Írta: Tornyi Ferenc
Padlásukra beköltözött valaki.
Néztük egymást – én meg a nyest… Rosszabbul ő érezhette magát, elég szűk egy ilyen kisragadozó csapda, nyilván próbálta tágítani, megbontani, volt rá egy éjszakája – reggelre feladta… Harapdálta, kapargatta persze a drótot, de nem nagy meggyőződéssel, még az is lehet, hogy megérezte, nem pusztítjuk el, hiszen úgy kaphattuk meg a csapdát, ha a galambpusztítót befogjuk, és elköltöztetjük a környékről. Néztük tehát egymást, elégedetten csaptam rá a csomagtartó fedelet. Irány a Hortobágy, egy nyestnek, nyusztnak, menyétnek vagy görénynek jobb helye van ott…
Ez két éve történt, ma már nem vagyok ebben annyira biztos…
A galambgyilkos valamelyik rokona a héten újra jelentkezett… A sarokban végezte ki a madarat, alig evett belőle, fejét, nyakát, kicsit a mellehúsából, a többit hagyta, ez volt a bizonyíték, hogy féreg van a ház körül, kezdődhet a harc…
A kisragadozó nagy előnnyel indul… Vadászterülete több utcányi is lehet, egyszer itt rabol, másszor amott gyilkol, hetekig felénk se néz, de lehet, hogy utána naponta nálunk vacsorázik… Éjszakai életet él, amire én már csak ritkán vállalkozom, alig van előtte akadály, a tű fokán is átbújik, ezért ha csak a baromfiól nem vasból és betonból készült – ami ugye képtelenség –, akkor behatolását megakadályozni szinte lehetetlen. Ráadásul – szemben az én többnyire kiszámítható szokásaimmal – egy nyest, egy nyuszt, egy menyét vagy görény kiszámíthatatlan…
Marad a kitartó várakozás! A ólat persze jobban zárom, esténként fölállítom a csapdát, kicsit sajnálom a csaligalambot, mert ő nem tudja, amit én igen, hogy élete, egészsége nincs veszélyben, ezért mocorog a szűk ketrecben egészen reggelig vagy addig, amíg „zöldhajnalban” ellenőrzöm a csapdát, kiszabadítom őkelmét, mehet a többihez… Kicsit megdicsérem a kutyákat, cicákat, ma jól őrködtek s aztán várom az estét megint, mert az régi szabály, hogy ahol a féreg egyszer jóllakott, oda visszajár…
Mégsem ez a lényeg!
Inkább az, hogy vajon mit keres a Nagyállomástól három-négyszáz méterre, sűrűn lakott kertvárosi övezetben a menyét, a nyest, a nyuszt vagy éppen a görény? Hol lakik, mit eszik, hogyan közlekedik, szaporodik egy korábban többnyire erdőn-mezőn élő állat? Észrevették, hogy védettek ma már? Hogy nagyanyánk-nagyapánk még naponta járt a padlásra, mi meg oda csak akkor tévedünk, ha ősszel feltöltjük a kondenzvíz-tartályt, s ezeken a padlásokon ragadozóként élni, lakni, szaporodni lehet! Hogy rengeteg ehetőt kidobunk, hogy elfelejtettünk jelekből olvasni, ugyan ki tudja ma már a macska, a nyest vagy éppen a patkány ürülékét megkülönböztetni? Én sem tudom, ki járt, mi járt a galambólban.
Elő a telefont: a fejét rágta le, megette a nyakát, kicsit belekóstolt – mondtam a vadásznak –, vajon mi lehet az?
Én ezt így nem tudom megmondani, válaszolta, de van nekem bajom elég, a víkendházam padlására beköltöztek nyestek vagy a nyusztok, aludni nem lehet tőlük, a csapdába nem mennek be, próbáltam már mindennel…
– Tudok segíteni – mondtam –, ezek az állatok szeretik a gyümölcsöt, az aszalt szilvának, almának nem tudnak ellenállni, de elvadíthatod őket úgy is, ha a padlásra fölviszel egy zsebrádiót. Bele egy új elemet és had’ szóljon éjjel-nappal, amíg ki nem merül… Odébb állnak, meglátod!
Ebben maradtunk…
Később jutott eszembe, mondhattam volna: nem mindegy, hogy milyen adóra hangol az ember…
Csak így – én az albérlőtöknek szurkolok!