Írta: Vaskó Ilona
Éjjel a falnak fordultam, mint régen, gyermekkoromban. Homlokomat a hideg vakolathoz hajtottam, lehunytam a szemem. Féltem. Mint régen. Ott. Gyermekkoromban.
A szorongás mindig gondolatok, érzelmek formájában törnek az emberre, és valahogy ezek ott manifesztálódnak a mozdulatokban. A reggeli kávé lefőzésénél a karban, a kenyér vajazásánál a kézben. Görcsös szorítássá válik minden. Egyszer csak megmerevedik az ember összes testrésze.
Csörög a telefonom. Az otthonból hívnak, anyám megint elesett. Minden újabb esése valósabbá teszi bennem az elmúlástól való rettegést. Az ő elmúlásától. Mert már nem süt pogácsát nekem, már nem utasít semmire. Pedig az én anyám felforgatta a világot a munkájával, valódi forradalmár volt. De kemény és zsarnoki is tudott lenni.
Az én anyám most valahol egy folyosón megint elesett. Nem tudom megszokni az eleséseit, és nem tudom megszokni a hirtelen feltörő nehéz sóhajait. Megrémít.
A napi energiaszükségletem megnövekedett. Sok energia kell ahhoz, hogy ne lássa senki a félelmet, hogy azt láttassam, amit látni akarnak. Nehéz öltözetté vált mostanra a vidámság.
… és még ott vannak az írott és íratlan szabályok, melyek maguknak követelnek belőlem egy darabot. A szerepeim. De most a szerepeim is görcsösek. Persze főzök, mert ebéd az kell. Még talán élvezem is a folyamatot. A munkámat is elvégzem, mert ezek a szabályos ismétlődő szakaszok legalább adnak egy-egy olyan pillanatot, amikor nem gondolok az elmúlásra és nem félek. Néha mégis tolakodást érzek a gyomorszájamban. Fullasztó a sok feltörni kívánkozó érzelem. Túl sok egyszerre, így nem tud áttörni a gyomor záróizmán. Még van az a sóhaj, mellyel vissza lehet kényszeríteni a mélybe.
Harminc évig nem is találkoztam a halállal. Azt sem tudtam, mit jelent elmúlni.
Dédanyám temetésén jártam utoljára, tán négyéves koromban, aki kilencvennégy évesen egy reggel nem kelt fel megetetni a tyúkokat. Úgy döntött, nem ébred fel többet a mindennapi munkák hosszú sorára. A kapát megtakarítva hagyta a sufniban. Az ágya mellett a pohár víz érintetlen maradt.
Apám még felköszöntött harmincadik születésnapomon. Egy tavaszi reggelen, miután lefőzte anyámnak a kávét és bevitte neki az ágyba – mint ahogyan azt az addig elmúlt harminchét évben minden reggel megtett –, visszafeküdt és meghalt. A szétpattanó ér, mely elborította apám agyát, vörös szőnyeget terített, ajtót nyitott a hozzánk betoppanó halálnak.
Még kalapot sem emelt, még be sem mutatkozott, csak jött és vitte.
Szidtam és átkoztam ezt a hirtelenséget, kerestem kutattam apámat minden mozdulatomban, a bátyám mozdulataiban. Évekig megálltam hátvakarás közben. Apa is így vakarta. De megtanultam megszeretni a hirtelen halált. Becsülni kezdtem, hogy milyen kegyes és milyen rendes dolog tőle, hogy akit elvitt, nem szenvedett.
… anyámra nézve egy másfajta elmúlást látok, olyat, amely felemészti a testet. Még beszélgetünk. Az új vízforraló, amit a kapucsínója elkészítéséhez kért tőlem, már ott lapul a kocsim csomagtartójában. Még minden hétvégén megkapom a listát, hogy mit kell vásárolnom, ha megyek hozzá. Szeretem ezeket a vásárlásokat. Szükségem van rá. Olyan, mint amikor nagyon régen a tenyerembe nyomott egy marék aprót, és átszalajtott a két házzal távolabb lévő Zsuzsika nénihez, a boltba.
– Hozzál két tejet és egy cukrot – mondta. Én meg nagylánynak éreztem magam, mert tehettem valamit, önállóan, egyedül. Mostanában pedig kislánynak érzem magam ilyenkor, mert végre megint utasít valamire. Szeretem ezeket az utasításnak tűnő kéréseket.
Néha látom szembejönni velem az utcán. Én az óvoda kerítésén egy botot húzok, és ő mosolyogva, könnyű léptekkel szalad felém. Megölelem. De anyám most meztelen. Megölelem, hogy kiemeljem a kádból, hogy felemeljem, hogy ki tudjunk szállni. Magam is majdnem meztelen vagyok, hiszen be kell szállnom mellé, mert nem bírom el másként. Nem látom már a könnyű léptű anyám, a léptei eltűnőben vannak ebben a hirtelen jött tavaszban. Homlokomat inkább a falnak szorítom, és nem érdekel már semmi. Lehunyom a szemem.
