Írta: Farkas Molnár Péter
„Én vagyok az angyal!”
Ha a kávéba aprított kenyér eszembe jut, érzem a ház illatát. A földpadló, a petróleumlámpa füstje. És bár ezeknek inkább szaguk van, bennem mégis illattá állnak össze, a ház illatává, holott házról nem beszélhetek, csak cselédlakásról a Liget tanyán. Hosszú, sok nyirkos odúból álló vályogépület volt, a Majláthok építtették annak idején, valamikor a húszas évek eleje tájékán. Lépcső, ajtó, amely a konyhára nyílt, a konyhából bejárás a kamrába és az egyetlen, bár nem túl kicsi szobába. Földpadló, gerendák tartotta mennyezet, a szobán kis ablak, inkább a levegő, mint a fény beengedésére. Arra pedig már nem emlékszem, hogy hány ilyen szobából és konyhából álló cselédlakás fért meg egymás mellett ebben az épületben, de arra igen, milyen jól megfértek egymás mellett az emberek, a kényszerű összezártság ellenére. Mert az összezártság kényelmetlenségét szinte semmivé tette az egymásrautaltság.
A tanyán élők közös kutat, közös kemencét használtak. Azoknak pedig mindenki egyformán gondját viselte, mintha a sajátja lenne. Épp úgy, ahogy egymásnak is gondját viselték. Mondhatnám úgy is: gyakran egymás gondjait viselték, vették saját vállukra. A munkák egy részét közösen végezték, a bajokat együtt igyekeztek elkerülni, s ha valakinek mégsem sikerült, a többiek melléálltak. Egyszerűen nem lehetett másképp. A dolgok évszázados, könyörtelen és szükségszerű logikája nem engedte. Egy ember nem ember, de a közösség fennmarad.
Ilyen közösen végzett munka volt a téli tüzelő megszerzése is. Nyáron a konyhában álló tűzhelyeket – ottani nyelvhasználat szerint a 'spór'-t –, vékony akácgallyakkal etették, sütésfőzéshez elég volt az is. Télen már más volt a helyzet, mert a cselédlakásokban más fűtési lehetőség nem akadt. Tehát tavasz vége felé az emberek fejszét akasztottak a vállukra és hajnalban elindultak. Hetekig tartott a favágás, a rönkök hazafuvarozása, aztán felaprítása, összerakása, 'slihtolása', hogy tél elejére kiszáradhasson a kemény akác. Mert arrafelé, mint a Nyírségben általában, az akác volt az egyetlen, mindenhol előforduló keményfa. Arrafelé akácból készült minden. Ideidézem a nyírségi táj szerelmesének sorait, Krúdynál szebben és jobban úgyse tudnám megfogalmazni, hogy „mifelénk akácból készült minden. A szekér, az ablak és az ajtó, a kút gémje, a kerítés és a kapu, szék és asztal, bölcső és koporsó. Mifelénk disznótorba is akkor illett elindulni, amikor az akácok árnyéka megkékült a havon.” Gyönyörű kép ez, persze csak annak, aki láthatta, milyen a hideg, fagyos, téli naplemente, hogyan válik egyre vörösebbé a közeledő estében a vastag hó, és hogy kékül el rajta lassan az akácfák árnyéka.
Ahogy sorra veszem magamban gyerekéveim emlékeit, rá kell jönnöm, hogy az emlékezet igen gyorsan megcsalja az embert. Mert ahogy már mondtam, ha a kávéba aprított kenyér eszembe jut, érzem a ház illatát. Azám, de a kávéba aprított kenyér csak később jött divatba, amikor nagyszüleim a tanyáról beköltöztek a faluba. Ott pedig már nem volt földpadló és petróleumlámpa, bár abban a házban is vastag, majdnem fekete gerendák tartották a mennyezetet. És eleinte ott is szalmazsákra terített vastag vászonlepedőt nagyanyám, sőt, szalmával tömött párnára húzott cihát. Kicsit szúrt, kicsit zizegett, de jó illata volt annak is. Amikor nyár elején megérkeztem a nagyszülői házhoz, pár napig zavart. Amikor pedig nyár végén hazamentem, a tollpárnára haragudtam. Bár, ami igaz, igaz: azt nem nekem kellett tömni. Mert nagyszüleimnél az volt a szokás, hogy havonta frissítették a szalmazsákot, a párnákat, hisz a beléjük tömött szalma ennyi idő alatt összetöredezett, a matrac elvékonyult, a párna porzott. A tömésnek, csakúgy, mint bármi más munkának, megvoltak a szabályai. A szalmát szálirányban, tehát a szalmazsák, párna hosszában volt jó a vastag, időtálló huzatokba – cihákba – tömni, másképp szúrt, hamarabb is kezdett töredezni, ha csak úgy összevissza dugdosta az ember a helyére. No, ez a mesterség nekem eleinte nem nagyon ment. Kicsi volt a markom, az ágynemű meg, hozzám, képest óriási. Sokat küszködtem, amíg rájöttem a dolgok nyitjára.
Koránkelő voltam, legalábbis nyáron. De akármilyen korán keltem, nagyapámat már nem találtam otthon, nagyanyám is végzett addigra a jószágetetés ráeső részével. Reggelire pedig általában kávét kaptam, beleaprított házikenyérrel. Ennek is megvolt a maga oka. Mert amikor a kenyeret karéjban tette elém nagyanyám, a kávét lehúztam egy sóhajtásra, de a kenyér a tányéron maradt. Siettem, dolgom volt! Ezért aztán mamám azt találta célravezetőnek, hogy a kenyeret falatnyi darabokra tépkedte és ráöntötte a kávét, ami persze cikóriakávé volt. Arra se sokan emlékeznek ma már. Zacskóban lehetett megvásárolni a megőrölt árpamalátát, annak pedig édeskés az íze, a pörkölés ellenére. Egy rúd formájú papírcsomagban volt kapható hozzá a centis vastagságú korongokká préselt cikóriakávé. A lobogva forró vízbe előbb a malátát szórták, és ha újra felforrt, mehetett bele a cikória, ami a maga gyalázatos keserűségével arra volt hivatott, hogy a kávékedvelő ember szájízét becsapja. Azután takarékon, a 'spór' szélére húzva, pár percig hagyták csendesen bugyogni. Hideg vízzel megöntözték, amitől a zacc leülepedett. Akkor leszűrték, édesítették és hozzáöntötték a tejet. Ezzel a kávé el is készült. Babkávé, emlékezetem szerint nem nagyon volt a kamra polcán. Egyrészt, mert nagyanyám semmiféle létjogosultságát nem látta, másrészt nagyapám, aki az első háború alatt, kis ideig a cári hadsereg vendégszeretetét élvezte, rászokott a teára, amit orosz módra készített. Kevés vízzel és sok teafűvel méregerős eszenciát főzött, azt hígította fel szükség szerint forró vízzel, már ha a reggel elfogyasztott, kupicányi szilvapálinka után, még szükségét érezte valami élénkítőszernek. Ritkán esett meg vele.
Árva Pityu gyakori vendég volt a háznál. Az árva természetesen nem állapotát jelezte, mert az volt a becsületes neve: Árva István. Apja, vasúti ember lévén, gyakran volt távol, anyja pedig a szeszfőzdében dolgozott, három műszakban. Amikor éjszakás volt, és a férje se került elő estig, Pityu ellátta magát. De ha félt egyedül vagy unatkozott, hát átjött nagyanyámékhoz, kosztra, kvártélyra. Ilyenkor fejtől – lábtól aludtunk közös ágyban. Reggel aztán mindketten megkaptuk a már többször szóba hozott tejeskávét, a bele aprított kenyérrel. Irgalmatlan méretűnek tűnt az a cserépbögre. Ha jól belegondolok, az is volt. Fél literes. Megadta a munkát kikanalazni, főleg, ha hallottuk, hogy a falu fiatalságának színe-virága már kint rajcsúrozik az utcán. Nagyanyám a maga egyszerű bölcsességével, persze tudta, hogy a motiváció nagyon fontos. Bement a kamrába és mindig valami csodával jött elő. Hol egy kis marék dióbelet, hol aszalt szilvát, hol más csemegét tett az asztal közepére. A jutalom azt illette, aki elsőnek végzett a maga kávéporciójával. Ahogy mamám mondta:
– Lássuk, melyiktek lesz az angyal?
Gyorsítottunk a tempón, de azért nem fulladtunk meg a nagy igyekezettől. Bármelyikünk nyerte aznap az angyal címet, a jutalom igazságosan kétfelé oszlott, és ezt mindketten tudtuk. Azaz hogy mindhárman. Mert persze tudta ezt nagyanyám is. Amikor pedig végeztünk a reggelivel, rohantunk a dolgunk után.
Volt gyerek nagyanyámék utcájában tíz vagy tizenkettő. Hét – tíz, legfeljebb tizenegy éves korúak lehettünk. Élveztük a szabadságot. A szigorú falusi erkölcs és a még szigorúbb tiltások szolgáltak magaviseletünk zsinórmértékéül. Illetve szolgáltak meglehetősen egyéni módon értelmezett, és homályos támpontokkal, mert hasonlatosak voltunk némely megátalkodottan önálló kutyafajtához. Ahogy azok, úgy mi is – ha egyszer a fejünkbe vettünk valamit, előbb vagy utóbb meg is tettük. Például kukoricát sütöttünk. Kivonultunk a falu határába, és leszedtünk két-három cső zsenge, még tejes kukoricát, egy főre számítva. Aztán félrehúzódtunk valahová messzebb, ahol kevés esélye volt a mezőőr vagy más felnőtt felbukkanásának. Gallyat gyűjtöttünk és tüzet kuporítottunk. Először kicsit, mert a félsz csak dolgozott bennünk, de kis tűz, kis parázs, a félig nyers kukoricát pedig egye, aki akarja. Így aztán, nem azért, mert felbátorodtunk, hanem gasztronómiai kényszerből, a tűz egyre nagyobb lett. Annak a parazsánál már remekül lehetett volna kukoricát sütni, ha lett volna hozzá türelmünk. De nem volt. A megtisztított és felnyársalt csöveket bizony a láng fölé tartottuk. A szemek sercegtek, összekormozódtak, kívül keményre égtek, belül félig nyersek maradtak. Az így sütött csemege kicsit édeskés volt, kicsit keserű, kicsit égett, kicsit nyers. Meg, persze sótlan. Azért elfogyott, mert minden gazemberségünk ellenére elképzelhetetlen volt, hogy ételt – még ha balkézről szerzett és félig sült kukorica volt is –, elpocsékoljunk.
Abban, hogy Árva Pityu nagyanyám kosztosa volt, senki nem talált semmi furcsát vagy kivetnivalót. Akármerre kószáltunk, a közelgő dél mindig a falu felé terelt bennünket. Vonultunk a kocsiúton a porban. Igaz, gyalogjáró akkor még egy utcában sem volt. Aztán valamelyik szépreményű ifiúr vagy épp kisleány anyja, nagyanyja átkiabált a kerítésen:
– Hová mentek? Gyertek csak befele!
A ház előtt, a tornácon hokedlik, székek, mellettük sámlik és más, alacsonyabb fekvésű ülőalkalmatosságok, mindig épp annyi, ahányan voltunk. Hogy a létszámot hogyan tudták ilyen pontosan megállapítani, nem értem azóta sem. De sámliból, tányérból soha se kevesebb, se felesleg nem volt. Tányéron természetesen bádogtányért értek, mert ha az leesik, hát az étel odalesz, de az edény nem törik. Előfordult, de nagyon ritkán, mert a vétkes büntetése, talán sejthető és érthető, a táplálékmegvonás volt. Aztán a többiek vagy megosztották a hoppon maradottal a maguk adagját, vagy nem.
Tizenegy évesnél idősebb gyerek nem volt köztünk. Mindennek az a magyarázata, hogy a nyári munkák nem tűrnek halasztást és akad belőlük bőven. Az idősebb 'pulya' tehát már hasznos munkaerőnek minősült, aki ott dolgozott szülei mellett, csinálta, amit kiróttak rá. De mindig csak olyat, amit bizonyosan el tudott végezni. Erején felül sosem. Ha a szülők, nagyszülők, meg az idősebb testvérek nem voltak otthon, a kisebb gyermeknek akkor is ennie kellett, ezt pedig a falubeliek nagyon jól tudták. Négy, öt kompánia járta a falut, de egy sem maradt ebéd nélkül. Az már gyakrabban előfordult, hogy kétszer ebédeltünk, mert ha valahová beszólítottak, hát nem volt apelláta.
Magától értetődő dolog volt ez, mint ahogy például az is, hogy a betakarítást együtt végezte a falu. Akinek lova, kocsija volt, azzal segített, mások mással, a munkából mindenki kivette a maga részét. Meg az aprónép táplálásából is. (Sajnos a fenyítéséből úgyszintén. Szigorú volt a nyírségi parasztember, nem szaporította a szót, ha szükségét látta, hát eljárt a keze. A kárvallott ifjú pedig mehetett haza panaszkodni. Már ha volt hozzá bátorsága, mert ha panaszkodott, bizony otthon is alászaladt egykét atyai pofonnak.)
Kukoricasütés után hazamenni, legalábbis nekem, merész dolognak számított. Amikor nagyanyám meglátott fülig kormosan, szám szélén az odaszáradt kukoricaszemekkel, bizony dühbe gurult.
– Hát te? Hogy nézel ki? Tengerit sütöttetek, ugyi? És a gyútót ki lopta?
A 'gyútót', vagyis a gyufát, általában valamelyik idősebb tettestárs emelte el otthonról. Nem illett megnevezni, de egy dolog a betyárbecsület, és egy egészen más dolog a nagyanyai harag. Mert igaz ugyan, hogy mamám alig volt százhatvan centi, papám meg jóval felül a két méteren, de ha mamám megmérgesedett, csípőre tette a kezét, és bizony, fölébe tornyosult. Tehát amikor a 'gyútó' szóba került, én mormogtam valamit, illetve valakit.
– A rosszbaj mennyen a kezire annak is, de megájjatok, csak tanálkozzak az annyával...! Ne ádigájj ott, menny pucókoggy meg, mer nagyapád rögtön meggyün!
Ilyenkor én elsomfordáltam a nyári konyhához, ami elé nagyanyám odakészítette egy hokedlira a lavórt, benne vízzel, szappant, törölközőt. Alapos munkát jelentett a 'pucókodás', mert csíkot, szürke sávot hagyni magam után a törölközőn, nem volt ildomos. Mire a testi megtisztulással végeztem, mamám mindig megenyhült. Mikor asztalhoz ültem, már újra meleg volt a tekintete. Megsimogatta a fejem és megkérdezte:
– Éhes vagy, ugyi?
Pedig tudta, hogyne tudta volna, hogy legalább egy ebéden már túl vagyok.
Jó ebédeket, jó vacsorákat kaptam. Volt azonban egy étel, amivel szemben – nagyapámmal együtt –, leküzdhetetlen ellenszenvet éreztünk. Ez pedig nem volt más, mint a salátaleves. Fejes salátából készült, de a módjára soha nem voltam kíváncsi. Ha ez került az asztalra, papám is, én is, férfiakhoz méltó komótossággal kanalaztunk. Mamám meg... Ment a kamrába és kitett az asztal közepére egy kis marék diót vagy pár szem aszalt szilvát. Meg a sötétzöld, literes üveget, mellé kis, homályos falú üvegpoharat. És feltette a kérdést: – Na, ki lesz az angyal?
Az üvegben szilvapálinka volt, mert nagyapámat dióval – szilvával nem nagyon lehetett motiválni. De nem emlékszem rá, hogy valaha is ő győzött volna.
