Írta: Szuhár Csilla
(Megtörtént esemény alapján)
A fiún munkásruha van, póló, a táskája hanyagul oldalra vetve. Nem zavarja az eső, egész délelőtt tikkasztó volt a hőség. Lassan sétál az autóbusz állomás felé. Körülötte hömpölyög az embertömeg, lányok alig valamiben, vihogva, fagyit nyalva sétálnak ráérősen, dacolva a záporral. Egy házaspár civakodik, az asszony lehülyézi a férjét: „Megint elhagytad a slusszkulcsot, te bamba!”, üvölti a hebegő férfi arcába, és nem veszik észre 4 év körüli gyermeküket, kinek arcára feszültség költözik az esőcseppek mellé. A fiú megcsóválja a fejét és halad tovább.
Buszok jönnek, utasok szállnak le, ernyőt bontanak. Túloldalt egy idős néni alig bír lekászálódni a két megrakott kosarával, egy fiatal nő segít neki. A fiú elmosolyodik. Telefonja kezében, háttérképe egy fiatal, barna hajú lány. Elolvassa üzenetét, mosolyog, lebeg a lelke, fürdik az első nagy szerelem tavában. Két idős hölgy jön vele szembe, arcukon széles mosollyal köszöntik, és egy szórólapot nyomnak a kezébe, rajta a felirat : Jehova Tanúi. Megköszöni, a két idős hölgy elégedetten mosolyog, a fiú összehajtja a papírt, és olvasás nélkül zsebreteszi. Átmegy a zebrán, beér a parkba. Táskájából előveszi az üdítőt, felbontja és mohón kortyolja a narancslevet. A lányra gondol. A kibomló hajára, tekintetére, sminktelen, tiszta arcára.
Váratlanul üti meg fülét a zaj. Két nagyobb fa takarja a zaj forrását, ezért felgyorsítja lépteit. Pár másodperc múlva meglát egy vele egykorú fiatal srácokból álló csoportot, akik fennhangon röhögnek, telefonjukkal videóznak valamit. Harsányak és gátlástalanok. Közelebb lép és meglátja a földön fekvő hajléktalant, ahogy az oldalán fekszik, részegen, öntudatlanul és teljesen átázva. Haja zilált, néhány elszabadult vizes tincse a borosta fedte arcát takarja. Ekkor a csoportból a legidősebb fiú felnyerít, és egy kupakot dob a férfi arcára, a többiek lökdösik, mekkora jó arc, micsoda menő, kajak, zsír, totál buli. A fiú leteszi a táskáját, előveszi a telefonját, szótlanul eltolja az egyik suhancot, majd odatérdel a férfi mellé. Hívást indít. Agyában pereg a film, soha nem csinálta még, otthon anyja mesélte, mutatta valamikor. „Stabil oldalfekvés” – gondolja. A harmadik csengetés után veszik fel a telefont. Bemutatkozik, elmondja mit és kit lát. Miközben beszél, ujjaival tapintja a nyaki verőeret, majd a férfi kezén keresi a pulzust, de alig találja. Közli. Kérdezik. Válaszol. Pontosan, érthetően, mintha minden nap ezt csinálná. Esetkocsit küldjenek, felszínes pulzust tapintok. Légzése felületes, mondja a diszpécsernek higgadtan, de nyomatékkal. Később magát sem érti, honnan jöttek elő ezek a szavak. A diszpécser kéri a címet, a fiú pontosan és érthetően elmondja, hogy hol van. A diszpécser elsőre nem érti, pontosítást kér, a fiú még egyszer elmagyarázza gyorsan, de higgadtan. Vették, esetkocsi indul. A vonal elnémul. A fiú feláll, hátra fordul, a csoportba verődött „nagyfiúk” csendben kullognak, tőle távol. Elmaradt a nagy buli.
Sziréna hangja hasít bele a levegőbe, a fiú úgy érzi, most már magára hagyhatja az idegent, hátrébb sétál és megáll egy fa mögött. Esetkocsi érkezik, egy orvos, két mentőtiszt rohan a férfihoz. Az orvos azonnal pulzust keres, fonendoszkóppal keresi a szívhangot, EKG-t tesz fel, határozott hangon utasít, kér, intubál, lélegeztet. A fiatalabb mentőtiszt vénát keres, szúr, rutinosan, már bent is van a kanül. Infúziót kötnek, benne a gyógyszerek. Stabil – mondja a doktornő. Ágyat hoznak, összehangolt mozdulatokkal rakják fel, takarják be, s közben igazgatják a csöveket, drótokat. A doktornő harmincas évei vége felé járhat, fáradt lehet, szemei alatt karikák. Megfordul, keres valakit a tekintetével, a fiú visszahúzódik a fa mögé. A következő pillanatban újra megszólal a sziréna hangja, a mentő gyorsan elhajt. A fiú kilép a fa mögül és elindul tovább. Az eső még mindig esik, rövid hajáról arcára gördülnek az esőcseppek, kezével letörli. Agyában pereg a film, lelkében monológ szól. Az élet. Egy sors. A durva röhögés visszhangja lassan csitul benne.
A fiú elindul. Egy idő után halvány mosoly jelenik meg a szája szélén, és végtelen békesség ül ki az arcára, kék szemei csillognak. Előveszi a telefonját, ránéz a lány fotójára, majd ír egy rövid üzenetet. Gyalog megy haza, nagy léptekkel halad a kis utcákon.
Haza.
Hozzám.
Megérkezik. Két méternyi, csupa-víz-ember. Átölel, felkap, megpörget, cuppanós puszit kapok, majd letesz. Táskáját hanyagul ledobja az előszobába, én aggódva forró tusolást rendelek el, vigyorog rám. Értem, elengedem a féltő-anyuka opciót, és visszamosolygok. Leül mellém, és hosszasan beszélgetünk. Odakint még mindig esik...
