Írta: Ozsváth Sándor
A vasúti csomópontnak, ahol úrfikorában atyánkfia tanított, legalább száz éve a resti volt egyik legfontosabb közintézménye. Még a Monarchia idejében vívta ki magának ezt az előkelő státuszt. Mivel Pest után először itt álltak meg a gyorsvonatok szenet, fát meg vizet vételezni, az úri utazóközönség addig ráért falatozni valamit, vagy legurítani egy-két korsó sört. A csatlakozásra várók meg akár egy órácskát is eltölthettek a damasztabroszos, virágcsokros asztaloknál. A második nagy háború után egy darabig még tartotta magát e műintézmény, aztán Utasellátó névre átkeresztelve egy nagyüzem része lett, s elkezdett jellegtelenedni: a berendezés szocreálosra váltott, a pincérek is alámentek az egykor volt szakmai követelményeknek, aztán stabilizálódott a helyzete, s végül beállt a III. osztályú étteremszintre. Atyánkfia már ezen állapotában kötött közelebbi ismeretséget vele. A kockás abroszok tegnapi egytálételek meg nagyfröccsök lenyomatát őrizték, s álmosító délutánokon légyzümmögésen kívül nem sok zaj zavarta a várakozót. Esti műszakváltás után aztán ismét pezsegni kezdett az élet. Ráérős vasutasok ultiztak vagy söröztek még egy órácskát, némelyek egészen záróráig kitartottak, az elitklub meg fájrontkor felszállt az éppen befutó Balt-Orientre, s verték tovább a blattot a Nyugatiig. Rövid pesti szundizás meg egy üdítő hajnali fogmosás (feles a büfében) után az ellen-Orienttel már jöttek is vissza, s mire megérkeztek támaszpontjukra, a resti már újra üzemelt. Folytatták hát, ahol abbahagyták. Atyánkfia egy-egy késő esti színház után többször is velük jött haza székesfővárosunkból.
Az ilyen tour-retour nemcsak kártyacsatákból állt ám! Komoly üzletek köttettek, pl. hízónak való cserélt gazdát májusi morzsolt kukoricával, vagy vaskerítést ígért valaki hároméves kertbérletért, de gazdára talált bicikli, Berva moped meg horgászfelszerelés is, mégpedig látatlanba, hiszen bizalmi körben zajlottak ezen aktusok. Ha nagyritkán idegent fogadtak be maguk közé, annak bizony meg kellett fizetnie a tanulópénzt! Történt, hogy az egyik hazaúton valamelyik kibic felemlítette, hogy kristálycukorra volna szüksége, mégpedig nagyobb tételben. Méhészkedik, van pár kaptárja, s téli etetéshez kellene, de a boltban legfeljebb öt kilót adnak, azzal meg nem megy semmire. Egy kontra-rekontra közben valamelyik törzsgárdatag megjegyezte, hogy neki van éppen egy mázsa eladnivaló, de ilyen tételben nem kell senkinek, méresgetni meg nem akarja, hát szívesen átadja, ha kell. Szóra szó, majd tenyérbecsapás, s az alku megköttetett. A vevő még örült is a 10 %-os engedménynek, s ahogy az ilyenkor szokás, szó nélkül leszurkolta az előleget. Tanúkkal hitelesített szabályszerű írást kapott, melynek „felmutatója 1, azaz egy mázsa cukor átvételére jogosult itt és itt (utca és házszám megjelölve), a hátralévő összeg megfizetését követően”. A feleségem intézi majd az átadás-átvételt, zárta le a tárgyalást az eladó, s áttolva meggyfaszipkáját a másik szájszögletbe egy passzal folytatta a megkezdett partit. E cetlivel a kezében, sugárzó arccal kopogtatott be vevőnk a megadott házhoz. A nyugtát átfutó hölgy azonban iszonyú haragra gerjedt az olvasottakon, felkapta az éppen keze ügyében lévő seprűt, s azzal verte ki udvarából a rémült kuncsaftot. Sokadszori csitítgatásra, kérdezősködésre derült ki csak, hogy Czukor Margit a hölgy becsületes neve, s férjura, bosszantására, már második alkalommal adja el a kicsit túlsúlyos asszonyt egy ártatlan vevőnek.
Az utcasarkon leskelődő kompánia persze hasát fogta a röhögéstől, majd némi duzzogás után, engesztelő körre hívták vissza barátunkat a restibe. Hogy aztán hány kör is lett belőle valójában, arra később már maga a sértett sem emlékezett. Vigasztalásképp újdonsült cimborái úgy berúgatták, mint azt a bizonyos albán szamarat.
