Írta: Ozsváth Sándor
Egy mángorlót tartok a kezemben – anno 1899 –, dédnagyanyámé volt, kit kisgyermekként még ismerhettem. Tizenhatodik születésnapjára készítette neki üknagyapám. Évtizedek óta van velem, szigorúan ellenőrzött határon csempésztem át annak idején Erdélyből, valamikor ’70 táján. Ez az egyetlen örökségem anyai ágról, s gyermekeimmel már a hatodik nemzedék leli benne örömét.
Örömmel és látható gyönyörűséggel készíthette annak idején apja is Fehér Ágnesnek ez asszonyi készséget, hiszen mit ajándékozhatott volna mást egy szatmári falusi ember akkor, a századfordulón, eladósorba lépő lányának, mint keze munkáját. Belérótta hát örömét, fájdalmát, gyermekei sorsát – virágokban elbeszélve: egyik korán meghalt, másik fiatalon megözvegyült, a harmadik végre szárba szökhetett, s kinyílhatott. De szeretettel véste belé intelmét is: „Virágodat, ím te tartod kezedben leányom, vigyázz hát reá!”
Hozzáértő, tudós emberek mondják, hogy e mángorló szerves műveltségünk egyik ritka, szép darabja, hogy asztrálmítoszi jelképeket és keresztyén szimbólumokat hordoz, meg hogy alakja s arányai az aranymetszés szabálya szerintiek – pedig csak egy kételemis parasztember faragta még a boldog békeidők Magyarországán.
Sokan kérték már tőlem, páran alkudtak is rá, de ez az én örökségem, ezeréves kultúránk százhét éve megőrzött – Trianont átélt, két világháborút és ordas eszméket túlélt –, kézzel fogható darabja, ez csak örökölhető. Eszter lányomé lesz, majd reményeim szerint valamelyik unokámé – hetedíziglen.
