Írta: Somorčík Sz. Rozália
Felvettük a legmodernebb, legszebb ruháinkat, mert anyánk azt ígérte, kirándulni megyünk; vízhez visz minket. Két-három koronával a retiküljében, ugyan hová utazhattunk volna busszal? Összesen négyen voltunk, és egy buszjegy ötven fillérbe került a legközelebbi faluba, ahol igazi tó volt, csónakot is lehetett bérelni. Dühös voltam. Én voltam a legidősebb, talán tizenegy éves. A másik kettő másfél évközökkel fiatalabb.
Anyánk is kiöltözött, fiatal volt, még harminc sem, pontosan huszonkilenc. A nyakára születtünk. Nem akart minket, legalábbis nem ennyi kölyköt. Jobban szeretett volna olyan életet, amilyenekről a megsárgult ponyvaregényeiben olvasott, ahol beleszeretnek a nőbe, és boldoggá teszik azt.
Fütyültek rá a fiatal férfiak a letekert ablakú Skodákból és a motorbiciklikről.
Anyám dühös volt, vele a csürhe, ő agyondolgozva. Szégyellte magát falusi ruhái miatt, ismerte a divatot jól, csak pénze nem volt rá.
Legjobb volt akkoriban az országút mellett sétálni, az egy vasárnapi programnak számított a falubeli lányoknak, és az álmodozó asszonyoknak. Ott suhant el a más, ami a kaland nélküli falusi életből kiragadhatná őket.
Tudta anyám, hogy nagyon is falusi ő, de tudta azt is, hogy gyorsan beilleszkedne valamibe, ami nem lenne annyira kilátástalanul szenvedős. Nem érdemelt többet, mint amit kapott az élettől, de ő azt kevésnek tartotta, pedig arra született, azt csinálta a legjobban, de álmodozott.
Volt egy piros nyakkendőselyem ruhám, de bárhol voltam benne, nem odaillőnek találtam. Fekete minták, azt hiszem kicsi kalapok voltak rajta szimmetrikus elrendezésben. Hát az volt rajtam, mert én is álmodozó voltam.
Tűzött a nap, lábamon zokni, szandál. Én is éreztem, hogy falusi vagyok, de változtatni akartam ezen. Ha falusi vagyok is, ne lássak annak, legyek inkább falun nyaraló városi. Nekem ez sohasem sikerült, ugyanúgy, mint anyámnak, aki hiába varratott szövetkabátot, és vett hozzá fekete körömcipőt, tudta jól, hogy a városi kinézéshez kell még valami más, valami, amit nem tudtunk akkor, se ő, sem én.
Lesétáltunk a falu határában folyó patakhoz, ami a hegyekből tartott dél felé, hagyva, hogy elnyelje a halastó két kilométerrel lejjebb, hogy ott ugráljanak benne az ebihalak a széleken, nem valamiféle valódi halak. Abban a patakban még pisztráng sem volt, ami aztán igazán egy piperkőc halnak számított volna.
A patakba köveket dobáltunk, bele nem állhattunk. A nagy hőség, épp aratás ideje volt, a száraz szél a határ aranyperjéjét fújta a szemünkbe, hogy elvakítson minket, hitegessen az aranyporral.
Talán ez volt kora gyermekkorom legszomorúbb napja, mikor éreztem a tehetetlenséget, a végérvényes odatartozást valamihez, amit nem akarok elfogadni, pedig elfogadni a természetest a legszebb, legnyugodtabb valami, olyan, mint mikor valódi égetett téglából építünk, nem szemétdombon szedett olcsó, alkalmi anyagokból.
