Írta: Péter Béla
Amikor túrót, vajat, kacsát, libát vitt anyám és nagyanyám Angyalföldre, hogy petróleumra, szappanra, lábbelire, ruhaneműre cseréljék portékájukat – ki gondolta volna?
Amikor egy gyorstalpaló után a bognársegédből öntödei munkás lett az angyalföldi öntödében és ágyrajáró Kovács néninél, aki még sokáig emlegetve volt, mint afféle anyáskodó személy az ágyrajáró földönfutók felett – ki gondolta volna?
Anyám már 26 éves volt – Abonyban, de különösen a tanyasiak körében ez a kor már veszélyesen érett kornak számított –, de hát a háború, na és a hat testvér, a föld, meg a művelése a földnek, nem segítette az eladósorba került, majd sokáig ott lévők házasodási lehetőségeit…
Apám már 26 éves volt, túl volt a háborún, az orosz fogságon (najhameri fogolytábor), túl volt egy nagy szerelmen – a nagylóci lány majdnem belehalt, de idegösszeomlással megúszta –, s a bognárság inasévein. Szécsényben az ottani ismert mesternél tanulta meg a szakma csínját-bínját. Aztán, mint segéd, Mezőkovácsházára került. Koszt, kvártély, na meg némi pénzecske volt a fizetség. Szabadidőben olcsó gyöngyösi borral kereskedett. A vasúton érkezett nedűt a helyi kocsmárosok vették és adták, s ebből is, ha nem csurrant, de cseppent egy kis pénz… Csak a mester felesége ne lett volna annyival fiatalabb az uránál, s ne lett volna oly szemrevaló… Így aztán, ha kelletlen is, menni kellett.
Az angyalföldi zsibajon nem csak a portékák cseréje történt. Egy palóc fiatalember, aki bognárból lett vasöntő (ez nem fából vaskarika) és a tanyasi lány, aki már igen eladó és kifejlett volt, meglátta és megszerette egymást. Mint tudjuk: szerelem gátja kőfal nem lehet, így a köztük lévő 80 kilométer sem mutatkozott annak.
Az öreg Jáger összevont szemöldökkel vizslatta a jövevényt. A csillogó melegbarna szemek is fürkészték nagyapám kackiásra pedert bajuszát, a jóindulat apró jeleit kutatva, de hiába.
– Osztán mibű akarod eltartani a mi Marikánkat? He!?
A megsemmisítőnek szánt kérdésre érkezett válasz is. Nagyanyám azzal rekesztette be a további akadékoskodást, hogy fiatalok, előttük az élet.
Albérlet lett a vége.
Apám Szolnokon helyezkedett el az építőipari vállalatnál, mint asztalos karbantartó. Az esküvő után megkapta a jogot, hogy Anyám mellett hálhasson – valamint a Jáger-család további hét tagjával a tanya két helységében. Amikor az első fizetést megkapta, nagyapám a vacsora végeztével az asztalra csapott, s tudtára hozta az ifjú párnak, hogy amíg az ő kenyerét eszik, a keresetet le kell tenni az asztalra, „míg ha a kutya kutyát eszik, akkor is!”
Anyámnak nagy terhe volt, már a nyár közepén látszott. A Széchenyi utcai kis viskóban – az albérlet: egy szoba, konyha, gang – aztán eljött a nap, s a reggel, amikor megkezdődtek a fájások. Apám értesítette a bábaasszonyt, aki jött is hamarost. Minden készen állt a jövetelem fogadására.
Amikor már beesteledett, és még mindig csak a nagy kínok és a keserves szenvedés volt, s én még mindig a túlparton, a bábaasszony idejét látta annak, hogy most már szólni kell a Fekete doktor úrnak. Anyám alélni látszott, s én meg bent rekedtnek.
Éjfél körül apámhoz fordult – fogóval a kezében – a derék körzeti orvos, s vázolta a helyzetet. Félő, hogy mindketten belepusztulnak ebbe a születésbe. Haladéktalanul ki kell húzni a gyereket, javasolta. Így az anya megmenthető, aki majd szülhet még másikat. A gyereknek ötven százalék esélye van a túlélésre.
Hajnali kettő lehetett, amikor hat és félkilósan, hatalmas nudlifejjel, mégiscsak megláttam a holdvilágot. Ki gondolta volna!?
Anyám négyéves koromig szoptatott. Sokszor nézett rám úgy, mint valami kincsre.