Írta: Réti János
Ugye tetszenek rá emlékezni a klasszikus, tanító célzatú állatmesére a rókáról, a sajtról meg a hollóról? Azért nem árt felidézni, mert Aiszoposz óta nagyot változott a világ. Tehát...
A holló valaha, valamilyen módon megszerezte a sajtot, és büszkén a szájában tartva azóta is fenn ül vele az ágon. Sem a megszerzése, sem a megtartása nem kevés erőlködésébe került. Azt is beszélték az erdő vadjai, hogy a holló szerint bolond az, aki irigyli tőle a sajtot – pontosabban azt a sajtot, ami neki jutott –, mert az bizony, igencsak büdös volt eleinte, és a kukacok alig várták, hogy kikezdjék a belsejét.
Ezzel szemben a róka, aki valaha valamilyen módon nem tudta megszerezni ugyanezt a tejterméket, azóta is várja az adandó alkalmat, amikor a lehetőség szerint fordulhat a kocka. Mármint a kockasajt!
Akkor biz ő költözik fel az ágra, és majd jól belakik a sajttal. Mondhat tőle a holló akármit bűzről meg kukacokról! A szaga majd elszáll, az élősdieket pedig ki lehet söpörni a belsejéből. A fő az, hogy jóllakjon végre ő is. Jusson ezentúl a hollónak a lehulló morzsa, epekedjen ezentúl ő lentről felfelé.
Amikor elérkezett az ideje, hogy az erdő lakói igazságot tegyenek sajtügyben, ők ketten elkezdték szívhez szóló éneküket hallatni a fák között leskelődő, fülelő állatsereglettel.
Emez alulról úgy kornyikálva, hogy a fenn ülő annak már puszta hallatán kiejtse azt a nyomorult sajtot a csőre közül, amaz pedig éppen úgy kántálva vissza, hogy közben le ne ejtse azt a drága jó sajtot, ha már egyszer annak idején megszerezte.
Lentről az hallatszik, hogy jobb, ha eleve elismeri minden rendű és rangú népsége az erdőnek, hogy a fölül lévő egyed már sajtmérgezést kapott, lévén, senkinek nem adott belőle. Ezért most már igenis neki, az eddig lenn kuporgónak jár a sajt, és az a madár legfeljebb még néhány napig tartogathatja. Fentről viszont úgy szól a dal – amennyire nótázni egyáltalán lehetséges a sajtot szorongatva és csipegetve is egyszerre – hogy cudar világ vár vadakra és szelídekre egyaránt, ha ez onnan, ahol van, fel találna kapaszkodni. Ugyanis menten felfalná a sajtot, de még a lukakat is, aztán mindenki nézhetne, ahogy a szemén kifér.
Az erdő élőlényei meg – miután leszáll a nap az égig érő fenyő csúcsa mögött – így beszélgetnek egymás között:
– Halljátok, miről is fogunk szavazni?
– Hát arról, hogy kié legyen a sajt.
– A saaajt..??? Az meg micsoda?
– Ne hülyéskedj! Olyan kerek meg illatos. Nagyon finom!
– Hát nem büdös meg kukacos?
– Ugyan már, akkor nem kellene egyiknek se, hanem szétosztották volna közöttünk!
– Tényleg, ki evett már sajtot közületek?
Erre aztán nagy csendesség telepedik a rengetegre, és csak a fák leveleinek zizegését lehet hallani.
De azt is csak olyan, aki visszatartja még a lélegzetét is.
(A mese minden részlete kitaláció. Belőle bármilyen mondanivaló kihámozása, tanulság levonása és annak a valósággal való egybevetése tilos! Ha mégis történne ilyesmi, attól a szerző Aiszoposz nevében is mereven elhatárolja magát.)
