Írta: Cserbakőy Levente
Már srác koromban is az erdők, mezők fáradhatatlan vándora voltam, a természet szerelmese. A tájnak mindig megtaláltam azt a szegletét, amelynek szépségét szerettem volna örökké a magaménak tudni és abban bármikor gyönyörködni, megmentve egyúttal az idő okozta enyészettől. Szerettem volna megörökíteni, de a fényképezés költségeire már akkor sem tellett, ezért elkezdtem festeni. Előbb vízfestékkel, temperával, majd pasztellkrétával. Hamarosan úgy éreztem, hogy megtaláltam az életem értelmét, és festőművész leszek. Később baráti körömben neves művészek is akadtak, és hamarosan kiderült, hogy nem én leszek az új Munkácsy Mihály. Mivel ettől alább nem akartam adni, festőművészi pályám úgy fejeződött be, hogy el sem kezdődött. Olyan nyomtalanul elmúlt, mint a gyermekkori kanyaró.
Az egészből annyi azért megmaradt, hogy ma is szívesen rajzolgatok, de már világmegváltó szándék nélkül. Csak a magam örömére. Jobbára tussal készítgetek a saját és a barátaim könyvtárába könyvjelzőket, úgynevezett ex libriseket. Kinek-kinek a saját imázsa szerintit. Mert téves azt gondolni, hogy a könyvjelzőnek egyes művek illusztrációját kell magán viselnie. Nem, hanem a tulajdonosának, mint olvasónak legyen a tükre. Ezt követeli mind a könyvek, mind az olvasás tisztessége.
Megpróbálom ismertetni a legutóbb általam rajzolt könyvjelzőt, melyet egy barátomnak készítettem. A hófehér műnyomó kartoncsíkon, amelynek formája leginkább a régi újságírói papírra, a kutyanyelvre hasonlít, egy sötét zakós, joviális úriember látható. Vékony vonalú szájának jobb oldali csücskében mintha éppen egy induló mosoly pillanatát rögzítette volna a tustoll. Hogy ebből végül egy megértő, barátságos, esetleg egy fényesen derűs mosoly lesz-e, azt nem tudni. Mindenesetre a szájcsücsök sugallta hangulatot úgy lehet megfogalmazni, hogy csúfondáros. Ő tudja, miért. talán mert ő már visszajött onnan, ahová mi most indulunk.
A szemet drótkeretes, fekete szemüveg takarja. Így tehát most nyugodtan elfeledhetjük, hogy a szem a lélek tükre. Sem a kitárulkozásra, sem az áruló szemvillanásra nincs lehetőség. Így lehet elhárítani, hogy bárki is tetten érje, akár az ellágyulás, akár a tomboló düh keletkezését.
Az úriember magasra emeli fekete kalapját, ami természetesen cilinder, hiszen lényéhez ez dukál. A fekete kalap sötét mélységéből előbukkan egy fehér arc, a kalap alatt lévőnek a tükörképe.
De már nincs rajta a fekete szemüveg, és enélkül lefoszlott róla minden fenyegető és minden titokzatos. A szája sarkából is eltűnt az induló csúfondáros mosoly. El kellett tűnnie, hiszen egész szélességében kiöltötte a nyelvét, és biztosan alapos megfontolás után tette azt. A könyvjelző ügyvéd barátomnak készült. Tetszik neki.