Írta: André Ilona-Ibolya
Valamikor az idők legelején, amikor még csak két gyermekem volt és még azt hittem, hogy ez az idők végezetéig így is marad, amikor még nem jegyre adták a kenyeret, csak a cukrot és az egyéb alapélelmiszereket kaptuk adagra, de azt már megszoktuk, mert fiatalok voltunk és tele voltuk még reménnyel, szóval, valamikor nagyon-nagyon régen nagy lelkesedéssel készülődtünk a karácsonyra.
A gyerekek a legideálisabb korban voltak: a nagyfiam pár hónap múlva töltötte a hatot, és a lányom már éppen betöltötte a négy évet.
– Anya, mikor jön az angyal? – hangzott el mindegyre a kérdés.
– Úgy fél tizenegy után pár perccel – adtam meg hamiskásan mosolyogva a választ.
– Ma?– ragyogott fel a kicsi.
– Ne viccelj, na! – szontyolodott el a nagy.
– Azt mondd meg, hányat kell még aludni addig?
Az ujjaikon számolgattuk: még tízet, még nyolcat, még hatot.
– De csak akkor, ha jók lesztek, csak úgy jön – öltöttem magamra a szigorú szülő arcvonásait.
– Gyorsan aludjatok el, hogy lássa az angyal, hogy milyen jók vagytok!
Ahogy fogyatkoztak a szükséges ujjacskák az alvások számának megjelölésére, úgy szaporodtak a kérdések.
– Anya, a napközibe is jön az angyal, vagy oda csak a Télapó jön?
– Az ajándékokat az angyal hozza vagy a Télapó? És a karácsonyfát?
– És Jézuska is hoz ajándékot?
No, most légy okos, Domokos! Tessék szépen összeegyeztetni a hivatalos pártideológiát a vallási hagyományokkal úgy, hogy végre a gyermekeim tisztán lássák a karácsony misztériumát, és ne faggassanak újabb kérdésekkel...
– Az úgy van, hogy együtt hozzák – kezdtem bele a magyarázatba –, mert hát az angyalka kicsi és gyenge, ő nem bírná fel a karácsonyfát ide, a tizedik emeletre. Azt a Télapó hozza. Meg a többi nagyobb ajándékot is. Bepakolja a szánjába, befogja a rénszarvasait, és huss, repülnek, mint a szélvész. Az angyalka meg ott repdes körülöttük, ő hozza a díszeket, ő díszíti fel a fát, rakja fel az angyalhajat, a gömböket, gyertyákat, csillagszórót, mindent. Segítenek egymásnak.
– Megnézhetjük őket?
– Nem lehet – ráztam tagadólag a fejemet –, nem szeretik, ha a gyerekek figyelik őket. Megsértődnek és elrepülnek. Még jó, ha otthagyják a fát, a díszeket, az ajándékokat, hogy legalább a szülők fel tudják díszíteni a karácsonyfát.
– Miért sértődnek meg?
– Nem tudom. Ilyen a szokásuk. Nem szeretik, ha a gyermekek látják őket.
– De hogy tudnak mindenkihez elmenni? Hogy olyan gyorsak? És soha senkit se felejtenek el? – bújt elő a szorongás a nagyfiamból.
– Te tudsz-e olyan gyorsan szaladni, mint egy autó? Vagy mint egy rakéta? Hát az angyalkák is ilyen gyorsak, hogy csak egy villanás, egy csendülés-bondulás, és már ott is a fa feldíszítve, alatta az ajándékok, és már repülnek tovább. Ők ilyen gyorsak. És a Télapó sem azt csinálja, hogy egész évben vakargatja a hasát. Ő megírja a listákat, hogy melyik gyerek hol lakik, és hogy mit szeretne ajándékba, az angyalkákat megkérdezi, hogy melyik gyerek volt jó, és ki volt rossz. Összegyűjti az ajándékokat, becsomagolja. Egész évben dolgozik, nem csak karácsonykor, úgyhogy egész évben jónak kell lennetek, hogy ajándékot hozzon.
– És Jézuska? Ő mit hoz?
– Jézuska hozza a szeretetet, a boldogságot, ő a szívét hozza el nekünk, hogy mindenki örüljön – fejeztem be a rögtönzött munkamegosztási elméletemet, remélve, hogy ezzel mindenki elégedett lesz: a Télapó, az angyalkák, a kis Jézuska, de még a nagymamák is.
És megérkezett a várva-várt nap. Munkából hazaérve nekem ezeregy dolgom került még a konyhában: töltött káposzta, disznósült, mákos- és diós kalács, meg a mindegyre alattomos módon halomba gyűlő mosatlan. Férjemuram beleállította a fát a talpba, jó erősen kikötözte a fűtéscsőhöz meg az ajtósarkához – már nem kezdő szülők voltunk, tapasztaltunk egyet s mást a gyermeki leleményességről –, és indult, hogy kivegye a gyerekeket a napköziből. Az volt a terv, hogy elmennek szánkózni, járják a várost, és lesik, hogy nem látják-e meg valahol az angyalkát.
– Mikorra jöjjünk haza? – kérdezte.
– Hat óra előtt semmiképp – néztem szét a konyhában a rám váró tennivalókon.
– De honnan tudjuk, hogy kész vagy-e? Hogy ne hamarább érkezzünk?
– Hát ha látod, hogy a kisszobában már nem ég a villany, akkor az azt jelenti, hogy megvagyok mindennel, hogy kész a fa, és jöhettek.
Mondom, hogy ez valamikor nagyon régen történt, nem volt akkor még ilyen mobiltelefonos világ, így a fényjeleket kellett felhasználni kommunikációs csatornának, hogy tökéletesre sikeredjen a nagy tervünk.
Vacsorára meghívtuk anyámékat, anyósomékat, bátyámékat, hogy együtt lehessünk mind, az egész család, és így én a konyhát sehogy sem hagyhattam ott, de szerencsére megérkezett apám. Be is tuszkoltam azonnal a kisszobába, és a kezébe adtam a cukorkákat, hogy kezdje díszíteni a fát. De szegény apám nehéz munkához szokott bütykös kezei sehogy sem boldogultak a cukorkák vékony cérnájával, és hallottam a konyhából is, ahogy két-háromszori koppanás után, nyögések és sóhajtozások kíséretében került fel egy-egy szem cukorka a fára. Nem apámnak való feladat volt ez, talán életében először akkor – és utoljára – vállalt ilyen megbízatást. Én meg egyre türelmetlenebb voltam, hogy nem készülünk el időre.
Megoldásnak megérkeztek bátyámék, fürgén, fiatalosan, tettre készen. Friss házasok voltak, egy hónappal azelőtt volt az esküvőjük; a bátyám mindig is higgadt, alapos, megfontolt ember volt, ő nem kapkodta el az ilyen életbevágóan fontos dolgokat, mint a húga.
Le sem tudtak vetkőzni, én már tereltem munkára őket, mondván, hogy a fával csak egy ügyetlen bak angyal kínlódik, és ha nem segítenek neki gyorsan, nagyon gyorsan, oda a karácsonyi cécó, vagy megfagynak a gyermekeim.
Hát valahogy majdnem úgy történt. Most, nagy korukban kacagva mesélik, hogy az volt életük legborzalmasabb délutánja. Dehogyis volt kedvük szánkózni meg sétálni. Addig nógatták az apjukat, amíg hazajöttek a tömbház elé, de hát égett a kicsi szobában a villany, nem lehetett még feljönni. Elsétáltak a szomszéd tömbházig, de már fordultak is vissza, hogy lássák, aludt-e ki a villany, jött-e az angyal, és haragudtak rám, hogy miért nem oltom már le azt a villanyt, hogy jöhessen végre az angyal. Fáztak, pisilniük kellett, éhesek voltak, és sehogy sem akart már végre elsötétedni az az ablak. Borzalmas volt, mesélik.
Hat óra volt, mire mindennel készen lettünk.Megérkeztek anyósomék és édesanyám is. Az ajándékok a fa alá kerültek, a vendégeket leültettem a másik szobában, a karácsonyfa körül gyors, utolsó simítások, hogy minden rendben legyen, és villanyoltás. Jöhetnek a gyerekek!
A bátyám, a naiv, a kisszobában maradt a fényképezőgéppel a kezében, hogy amikor majd a két gyermek megérkezik és megáll az ajtóban, kézen fogva, szájtátva, csodálkozva, úgy, mint a rajzfilmeken, hát akkor ő milyen csodás fotókat készít majd róluk!
De ami következett, az inkább akciófilmbe illett volna.
Két percre rá, hogy lekapcsoltam a villanyt, már döndült a lift ajtaja, kivágódott a bejárati ajtó, és a két csemetém indiánüvöltéssel rohant végig az előszoba labirintusán, hogy „Megjött az angyal!” Mire a bátyám észbe kapott volna, már csak a fa alól kidudorodó feneküket és a kalimpáló csizmáikat fényképezhette. Tényleg érdekes képek lettek.
Nagy nehezen sikerült kiszednem őket a fa alól, hogy levetkőzzenek, és kezdődhessen az ajándékok szétosztása. Nem részletezem, mert az meg egy dokumentumfilm unalmasságával érne fel, mert hát rengeteg ajándék volt, a gyerekeknek is, meg mi is tettünk oda mindenkinek valamit, és viszont, szóval hosszadalmas és izgalmakkal teli esténk volt.
Amikor a végére értünk, és minden ajándékot kiszedtek a gyermekek a fa alól, kibontották, szétosztották a segítségünkkel, olyan volt a szoba, mint egy csatatér: széttépett, gyűrött papírok a földön, ágyon, fotelban, kisasztalon, játékok, ruhák szanaszét, de a fa – előrelátásunknak köszönhetően – állt, és csillogott, villogott.
Mi, nagyok, kihúzódtunk a szobából, hagyva, hogy a gyerekek örvendezhessenek kedvükre a fának, ajándékoknak, és hogy egy-egy pohár borral öblítsük le az izgalmakat, de azért mégis mind ott ólálkodtunk az ajtó előtt, hogy láthassuk őket is.
És ekkor megszólalt a lányom. Zömök, vasgyúró gyerek volt, ellentétben a cingár bátyjával, és mély, rekedtes, fiús hangon mondta:
– Te, Kajec, ez eccej jó bugyuta angyajunk vót. Na, nézsd meg, mennyi mindent hozsott! Asitte jók vagyunk.
