Írta: Ésik Sándor
Dalolj velem, mosolygott Klára néni. Már ezeket a szavakat is énekelve mondta, azon a hangon, amin folytatta. Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki… A kicsi a válláig se ért, csillogó szemekkel kapaszkodott Klára néni tekintetébe. Az autó hátsó ülésén göndörödtek a gyermekdalok az idős asszony, és a csecsemőkort csak nemrég maga mögött hagyott cseppség szájából. A motorzúgás és a menetszél zaja alig szűrődött be, csengett a kicsi, bongott a Klára néni hangja. Orgona ága, cseresznye virága… Tavasz végi, nyár eleji virágukban pompázó sárga repcetáblák, fehérfürtű akácok között suhantak. És ezt ismeritek, szólt előre a szülőknek. A dallam nem volt idegen, de Klára néni német dalocskát kezdett énekelni. Mindketten hátra pillantottak. A csengő hang néma maradt, a bongó hang hét évtizeddel ezelőtti emlékekből feléledve énekelt. Klára néni hibátlanul festett és ondolált szőke haja aprókat rezdült. Tökéletes sminkje nem a ráncokat akarta takarni, hanem szép vonásait hangsúlyozni. Szemének élénk fénye semmiben sem különbözött a mellette csodálkozó gyermekétől. Vége lett a dalnak, hirtelen csend támadt. Landluft, kommentálta Klára néni a papa, mama zavarát. Oda se neki, tette hozzá magyarul. Történt pedig, hogy Karinthy szavait idézve „jöttek távoli ferde illatok”. A három felnőtt feszengése törte meg a dalos idillt, ugyanis hirtelen semmi mással össze nem téveszthető szag töltötte meg az utasteret. Az apróság túl volt már a pelenkás koron, és valahogy nem is a megtestesült matériára emlékeztetett az illúzióromboló ájer. Így aztán a társaság tagjai közül bárki szóba jöhetett elkövetőként. A kicsi megkönnyebbült, boldog arca és a szag ismételt megerősödése azonban nyilvánvalóvá tette, honnan is származnak ezek a nagyon is közeli ferde illatok. Klára néni, az igazi úrinő, mestere a megbénult hangulatok oldásának. Már az első pillanatban mesélni kezdte, hogy Bajorországban, ahol a tehenészetek trágyáját ilyenkor terítik szét a földeken, bizony mindenfelé landluft azaz mezei levegő üli meg a földeket. A nótás kedv ugyan elillant, de eltűnt a pillanatnyi zavartság is. Különösen azután, hogy tisztázódott, honnan is ered ez a bizonyos landluft. Amiből ismét csak kerekedett egy kisebb felhőnyi. A dűlőutat, ahová félreálltak és behúzódtak, mindkét oldalról repcetábla övezte. A vetés szélső sora és az autó között az apró fűszálak és a bimbózó pitypangok még nem tudták minő áldásban lesz részük a következő pillanatokban. Klára néni, akinek nem adatott meg, hogy gyermeke szülessen, kérően pillantott a szülőkre: majd én… Csodák csodája, a kicsi nem tiltakozott. Mindketten a csíkos hátú csigácskát figyelték a pitypang salátalevelén. Ismét együtt énekelték. Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki… A guggoló gyermek meztelen kis pelenkareklám popójából eközben előbújt, aminek elő kellett bújni. A felnőttek boldogságos arccal nyugtázták az eseményt, a landluftot pedig elfújta a szellő. A kicsi viszont picit erőlködve, nagyon is komolyan figyelte, miként csavarodik a fűszálak közé amit odaeresztett. Nézd, Klára néni csigabiga, pillantott fel. A kis fényes barna spirál elvékonyodó vége finoman bókolva lehajolt. Győzedelmes arccal mutatott rá a csokoládészín halmocskára. Látod, Klára néni, szarva van....
