnak tenné – mutatott a polgármester. Úgy gondolta ezt minden magyarból jött látogatónak látnia kell, ez volt számára a fontos, és persze a feladata is, amit túlbuzgón gyakorolt. Szinte sütött róla, a „sosem lehet tudni” székely bölcsesség.
Amikor délutánra visszaérkeztek a vendéglátóhoz, komolyabb beszélgetésre is sor került. A tanár úr elmondta a letartóztatásának történetét, de közben hangsúlyozta, ehhez elég az is, ha valaki magyarul beszél errefelé az utcán.
– Pár éve sikerült útlevelet kapni egy rövid anyaországi látogatásra – kezdte a történetét. A fiúk némán figyeltek, érezték, ez nagyon komoly beszámoló lesz.
– Minden rendben ment, visszaérkeztünk a családdal, de a következő hétvégén szekusok jöttek be a kapun, és egy házkutatási parancsot mutogatva felforgatták a lakást is, fészert is.
Elgondolkodva, homlokát ráncolva folytatta:
– A házban találtak egy márkát, meg 50 forintot, valamint egy fél font sterlinget – tán még a nagyapám hagyta rám –, azt mindenféle jegyzőkönyvvel hitelesítve elkobozták, és még a magyarból hozott könyveimet is lajstromba vették... Meg persze ami magyar nyelvű már előtte is volt, mind felpakolták és bedobozolták. A házkutatással éjfélre végeztek, addig el sem mozdulhattunk a helyünkről ahova leültettek, se enni, se inni nem lehetett. Késő éjjel aztán engem betettek az autóba, majd reggelig tartó hosszú utazás következett. Már világosban érkeztünk egy városba, amiből semmit nem láttam, csak az épület vas ajtajának hangjára emlékszem, ott egy cellába zártak. Egy hét múlva engedtek el, akkor tudtam meg, hogy Brassóban vagyok.
– Órák múlva jöttek értem, és egy üres szobába vittek, ahol csak egy íróasztal volt és két szék. Ezután napokig vallattak, de abból nem derült ki mivel vádolnak, csak azt hajtották, nevezzem meg a társaimat, akikkel nemzetellenes összeesküvésre készülünk. Majd egyenként hozták a könyveket, Arany Jánost, Petőfit, Jókait, és megkérdezték miért olvasok ilyen szenny könyveket. De végül nem tudtak összehozni mást, csak a tiltott valutaüzérkedést. Csak kicsi értékű külföldi pénzt foglaltak le, mégis elég indok volt a vádemelésre.
Nagyot fújtatott: ő megtette, amit lehet, és az igazságot elmondta...
Döbbenten hallgatták a fiúk, és kezdték megérteni a félelem forrását, ami az itt lakókra szinte látványosan ránehezedik.
Sok tanulsággal és még több együttérzéssel telítve jött el az este, és készültek indulni szállásukra. Nehezen, hosszan búcsúzkodtak. Alexa is velük tartott, és amikor a panelházak között a széles főúton elköszöntek tőle, ő volt az első itt tartózkodásuk óta, aki nyugtatta a fiúkat, hogy azért minden siránkozást nem kell elhinni. Meginvitálta őket másnapra, hogy bemutatja a helyi látványosságokat.
Éjféltájt érkeztek vissza a kempingbe. A meglepetésünkre a hely úgy nézett ki, mint egy elhagyatott gyár. Sehol egy lámpa, mindenütt szemétkupacok, és egy lélek sem várta őket. A házuk benn volt, hátul az udvar végén. Most mit tegyenek, tanakodnak.
Már éppen azt fontolgatják, átmásznak a kerítés tetején, amikor egy alak jelent meg a Maros partja felől. Lassan bicegve jött egy idősebb úr. Az öltözéke kicsit csapzott, az inge is félregombolva, és az egyik oldalon begyűrve a nadrágjába.
– Itt vagyok! – kiáltott feléjük, nem túl hangosan, de a vízpart úgy vitte a hangot, hogy minden irányból egyformán hallani lehetett.
– Azt hittük, bezárták a telepet – viccelődött Pisti –, aztán mehetünk a híd alá.– Mosolya nem látszott a sötétben, de a hanglejtéséből kiérződött a megkönnyebbülés.
– Szemközt lakom, és onnan láttam, hogy megérkeztek, de a Maros híd messze van gyalogosan– mondta az öreg kicsit mentegetőzve, majd kinyitotta a kaput, aminek egyik oldala húsz centivel feljebb volt.
„Jóccakát” kívántak, és beálltak az autóval az udvarra, amit aztán rájuk zártak. Se be, se ki.
Egész nap szinte semmit nem csináltak, mégis – főként lelkileg – fáradtan, szótlanul készülődtek a lefekvéshez.
